Dóczy Jenő: Egy nap Arany János életéből

Költőt szépirodalmi mű tárgyául venni nem éppen ritka jelenség. A magunk irodalmában csak arra a sok életrajzi regényre, novellára, drámára utalunk, mely Balassa, Zrínyi, Bessenyei, Kisfaludy Sándor és mások életét, vagy életük egy szakaszát öltözteti költői mezbe, nem feledkezvén meg Petőfiről, kit már ezelőtt is, ma pedig, a századévi emlékünnepek során még inkább, jól-rosszul megtettek valamely irodalmi mű hősének. E művek fő célja rendszerint olyan irodalmi alkotás, melynek tárgya „esetleg” éppen a költő; valaki az elmúlt időkből, aki, akár egy más történeti alak, alkalmas a képzelet munkáját megindítani, s egy költői műben testet ölteni. Olyan irodalmi mű, melyben nem az irodalmi alkotás a végcél, hanem magának a költőnek belső megláttatása, sokkal ritkább dolog. Az újabbak közül Herczeg Ferenc A költő és a halál című jelenetére mutathatunk rá, melyben Petőfi életelve fejlik ki egy válságos időpercben (rokon vele a hatalom elvének kérdése Etele lelkében, a költőnek Csoda című rajzában). Valamivel régibb Babits Mihály A literátor című finom játéka, mely Kazinczyt mutatja be fogságából való hazatérte után, irodalmi harcainak küszöbén a család ellenséges hangulatának közepette.

Ezekhez a művekhez áll legközelebb Dóczy Jenő könyvecskéje. Szerzőjét eddig mélyenjáró tanulmányok írójának ismertük;éles elemzés, kiművelt ízlés és finom művészi megérzés jellemezte írásait. Merte a régibb írókat érdemük szerint megítélni, s merte az újabbakat is méltányolni. Egy nap Arany János életéből: nem önmagáért való irodalmi alkotás. Az író távol tartja a képzelet szabad leleményét; levelek, emlékiratok, egykorú hírlap s egyebek apró adataiból illeszti egybe ezt a meghitt rajzot – szerzője intérieur-nek nevezi -, mely 1854 őszének egy esős délutánján odavarázsolja az olvasót Nagykőrösre, Aranyék családi és baráti körébe. A kiegészítő és megjelenítő képzeletnek bájos műve ez: csupa adatszerű valóság és mégis művészi alkotás, ennek mindennemű igénye nélkül. Ez egyik legnagyobb érdeme. A múltat teljesen jelennek érezzük, megelevenülnek „a hajdani képek, mint egykor oly épek”; s felébrednek az érzelmek is, az idő hangulata, borúsan és derűsen, életszerű melegséggel.

Elkísérjük a költőt az iskolától hazáig. Nagykőrös sáros utcáján; mellette kőről kőre ugrál fia, Laci, vigyázva, hogy csizmáját be ne keverje. (Ez férfi korában is megvolt benne; e sorok írójának volt alkalma egyszerre vele járni a Városligetben, s feltűnt neki, milyen óvakodva kerülte az út nedves foltjait.) Útközben betérnek a patikába, hogy Károlyi doktor orvosságát megcsináltassák, mert a költő lelkére ránehezedett a töprengések kínos gyötrelme, a hypochondria. Otthon a feleség kímélő szeretete, a családi kör melege egy kissé elhajtja a borút homlokáról; de mikor ebéd után magára marad,megint megrohanják a kételyek; különösen bántja, hogy a minap megjelent „Toldi estéjé”-nek fogadtatásáról még egy hangot sem hallott. Ez bénítja munkakedvét és „Csaba” tervét egy lemondó jegyzettel fiókjába teszi s lelkiállapotát néhány csüggedt sorban rögzíti meg: „Meddő napok…” De ekkor Pestről betoppan Gyulai Pál, akinek van kulcsa Arany zárkózott lelkéhez; kiveszi belőle aggodalmait, látszólagos ellentmondásaival, tréfás korholásával fölpezsdíti ernyedő kedvét; előkerülnek az irodalom bajai, egy vezető folyóirat szüksége, s bármennyire szabadkozik is Arany, a lapszerkesztés, a Pestre költözés gondolatát belelopja lelkébe.  Szilágyi Sándor és kemény Zsigmond érkezése új táplálékot ad a társalgásnak, vitatkozásnak; az irodalom tárgyalása kibővül az egész nemzeti élet körére. Szilágyi tréfáit, Gyulai csípős megjegyzéseit kemény súlyos szavai váltják föl s Aranyt is egy-egy megnyilatkozásra bírják. Ez üdítő, zsongító eszmecserében leoldódnak a költő kedélyéről a hypochondria bilincsei. Mire Aranyné a gyerekekkel megjön s egyszerű, de bensőséges szívességgel vendégeli meg férje barátait, a borús arcról a felhők minden árnya eltűnt. Arany német kollégája, Weisz János hozza Eötvös levelét, „Toldi estéjé”-nek magasztaló üdvözlésével. Szilágyi Sándor pedig odavezényli a diákbandát, mely az alacsony boltú szobában eljátssza a tilos Rákóczi-indulót. A baráti társalgás, az eleven eszmecsere, a öltői siker, a magyar zene hatása alatt életre kelnek a költő lelkében Csaba hadai s megfogan az „Előhang” látomása.

Mindez mesterkéletlenül folyik az író tollából, őt magát nem is halljuk, csak személyeit: amit azok gondolnak és beszélnek, az nem koholmány, hanem csupa hiteles nyilatkozat műveikből és leveleikből, mégis természetesen folyik a helyzetből és hangulatából. S a jeleneteknek nagy hátterük van; a kőrösi szűk lakás kitágul s magába fogadja korának nagyjait, nemcsak a jelenlevőket, hanem azokat is, akik távol vannak; ott hullámzanak annak az időnek aggodalmai és reményei s a távolból odahallatszanak Szebasztopol ágyúi, melyekhez a kor a nemzeti megváltás gondolatát fűzte.

A mű nem célzatos iránymű, mégis a viszonyok sokirányú hasonlósága alkalomszerűvé tesz nem egy szót, mely ma is súlyosan hangzik. A személyek jellemzése eleven és találó; némelyiké, például Gyulaié olyan, mintha az író még személyesen ismerte volna javakorában. A kört kitűnően kiegészíti Aranyné, a szerető és aggódó feleség, a jó háziasszony és megértő „pályatárs”, meg a két virgonc gyerek, kiknek eleven szemei bele-belecsillognak a képbe. nemcsak érdeklődéssel és élvezettel, hanem helyenként mély megindulással követjük e rövid nap történetét, melynek borús hangulat végül harmóniában oldódik fel s új, nagy távlatot mutat a költő további életére. A rajz elején Arany rajza talán komorabb a valónál, különösen az idegenekkel való érintkezésében; ennyire csüggedtnek, szinte reményvesztettnek csak tíz évvel később, Juliska betegségében és halála után bírjuk elképzelni. Arany arcképe, mely a könyvet díszíti, nem az ötvenes évekből való, hanem 1863-ból, Juliska menyasszonysága korából, tehát Aranynak legboldogabb idejéből. Az előadás mindenben simul a tárgyhoz, korszerű; csak itt-ott cseppen beléje egy újabb keletű szó.

Azt hiszem, nem lesz a könyv olvasói közt olyan, aki ne azzal az érzéssel tenné le kezéből, hogy szép és nemes élvezete volt. Az irodalom ismerőjét pedig megkapja az a nagy gondosság, a hűség a részletekben. A könyv anyagát a szaktudós lelkiismeretessége gyűjtötte egybe s a művész ihlete forrasztotta szerves egésszé. Magamagát fosztja meg mély élvezettől az, aki nem olvassa el.

Tolnai Vilmos

Forrás: Napkelet 1923. 3. sz.