Bárdosi Németh János: Mit mutatnál?

Mit mutatnál, ha kérdenék honod?

Az arab mutat egy vad homokot.

A brit hajókat, óceánt mutat.

A svájci havas, erdei utat.

Bősz sorokban marsolna a német,

ahogy ma egyetlen nép se lépked.

Az orosz dicsérné forradalmát.

S forró táncát mutatná a dalmát.

De mit mutatsz te, árva magyar föld,

ha az idegen halkan rád köszönt,

s én mit mutatnék neki boldogan,

egy pillanatra, míg a gyors rohan?

Botjára dőlve tán egy bús kanászt?

Nem értené a mardosó parázst.

A tájak lelkét, tanyát, pocsolyát,

ahogy vizén a libák úsznak át?

Szegénység, puszta másutt is akad,

s hogy mégis, mégis ezt érzed magad,

magyar bánat az, egyetlen, örök,

amiért én is holtig pörölök.

És holtig pörölt ezer temető,

ahol a dudva és a repce nő,

s árnyába némán álmodik a hant,

ölébe fogva annyi hontalant.

Czakó Tibor: Korunk Arszpoétikája

Költő mondj igazat, mert a hazug szavát

Szóban, írásban régtől nem hiszik.

A kisdedet még keresztelni se viszik

Már vérét veszik s megvizsgálják a dadát.

Költő igazat szólj, mert bélpoklosok vagyunk

Egymás fekélyeit irtózattal félők

borús sejtelemmel osztályoz az agyunk

Félistenek, férgek, kimúltak és élők.

Költő csak igazat – Mát és tegnapot

Forgó színpadunkon megmutathatod

Ha művész vagy – könnyen elhiteted

Ígér-e Holnapot váteszi ihleted.

Költő, ne hazudj – szép lehet a forma

Csillogó díszletek, Asszony a vers teste

Káprázatos látvány a szellemi torna,

De amit elmondasz, valóság vértezze.

Költő igazat szólj, mert rajtafognak,

Hogy szántszándékkal ferdítesz valót.

A nép haragja jut a hazugoknak,

Selyem helyett kapsz kendernyakravalót.

Költő – új időknek harsonája lettél,

Rendeltetésedről meg ne feledkezzél.

Százezerek szólnak általad,

Költő – valótlan írnod nem szabad.

(Kalangya, 1932. I. évf. 7.sz.)

Kiss József: A mindennapi kenyérért

 

Kenyeretlenségtől óvj meg uram, minket,

A mi házunk népét, a mi gyermekinket.

Kenyeretlenségtől,

Nyomortól, inségtől,

Uram, óvjál minket.

Betevő falatunk panaszos ne légyen,

Ne tapadjon hozzá se önvád, se szégyen,

Özvegy, árva könyje,

Gondoknak özönje

Álomtalan éjen.

A kezünk munkáját, véres verejtékünk,

Áldd meg, te nagy isten! könyörögve kérünk.

Ki adsz vadnak hálást,

A vadonban szállást,

Adj kenyeret nékünk!

A kegy asztaláról hulladék morzsára,

- Melynek földig érő megalázás ára -:

Ne szoruljunk soha

Másoknak mostoha

Kemény jóvoltára.

Egyedül tiédre, a te kegyelmedre,

A te bőven osztó, tápláló kezedre,

Éltető napodra,

Rengő harmatodra,

Siró fellegedre. -

Óvj meg földhöz ragadt lelki szegénységtől,

Amely nem álmodik csak puszta kenyérről.

Ami bennünk lélek,

Az keressen téged

És emelkedjék föl.

Napi munka után intsen nekünk óra,

Fogékony magasztos szárnyalásu szóra

Bölcsek ajakáról,

Amely pusztulástól

A lelkünket ójja!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok - Bp., 1888.  Franklin-Társulat nyomdája)

Csöndes Pál: Koszorú Goethe és más német költő verseiből (könyvismertetés)

(Amicus kiadása. 1923.)

Csöndes Pál még küzd a formával. Nyelve nem eléggé hajlékony, nem eléggé kifejező s a vers lelke fáradt visszhangként szól a darabos szavak, sorok közt. Gyakran vannak efféle rímei: gém: ér, mélyen: elmém, beözönlik: rémít, szövöm: vakmerőbbön (!). Ez már magában akadály, hogy egy dal szépsége, mit a fordító érzett, másnak is szépségévé váljék. S a rímekért, a ritmusért alig kárpótol bensőbb érték. Ach, ich bin des Treibens müde! – mondja Goethe a Vándor esti dalá-ban. Mikor lesz már utam vége! – fordítja Csöndes. Den, der doppelt elend ist, doppelt mit Erquickung füllest; itt egy szó ismétlésében van a gondolati, zenei hangsúly.  Csöndesnél mind a kettő elvész, s az egész vers egyensúlya megbillen: Nagyon is nagy nyomorút kétszeresen meggyógyító.

Modorosság is bőven akad. Kedves szeme. Kilépek kedvestől. Csorduló-értre, stb.

Az archaizált Gryphius-versek elég sikerültek; a patinázás sok helyt valószínűleg hat. Teljesen jó fordítása, melyen ne látszanék, hogy fordítás, talán egy sincsen, de vannak szép sorai. Csöndes Pál költői lélek, kötetéből kiérzik az áhítat; de még nem költő. Azzá lehet, ha sokat olvas, szigorúbb kritikusa önmagának s nem elégszik meg a versek első visszhangjával, hanem hetekig, hónapokig érlel gondolatot és melódiát. Könyvét úgy olvastuk, mint biztató ígéretet.

Vajthó László

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.