Ugy
volt az akkor…
Pacsirtanótás
reggelen,
Magyar
rónán, völgyön, hegyen
Viharzengése
zugta át a dalt,
És
harcba hivták a magyart.
Mind
együtt voltunk akkoron:
Apa,
fiu, testvér, rokon…
Aggastyánokból
lettek daliák,
Csodákat
látott a világ.
…
Bár itthon minden visszasirt,
Álltunk
a gáton, mint a szirt.
Míg
egyikünk tovább haladt,
A
másik holtan ott maradt…
…
Amerre nyugszik s kél a nap,
Vizek
partján, fenyők alatt,
A
távol délen,messze északon
Nyugszik
a sok porló rokon.
…
De hát nyugosztok-é?
Az
álom, amellyel sirba tértetek,
Együtt
virraszt-e most is véletek?
Boldog
haza, béke, dal, szerelem…
Álmodtok-e
még erről odalenn?
Nem!
nektek nincsen álmodástok!
Látom!...
látom… most is csatáztok.
A
kezetekben ujra puska, kard,
Hogy
megmentsétek a magyart.
Hogy
megmentsétek ezt az árva népet,
Mert
nem jöhet el még a végitélet…
Látom,
hogy roppan sirotoknak zára,
S
jöttök viharként megrabolt hazánkra:
A
Dnyesztertől, a Visztulától,
Hullámaiból
Piavénak…
Szemükben
tüz, ajkukon ének,
Ugy,
éppen ugy, ahogy elmenének.
Jönnek
ragyogva, mint tüzcsillagok…
Apák,
anyák! itt van a fiatok,
Mátkák,
hitvesek, mind itt van, ki elment.
Árvák!
itt van apátok, a hős, a szent.
Boruljunk
le e hős csapat előtt,
Mert
nem pihenni jöttek vissza ők,
De
hogy szivünkbe lángot gyujtsanak fel,
S
az égre irják égő tüzbetükkel
A
meg nem törő végitéletet:
Hogy
itt pihenni addig nem lehet,
Míg
fel nem támad az a drága hon,
Amelyért
ők meghaltak egykoron.
Forrás:
Gyakorlati pedagógia 4-5. sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése