Oh,
zengjed, búgjad énekem:
Piros
a hó a végeken.
Örök
magyar sors, örök hősmese:
A
végbeli vitézek élete.
Egy
magyarra hajdanán is,
Ellenségből
jutott száz is;
Borát
más itta, kenyerét más ette,
De
más sohase halt meg helyette.
Végvár
vagyunk, ha bent, ha kint…
Örök
végvár, testvér, igy tekintsd!
Ellenség
volt s van száz annyi, mint magad,
De
azért a magyar is volt és marad!
Ha
keserű is kicsi kenyered,
Ha
kemény kő is hideg fekhelyed,
De
tiéd a föld, tiéd a vár,
Nem
vagy idegen, hontalan betyár.
Szeresd
egymást, testvér, hősök sarja,
S
várad, amelynek kikezdett alja,
Épitsd,
s a zsirodon hizott árulód,
Ahová
való, patkánylyukba fojtsd.
Oh,
kihullt vér minden cseppje,
Minden
magyart ihless tettre…
Se
barát, se sógor, emeljen edzen
E
tudat, s tartson össze minden ellen.
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 10-12. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése