Arany János (1817-1882): Reg és est

 

Szeretem a reggelt,
Mikor  a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderül a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet!…

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny… félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?…
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Arany János (1817-1882): Ősszel

 

Híves, borongó, őszi nap;
Beült hozzám az unalom;
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? Olvasni tán…?
Maradj Homér fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk, verőfényes vidék -
Oh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta a lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhok s tulkok sereggel -
Minő kép ez!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, vig csoport,
Áldoz, toroz máglyák kirül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízű nedvvel
Vigan forog… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek;
Törvényök nincs  boldog hiány!
A vének élő szája rendel
Igazságot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerü csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág;
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oh jer mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magányos tölgy a domb felett,
Bolyongó tüz, hullámmoraj -
Ez, a mit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer Ossián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te fölgyujts énekeddel!”

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

„Szondi két apródja” – Arany Jánostul

    A hazafias föláldozás példái között, mellyekben hazánk történelme olly dusgazdag, a drégeli várőrség hőstette kitünő helyet foglal el. A vár megvételének egyes részletei, a mint évkönyveinkben följegyezték, már magokban költői képpé teszik az egész eseményt.
    Szondi Mihály volt Drégel várnagya. Midőn, 1552-ben, Ali pasa úgyui az ócska falakat megrongálák s a kapunak fedezetül szolgáló tornyot összeomlaszták, Szondi, szemközt az erősség megtartásának lehetlenségével, hőshalálra szánta magát. Hőshalálra volt eltökélve a maroknyi várőrség is. Ali pasa tiszteletet érzett a vitéz várnagy iránt, s a szomszéd Oroszi papját, Mártont azon fölszólitással küldé  hozzá, engedje át a várat, melly már ugyis csak rom s mellyet tovább tartani merőben lehetlen. Megüzené egyszersmind, mennyire sajnálná, ha a vitéz várnagy az erősség czéltalan védelmében életét is veszitené; ajánlja tehát, hagyjon föl a védelemmel s távozzék békében. Szondi válasza az volt, hogy a vár védelmében akar meghalni. Meggyónt a papnak; azután két fiatal török foglyot s két énekes apródját küldte vele Alinak azon üzenettel, hogy a két török ifjut nevelje vitézekké, a két apróddal pedig mondasson sirja fölött éneket. Igy visszabocsátván Szondi a papot Alihoz, egybehordatja legbecsesb ingóságait és elégeti, elővezetteti paripáit és leszurja. Ezután derék bajtársaival együtt az ostromlóellenség közé ront. Sebet kap jobb térdén; ekkor leereszkedik s térden állva folytatja a harczot. Fején, mellén golyók érik, s számtalan sebbel boritva meghal. – Ali a dicsőültnek tetemeit az erősséggel szemben álló domb tetején temetteté el, s zászlót és kopját tüzött a hős sirjára.* (* Lásd „Magyarország történetében Szalaytól a IV-dik kötet 289-290-dik lapját.)
    A nemes elszántság Szondi részén, más részről pedig Aliban a lovagias tisztelet a vitéz ellenség iránt, kinek dicsőségét holta után is emlékjellel ünnepli, úgy tünteti föl a két ellenfélt, mint egymáshoz méltókat. E viszont már magában költőileg szép. Hát még, ha egyenkint figyelembe vesszük mindazon mozzanatokat, mellyekben Szondi nemessége nyilvánul: vallásos jámborságát és emelkedettségét, mellyel a halálra előkészül; búcsuját az élet javaitól azon áldozó végrendelkezésben, midőn vagyona becsesb részét a lángoknak adja s paripáit megöli; megható gyöngédségét nem csupán dallos apródjai, de a két török fogoly iránt is, kiket – mintegy elismeréseül, viszonzásaul a török hadvezér jóindulatának – az ellenség táborába küld; erkölcsi erejét, mellyel bajtársait is föl tudá lelkesíteni olly harczra, mellynek kimenetele csak egy lehetett: dicső halál!
    Méltán mondhatni, hogy az eset már magában, úgy amint van, szép költeménynek illik be. Nem is csoda, hogy megragadá a költők figyelmét.
    Kölcsey nagy szeretettel csügghetett e tárgyon. Szondi emléke föl-fölmerül verseiben, mintha éneket kérne a költőtül. „Drégel”ben alagyás fölsohajtással üdvözli Kölcsey a fellegi bérczet, a hősies áldozat szinhelyét. Hasonló fölsohajtással találkozunk később „Zrinyi dalá”ban:

Hol van a bércz, és a vár felette,
Szondi mellynek sánczait védette
Tékozolva híven életét;
Honnan a hir fölszáll, s arczulatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bércz, s omladék felette,
Melly a hőst és hírét eltemette,
Bus feledség hamván, s néma hant;
Völgyben ül a gyáva kor, s határa
Szük körébül őse saslakára
Szédelek ha néha fölpillant.    

    Szondi emléke ugyszólván üldözte a költőt, ki az 1830-dik év utolsó napján hőskölteménybe is fogott a drégeli várnagy dicsőitésére; - hanem a tervezett hőskölteményből csak a kezdősorok készültek el.
    Czuczor költeménye „Szondi” regedal alakjában beszéli el a drégeli hősnek tetteit és halálát. A regedali (balladai) alak daczára e költemény szorosan véve nem regedal, de költői beszély. Ékesen, erővel van irva, s a mellett olly könnyen és folyékonyan, hogy nem érzik meg rajta a nehéz versidom szigora. Czuczor költeménye még azon érdekkel is bir, hogy bizonyos tekintetben alapját képezi Arany költeményének: „Szondi két apródja.”
    „Szondi két apródja” 1856-ban a „Pesti Napló tárczájában jelent meg először; innen a »Magyar költők könyve« második kiadásába is fölvétetett.
    A ki Aranynak ezen szép regedalát igazán élvezni akarja, ismernie kell Szondi esetét. Már e végből is legjobban cselekszik, ha elébb Czuczor „Szondi”ját olvassa meg. Czuczor költeménye ott végződik, hol Aranyé kezdődik; amaz tehát bevezetésül szolgál emehhez.
    Czuczor versének dallama is Arany előtt lebeghetett, midőn a magáét irta, mert a versidom jelleme mindakét költeményben egy, t. i. lebegő.* (* Lebegőnek nevezzük azon verslábat, melly két rövid s egy hosszú tagbul áll. (…) A melly sorban lebegő lábak uralkodnak, azt versidomára nézve lebegő jellemünek mondjuk. Czuczor verse tiz soros szakokbul áll (…) Mint a rimet jelentő betükből látjuk, e szakban ötféle rim van, mellyek mindenkor a szomszédos sorokban találkoznak. Bővebb fölvilágositásul álljon itt a versnek első szaka:

Milly had kel a drégeli völgyön elé
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj lészen-e hős
Olly bátor, erős,
Kit nem tud ijesztni veszély, baj,
Nem hat le szivére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll;
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

    Arany költeménye négy-soros szakokbul áll, keresztrimekkel.)
    A mellett azonban, hogy Arany költeménye némileg Czuczor költeményének folytatása, félre nem ismerhetni, hogy Arany költeménye egyuttal ellentéte is Czuczor költeményének. Czuczor drámailag jelenitve beszéli el az ostromi eseményeket, mint történőket; Arany az eseményekre, mint multra, visszapillant, s nem mint történőket, de mint történteket mondatja el. Czuczor a hősnek, bár nagyszerü, de gyászos bukását adja elő; Arany zengi diadalát – halála után. Czuczor hőse legyőzetik, Aranyé győztes. Czuczornál fegyveresen, pánczélosan, földi életében jelenik föl a hős; Aranynál tiszta szelleme működik.
    A valódi tragikum fenségét azon ellentét képezi, hogy míg az eszme képviselője egyénileg elvész, az eszme maga, az igazság, melly halhatatlan, diadalmasan emelkedik ki; - s Arany regedalának épen az a bája, hogy ez eszmei diadalt érzékíti.
    Költeménye arra felel, mihez kell ragaszkodni az embernek, a valódi embernek: a mulandó örömhez-e, a köznapi jólléthez, mellyel a jelen kinálja:  vagy a halhatatlan elvhez, melly erkölcsi meggyőződésén alapszik s mellynek lehetőleges valósitását az élet földadataul tekinti: Más szóval: az anyag rabja legyen-e, vagy a szemmel híve? – Az előbbi nézetet a törökök győzelmi mámora s vigadása képviseli, melly Ali szolgája csábitó szavaiban nyer kifejezést; az utóbbit a dicsőült Szondinak eszmei diadala képviseli, melly a két apród szent gyászában nyilatkozik.
    Az egész költeményen keresztül e két ellenséges elem küzd egymással; s a mű szerkezete az ellentétek szembetételén alapszik. Tekintsük mindjárt kezdetét:

(1) Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegyorom,
tetején lobogós hadi kopja.

(2) Két ifiu térdel, kezökben a lant,
a kopja tövén, mint ha volna feszület.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-innepet ület.

    A lebegő versidom műköltészetünkben eléggé használatos. Vörösmartytól is birunk igen szép költeményeket illy versidomban. Csokonaiban is találni hasonjellemü verset. Régibb verselőink azonban nem használják ez idomot, melly népköltészetünkben sem fordul elő. Aranyt, a lebegő versidom választására „Szondi két apródjá”ban alkalmasint azon körülmény inditá, hogy Czuczor hasontárgyu verse szintilly idomban van irva. Czuczor versében egyébiránt – gördületét tekintve – nem tagadhatni, hogy némi egyhanguság van; míg Aranyé, bár egyszerübb, sokkal hangzatosabb.
    Az első szakban a rom, mint a küzdelem szinhelye, a sirhantos dombbal, mint a végnyugalom szinhelyével van szembetéve; - másik ellentéttel viszont az élet küzdelmének szinhelye, a vár, mint a halál és pusztulás képe tünik föl, míg a halál békéjének szentelt hegyorom, nyájasan, szép zölden, lobogós hadi kopjával ,mintha csak az élet, a virágzás képe volna.-  Emeli a rom kisértetiességét a világitás ellenzete is: felhő boritja, s így süt rá vissza a nap.
    A második szakban a kétféle ünnep ellentéte van föltüntetve: fenn az ormon gyászünnep; lenn a völgyben örömünnep.
    Ali irigyli Szonditól a két apród dicsőitő énekét, s ezt magának akarja. Eleget magasztalták már Szondit; hadd füszerezzék most az ő győzelmi ünnepét. Azért kérdi:

(3) ’Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbülszavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd füzne dalokbul gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri-nyakra!’

    A parancsoló türelmetlenséggel kettőzött kérdésen kívül, melly Alit mint a győztes sereg urát megilleti, a költő szépen jellemzi őt mint törököt is, midőn egészen keleties nyelven beszélteti: képmásokban és érzékies fölfogással. Ali a két apródot bülbülszavu rózsák két mennyei bokrának nevezi. Bülbül annyi mint csalogány. A törököknek „Gül és Bülbül” (azaz: rózsa és csalogány) czimü költeményök van, s így természetesnek találhatjuk, hogy Ali, a két képet egyesitve, Szondi apródjait csalogányszavu rózsabokroknak mondja. Hogy azonfölül mennyei bokroknak mondja, mindenesetre tulzás; de tudjuk, hogy épen efféle tulzás is jellemében van a keleti beszédnek. Ali tovább is képmáslati kifejezésekkel él. Azt kivánja, hogy az apródok dalokbul gyöngysorba füzért füzzenek, melly füzét illő legyen – huri nyakára. Ez utóbbi vonás ismét mesterileg jellemző. Mohammed vallását találólag nevezték el „a kard és anyagi élvek vallásá”-nak; s a mohammedán érzékiség embere nem tudja szebben meghatározni a dal kedvességét, mint úgy, hogy női kecsekkel hozza kapcsolatba.
    Ali kérdésére szolgája felel:

(4) „Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant,
Zászlós kopiával a gyaur basa sirján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sirván.’

    A szolga szavaiban halk szemrehányás is rejlik Alira nézve, miért engedé meg az apródoknak, hogy a „gyaur” basát énekökkel magasztalják. De az ur szeretettel szólt a fiúkról, s ezeket a szolga is gyöngypárnak nevezi. Mint látjuk, mindenben szigoru lélektani pontosság. – A szolga elmegy, hogy a fiúkat lehíja.
    Eddig tart a bevezetés. Most kezdődik azon feljebb említett két ellenkező nézet összeütközése, melly tulajdonképen a mű szellemi tartalmát képezi. Meglátjuk, milly szép fokozásban vannak e küzdés fordulópontjai egymás után feltüntetve; most csak azt jegyezzük meg, hogy a költő, miután az első két szakban az esemény szinhelyével megismertetett, a harmadik szaktól kezdve maga már nem szól, de folyvást a szereplő személyeket beszélteti. Láttuk már, hogy a harmadik szak Ali kérdését, a negyedik a szolga válaszát tartalmazza. Most következik az apródok éneke, Szondi tetteiről. Az ének mindenik szakát egy-egy külön szakban a szolga szavai váltják föl, ki az apródokat Alihoz akarja levinni. Az apródok éneke s a szolga szavai tehát szólás és visszaszólás alakjában váltakoznak egymással. E szintolly elmés, mint müvészileg szabatos összeállitás útján a költő legszebben éri el kettős czélját: fölmutatja ugyanis egy részről ah ős dicső tetteit más részről pedig élesen tünteti ki az ellentétet a győztes fél semmisége s a legyőzött fél nagysága között.
    Midőn Ali szolgája a dalnokpárhoz jő, természetes, hogy fiúk ekkor nem kezdik, csak folytatják éneköket, mert tudjuk, hogy már akkor is énekeltek, midőn Ali kérdezősködött utánok. Hogy az apródok csakugyan csak folytatják az éneket, midőn azt hallgatni kezdjük, a költő az által is előre tudatja, hogy az éneket „és”sel kezdeti. Szükséges azonban, hogy a költő az apródok énekével oly ponttul kezdve ismertessen meg, honnan az végig szintén teljes egészet képezzen s Szondiról minden lényegest elmondjon. Illy pont kétségen kívül Márton pap követsége Szondinál: a mi ez előtt történt, ugymint a török sereg megérkezése Drégel alá, a vár ágyuztatása, Szondinak ekkori intézkedései, mindez bátran mellőzhető. Olly előzmények ezek, mellyek minden várostrom alkalmával rendesen előfordulnak, s az olvasó maga is hozzá gondolhatja az esethez. Olly részletek mellyekben még nincs olly sajátlagos vonás, melly épen Szondira volna jellemző. Föl kell azonban tennünk, hogy az apródok ezen előzményeket sem hallgatják el, midőn Szondi tetteit magasztalják. A pap megjelenése képezi az eseményben azon fordulópontot, mellytől kezdve Szondi tetteit határozottabban egyéni szinezetben látjuk kiválni. Arany tehát helyes tapintattal veszi föl épen itt az eseménye fonalát, midőn az apródokat az olvasó előtt megszólaltatja. Igy el van érve a czél, hogy az apródok csak folytatni látszanak az éneket, s ez ének mégis teljes egészet képez. Olvassuk csak egymás után azon szakokat, mellyekben az apródok éneke foglaltatik (a költemény 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17. és 19-dik szakát), és meggyőződünk, hogy ez ének magában véve is tökéletes műegész, külön ballada a balladában.
    Lássuk most a fiúk énekének s a szolga szavainak váltakozását.
    A fiúk tehát éneköket, mellynek elejét nem hallottuk, így folytatják:

(5) …..S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte!

    A szolga szeliden figyelmezteti a fiúkat, hogy már eleget sirtak. Elhunyt uroknak eléggé megadták már az illő tiszteletet; most jőjenek le a mulatságba, hol róluk is gondoskodva van.

(6) „Szép urfiak! Immár e puszta halom,
e kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn már mézizü sörbet.”

    A fiúk nem hajtanak a szolga szavára. Tovább énekelnek, s énekök épen Szondi szavait mondja el, mellyekkel a hős vissza utasitja Alinak fölszólitását. Szondi visszautasitó válasza jelképez a fiúk visszautasitó válaszát is.

(7) Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi:
Jézussa kezében kész a kegyelem,
Egyenest oda fog folyamodni.

    A szolga úgy hiszi, hogy a sörbet magában még nem elég kecsegtető a fiúkra nézve; azért bővebben rajzolja ki az érzéki gyönyörök képét, mellyeknek csáberejével a fiúkat leakarja csalni.

(8) „Sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jóillatu fűszer és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma.”

    Ez utóbbi észrevételt, hogy ma Ali győzelem-ünnepe van. Figyelmeztetésképen veti oda: miután Ali ül ünnepet, az ünnep már ennélfogva is olly nagyszerü, hogy abban mindenki méltán ohajthat részt venni; más részről pedig a fiúk is Ali szolgái, s így nekik sem szabad elmaradni az ünnepről. – De a fiúk csak az irtó ellenséget látják Aliban, és folytatják az elbeszélést:

(9) Hadd zúgjon az álgyu! Pogány Ali mond;
És pattog a bomba és röped a gránát,
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

    Az olvasó érezni fogja, milly találó hangfestéssel van e szakban érzékitve a rontás-bontás munkája.
    A török szolga tudván, hogy ura szeretettel viseltetik a két apród iránt, még most is tartózkodik őket keményen megtámadni. Még mindig kérve szól hozzájok. De miután tapasztalá, hogy az érzéki kéjek ingere nem fogott rajtok, most az ellenkezőt kisérli meg s kéjelmetlenséggel ijeszti őket, - temészetesen ismét csak érzéki szempontbul.

(10) „Szép urfiak! A nap nyugvóra hajolt,
Immár fedi vállát biborszinü kaftán;
Szél zendül az erdőn – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A két apród folytatja Szondiról:

(11) A vár piaczára ezüstöt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harczos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

    Mellesleg legyen itt megjegyezve, hogy a „marha” szónak hajdan nem volt azon értelme, mint most. Ma kizárólag állatot jelent, hajdan azt jelentette, mit most ingó vagyonnak, ingóságnak nevezünk.* (* Hasonló jelentési változást látunk a „jószág” szóban is. Tágabb értelmében csak épen vagyont, birtokot tesz; szorosb értelmében átvitetik élő lényekre. A gyermeket „kedves kis jószág”-nak nevezik; a gazdaember lovát, ökrét mondj „jószág”nak.) Arany emeli az apródok énekének ódon szinezetét, midőn a marhát régi értelme szerint alkalmazza. Általában senkisem tudja annyira, mint Arany, megadni személyeinek azon jellemző szinezetet, melly a kor- és nemzetbeli sajátságok alkalmazásábul áll ki. Az utóbbinak egyik példáját látjuk ismét a szolga keleties kifejezése módjában is a fentebbi (10-dik) szakban, midőn az esthajnalt úgy irja körül, hogy „a nap vállát biborszinü kaftán fedi.”
    De térjünk vissza a szóváltás folyamához. A szolga, mint láttuk, már háromszor szólalt föl, hogy a fiúkat távozásra birja. Mindig hijába. Látja, hogy a fiúk nem zavartatják magokat, s végig el akarják énekelni Szondi esetét. A szolga most azon módhoz nyúl, hogy siettetni akarja az ének befejezését, s maga is segit a fiúknak az események elmondásában. – Ezen modorban is, mint elébb kecsegtetéseivel, háromszor szólal föl; s szavainak mindannyiszor olly fordulatot ad, hogy a fiúkat Ali iránti kötelezettségökre figyelmezteti.
    Első felszólalását ez uj modorban úgy intézi, hogy azzal Szondi tetteinek elmondása mindjárt be is legyen fejezve.

(12) „Aztán – no, hisz úgy volt! Aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon – rövid az eset -:
Zengjétek Alit ma helyette!”

    Türelmetlenkedését fejezi ki a szolga, midőn az esetet „rövid”-nek mondja. Mert rövid, nincs is mit róla már hosszasabban mondani. – A fiúk, emlékeztetve, hogy most már Alit zengjék, épen Alihozi viszonyuk fölemlittetése folytán Szondihozi viszonyukra emlékeznek, és folytatják:

(13) Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti czifrán, bársonyba puhába;
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába!

    A szolga ismét fölfogja az elbeszélés szálát, emlékeztetve a fiúkat, hogy Szondi maga küldötte őket Alihoz, s Ali jól bánik velök.

(14) „S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lyány-arczotok a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ő;
Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Azon ugrást, midőn a szolga Szondiról egyszerre Alira tér át, a költő szépen jelezi a verses gördület megakasztásával. E szavak után: „S küldött Alihoz” hiányzik egy tag. E hiány hangilag is festi a szolga megakadását, ki ezután – mintegy megbánva, hogy Szondiról szóba eredt a fiúkkal – egyszerre átugrik Ali magasztalására. E magasztalásban ismét a török jellege látszik. Először dúsnak mondja Alit; a gazdagság dicséretes tulajdon, mert Allah kegyeltje, a kinek kincsei vannak. A  jóságot másod helyen említi föl, de azonnal elárulja ismét az érzéki érdekeltséget: a fiúk „leányos” arczuknak is köszönhetik Ali szivességét.
    Milly szép ellentétben tünik föl e leányos arczczal a férfias lelkesedés, mellyel a fiúk Szondi vitézségét hirdetik:

(15) Hogy vitt ezerekkel! Hogy vitt egyedül!
Mint bátya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

    E lelkesedés a szolgát is megragadja. Ő is jelen volt a harczban, ő is látta Szondit küzdeni. Bámulnia kell a magyar hős nagyságát, s egy vonalra állítja őt Rusztemmel, a perzsa és török regék legünnepeltebb hősével. Önkénytelenül fölkiált:

(16) „Rusztem maga volt ő! S hogy harczola még,
Bár álgyugolyótól megtört ina, térde!
Én láttam e harczot!…

    De itt ujramegigazitja magát. Szégyenli, hogy tiszteletet árult el a „gyaur basa” iránt; sőt Alitól is fél a vigyázatlan nyilatkozatért. Folytatja tehát:

….Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

    Hanem a fiúk még nem végezték be a harcz leirását. Még egy szakot szentelnek a harczoló bajnok magasztalásának. (Figyelmeztetünk a szép középrimekre is e szak első és harmadik sorában.)

(17) Mint hulla a hulla! Veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

    Itt vége szakad a szolga türelmének. Ő eddig kérelmeskedett, hizelgett a fiúknak, simult hozzájok; ők  pedig nemhogy beérnék magasztalásaikkal, de még a pogányok veszését is örömittasan hirdetik. Nem használt a szép szó; legyen hát szidás és fenyegetés. A szolga kifakad:

(18) „Eh! Lesz-e ma végre? Kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! Vesszeje vár
És börtöne kész Ali urnak.”

    A fenyegetésre a védtelen, elhagyatott ifjak még erőteljesebben lépnek föl. Átkot mondnak Szondi gyilkosaira, s ez átok, valamint legszebben fejezi be magát a dics-éneket, úgy válaszul is szolgál a fenyegetődző töröknek.

(19) Apadjon el a szem, melly czélba vevé,
Száradjon el a kar, melly őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn illy kora veszte!

    Ime, a legyőzött fél diadalmat ül a győztes fölött, a kegyelemre szorult két árva daczol, sőt szembeszáll az úrral, kinek kényétül sorsuk függ. A hála érzelme elfojtja bennök a félelem érzelmét; a multnak nemes fájdalma fölülemelkedik a jelennek silány örömén. A két apródban Szondi szelleme nyilatkozik, a megdicsőült Szondi. Az ellenség megölte testét, de lelkét nem ölhette meg. Lelke él, mozog és munkál. E lelki munkálásnak ad kifejezést Arany költeménye.
    Miért küzdött Szondi? A hazáért az idegen hóditás ellen, a szabadságért a rabszolgaság ellen, Jézus vallásaért Mohammed vallása ellen. Fegyver hatalma hijába akar győzelmeskedni az eszme fölött. Az eszme diadala áldozatokat kiván, s Szondi áldozatul vezette magát az eszme diadalaérŧ; mert az eszme hatalma nő az érte hulló áldozatok számával, s a mi veszteségnek látszik, nyereséggé lesz. Egy, ki magát áldozatul szenteli az eszmeért, az igazságért, százaknak hagyja azt örökül, hogy terjesszék; míg a nyers erő hatalma fogytán fogy, a mint fogynak azok, kik szolgálják. Az emberiség történetei szakadatlan lánczolatban mutatják a a szellem folytonos küzdelmét, hanem egyszersmind folytonos hóditásait az anyag ellenében. Illy küzdelem képét látjuk „Szondi két apródjá”-ban, ujabb bizonyságaul azon igazságnak, hogy a nagy költők – nagy eszmék tolmácsai.
    „Szondi két apródjá”ban a szeretet vallása és a kard vallása, az eszme vallása és az anyagi élvek vallása, az erkölcsi fenség s az érzékies köznapiság, az igazi embernek bilincsek közt is megőrzött szabadsága s a szolgalelkünek minden állapotbani rabsága vannak egymással szembesitve. Milly mesteri szerkezettel s a részletekben mennyi szépséggel van e kép előállitva: csak töredékesen érintik a műhöz kapcsolt észrevételek. Ez észrevételeknek nincs egyéb czéljok, mint az, hogy az olvasót, ki Arany müveit igazán élvezni akarja, behatóbb figyelemre serkentsék. Arany azon költők közé tartozik, kiknek müveit minél figyelmesebben, minél többször olvassuk, annál szebbeknek találjuk.

Greguss Ágost

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Arany János: Buda halála (műelemzés)

 

I.

    Arany János a BUDA HALÁLÁ-t 1863-ban írta; több előzmény és folytatási kísérlet veszi körül életművében; legismertebb a tíz évvel előbb keletkezett KEVEHÁZA.  Mindez részlete lett volna a három terv-vázlatban is megmaradt és soha el nem készült CSABA-TRILÓGIÁ-nak: az utolsó vázlat 1881-es. Ebből akár arra is gondolhatnánk, hogy Aranyt nemcsak a sírig kísérte ez a terve, hanem – előle vonult vissza a halálba; mint ahogy két emberöltővel később Móricz Zsigmond is egy nagy őstörténeti regény előmunkálataival béleli ki örök nyugvóhelyét. Arany e művével akkoriban (számára) feloldhatatlan ellentmondásba kerül az irodalom fejlődésével, és – a történettudomány akkori törekvéseivel.
    A BUDA HALÁLA hősköltemény, méghozzá „regényes” hősköltemény, amit szinte két évtizeddel előz meg a TOLDI (az első rész), vagyis a „realista” hősköltemény; azaz – a dolgok megszokott menetével ellentétben – Arany realistából romantikussá vált volna? Nehéz kérdés már ez is. Még nehezebb, hogy tulajdonképpen nem a romantika, hanem a műfaj fölött járt el az idő. Akármilyen ragyogó nyelvezetben és ragyogó versezetben szólal meg a hősköltemény, a kor igazi epikus műfaja már  regény. Az írásbeliség elterjedésének a következménye ez; a felolvasott, elmondott, elénekelt szöveget, akármilyen hosszú, kellemes hangzásúvá teszi a kötött ritmus és a csengő-búgó rím; hosszabb, kellemes hangzásúvá teszi a kötött ritmus és a csengő-búgó rím; hosszabb olvasmányban azonban éppen ez fékezi az olvasó száguldását, mert az olvasó egyre inkább száguldáshoz szokik. Csak az irodalmilag nagyon kiművelt ember bírja meg a több ezer soros versezeteket; bírná még az egészen egyszerű ember is, de annak más okokból, az életformaváltozások miatt hozzáférhetetlen már akkoriban az ilyesmi.
    Van még egy áthidaló kísérlet, a verses regény, de az is nagyon korhoz kötött; kevés jutott közülük olyan tartós és elterjedt sikerre, mint a Jevgenyij Anyegin. Azt hiszem, a BUDA HALÁLA egyébként is az utolsó komolyan vehető eposz-kísérlet a magyar irodalomban. Arany László, a költő fia már szintén verses regénnyel próbálkozik (DÉLIBÁBOK HŐSE).
    Formailag  avult csak el a műfaj, és nem szemléletileg. Hiszen abban a korszakban egészen sajátos újromantika virul ki. Egyébként Richard Wagner éppen azokban a években dolgozik a Nibelungok tetralógián, tehát ő is a hun mondavilágot dolgozza fel, és sokkal romantikusabban, sőt „vadromantikusabban”, mint Arany, tele pátosszal, borzongással, révülettel. Arany hozzá képest valóban realista;bár ez is ellentmondás: regét realista mód megverselni. Viszont a wagneri zenedráma ezt a romantikát és a regekört világsikerre vitte, míg Arany nyelvének zenéje csak tiszteletbeli, nagyon körülhatárolt jellegű sikert szerzett még a Magyar Tudományos Akadémián is a – témának.
    Arany hiába hangsúlyozta, hogy ő regét ír, regét dolgoz fel, nem történelmet. (Hadd idézzem a BUDA HALÁLA Harmadik énekéből Arany egyik lábjegyzetét: „Hogy Detre itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb Edda-énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy kereszténységről, melyben egykorú hőseiket, a mai német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorichjának semmi köze a regebeli Detrével. A. J.” Ezt az utóbbi mondatot majd végig észben kell tartanunk.)
    Az akkori – akárcsak egyes mai – történészek azonban kegyetlenek voltak: éppen abban az időben alakult ki (a német szellemiségű Hunfalvy Pál vezetésével) Magyarországon az a történész iskola, amelyet hiperkritikai-iskolának is neveztek, s tűzzel-vassal irtani kezdte a köztudatból a hun-magyar rokonság hagyományait; ilyenformán arany János hun eposza a lehető legrosszabbkor, a saját szempontjából nézve a legszerencsétlenebb időszakban jelent meg!
    A hun-magyar azonosság, illetve testvériség, illetve bárminemű kapcsolatok megtagadásának az okait több objektív és szubjektív tényezőre vezethetjük vissza; a döntőek azonban, a mai napig is hatók, azok a szubjektívek. 
    Voltak történészek, akik nyíltan vagy titokban féltették a hun rokonságtól a magyarság európai presztizsét,  a hunok neve Nyugat-Európa nagy részén mai napig is olyan képzeteket idéz, mint minálunk a tatárjárásé (azaz a mongol invázióé); és Attila neve cseppet sem hangzik rokonszenvesebben az átlag nyugati fül számára, mint egy átlag magyar olvasónak a Batu káné, vagy a Dzsingisz káné. A hun rokonság vállalása az ő szemükben tehát a barbársággal való azonosulást jelentette volna; ezért igyekeztek megkerülni, vagy elutasítani.
    Sokkal nagyobb szerepe volt azonban a többnyire született németekből álló germanofil iskolának; a német nacionalista történetírás ugyanis ki akarta sajátítani a hun hagyományt (ez annyira sikerült is a németeknek, hogy az első világháborúban például az angolok és a franciák „barbár hunokként” szidták-átkozták a németeket!); másrészt történelmi  hiúságukat sértette, hogy az Ausztriának (s ezen keresztül az ő tudtukban a németségnek is) alávetett magyarság az ő szempontjából oly rettegett és irigyelt ősöket vallhatna magáénak.
    Ennek során erőszakolták át azt a nézetet, hogy a hun hagyomány eredetileg nem is tartozott a magyar történelmi tudathoz: a hun regéket szerintük a magyarok csak a Kárpát-medencében, a német telepesektől, majd nyugati utazások során ismerték meg és „sajátították ki". Ennek a mai napig fel-felbukkanó tagadásának legutóbb, mintegy tíz éve, egy Szűcs Jenő nevű szerzőnél találni a legszélsőségesebb változatát; szerinte »a magyarságnak nem volt sem genetikus, sem történeti kapcsolata a hunokkal«.
    Hogy milyen meggondolatlan, elvakult kijelentés ez, azonnal kiderül ha kissé megvakarjuk a felületét. A hunok származása, kiléte ugyanis mai napig sem bizonyított végérvényesen: azt állítani tehát, hogy nincsenek genetikai kapcsolatban velünk, azt jelenti, hogy az illető – pontosan, biztosan ismeri a hunok származásának titkát. Akkor miért nem árulja el?
    Ám ez még hagyják, ez még megbocsátható. A történeti kapcsolatok teljes tagadása azonban már nevetséges; a hunok ugyanis időszámításunk első fél ezer évében történeti kapcsolatokba kerültek mindazokkal a népekkel, amelyek a mai Szovjetunió területén s a vele határos országok jó részében éltek. A fenti tagadásból pedig az következik, hogy őseink ebben a időszakban nem éltek ezen az ugyancsak óriási területen! Hogy akkor hol éltek volna? Ezt az említett szerző megint elmulasztja megjelölni. Amiből adódik a következtetés: nem érdemes több szót pazarolnunk rá.
    Az objektív, vagy ha úgy tetszik, „objektívebb” okok között a múlt században már kialakult, vagy akkoriban bontakozó származáselméletek akadályozzák a hun-magyar rokonság eszméjének elfogadását. Mindenekelőtt a finnugor származás-elmélet. Ez a magyarság kialakulását s történelmi jelentkezését igyekszik minél későbbi időpontja kitolni, és minél távolabb tartani a nagy világtörténeti színterektől, különben nyelvészeti dogmáit fenntartani nem tudja (a különböző „kölcsönzött” szórétegekre s azok korára vonatkozólag). A másik, a hun rokonság gondolatának ellenálló, de a történelmi kapcsolatot nem tagadó nézetcsoport az, amely csak a magyarság vezető államalakító  nemességét tartja valahonnan a Kaukázus tágabban vett övezetéből jött bevándorlónak, míg a magyar parasztság zömét (a „szegénységet”) egy közép-európai ősnép leszármazottjának véli. (A legújabb teóriák közül ide tartoznak Móricz Zsigmond és Szabédi László nézetei is.)
    A továbbiakban nem bocsátkozunk a hun-vita részleteibe, hanem csupán Arany János eposzának mentén haladunk, vagyis: a regék vonalán. Az esetleg teljesen tájékozatlan olvasó részére csak annyit: a hunok – egy lovas, harcos, törökös és iránias „szkíthold” nomád nép – a történeti forrásokban való felbukkanásukkor, az időszámításunk előtt évszázadokban Kínától északra laknak; erejüket mutatja, hogy a kínaiak ellenük építik a Nagy Falat; később viszont megosztják őket, hatalmukat felmorzsolják, s ekkor a hunok  nyugat felé, a Volga-Kaspi vidékre s Nyugat-Ázsiába vonulnak; az előbbieket fekete hunoknak, az utóbbiakat fehér hunoknak (eftalitákank) nevezték. Közbeszúrom: egyes kínai történeti forrásokat sokan úgy értelmeznek, hogy a hunok bizonyos csoportjai, a Behring-szoroson keresztül, Észak-Amerikába is eljutottak. A hunok előbb a Volga és a Kaukázus vidékén építik ki nyugati birodalmukat, majd ott időszámításunk 370. évre után összeütközésbe kerülnek a kelet felé előnyomulni akaró germán (gót) népekkel, megverik, és nyugati irányba kényszerítve, maguk előtt hajtják őket, s elfoglalják a IV. század vége felé a Kárpát-medencét, innét számos hadjáratot indítanak Itália, a mai Németország, Franciaország és részben Bizánc területére, hatalmuk tetőpontját Attila uralkodása alatt érik el, halála után azonban- a hagyomány szerint – az örökösei között kitört testvérharcban birodalma összeomlott, s a hun nép Európában maradt töredékei beolvadtak a később megjelenő avarok, bolgár-törökök, magyarok, részint pedig a germán és szláv népek, főleg az oroszok és ukránok közé. A többiek, főleg a fehér hunok Perzsia ellen és India felé fordulnak, az V. században ott alakítanak királyságokat,majd fokozatosan ők is felszívódnak a helyi lakosságba. Még csak annyit, hogy a unok egyik vagy másik ága valamilyen, máig még nem tisztázott történelmi kapcsolatban áll az ókori parthusok Nyugat-Ázsiában élt népével. (Ezért nevezik olykor a nyugati krónikák néha még a magyarokat is parthusoknak.)
    Ennyit a történelemből, a legenda már sokkal színesebb. Mindenesetre a középkori magyar történelmi tudatban igen fontos része volt a hun hagyománynak. Csak két mozzanatot említek: még Zrinyi Miklós is a feudális magyar királyságot a hun birodalom egyenes jogfolytonosának tekintette. Másrészt a székelyek „Attila népének” mondották magukat, akiket Attila legkisebb fia, Csaba (a bolgár hagyomány szerinti Irnák) telepített volt le, ő maga visszatért Ázsiába, s onnan lészen eljövendő stb. stb.
    Arany János a BUDA HALÁLÁ-ban s említett kisebb írásaiban, töredékeiben egyaránt támaszkodott a krónikás és a néphagyományra, a hunokkal kapcsolatos európai mondakörre, például a Nibelung-énekre, s a XIX. század derekáig terjedő történeti felfogásokra, azonban műve menetét, „meséjét” természetesen a magyar regei hagyomány anyagából meríti.
    A BUDA HALÁLÁ-nak két rege-rétege van: az egyik Attilának és testvérének, Budának a viszályára terjed ki, a másik a magyar őstörténetre, azaz a származás-legendára.
    Az előbbi fő mozzanatai (nem a költemény előadási sorrendjében, hanem a legendás események menete szerint):
1. Egy pásztorgyerek a mezőn a földből kinövő, lángoló kardot talál, elviszi az uralkodónak, aki ebből küldetése megerősítését olvassa ki, ez az Isten kardja motívum.
2. Attila Isten ostorának vagy pörölyének tartja magát, akinek hivatása a tévelygő népeket megbüntetni, a hazug birodalmakat megdönteni s egységes államban tömöríteni; ebben két motívum is szerepel, a történelmi bűnhődés és a „mennyei birodalom” motívuma.
3. Két királyfi egymással vetélkedik, Buda el akarja lopni az Isten kardját, várost épít. Attila párharcban megöli; ebben is összefonódik több motívum, az egyik a jellegzetes „ikrek”-téma, a másik  részint ebből önállósult „örökségén marakodó királyfiak” motívuma, amely egyetemesen elterjedt; a népmesékben is általános.
4. A testvérek között viszályt szító ellenség, Detre; nincs valamire való történt a világirodalomban, amelyben a cselszövő, a kísértő ne szerepelne; tehát nem specifikus mozzanat, akárcsak a viszálykodó, vetélkedő asszonyok bajkeverése sem..
5. Noha a BUDA HALÁLA tulajdonképpen keretét már meghaladja, a tervezett trilógiában nagy szerepe lett volna a Csaba-motívumnak, aminek a kettős jelentése, hogy a legkisebb fiú az igazi örökös, másrészt, hogy valahonnan visszatér majd az elbujdosott igazságtevő, a jóvátevő.
    Az eposz hatodik fejezete, a REGE A CSODASZARVASRÓL tartalmazza eredetlegendánkat.
    a) az ősanya neve: Eneh; b) az ősapa Nimród; c) a rokon népek őse két fiútestvér: Hunor és Magor – Aranynál Magor helyett a Magyar alak áll; d) csodás vadászatra indulnak: egy szarvasgím ismeretlen helyre csalja őket, s ott eltűnik; ők az új helyen megtelepednek; e) tündérséget tanuló lányhadra találnak a lápok között; f) feleséget rabolnak közülük; g) annyira elszaporodnak, hogy száznyolc nemzetség alakul ki belőlük, és elözönlik a szittyaföldet, „Dúl király örökségét”.
    Thomas Mann József-négyeskönyve óta a szélesebb olvasóközönség is ismeri a hermeneutika, a mítosz-exegetika egyik nagyon fontos tételét: Ábrahámnak volt egy ősapja, akit ugyancsak Ábrahámnak hívtak, s akinek már szintén lehetett egy Ábrahám nevű szépapja; aki talán már nem is élő személy volt, nem halandó, hanem talán csillag, jelenség, ki tudja, mi. Nevük, emlékezetük, tetteik, tanításaik egymásra rétegeződnek, és az utókor mindég a legutolsóhoz köti, amit e névről tud már, ami beilleszthető a legendássá vált kor viszonyai közé; ami pedig nem, az elhomályosul, jelképessége szűkül, s a maga konkrétságában egyre szegényedik.
    Toldi Miklós is utoljára csak egy tizennegyedik századi híres katona, csapatparancsnok: ám ahogy visszahaladunk a múltban, nevének mindkét ágán eljutunk egyfelől Belső-Ázsia rejtélyes szupermenekként röpködő, valóban emberfölötti hőseihez, másrészt a mesebeli Szép Miklósok vagy Kis Milkósok tettei mentén a Földközi-tenger vidékének nagybotos Herkuleseihez, s legvégül a szumír regéknek az égi bikával viaskodó, pokoljáró, a szerelem istennőjével  hadban álló Enkidujához, a civilizációba, kultúrába beletörő emberősünk jelképes alakjához.
    A történeti korszakról szóló rege mozzanatai, motívumai is meglepő messzeségekbe, de mindég az észszerűség üveghegyére visznek, s éppen a legmisztikusabbnak tűnő elemeknek van a legföldönjáróbb magyarázatuk.

II.

        Az Isten kardja… A nagy ókori műveltségek gyűlölték a vasat, irtóztak tőle, „minőség-ellenesnek” tartották; diadala a bronzfegyverek fölött a közönségesség, a nyers erő felülkerekedésének a jelképe volt. Kárörömmel fedezték fel, hogy a as, a rettegett vas azért mennyire romlékony; a régi egyiptomiak Séth fémének tartották, mert fekete volt, de romlásában vörös, már amikor a rozsda ette; Séth a sötétségnek és a sivatag rőt kietlenségének volt az ura, a fekete és a vörös az ő színe.
    Ismertek azonban más vasat is, a meteorvasat, ami az égből hullott, „tehát az istenek küldték”, s természetes, hogy a nagy pusztaságokban kóborló pásztorok találtak a legtöbbet belőlük. A meteorvas nem rozsdázik! Ezért egyedül az ilyen sziderius fémből készült kard volt méltó a királyhoz, és csakis a királyok kezébe való volt; a fáraók kardját szintén a csillagokból hullott vasból kovácsolták. (A fémfeldolgozás neve azért ma is sziderurgia, ami görögül a csillagokra utal!) Attila, azaz Etel, a nagy király, nem is hordozhatott más kardot; (egyébként címei között felsorolta az „Egyiptom királya” rangját is). Nemcsak a huszadik század elejének Európájában és nemcsak a középkorban voltak az egymás ellen hadat viselő császárok, királyok és fejedelmek mind unokatestvérek, így lehetett ez a beláthatatlan hajdankorokban is, nősülés, sógorság a legtöbb nagy dinasztiát összekötötte, s így valóban a föld egyik széltől a másikig közösek voltak az uralkodás fortélyai és szertartásai.
    Attila – Isten ostora… Minden hódító bűntudatot akar kelteni a meghódítandóban; mert csak a bűntudattól eltelt emberen lehet igazán uralkodni. Ezért meghirdetteti, hogy ő hivatott a tévelygő, bűnbe esett, elfajzott emberiséget visszavezetni a nagy közös akolba és rendbe, törvényességbe.
    Viszont az egekből leszállott, égi eredetű királynak valami nagyon földi magyarázata lehet. A legrégibb szumir krónika így kezdődik: „Mikor a királyság leszállott az egekből”… Ismeretesek az „ősűrhajós” magyarázatok, mi azonban nem hozzájuk folyamodunk. Az ég, a menny és a magas hegység fogalma a hajdani népeknél együtt járt, hiszen úgy képzelték, hogy a hegyek az egekbe vezető lajtorják. A görögök mennyei istenei egy magas hegyen, az Olümpuszon éltek; a magyar nyelv meg ara is lehetőséget ad, hogy az Ég és a Hegy szavakat közös tőről eredeztessük, gondoljunk az ék-re és ág-ra stb., ami mind csupa hegyes dolog. Valószínű tehát, hogy a legősibb időkben magas hegységek harcosabb törzsei ereszkedtek le a nagy folyóvölgyek békésebb földmívelői közé, és megőrizték s alattvalóik tudatába mindegyre beleverték az ők magas, azaz „égi” származásukat… A legelőkelőbbek mindig éppenséggel a Napból származtak, ezért a fejlettebb hatalmi szerkezeti királyságok kultuszainak középpontjában mindég a Nap és a tűz tisztelete áll. Attila az Isten ostorának nevezi magát, a fáraó egyik hatalmi jelvénye is az a bizonyos légycsapószerű ostor.
    A viszálykodó királyfiak… Az emberiség összes származás-legendái telve vannak ezzel a motívummal, Káin és Ábeltől, Ézsau és Jákobtól, Romulusz és Rémusztól, Etele és Budáig. A hajdankor mélyén kialakult nagy életforma-elkülönülések jelképe lehet ez, a megtelepült és a vándorló népeké, a szedentárisoké és a nomádoké, a pásztoroké és a földmíveseké. Milyen jellemző: Romulusz akkor öli meg Rémuszt, amikor az áthágja az újonnan épült város falait; Budának Etel ellen elkövetett nagy bűnei közt is ott van a városépítés!
    Attila hun király valóban történelmi személyiség, de a regében előadott viszályáról Buda nevű testvérével a történelem nem tud; ami megint csak arra vall, hogy Attilára is rárétegeződtek hasonló nevű őseinek hagyományai. S van ezek között egy egészen különleges, fantomszerű mozzanat is. Közismert dolog, hogy a székelyek eredethagyományuk szerint mindég is Attila népének tartották magukat; ezt úgy értelmezték, hogy Attila hunjainak a maradékai. Ám az is közismert, hogy a történelem idők kezdetén élt egy latinul ugyancsak siculusnak, görögül szekelesznek, óegyiptomiul szekelenek, szekerusnak nevezett nép, amelynek nyomai kimutathatóak Pannóniától, azaz a mai Dunántúltól (pontosabban a mai Nyugat-Magyarország, Kelet-Ausztria és Észak-Horvátország területe volt Pannónia) egészen Párizs vidékéig. (A francia eredet-rege szerint is őseik, Trójából jövet, a Pannóniai sicambriában telepedtek meg, a mai Budapest táján.) Később ezek a siculusok elfoglalták Olaszországot, ahova Itala nevű vezérük vezette őket – s ez az Itala (Italusz) meglehetősen összecseng az Etele névvel is! Két biztos dolgot tudunk mindössze a történelemtudomány által a keltiberek közé sorolt siculusokról: az egyik, hogy mindég együtt fordulnak elő egy secan vagy sucanus  (görögül szigonü) nevű néppel; ez talán amolyan frátriájuk lehetett, de mindég hadilábon álltak velük. Egyes vélemények szerint ugyanannak a „népségnek” a patriarkális és matriarkális életformában szervezkedő változatairól volt esetükben szó. Petrus Ranzanus XVI. századi olasz történész ezt úgy magyarázta, hogy Attila királynak lett volna egy szicíliai légiója, és ezeknek a leszármazottai a székelyek, azaz siculusok. Ez természetesen naivság, amit sem történeti, sem logikai érvekkel nem lehet alátámasztani. A siculusokra vonatkozó másik megbízható nyom, hogy amerre jártak, mindenütt segesta, segestica, segestrum, szegesd nevű helységeket hagytak maguk után!
    Buda nevéről még annyi bizonnyal sem tudunk, mint az Attiláéról. Rásonyi László az Attiláról ezt írja: „Etil nevét tévesen, a bizánci krónikák nyomán Attilának szokták mondani, holott a török népeknél szokásba volt az újszülöttnek Etil-Idil »nagy folyam« nevet adni. Különösen, a annak partján született. Az ómagyarban az Etilből Etel, illetve az általánosan használt -A képzővel Etela lett, majd később magánhangzó hasonulással Etele.”
    Ide be kell szúrnunk egy érdekességet: Óbudát a német telepesek Etzelburgnak, azaz Etele várnak hívták. Mint láttuk, Attila nevét a törökből is az Idil, EtilI, tehát a folyó, azaz „víz” fogalmával hozzák kapcsolatba, de ide mutathat a magyar „ital” szó is, ami eredetileg szintén vizet jelenthetett. Nos, egy múlt századi történész meglepetéssel kérdezi, hogy vajon nem éppen ezért hívták a rómaiak e helyet Aquincumnak, azaz vízzel kapcsolatos helynek? (Latinul aqua=víz.)
    Buda neve egyes török nyelvekből megfejtve „Ág”, azaz „folyóág”, patak ága lehetne tehát megint valahol a víznél vagyunk. Rásonyi viszont ezt mondja: „A bud névvel kapcsolatban… egy nagyon óvatos feltevést kockáztatok meg, amely csak azért lehetséges, mert bulakokról (egy bolgár-török törzsről) van szó. Mint tudjuk, a bulakok a karlukok közül kerültek ki, következésképpen a türk törzsszövetségbe tartoztak. De, Belső-Ázsiába nagyon korán, már a türkök előtt behatolt a buddhizmus… Buddha neve Bud volt. E szóból fejlődött és szétterjedt különböző török népeknél a bud-but-put »bálvány« szó, anélkül, hogy buddhisták lettek volna. Ez a bálvány jelentés szó lehet meg a Budvár névben is.” Persze, elképzelhető több más magyarázat, de most nem térünk ki rájuk.
    A cselszövő Detre motívumára nincs miért kitérnünk, csupán annyiból, hogy attól kezdve, ahogy a hunok átlépik a Volgát, mintegy száz éven át, történelmük-sorsuk állandóan összefonódik az előbb legyőzött, aztán szövetségesül fogadott, majd áruló-bosszúálló germán törzsekkel. Innét a Nibelung-regék hun vonatkozásai.
    A legkisebb fia Attilának Irnek, aki a bolgár hagyomány szerin a bolgár-török uralkodóház megalapítója. A magyar hagyomány ezt a fiút Csabának nevezi. E név eredtére vonatkozólag egyesek úgy gondolják, hogy a Bács, azaz Báty szó megfordítása, és így jelentése: öcs. Mások szerint, kapcsolatban több keleti nyelv adatával is, üstököst (vagy meteort) jelenthetett, a „Csaba visszatérése” motívum tehát az ősi csillagvallásoknak az üstökösök visszatéréseiről szóló tudomását fejezné ki. Kapcsolatba hozták az ókori sabbeusok nevével is. Mindenesetre, az ókori siculusok egy Segesdjét a rómaiak Segestum sabae-nek írták. Egyébként a Csaba név nemcsak a székelyeknél ismeretes legendás ősként a néphagyományban, hanem az egész magyar népnél, ezt bizonyítja a sok Csaba helynév és a csabaire vagy csabafüve mindenütt elterjedt gyógynövény név.
    Íme, a konkrét hun történeti háttér mögött is mennyi legendás vonatkozás húzódik meg! Mit fogunk találni a még távolabbi őstörténeti háttérben?
    Mielőtt áttérnénk erre, említsünk meg a történelmi Attiláról néhány jellegzetes vonást, amely lehetővé teszi, hogy Arany eposzát jobban értsük. Kézai Simon 1382 körül véglegesített krónikájában így jellemzi: „Ethele király ugyanis barna színű, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala... Vakmerőségében maga mérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala... A viselet módjában és alakjában mind maga, mind nemzete a médek módját tarja vala."  (Nagyjából ez a leírás ihlette Gárdonyi Gézát is a LÁTHATATLAN EMBERben.) A nyugati források Attilát általában vérengző barbárnak tartják; mégis úgy tudják, hogy amikor 452-ben Róma ellen vonul, a pápa kérésére visszafordul, és nem rabolja ki a várost, holott a „műveltebb” germánok ezt többször is megtették, először 410-ben; attól kezdve hosszabb időn át hun „segédcsapatok” állomásoznak Észak-Itáliában, Ravenna körül, a germánok ellen kért védekezésül.
    A hunok hatása Európára igen nagy. „A Bécs környéki Carnuntumban végzett ásatások a hun fegyverek tipikus példányait hozták napvilágra, például a kelet-ázsiai típusú íjat, amelyről a késő római költő, Claudianus nagy elismeréssel írt. Utánozták is. Egyéb hun fegyverekkel együtt ez a típus úgy elterjedt, hogy még a dél-angliai Caerleonban is rábukkantak egy hajdani római tábor huníj-készítő műhelyének maradványaira.” (Rásonyi) Ám nemcsak a fegyverek, öltözködés, hadrend, harcmodor, lószerszámok stb. terén hagytak sok nyomot maguk után. „A hatalom régióiban viszont meghökkentően nagy hatásukról tud a történelem… 454-en (Attila 453-ban halt meg) Valentinianus császár megöli Aetiust.” (Aetius Attila fiatalkori barátja, majd mint a római hadsereg vezére, a catalanaumi csatában a gótok szövetségében Attila legnagyobb ellenfele. Valentinianus pedig az utolsó a négy pannóniai eredetű császár közül.) „Állítólag ő maga fojtja meg. A következő esztendőben (ez egyben a császár haláléve is) a vandál Genzerikh feldúlja és kifosztja Rómát...az új császár, Nepos, Attila titkárát, Orestest hívja maga mellé testőrkapitánynak. Nem sok idő múlva Orestes kibuktatja a trónból a császárt és fiát, Romulust kiáltatja ki a helyére. Ő hát a híres utolsó római császár, az elsőt nevében követő Romulus… Edekon, Attila unokatestvére római jogszokás szerint, mint szövetséges telepíti be népét az Appentin félszigetre, s fia, Odoaker, előbb Loire menti gall fejedelem, majd Romulus trónfosztása után tizennégy esztendőn át Itália királya.” (Sebestyén László)
    Mindezt csak annak az érzékeltetésére idézem, hogy a hunok története a beidegződött véleménnyel szemben nem egy váratlanul a semmiből előtört, majd ugyanoda  hirtelenül visszatűnt történelmi szappanbuborék-népé, hanem összeszövődik évszázadokon át a Föld legnagyobb birodalmaival, előbb a kínaival, utána a rómaival, Iránnal és Indiával. S ahogy a hun mondák Attila köré fonódó része átszövi a nyugati mondákat, például a Nibelung-éneket, ugyanúgy a hun regekör őstörténeti része is sok szállal fonódik a régi ókori Kelet, de egészen meglepően messzi tájak alapmítoszainak motívumaihoz.
    Az ősanya neve Eneh, megfelel ünő szavunknak, ami fiatal tehenet, illetve szarvas- vagy őstehenet jelent, noha e szót török eredetűnek tartják az etimológusok, kikerülhetetlenül eszünkbe juttatja Juno mediterrán istennő nevét, akinek görög változatát úgy emlegetik mindég, hogy a „tehénszemű”.
    Az ősapa: Nimród; nevének változatai Menroth, Menproth, Nemprot… Krónikáink túl szigorú kritikusai annak idején azzal vádolták gesta-íróinkat, hogy e nevet a bibliai hagyományból kölcsönözték, a krónikás hagyomány összekompilálása közben. Csakhogy, amint ezt többen kimutatták, a Nimród-motívum nem a bibliai leszármazási rendre illeszkedve található meg legendánk első lejegyzéseiben. Kézai Simonnál „… az özönvíz után a kétszáznegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menroth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva, tornyot kezde építeni, hogyha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék”. Csakhogy a biblia szerint Nimród nem Jáfet, hanem Kám ágából származik, másrészt a Biblia a bábeli torony építésének más célzatot tulajdonít. Viszont Kézai tudósítása meglepően összevág a mezopotámiai eredetű, „káldeus” Berosszosz görög nyelven írt történetével, aki lényegében ugyanígy tudósít Nimródról; egyszóval krónikáink egy autentikus „különhagyományt” őriztek meg.
    Menrot vagy Nemrot nevének etimológiája tisztázatlan. Egyes vélemények szerint  a napisten egyik ősi képzetét képviseli, ő a nagy vadász, s ebben az esetben a mennyei párduc volna nevének legkézenfekvőbb feloldása; ő az égen mindég nyugat fel száguldó vadász, a Nap, aki a szarvasünőt, azaz a csillagos éjszakai eget üldözi, de soha el ne érheti.
    Van Nimródnak két meglepő névrokona: egyik messze fenn északon, numi torem, a magasság, azaz „a mennyek ura”,a vogulok főistene! A másikat nem kevésbé meglepő helyen találjuk: nyugaton, a rómaiaknál, Numitor, azaz Romulus és Remus nagyapja. (A római legenda egy régebbi hitregei motívum késői „történetesítése”, mert ez a Numitor már a Trójából menekült ősök leszármazottja.) A Nimród alakja és neve tehát származás-regénknek óriási mitológiai rokonságot szerez.
    Nimród fiai, Hunor és Magor, a két fiútestvér, népalapító ős nevei azonban tudtommal csak a mi eredetlegendánkban fordul elő. Ők azok, akik addig üldözik azt a bizonyos csodaszarvast, amíg annyira elkeverednek otthonról, hogy immár vissza sem térhetnek, s új hazájukban új népek ősapjai lesznek. A szarvas-regekörre most nem térek ki, az a mítoszoknak egy teljes külön kontinense; csak annyit hadd említsünk hogy a szarvasüldözés vagy szarvas által történő kalauzolás mindég az őstársadalomból való kiszakadásnak (vagy az abból való kiűzetésnek!) a tényét jelképezi, avagy ezzel valahogy mindég kapcsolatban van; másrészt pedig hogy a regékben említett állat-alakok esetében mindég indokolt legelősör csillagképekre gondolnunk, amelyek állatneveket viselnek. Különösen akkor ha a zodiákusok, azaz az Állatöv tagjai közé beillenek. Márpedig itt nemcsak a menekülő szarvas, hanem az őt üldöző nyilas is jelen van, átellenben pedig az ég körének túlsó pontján az ikreket is ott találjuk. Hogy mennyire nem „kölcsönzött”, nem iskolás, hanem eredeti néphagyományunk ez, azt bizonyítják regős énekein,, amelyek főalakja a csodafiú-szarvas. Erről azonban majd külön, más alkalommal kell szólnunk.
    Egy egészen eredeti felfogás (a Magyar Adorjáné) szerint Hunor és Magor a Napisten két kivetülése: Hunor a pusztító, perzselő, Magor pedig a megtermékenyítő, életet adó erejét jelképezné a Napnak.
Érdekesebb ebben a pillanatban a hely, ahova a csodaszarvas a két daliát elcsalogatta. A krónikás hagyomány szerint ez a Meotis vidékén van; (a mai Azovi-tenger körül, a Don torkolatánál, Nagy Krímben, itt találnak Dul vagy Belár alán király tündérkedő lányaira, akik közül feleséget rabolnak, itt a „szigetben” szaporodnak el annyira hogy 108 nemzetséget hoznak létre, és elindulnak új hazát, új lakóhelyeteket keresni.
    A meotis-hagyomány azért nem lehet eredeti, mert időben túlságosan – közeli. Valóban,a hunok a Meotison túlról törnek be 380 körül az európai történelembe, és arról a vidékről sodorják magukkal az alánokat is, innét kerülhetett bele ennek az iráni népnek a neve a legendába. (Hunor és Magor az alán király lányait rabolja el.) De a Nimród és Hunor-Magor motívum mondhatatlanul ősibb.
    Az ember némely adat és feltevés vagy megfigyelés, meg más adatok egyeztetése alapján néha arra gondol, hogy az a hely, ahova a csodaszervas csalogatja Hunort és Magyart, az éppenséggel a Kisalföld a Kárpát-medence nyugati részében, az ingoványos vidék közepén levő sziget: a Csallóköz. Erre vall egy olyan adat is, amely a hieotis ingoványait a Duna közelébe helyezi: nem biztos, hogy a Duna itt a Donnal tévesztődik össze: inkább a Meotis-vidék a Mátyus-földdel!
    A magyar néphagyomány a Csallóközt Aranykertnek, tündérek szigetének hívja; Tündér Ilona, Magyar Ilona hazájának. Az biztos hogy rendkívül alkalmas, védett zuga volt a világnak ahhoz, hogy egy nép bölcsője lehessen. Északon a hajdan sokkal mocsarasabb Mátyusföld, délről a Hanság lápvilága óvta. Ide, egy matriarkátusi állapotban élő nép közé üthetett be az ősidőkben egy messze keletről jött kis kalandozó csapat, az itt lévő néppel keveredve, abba olvasva, annak nyelvét eltanulva duzzadt agyra, népesedett túl, és bocsátott ki hódító rajokat, amelyek elhatoltak messze keletre, hogy onnét majd újból visszatérjenek. (A 108 nemzetség: a számmisztikában a 108 a „sokaság” jelképe, Egyiptomnak is azért van 108 nomosza.)
    Lehetséges ennek valami történelmi-régészeti magva is? Egyes régészek szerint az időszámításunk előtti második évezredben a népeknek olyan oda-vissza ingázása indul meg az Alpok keleti lejtői és a Fekete-tenger északi térsége között, hogy beleszédül, aki nyomait követni akarja!
    Olyan újonnan előkerült leletek, mint a tordosiak, tatárlakiak, lepenszkijviriek és mások azt sugallják, hogy bizonyos kultúráknak, ősi civilizációknak a Kárpát-medencében esetleg ugyanakkora, ha nem nagyobb ősisége van, mint a Kárpát-medencében esetleg ugyanakkora, ha nem nagyobb ősisége van, mint a Régi Keleten (vagyis a Kaukázustól Egyiptomig húzódó „termékeny Félhold övezetben”). S a régészetben egyre inkább tért hódítanak azok a feltevések, hogy nemcsak örökösen keletről nyugat felé tartó, hanem ellenkező irányú nagy népvándorlásokkal is kell számolni. (Ma például sokat hallani arról hogy az úgynevezett piramis-kultúra és szalagdíszes kultúra  nyugati irányból terjedt el kelet felé.) Akárhogy is, csak ez lehet a magyarázat a nemrég nyomtatásban is megjelent török nyelv magyar krónika (tarik-i-Üngürüsz) ama adatára, hogy amikor Hunor utódai Pannóniába érkeztek, ott velük egy nyelvet beszélő népre találtak.
    Térjünk még vissza a „tündérlányokra”, akikkel egyesülve Hunor s Magyar új népeket hoztak létre. A mitológia nyelvén, mint már utaltunk rá, a „tündérek” nőuralmú, esetleg éppenséggel amazon típusú és anyaközpontú-vallású népeket jelölnek. Ahogy új ideológiák, új vallások jönnek létre, a régi hit alakjai ördögökké vagy szelídebb mesealakokká degradálódnak, az adott esetben boszorkányokká, vagy más gonosz, rosszféle nőszemélyekké. Hunor és Magor betörését a „lányok országába”  érdekesen tükrözi visszájáról a hatodik századbeli gót Jordanes „származáselmélete” a hunokról, amely ellen középkori krónikásunk oly méltatlankodva tiltakozik, mint rágalmazó és „irracionális” feltevés ellen. Jordanes szerint a hunok a pusztákba kiűzött „rossz nőknek” és ott bolyongó „rossz lelkeknek” az egyesüléséből származtak. A „rosszféle” nőkre, íme, láttuk a magyarázatot. Ami a „rossz lelkeket” illeti, az is nyilvánvaló: az ellenséges idegeneket, a más vallású nagyon idegeneket, a rejtélyes jövevényeket a népek gyakran tartották-nevezték „ördögöknek”, ártalmas démonoknak; különösen, ha meggondoljuk, hogy régi hagyományok a mágiát éppen a magukat ugyancsak Nimródtól származtató médeknek, a médek mágusainak tulajdonítják. Innét ered a világ összes nyelvében a mágia s a mágus szó (azaz varázsló) és a latinok „medicus” orvost jelentő szava is. Gondoljunk most arra az adatára Kézainak, hogy Attila és népe a médek viseletét és szokásait tartotta meg!
    Nem csoda, hogy Arany János végül is nem tudta megírni az egész CSABA-TRILÓGIÁT; s hogy csak a BUDA HALÁLA készült el belőle. Hiszen ahhoz végleg szembe kellett volna kerülnie a történettudomány minden akkor állításával, s ő lelkiismeretes filológus lévén, nem bírta el ennek a feszültségeit. Akkoriban pedig még régészet, őstörténet, embertan, mitológia-kutatás sok mindenről nem is tudott, ami ma itt-ott kezd egyre érthetőbben előderengeni az utóbbi kétezer év történetének mindent összekuszáló, kaotikus szálai alól.
    Mindenesetre, Arany csodálatos intuíciója – amely nemcsak érzékenységéből, hanem hatalmas olvasottságából is táplálkozott, s amelyet a Toldi-trilógiában is megcsodálhatunk – megsejtette a középkor mondáiban a rejtett történeti igazság magvait, és ráérzett a mélyebb mitológiai-őstörténeti motívumok jelentésére is.
    Többek között, és a mindenekelőtt való költői szépségei mellett, ezért is oly becses számunkra a BUDA HALÁLA.

SZŐCS ISTVÁN

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6-7. sz. 1983.

Arany János: Tengeri-hántás (műelemzés)

 
Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül üli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! Nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-rí,
- Aha! Rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kíséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha füvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
- Töri a vadkan az „irtást” -
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
- Soha,mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kíséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te,  halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- AZ a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerült sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! Vele álmodsz -
Azt danolja: „gyere! Jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédül: mi nem éri?…
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni.-”

Lohad a tűz: a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
 (1877. júl. 15.)

(* Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettök áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.   A. J.)

    Átéltség, élményszerűség, beleélés. Rossz, mesterkélt, csinált szavak ezek, kulcsszavai mégis a művészetnek, amely éppen az illúziókeltés sajátos kiváltságával különbözteti meg magát a szellem más régióitól, akár a bölcselettől, akár az egzakt tudományoktól. Valószínűleg a legjobb gondolati költemény sem vetekedhet egy sikerült filozófiai tanulmány logikai tisztításával, a legzseniálisabb regény sem helyettesítheti a történelmi dokumentumok száraz adatait, és a festménynél is sokszorosan pontosabb egy technikailag megfelelően kivitelezett fénykép. Nem is erre való sem a költemény, sem a regény, sem a festmény. A műalkotás sokkal kevesebbre képes, mint a filozófia, a történelemtudomány vagy a fényképezés. Tisztaságukat beszennyezi a maga bizonytalan képeivel és elnagyolt ecsetvonásaival. Valóságosnak nem igazán valóságos, de elvontnak sem igazán elvont. Nyugtalan – és megengedem: időnként már-már komikus – ingajárat a föld és az ég, az ösztön és a gondolat között. Modern korunk (kérdés, hogy mit neveznek majd modernnek az eljövendő évszázadok) modern művészet érzékeli is egyre-másra, hogy tisztátalan, nem igazán egynemű, amit alkot, és kétségbeesetten próbálja „megtisztítani” művészetét. Esetleg úgy, hogy elorozza a leíró tudományok eszközeit, dokumentumként kínálja magát, és lemond az illúzióteremtés nevetségesnek tűnő ambíciójáról. Vagy éppen ellenkezőleg, kivonul minden olyan területről, amit ideiglenesen bitorolni vél, mert feltárásukra a szellemnek más, hatékonyabb módszerei is annak. Úgy gondolom, mindkét jelenségre bőven találni példát leáldozó századunk művészeti programjaiban, mindkét út felmérhetetlen hasznú részeredményeket hozott, de következetes végigjárásuk bizony csúfos kudarcokkal gazdagította az amúgy sem szegényes kortársi tapasztalást. Mert hát a művészetet nem a soha el nem érhető teljes tisztaság, hanem különös szennyezettsége, a minden rendű és rangú tudományokba és valóságokba való belekontárkodás élteti. Ha ugyanis azt kezdjük firtatni, hogy mit is tud a műalkotás, amire sem a humán-, sem a természettudományok nem képesek, akkor hamar kiderülhet, hogy: semmit! Hacsak.. Hacsak vissza nem térünk ahhoz a minden jel szerint szégyellni való művészeteszményhez, hogy „átéltség, élményszerűség, beleélés”. Ám tényleg szégyellnünk kell-e ezt a látszólagos avultságot, konzervativizmust? Nem az átélésben testvériesül-e vajon a barlangrajz torzonborz szerzője a happening szakállas meseterével? Innen szemlélve, az élet- és élményadás hierarchiájában érezhetjük fontosabbnak a művészetet azoknál a szellemtartományoknál, ahonnan heterogén nyers- vagy félkész anyagát összeharácsolta, ezáltal több, és nem kevesebb, mert egyébként az élménytől megfosztott mű valóban mássá válik, tudomány lesz, esetleg a valóság rút földi mása, de a szüntelen önállótlanságból táplálkozó önállóságát elveszti, elolvad, mint a tavalyi hó. Vállaljuk hát az ódiumot: ilyen értelemben nincs és nem is lesz tiszta művészet. Csak úgy, ahogy esztétikum is van, de tisztázatlan anyagából kivonni, teremtő-elixírként üvegcsébe tölteni nem lehet, képlete le nem írható. Illúzió, ami megfoghatatlan, Csalás, amely évezredeken át alkalmas volt súlyos igazságok kimondására. Szó, festék, anyag. Csupa gyarlóság, csupa kétértelműség, ami még a legnagyobbak fejét is meg-megfájdította, még ők is megvívtak a kívülállás és részvétel, az itt is, ott is, ilyen is, olyan is minden műben megbújó lidércével. Hiszen az átéltség, bár legfőbb művészi erény mégsem lehet igazán teljes sohasem és az olvasás sajátos gyönyörűsége is abban rejlik hogy veszélytelenül éljük át a veszélyeket, s legfennebb a lélek gyűretik meg a regénybeli viharban és fagyban, nem a test. A tapasztalásnak a legolcsóbb, leggyorsabb és nem is eredménytelen módja ez, és mivel az egyes ember mozgási lehetőségei végesek, tapasztalatainak tárháza éppen a művészet nyújtotta átélés révén bővíthető szinte végtelenül gazdaggá. Hogy ezáltal egyfajta pótszerré, alkoholmentes esszenciává fokozzuk le az alkotást? Lehet. De aki furcsa rangkórságában magával a valósággal próbál, mondjuk, költőként vetekedni, az úgyis alulmarad. Meg aztán a népköltészet például, amelyet annyira csodálunk, vajon nem a tapasztalatok könnyen továbbörökíthető sűrítményeként született, élt és él-e mindmáig? Munkát, szórakozást és tanulást bámulatosan egymásba olvad olykor, mint az Arany János által felelevenített népszokásban, a tengerihántásban, ahol a termés betakarításának kalákában elvégzett utolsó mozzanata csendes mulatság, jókedvű viháncolás, tanító-okító történetmondás is egyben.
    Arany János nemcsak költője, hanem tudósa is volt a magyar nyelvnek, mindent vagy szinte mindent tudott a költészetről, és módszerességén, tudatosságán száz esztendő múltán is van mit irigyelni. Pedig látszatra korszerűtlen poéta, elbeszélő költeményeket és népies vagy történelmi balladákat írt akkor, amikor Európa túlsó felén Rimbaud, Verlaine vagy Baudelaire sejtelmes korrespondenciákból és transzcendenciákból keverték ki a maguk modern poézisét. Merő anakronizmus, ugye? Lehet, ugyan mentegetni nyelvünk és irodalmunk akkori állapotával, azzal, hogy a fejlődés lépcsőfokait végig kell járni, de ettől mg csak lemaradás a lemaradás. Ám a különböző kultúrák ingatag alapú összehasonlítása helyett hallgassunk bele figyelmesebben a TENGERI-HÁNTÁS-ba. A tényleg konzervatív forma mögött lehetetlen észre nem venni a ma is modernnek számító szemléletet. Hiszen történet van itt elrejtve a történeten, és ha a kettő egymáshoz való viszonyát elemezzük, kiderül, hogy ez a hagyományos borzongásokat keltő ballada egyúttal hihetetlenül pontos alkotáslélektani tanulmány is, ami alkalmat ad a teljes átélésre, de a történés külső szemlélésére is. A tengerihántáskor elmondott szerelmi tragédiát úgy követjük végig, hogy strófánként kizökkent belőle egy-egy közbeszólás, ám továbbra sem szűnünk meg a tragédia részesei lenni, hanem részeseivé válunk magának a tengerihántásnak is. Két helyszín, két leírás, két hangulat, amelyek nem gyöngítik a kétfelé élményt, nem semlegesítik,hanem erősítik egymás hatását. Borzongunk Tuba Ferkó és Dalos Eszti szerencsétlen szerelmén, amelyen bűn és bűntudat lélektanilag finoman árnyalt fokozását figyelhetjük meg, és borzongunk a lassan kihunyó tűz parazsába bámulva. A költői mesterség minden csínját-bínját ismerni kell ahhoz, hogy leíró módszerrel – hiszen a balladát nem előadja a költő, hanem leírja annak előadását – drámai hatást érjünk el. Márpedig a TENGERI-HÁNTÁS-ban ez történik. Arany János itt erőlködés nélkül megvalósítja a modern művészet egyik fontos törekvését – gondoljunk Brechtre –, a részvétel és a kívülállás kettősségét. Minden strófában – kivéve a kezdő és befejező keret-versszakot – elkülöníthető a szöveg és annak rövid, közvetett kommentárja, az ötödik verssor. Alkotáslélektani tanulmány is ez, hiszen éppen a közbeszólások mutatják, hogy lesz úrrá a hallgatóságon a történet hangulata, az első, még semleges megjegyzés után („- Tegyetek rá! Hadd lobogjon”) egyre inkább az elmondottak valamiféle értelmezésévé, közönségbeli felerősítésévé válnak a közbeszólások, és végül már nem is zökkenthetnének ki a ballada folyásából, mert maguk is a balladás elfogódottságot közvetítik. Milyen szép metaforikus megfelelés, amikor Dalos Eszti kerek arcának, gömbölyű mellének leírásakor („Mint a búza, piros, teljes, / Kerek arca, maga mellyes”) a teleholdra tekint valaki: „- Teli a hold, most buvik fel -”. A lány megrontásának epizódját szintén metaforikus közbeékelések erősítik: „- Aha! Rókát hajt a Bodré -”; „- Töri a vadkan az »irtást« -”; „- Soha, mennyi csillag hull ma! -” Amikor sír a lány: „- Nagy a harmat, esik egyre -”, amikor Tuba Ferkó „Ki-kimén a temetőbe”: - Kuvikol már, az ebanyja! -”, amikor a toronyból lezuhan, és a történet szomorú véget ér: „ - Tizenkettőt ver Adonyban”. Az már talán csak véletlen egybeesés – bár nem nagyon bíz a költő semmit a véletlenre –, hogy a két keretstrófa nélkül éppen tizenkét versszaka van a balladának, és a tizenkettedikben ver tizenkettőt Adonyban a toronyóra. Az viszont már semmiképpen sem véletlen, hogy a nagyon erős hangulatú helyszín, változását a színek játéka kísérti. Amíg fennen lobog a tűz, addig szinte minden strófában előfordul a piros szín („Ki először PIROS csőt lel”; „Napon égni, pirosodni”; „mint a búza, piros, teljes”; „Tövis, talló piros vérit fakasztja”), aztán ahogy a „Lohad a tűz”, eltűnik a pirosság is, és az árnyak, a kialvó színek veszik át a helyét: „Maga halvány, dala sí-rí”; „Ködös őszre vált az idő azonban”. A tűz leszakad, a színek kihunynak, már csak a távoli muzsikaszó marad: „Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn: / Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltűnőben.” Elhamvad a tengerihántáshoz fényt adó tűz, és Tuba Ferkó meg Dalos Eszti szerelmének tüze is. A lélektani hatás hajszálpontos kimérését mutatja az is, hogy a végig érzelmes szerelmi történet egy helyen már-már érzelgősségbe csapna át, afféle könnyes-giccses megríkatásba („Éje hosszú, napja bágyadt, / Szive sóhajt – csak egy vágyat: / (…) / Te, halál, vess puha ágyat”), de éppen itt találunk egy kijózanító, a túlságos – mert a történet további menetét akadályozó – elérzékenyülésből visszarántó betétet: „- De suhogjon az a munka! - » Két helyszínből, a külső rámutatás és a belehelyezkedés állandó váltogatásával teremti meg Arany János ezt az egységes hatású költeményt. Az elegyességből összeálló egység jellemzi a vers zenéjét is, a strófakezdő két hosszú sor ráérős ritmusát (4/4/3) mindig felgyorsítja a következő négy sor (4/4), amelyek közül a harmadik – a közbeszóló – rímtelen, ezzel is jelezve, hogy nem tartozik a történethez. Még a lapalji jegyzet prózai, magyarázó szövege sem zavarja meg a ballada hangulatát. A költő maga mellé emeli olvasóját a TENGERI-HÁNTÁS-ban, részesévé teszi a mű teremtésének is azáltal, hogy el-eltávolítja az eseményektől felmutatja a népballadát, és felmutatja annak környezetét is. Megszületik a csoda: átéljük azt, amiről végig tudjuk, hogy nem velünk történik, és a költő még attól sem riad vissza, hogy erre időnként külön felhívja a figyelmünket Mi is hát a TENGERI-HÁNTÁS üzenete számunkra? Tuba Ferkó és Dalos Eszti megrendítő élete, halála? Az összebújó legények és leányok álomba forduló hallgatás? A tengerihántáskor elmondott és tengerihántáskor befejeződő (»Törik is már a tengerit Adonyban«) történet ottani, akkori aktualitása? Az üzenet – a művészet utolérhetetlen leleménye – idők és terek egymásba szakadása, amikor egyetlen költeményben találkozik a jegyzetelő költő, a balladamondó parasztember (vagy asszony) és közönsége, a ballada szereplői és a melléjük telepedő olvasó. Soha másutt erre a találkozásra nem lenne alkalom. Csak a versben.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIV. évf. 11. sz. 1986.

Arany János: Epilogus (műelemzés)

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam a bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877. július 6.)

    Nem akármilyen élet utóhangja ez a vers, hiszen a magyar nyelv talán legérettebb, legsokoldalúbb, legtudatosabb mestere tekint vissza benne pályájára. Az ELVESZETT ALKOTMÁNY-tól az ŐSZIKÉK-ig a reformkortól a kiegyezés utáni polgárosulásig ível ez a pálya, töretlenül és mégis zaklatottan, mert egy nem is olyan hosszú emberélet tartama alatt többféle alternatívát is kipróbált a kor, többféle reményt is kettéroppantott, a szabadságharctól a dualista társadalom kétértelmű, tiszavirág életű megpezsdüléséig. A fiatal Arany János pennáját talán még a nyelvújító Kazinczy szellemujjai igazgatják, vagy a jó barát Petőfi tüzes, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásai, de leginkább a romlatlan népnyelvbe merítkezik, azt buzogtatja föl TOLDI-jában s balladáiban kiapadhatatlan találékonysággal. A tölgyek alatt mélázó, öregedő Arany viszont már elméletben is többet tud a nyelvről, jobban, szebben, elevenebben hajlítja gyökereit, szólaltatja meg igéit, törülgeti régiségeit, ízlelgeti újdonságait, mint bárki a kortársak közül. Helye immár vitathatatlanul a legnagyobbak közt van, de különös nagyság ez, mert hiányzik belőle a pátosz, az elfogultság, a példaválasztás és példakövetés szenvedélye. Igaz, hogy Petőfi halálig siratott küzdőtárs, afféle primus inter pares, elismerten is, Arany János szemében, ám tűzön-vízen át követett példa ő sem lehetett, mert a Toldi költője tanítványnak nem elég alázatos, nem elég szenvedélyes, nem elég rajongó. A nyelvet sem titokként kezelte, nem kiismerhetetlen csodaként, hanem hallatlanul bonyolult munkaeszközként, amelynek minden csínját-bínját megtanulni és újratanulni élete végéig nem restellte, s amely számtalan hangot, zenét, ritmust meg érzést kínált a hozzáértőnek. A népdal egyszerűségét és telitalálatait, az elbeszélő költemények megnyugtató iramát, a balladák sötét csillogású tragikumát, a – ritkán – vallomásos líra szaggatott mondatfűzését. A hangsúlyos verselés természetes kapcsolódását a hagyományok áramába és a modern időmérték frissítő ígéretét. Egy-egy tájszó patriarkális hangulatát. Egy-egy idegen kifejezés honosítását. Kétféle zene, régiség és újdonság ölelkezését. Pontos szavú költője és tudós tanára volt anyanyelvének, élő tekintély, akire valamely nyelvi vétség vitájában ma is hivatkozni lehet, mivel hogy ő is úgy mondta, vagy ő sem úgy mondta… Boldog lehet a diák, akinek nyelvtankönyve a TOLDI, az V. LÁSZLÓ, a TETEMRE HÍVÁS, A WALESI BÁRDOK, a TENGERI HÁNTÁS, a HÍD-AVATÁS összefogott lapjaiból áll. Van hát, amire visszap8llantania az EPILOGUS szerzőjének. Van, amit összegeznie. Vn, amihez játékos, ironikus, keserű utóhangot írnia. De játékos-e, ironikus-e, keserű-e valóban? És ha igen, miért?
    Arany Jánost mindig szerettem, újraolvasni időt és kedvet mindig találtam, de ettől a versétől, bevallom, sokáig idegenkedtem. Hidegen hagyott? Ennél több: felháborított. Hiszen a költő nemcsak nyelvével s versével példa, hanem éltével is. Így tudtam, így tanultam, így hittem, és lelkem mélyén így akarom hinni ma is. Általában nem igaz ez, persze hogy nem igaz. Költészetet és valóságot, verset és életet azonosítani hiba, sőt, tragikus vétség, ami már számtalanszor megbosszulta magát, műveken is, sorsokon is. Van egy furcsa babona: nem szabad magunkon mutogatni semmit, nem szabad saját testünkön szemléltetni, hogy miképpen sérültek, sebesültek, csonkultak meg mások. Márpedig a költők állandóan ezt teszik: magukon mutogatják a világ baját. A halálát jósoló Petőfi, a halálát félő Radnóti meg a többiek. Így cselekszik a hatvanadik életévét még be sem töltött – csak a fiatalon ellobbant pályatársakhoz képest matuzsálemi korú –, magát mégis elaggottnak mutató Arany János is: „Most, ha adná is már, késő: / Egy nyugalom vár, a végső”. De vers és élet nem így, nem elsősorban ezért azonos tudatainkban, hanem a megírt és megélt események magasabb egységét beteljesítve. A strófa pedig, amelyért különösen haragudtam Arany Jánosra, és amely az egész költemény alaphangját megadja: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam a bevert sárral: / Nem pöröltem, - / Félreálltam, letöröltem”. Mert képzeletünkben a költő nemcsak tollával, nemcsak az árkus papírok előtt, de mindennapi habitusával is a soha meg nem alkuvó ember álomarcát alakítja. A legnagyobb tapintatlanságnak tűnt Arany János részéről ezt az álomarcot ilyen otrombán lerombolni, és helyette egy szelíden, rezignáltan, bölcs belenyugvással szemlélődő ember képét állítani. Aki példákat nem követett, maga sem tört piedesztálra? Erről lenne szó? Erről is, biztosan. „Az egyetlen erény, amit tudatosan, fennhangon vállalt, amivel mondhatni szemérmetlenül dicsekedett: az alázat” – írja róla szép esszéjében Székely János (MODUS VIVENDI). És talán ahhoz a felismeréshez is hozzásegít az Epilogus, hogy az őszinteség önismeretre nevel  emberi, nem csupán költői erény ez –, az önismeret pedig nem gátja, de serkentője a műnek. Emlékezzünk, csak egy pontosan harminc évvel azelőtt, 1847-ben született Arany-versre: „Dölyfös uri kocsis ül a hintó bakján / Félkezében cifra ostort suhogtatván; / Jobban esik neki, a kénes lelkének, / Ha nyakába sujt a két szegény sörének; / Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: / Földi, a kerékagy siratja a hájat! / Kár volt annak árát a csapszéken hagyni, / Szegény tengelyedet siralomnak adni” (A SZEGÉNY JOBBÁGY). Talán egy régi–régi sorsközösség vállalására és továbbvitelére utal ez a kései utóhang, keserűen és ironikusan, hiszen irónia – önirónia  van már a vers zenéjében is: a „bizon” és az „omnibuszon” összerímeltetésében vagy a komoly témát komolykodóvá derítő ritmusban, ahogyan a trochaikus lejtésű, de végig hangsúlyos ősi nyolcasokat ugrálóvá teszi a harmadik sor csonka, négyszótagos üteme? Játékos, fintorgó, groteszk – ennyi engedményt tesz Arany János a múzsának, aki esetleg megharagudna, ha túlságosan patetikusra sikeredne a „kevély fogat” elöli félreállás indoklása. Mert végül is az indoklásból bontakozik ki a költő pályájának és művének hihetetlenül pontos jellemzése, miszerint nemcsak sorsvállalás volt ez az élet, hanem ennek az ellenkezője is, szembeszegülés a sorssal, amely egy felületi hierarchia, egy felszínes értékrend kalitkájában akarja kényszeríteni az alkotót, a „cím” és „hír-név” lépcsőfokain sürgeti felelé a Parnasszusra igyekvőt. Nem a „gyalogos” élet és a „cifra bak” közötti választás volt a lényeges, sugallja Arany János, hanem a szüntelen belső buzdítás „… hogy megint ültessek, oltsak”. Nem egy „munkás” élet gyümölcsei válnak ezzel a „félreálló” gesztussal semmissé, hanem csak a lényeget elfedő külsőségek. Az értékrend bennünk van, és az általunk létrehozott művekben, nem kint a világban, és ennek az értékrendnek kell valójában megfelelnünk, ezen áll vagy bukik minden, ettől billen jobbra vagy balra a mérleg. Nem a küzdéstől való tartózkodás tehát az Epilogus konklúziója – miért is lenne –, hanem egy másfajta, egyetlen írószerszámmal és egy köteg papírral is megvívható küzdelem vállalása. Nem véletlen, hogy csupa mozgás, csupa villózás, csupa szökellés ez a látszólag lemondó hangú költemény. Csupa aktivitás. Egymás után sorjáznak az igék. A tizenöt rövid strófából egyetlenegyet találunk, ahol csak egy ige van, a többiekben kettő-három-négy, a legváltozatosabb időkben, kijelentő, feltételes vagy óhajtó módban, esetleg határozói igenévként. Az „ad” ige például három alakban is előfordul: „adott”, „ada”, „adná”, és hasonlóképpen a „kér” is. Szinte minden versszak egy-egy összetett mondat, mesteri átvetésekkel, közbeékelésekkel, legtöbbször felborítva a szokásos szórendet, az élőbeszéd rapszodikus, de mindig célratörő ritmusára emlékeztetve. Utolérhetetlenül tömörek Arany János mondatai: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán/ Hova múzsám el-elvárnám, / Mely sajátom; / Benne én és kis családom”. Kétfelé vonzat (’hova” és „mely”) kapcsolódik ugyanahhoz a mondatrészhez, a költői mondatszerkesztés fukarságának és – zsenialitásának bizonyítékaként. Első olvasásra mégis csapongó, a szerkesztés nyűgeire nem sokat adó versnek látszik az Epilogus. Ám a kisebb szerkezeti elemeket keresve és a háromszor megismételt indító gondolatot véve alapul („Az életet már megjártam”; „Az életet, ím, megjártam”; majd ismét „Az életet már megjártam”), rögtön kiderül, hogy öt-öt strófás egységekre épül a vers, az I. egység a költő életét, a II. a művet és annak visszhangját veszi számba, a III. pedig a hiányt, azt, ami az életet meg a művet hibátlan egésszé tehetné. Tovább bontani ezt a nagyon is szigorú felépítésű szöveget talán nem illik, hiszen így is érezni, hogy a kerekre csiszolt, dalszerű forma mögött az a fajta őszinteség rejtőzik, amely vesztesből győztessé tudja változtatni azokat, akik képesek az öniróniára. Úgy látszik, az igazi nagyoknak nincsen szükségük arra, hogy már életükben saját esendő vonásaikat retusálják az utókor számára. Arany János ebben is a legnagyobbak közé tartozott. A lócsiszárokat pedig kiejti emlékezetéből az idő…

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 5. sz. 1985.

Arany János (1817-1882): Pázmán lovag (Egy trufa.)

 
 

 

 

 

I.
Vára öblös teremében 
Jár alá s fel bajnok Pázmán, 
Lépteit majd csillapitja, 
Majd megindul szaporázván; 
Lába, szíve, egyre tombol, 
Visszadöng a tölgyfa padló: 
Udvaron áll, kész nyeregben, 
Nyihog, prüszköl, fú a vad ló. 
  
"Hova férjem? édes férjem? 
Ily korán? ily éhgyomorral? 
Panni! Gunda! hol maradtok? 
Egy, kettő, a mézes borral! 
Menten itt lesz, (boldog Isten! 
Még hajamba' nem volt fésű) - 
Ha egy percig vár kegyelmed, 
Lesz kalácsom, új sütésű." 
  
Hallja Pázmán, elfordúlva, 
Háza zengő fülmiléjét; 
Csak pirosló füle látszik, 
Az mutatja szenvedélyét; 
Feje búbján holdvilág van, 
Melyet érc-sisakkal föd be; 
Nem felel, csak egyszer-kétszer 
Kiköhent az őszi ködbe. 
  
"Rossz idő van, édes apjok! 
Nem tanácslom... hűs a reggel." 
Mond az urhölgy, és befordul 
S visszatér nagy köpönyeggel; 
Várva, félve, tűrve, kérve 
Áll mögötte, hogy feladja: 
De bosszúsan tiltja hátrább 
Könyökének mozdulatja. 
  
"Mire véljem, drága férjem? 
Honnan e rossz kedve márma? 
Nem aludt jól? rosszul ébredt? 
Kénye ellen volt a párna? 
Én vetem fel, két kezemmel, 
Én puhítom minden este -" 
Szól, s mint harmat gyenge fűvön, 
Remeg a szép asszony teste. 
  
Indul Pázmán, meg se állván 
Könnyes szemnek, rezgő szónak; 
De nem mindjárt leli nyitját 
(Sarka felől) az ajtónak. 
Néz utána egy-két percig 
Szegény ifju asszony, Éva: 
Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!... 
Soha, soha ilyen tréfa. 
  
Mikor aztán a küszöbnél 
Azt se mondja: Isten áldjon, 
Vas kezére omlik a nő, 
Csókkal hinti, hogy megálljon. 
De az, fogja, visszadobja, 
Egyet mordul: "Vissza, kígyó!" 
Ráfordítja a nagy kulcsot 
S öve mellé szúrja: "Így jó!" 
  
II 
  
Visegrádon a király van heverő sorral, 
Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral, 
Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének: 
De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének. 
  
Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány, 
Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány. 
"Ki dörömböl? ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége: 
Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége." 
  
"Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs! 
- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs - 
Légy te király, én pedig egyszerü kiséret: 
Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!" 
  
Összeszedi a bolond sete-suta képét, 
Úgy üli meg a király aranyos karszékét. - 
Odakünn az öreg, ha ki útját állja, 
Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja. 
  
Megkövetem a király fölséges személyét: 
Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét; 
Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat! 
Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat! 
  
Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - - 
"Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?" 
Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom: 
Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - - 
  
"Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?" 
Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög, 
Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma - 
De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma. 
  
Este magyar lakomán szívet melegíténk, 
A királyért, hazáért, poharat üríténk - 
"Teleitták magukat? összeverekedtek?" 
Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek. 
  
Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást - 
"S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?" 
Beste kura fi...zetésért látni a vendéget! 
Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged! 
  
Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen, 
De az egyik visszaoson - ez a bajom épen - 
Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre! 
Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre. 
  
"Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán; 
Ilyen eset még nem esett magyar ember házán: 
Útnak ered a vendég, visszaoson egyik; 
Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig." 
  
Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg: 
Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek; 
De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva... 
Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma! 
  
"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán; 
Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám: 
Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla: 
Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?" 
  
Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat! 
Elrabolá földi kincsem' és mennybeli jómat; 
Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára; 
Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára! 
  
"Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő - 
Meglakol a vakmerő, a semmirekellő! 
Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe! 
Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe." 
  
A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen! 
De talán meglelem felséged körében. - 
Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját! 
- S kimutatá a lovag... magyarok királyát. 
  
III 
  
Gyűl Visegrád kandi népe, 
Férfi és nő, agg és gyermek: 
Valami lesz a vár alján, 
Hogy sorompót, sátort vernek; 
A poroszlók ütlegéért 
Nem adják e mai látást; 
Otthon macska űl a padkán, 
Ütheti a kő a rántást! 
  
Kapu kordul, szárnya fordul, 
Lobog a toll, a kürt harsan: 
Jó vitézek, harcra készek, 
Mind lejőnek, gyülve gyorsan. 
Zárt sisakkal két levente 
Olyan, mint a kéményseprő: 
Ujjal mutat rá a gyermek, 
Ölbe sír az aprócseprő. 
  
"Félre, félre!... pálya mérve! 
Fék szorosan! láncsa szögbe! 
Jól vigyázz... fuss!" - Futnak aztán, 
Dobog a föld, mintha nyögne; 
Fogy a térség, nő az ember, 
Paizs, dárda összeroppan: 
Hátracsuklik a jó Pázmán, 
S úgy leszáll, hogy szinte puffan. 
  
"Talpra bajnok! semmi, semmi: 
Túlugortál a veszélyen -" 
Szól amaz, felütve siskát; 
A király az: éljen! éljen! - 
"Éljen" mondaná a harcfi 
Amint szeme könnybe lábog, 
De szavak helyt vére buggyan 
S vérrel együtt három zápfog. 
  
"Isten engem!" a király mond, 
"Nem akartam, jó levente; 
Három ily fog! aranyt érő! 
És még birta volna, nemde? 
Három ily fog! úgy sajnálom, 
Nem mondhatom ki eléggé: 
Jó szerencse ha ezúttal 
Közte nincs a bölcseségé. 
  
De hogy, íme, jó tanáccsal 
Fűszerezzem e kis tréfát: 
Másszor űlj honn, ha bajod nincs, 
És becsüld meg jobban Évát." 
Igy a fölség; de tanácshoz 
Kalácsban se lett adósa: 
Három fogért három falu 
Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa. 
  
Vígan kocog haza Pázmán, 
Tarsolyában kutyabőre; 
Ám szekérrel asszonyához 
Vásárfia ment előre. 
Kérdi Éva, ezt is, azt is, 
- Úgy jő neki, mint egy álom - 
De a férje mind ezt hajtja: 
"Tartsa Isten jó királyom!" 
(1856. dec.)

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.