Arany János, mint tanár

   A halhatatlan költő tudvalevőleg1852-1860. közt Nagykőrösön tanított, mégpedig a gimnázium négy felső osztályában magyar irodalmat, s az ötödik, hatodikban latint. Tanítványai nagyon szerették, igazságos és jólelkű embernek tartották. Egy volt tanítványa, egy református lelkész következőképpen  nyilatkozik Aranyról, mint tanárról: 
    „A katedrán legtöbbször komoly, ritkán mosolygó, tréfás volt. Nem pirongatott túlságosan, nem büntetett még fentmarasztással sem soha, annál kevésbé testi fenyítékkel. A hanyag tanulóknak alkalmas, szép példákkal szívére beszélt úgy, hogy ha csak egy paránya volt bennök a becsületérzésnek, szorgalmas, rendes tanulókká váltak. Nem tudok rá esetet négy év alatt, míg szerencsés voltam tanítványa lenni, hogy növendékei egyszernél többször csak egy percnyi kellemetlenséget is okoztak volna a mindnyájunk által oly kiválóan tisztelt s szeretett tanárnak.
    Ezen egy eset az 5. osztályban történt. Liviust magyarázta s annyira belehevült, hogy az óra már régen eltelt, sőt a negyed is végéhez közelgett, amikor egy, az osztály leghátulján ülő gyerek a lábával dobogni kezdett. Az öregúr – mert csak így hívtuk – végre észrevette s így szólott fájdalmas, rezgő hangon: „Mit döbörögnek önök, mint a lovak az istállóban!” Ez oly nagy büntetés volt s annyira fájt az egész osztálynak, hogy ez maga büntette meg a magáról elfeledkezett tanulót s annak már a másik iskolai évben el kellett távoznia. Azon túl mindig nagy csendesség volt előadása alatt, pedig 50-60-an voltunk az osztályban.
    Megtörtént, hogy még az óranegyedet is benn töltötte az őt áhítattal hallgató tanítványok között. Csak akkor vették néha mind ő, ind tanítványai észre, hogy eltelt az idő, mikor a következő tanár benyitotta az ajtót; ilyenkor aztán mosolyogva kért bocsánatot kollégájától.
    Szavalatainkra vagy írásbeli dolgozatainkra mindig eredetiek és találóak voltak megjegyzései. A többek közt emlékszem, hogy egyik tanulótársam az „Őrült”-et szavalta. Megjegyzése csak annyiból állott a mi bírálatunk után, hogy „nagyon józan őrült volt!” Ha Petőfiről magyarázott, vagy valamelyikünk Petőfitől szavalt, fejet jobb kezére hajtotta és mindig kicsordult a könnye. Petőfiről magyarázva, mint irodalomtanár elmondotta, hogy nem volt korhely, mulatni szeret s határozottan állította, hogy mikor legszebb bordalait írta, még csak bort sem látott. Így, mint nekünk elbeszélte nála történt, hogy PETŐFI pár napot töltvén házánál, kedvéért meghítta legjobb embereit ebédre s midőn legvidámabban mulattak, egyszer csak eltűnt. Ő ezt észrevévén, keresésére indult s a kertben egy terebélyes fa árnyékában találta meg, egyikét írva legszebb költeményeinek.
    Tanítványainak mint tanár legjobb, legőszintébb atyai barátja volt. Miután akkor is nagyon szigorúan folyt le a „Schulinspektor” elnöklete alatt tartott érettségi vizsgálat, s több tárgyból németül kellett felelni, Arany vitte ki, hogy a maturát alsóbb osztályosok is látogathatták oly célból hogy azt megszokván, mikor rájok kerül a sor, „ne szálljon inukba a bátorságuk”.
    Sokszor, midőn járkálni volt, mintha csak templomba mentünk volna, egész meghatottan léptünk be László fiával dolgozószobájába s láttuk, hogy költeményeinek mértékét a ritmus kedvéért lekótázta.
    Közöttünk a jobb költemény- vagy beszélyírókat mindig buzdította maguk tovább képzésére s arra, hogy a nyilvánosság elé ki ne lépjenek, bármint csiklandozná is őket nevöknek nyomtatásban való látása. Azt ajánlotta, hogy zárják be írásukat fiókjukba s koronklént elővéve olvasgassák és szorgalmasan javítgassák s ha majd évek múlva sok javítás után úgy gondolják, hogy versükön vagy novellájukon már semmi  igazítani valójuk nincs, akkor lépjenek vele a nyilvánosság elé.”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Tompa, Petőfi és Arany

 

    Talán nem is egészen a véletlen játéka, hogy irodalmunk e három nagy alakja egy triászban egyesül. Ugyanazon iránynak képviselői, egy eszmének diadalát jelenti költészetük: kiválóan népies költők, a nemzeti elemnek nyitnak utat a magyar műköltészetbe. Összetartozásuk és szellemi rokonságuk magyarázata a körülmények okszerűségében, a korszellem örök törvényében kereshető. Az, ami milliókban mint sejtés, mint kialakuláshoz meg nem jutott vágy él, rendszerint nem egy egyénben, de többekben jut kifejezésre; azokban, akikben a közhangulat a leghatározottabb vonásaiban nyilatkozik.
    Pályájuk, munkásságuk kezdete és kifejlése jóformán egybeesik. Mind a hárman az átalakulás forrongásai közé kerülnek, s az idők demokratikus irányától vesz ihletést költészetük. Az a törekvés, mely a 40-es években a régi Magyarországot politikailag, társadalmilag a szabadelvűség szellemében átalakítani van hivatva, átterjed az életmás viszonyaira is, jelesen a nép azon köreire, hol érzése, gondolkozása, lelkének nemesebb világa tárul fel, közvetlenül, eredeti vonásaiban – költészetére. A népköltészet inkább, mint valaha, érdeklődés és tanulmány tárgya lesz. Napvilágot látnak Erdélyi, Kriza, a Kisfaludy-Társaság gyűjtései s az ország különböző vidékeiről összehordott népköltési gyűjtemények. A mieink is kezdik érteni és méltányolni, amit a németeknél már korábban hangoztatott Goethe, s talán mindenek előtt erős meggyőződésképpen hirdetett Herder a „Stimmen der Völker”-ben, hogy „a népköltés az igazi költészet”, hogy ide kell visszatérnie – mind üdítő forráshoz – minden nép irodalmának, ha elernyedt és elerőtlenedett. Ki tagadhatta volna pedig, hogy irodalmunk a jelen század első felében ez állapotba jutott; hogy költészetünkre a megújhodás és felfrissülés szüksége bekövetkezett. Mert kétségtelen, hogy a klasszicizmus és romanticizmus egymást felváltó hatásai nagy befolyással voltak költői irodalmunk külső és belső fejlésére, de az is bizonyos, hogy az az egyik szigorú formatökélyének béklyóiban megmerevült, a romanticizmusban pedig a műformák és tárgyak változatossága dacára sem találta meg a költői szellem azt az elemet, mely a szó nemes értelmében vett nemzeti költészet kialakulásához elengedhetetlenül szükséges volt.
    Pedig nem mondhatnók, hogy a népiességnek ne lettek volna előzményei irodalmunkban, hogy ne lett volna meg annak története. A népiesség, mint költői motívum, tárgyban, felfogásban, eszmében, nyelvben és külső formában nem volt ismeretlen irodalmunkban már a XVI. századtól fogva. Kezdve a virágénekektől a kuruc-kor költői termékeiben, Csokonai, Czuczor dalaiban és életképeiben. Sőt, nemcsak, hogy fogadott el hatást költészetünk a népköltészettől s azzal mintegy a kölcsönösség viszonyába jutott, de abban egyszersmind a fejlésnek határozott jeleivel is találkozunk. Balassit csak sejtelme vezette arra az irány felé – az idegen költők dalainak a magyar népdalok mintájára és népies formákká alakítására –, amelyen utóbb az 500 parasztdal gyűjtője s többnek maga is szerzője, a „Csikóbőrös kulacs”, a „Parasztdal” írója, a „Falusi kis leány Pesten” népies múzsája már költői öntudata és műösztöne által vezetve haladt. És valóban, költészetünknek, s egyetemes irodalmunknak a 40-es években bekövetkezett irányváltozását, átmenetét ez előzmények nélkül helyesen alig ítélhetnők meg. Nem szakadt el a mi költészetünk teljesen soha a néptől, a népszellemtől, csak el- és kitévedett, s akkor, midőn az elv a politikában s közvetve az irodalomban is mindinkább követelődző lett, könnyen érthető, hogy a népiesség voltaképpeni képviselőinek felléptét előzőleg azon íróink sem zárkózhatnak el az új idők költői irányától, aki neveltetésök körülményeinél fogva legtávolabb állottak attól.  A romantikus Kisfaludy Károly néhány dalában már a népiessel érintkezik, ide hajol be Antaeusként, hogy ereje fokozódjék. A klasszikus szellemű Virág, ki a puritán Cato módjára líránk elszerelmesedése és ellágyulása miatt kesereg, öregkorában meghozza az új iránynak köteles adóját. Abban a kedves, pár sorában: „Ha én rózsa volnék, hamar elhervadnék. Ne mondj hát rózsának, engem violának!” a nemes enyelgés játsziságával a nép keresetlenül természetes hangjához már egészen közel jut. A világos fejű Bajza, ha költészetében nem, elméletben annál sikeresebben kezdi fejtegetni a dal kellékeit. Költői nyelvünk megteremtője, Vörösmarty, a romanticizmus tetőpontján genreiben, néhány dalában oly hangot hallat, olyan tájékon jár képzelme, hogy utána csak egy Czuczornak kell jönnie, hogy költészetben a népies tárgyat és hangot egyszerűségében, az érzés mesterkéletlenségében teljesen eltalálja. Mert igazában, Czuczor Gergely az, ki első és erőteljesebb akkordjait megüti annak a nagy epochának, melyet Tompa, Petőfi és Arany vezetnek be és visznek diadalra költészetünkben.
    Az Athenaeum c. folyóirat 1841-42. évfolyamában két, egymást követő évben két költőnk lépett fel. Az egyik még magán viseli a romanticizmus eszelősségét, mesterkéltségét, a másik már első megnyilatkozásában is elárulja azon eredeti vonásokat, melyek költészetét állandóan jellemzik. Tompát „Alkonyatkor”, Petőfi „Borozó”-ja után ismeri  meg a közönség. A Népregék és Mondák 1846-ban, rövid 20 nap alatt már második kiadást értek, midőn még ismeretlen Toldi nagy költője. 1847-ben azonban a Kisfaludy-Társaság pályázatán Szuhay Mátyás elől a szalontai jegyző viszi el a babért, ez időtől kezdve az új iránynak, a népies költészetnek, a nép-nemzeti alapon megújhodott műköltészetnek három nagy képviselőjét és egymás mellett említi az irodalom és közönség.
    A közös felfogás, rokon származás az azonos cél munkáján kívül a barátság gyöngéd kötelékeivel fűzi egymáshoz e három költőt. Mindhárman a népköltészetből indulunk ki, mindhárman a néptől veszik származásukat. A rimaszombati egyszerű iparos, a kiskőrösi mészáros és a nagyszalontai földmíves fia a nép gyermekei. Íme, alapja annak a belső ragaszkodásnak, mellyel fajuk, a nép iránt, annak sorsa, viszonyai és nyelve iránt viseltetnek.
    Csokonai is a nép fia volt, egy Toldi, Fazekas, Czuczor pályája csak igazolja, hogy a nép igaz barátai mindig azok, pedig a népet megszeretni sokszor nehéz – akik csontjából való csont, véréből való vér. Megszeretni azonban még nem elég. A népköltőre még más feladat is vár: a szeretet által felemelni, nemes vonásaiban megkedveltetni és megbecsültetni. És valóban ezt tették ami költőink.
    A hivatását öntudatosan értő és valló Arany a fajsajátságoknak oly nemes képviselőjét alkotta meg, mint az ismeretlenség képviselőjét alkotta meg, mint az ismeretlenség homályából erős akarata által feltörekvő pórsuhanc Toldi. Tompa a pipás kántor vámos-újfalusi jegyzőt, Petőfi János vitézének rokonszenves hősét, kit ártatlanul hazudóvá, tréfásan nagyzolóvá tehetnek a körülmények, de szívjósága, egyszerű, természetes érzése mindig tiszta és ép marad.    
    A néppel való közvetlen érintkezés – hisz Tompa lelkipásztor volt, Arany előbb tanító, utóbb községének jegyzője, Petőfi szintén hasonló körökbe forgott,- kölcsönözte költészetüknek azt a reális színezetet, mely az erényeket úgy, mint a fogyatkozásokat nem elvontságukban, hanem hússal és vérrel bíró alakokban tünteti fel. Képzelmük oly vidékekről szedi fel képeit, melynek utait a nép szelleme szokta járni: (V. ö. Tompa: János vitéz. A helység kalapácsa. – Arany Toldi. Jóka ördöge. Bolond Istók, stb.) oly indítékokból szövődnek meséik, aminők vezetik a népet öntudatlan művészkedésében, gyermeteg alkotásaiban.
    A nép szeretetében nyilvánuló demokratizmus jellemző sajátja mindhármuknak, csak a megnyilatkozási forma más. Tompa és Arany demokratizmusa igaz és mély, de elfogulatlan.
    Petőfi szereti népét, de szeretetében egyoldalú és igaztalan, Tompa mindig a fényesség szempontjából ítél, a nagyokat a nemeseket bűneik mellett erényeikért is becsülni tudja. Aranyt concillans természetes mindig a kölcsönös türelem, engesztelékenység s az ellentétek kibékítése felé vonja.
    Petőfi népszeretetében pillanatra sem szabad kételkednünk, de midőn a nép iránti rokonszenv felébresztésére egy másik végletet keres – a nemesség elleni gyűlölséget hirdeti – aligha a szerencsés módot választja, s e nemű kifakadásaiban már alig nemes. A fajszeretettel együtt jár költőinknél az anyaföldnek, a szülőföldnek szeretete.
    Az Alföld rónái, végtelen síkságai igazi otthonuk. Ha Petőfi nemes elragadtatással az Alföldet gulyáival, méneseivel, csikósaival, arany kalászaival, dűlt kéményű csárdáival s lakóval, a szomjas betyárokkal, nyárfaerdőivel s a visító vércsékkel, a bús árvalányhajjal igézőbbnek találja a vadregényes fenyvesek homályánál: Tompa bár búval válnék meg a dombos vidéktől, mégis szívesen vallja második otthonának a síkságot, mert szebbek, szabadabbak az árnyéktalan puszták, a tavak vidéke, az azok felett krúgató darvak, sások liljoma, a zúgó nádas a vadmadárral, a szétszórt karámok a délibáb, a nyargaló csikós stb. Aranyt is az alföld vonzza. Még akkor is, midőn már fényes palotában élhet, valami folyton megújuló vágy kelet felé viszi, oda a szülőföldre, a szalontai otthonba,  hol mindenkit ismer, s mindenki ismerőse, hol független nyugalmat, öld lomb árnyán csendes fészket talál. És ha Petőfinek kedves madara a gólya,mely a bogárhátú kunyhó nádtetején kelepelget, Tompa szintoly szeretettel fordul az Alföld madárvilágához, a fecskéhez, fülemiléhez, a pacsirtához, a gólyához, melytől derült napjaiban, a kétségbeesés maró fájdalmai között megküldi lemondó üzenetét.
    Az anyaföld szeretete már magában foglalja a természet szeretetét. Tompában a természet vonzalma a legerősebb és legbensőbb. „A természet az én szerelmem” – mondja egy helyt maga. Ő a természetet benső barátjává avatja, szenvedéseinek, fájdalmának bizalmas tolmácsává teszi. Kedélyvilágának, hangulatának leginkább megfelelő a borongó, sötét ősz, s ha lelkében még megcsillan olykor egy-egy sugár, az is csak a hervatag őszre emlékeztet, melynek másodvirágaival űzi pajzán játékát a csalóka fény.
    A természet képeibe mélyedés szüli egyszersmind szimbolizmusát, a jelképes iránti előszeretetét, mely a gondokat, érzéseket a virágok, élettelen tárgyak képeibe öltözteti. Más a Petőfi természet szeretete. „A természet vad virágja vagyok én” – vallja önmagáról. Ő a természetet inkább merész képei, szertelenül csapongó képelmének megvilágosítására, külső megérzékítésére használja. Szépségiért a enne megtestesülő fenségért, a természeti titokzatosért hevül. Arany a természet ölén az enyhülést, a hallgatag, csendes öregség vigasztalóját keresi, mely életet és elmúlást, reményt és lemondást, az élet tarka összevisszaságát juttatja eszünkbe. A természet szeretetével csak a mély vallásosság áll egyensúlyban Tompánál és Aranynál. Amaz a „lant és biblia, e két jó barát, karjain boldogan ringatta el magát”. Az isten akaratában való megnyugvás, a sors csapásainak keresztyéni türelemmel elviselése s a hit remény és szeretet megóvnak a kétségbeeséstől. Ilyennek rajzolja legszeretettebb alakját, Toldit, ilyen maga is az életben. – Petőfit a vallás bensőbb ihlet már nem járja át. Szenvedélyes, végletes természete a sors csapásai közt jót-rosszat közönyös egykedvűséggel visel el, a megpróbáltatások idején is, midőn a hullámok feje felett már-már összecsapnak, inkább dacos, ki mint a játékos, utolsó tételét teszi kockára.

*

    A közös vonások körén kívül költészetük az egyéni természet és hajlamok jellegét viseli magán. Tompa korántsem oly szabású epikus, mint Arany, kinek mély megfigyelése, boncoló szelleme egyszersmind azzal a nyugodtsággal jár karöltve, ami epikai tárgyalásra első alapkellék. Tompa is a nemzeti mondákból, néphagyományokból veszi tárgyait, de inkább részeiben, mint a kompozíció szerves összefűzésében ad művészit. Ilyenek népregéi, mondái és víg elbeszélései. Arany éppen a szerkesztésnek nagy mestere; még ott is, hol a hagyomány gyér szálai vezetik, alkotó keze, művészi feltalálása kitölti a hézagokat, megtalálja az összekötő fonalat. (Toldi-trilógia. – Buda halála.)
    Petőfi kiválóan lírikus temperamentuma ellentétben áll az epikus nyugalmával és tárgyilagosságával. És e nemű alkotásaiban (János vitéz. A helység kalapácsa. Széchy Mária. Apostol.) nem is a szerkezet kerekdedsége, nem az alakok hű, következetes és plasztikus rajza, hanem a népies hang és naivság sikerül neki.
    Lírájuk is inkább eltérést mutat s alig érintkezést. Tompa érzékeny, melankóliára hajló. Az ilyen természetek könnyen feléreznek, a behatásokat hosszan megőrzik s át- meg átolvasztják reflexióik műhelyében. Innen, Tompa lírai költeményei a csendes elmerengésnek és elmélkedésnek gyöngéd, szenvedély nélküli, sokszor szerény hangján szólalnak meg és mintegy elégikus fájdalomba olvadnak,m ég az elevenebb  lüktetésű népdalaiban is (Alant megyen. – Kidőlt az erőd fája. – Bujdosom a kerek földön stb.), ellentétben a szenvedélyes Petőfivel, kinek változatos érzése és képzelmének szárnyalása a jelen eleven benyomásaiból táplálkozik, vagy ellentétben Arany megillető komolyságával s a lírában is inkább az epikusra valló tárgyilagossággal.
    Az irodalomtörténet az írói egyéniségek méltatásában más-más szempontból indulhat ki. Abszolút mértéket azonban aligha szabad alkalmaznia, mely esetben közel juthat ahhoz, hogy igazságtalan legyen Mindenesetre keresnie, vizsgálnia kell azt, hogy az író minő viszonyba van előzőivel, mint testesül meg benne saját kora s minő a kapcsolat közte s utódai között. Nép-nemzeti költészetünk megalapítóinak megítélésében ily nézőpontokból kell kiindulnunk abból a szempontból, amit Eötvös Petőfire alkalmazott. A költő nagyságának, kiválóságának ismerve nem az elsősorban és kizárólag, hogy miként tud általános egyetemes eszmékre, a világköltők magaslatára emelkedni, hanem igenis az, hogy mennyiben eredeti és nemzeti költő. Shakespeare, Walter Scott, Byron, Molière, Goethe, Schiller a világirodalom nagyságai és mégis nagyságuknak alapja főképpen csak az, hogy elsősorban is angolok, franciák és németek, Tompa egyike azon költőinknek úgy előzőleg, mint utóbb legkevesebbet merített másból, legtöbbet, vagy talán mindent önmagából. Mindig arra törekedett – mondja önvallomásában – hogy a magyar szív és lélek teremtő erején kívül más érzés és szellemi erő irányt, ösztönt és tárgyat neki ne adjon. Ez a vallomás és ennek megnyilatkozása adja a kulcsot költői értékének megítéléséhez. Tompa kizáróan magyar költő s mit a nép-nemzeti elem kifejezője, fellépése egyszersmind első képviselője annak az iránynak, mely teljes diadalra emelkedett egy félszázad alatt. Nem széles körű tanulmány, művészeti ízlés képezte ki költészetét, de műösztöne és eredeti hajlamai. Ez a körülmény fejti meg aztán azt is másfelől, hogy benne az epikus sohasem emelkedett nagyobb koncepciójú alkotásokra, mint az iskola csúcspontján álló Arany,kiben a tehetség nagy tanulmánnyal, a zsenialitás nagy művészettel párosult.
    A szellem, érzés és gondolkozás minden formáiban egyenlő és egyenletes tehetségek nincsenek; az egyetemes zsenik elmélete tarthatatlan. Shakespeare vígjátékai mellett mégiscsak a legnagyobb tragédia-író, Molière minden fáradozása dacára is nem mint tragédia, hanem mint a világ legkiválóbb komikus írója lett halhatatlanná; Zrínyi idilljei mellett mesteri alkotásával, a Zrinyiász-szal, Csokonai lírájával, Kisfaludy Károly vígjátékaival emelkedett legnagyobb költőink sorába.
    Tompa nevét csupán epikumai mellett az idő egykor talán homályba boríthatna, de lírai allegóriái, melyek egy nemzet érzését fejeik ki, számot tarthatnak az örökkévalóságra. Petőfit másnemű alkotásai dacára, mint a legnagyobb lírikust fogja ismerni az irodalom, mint akinek dalaiban a magyar nép szívvilága, költészetének eredeti vonásai legtermészetesebben és mégis oly művészileg nyilatkoznak. Aranyunknak nagyságát pedig eposzai és  balladái teszik, azok az örök példányok, melyek halhatatlanok az alakítás művészeténél, a nemzeti elemeknél, tősgyökeres típusoknál, nyelvünk bájainál és művészi zenéjénél fogva.

Major Károly dr.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 46-49. szám, 1896. nov., dec.

A vallásos elem a Toldi-ban

    Arany népies felfogása hősének vallásosságában is nyilvánvaló. A nép mindig vallásos, bármely valláshoz tartozzék is. A népmesékben mindig a jó győz a rossz felett. Az isteni igazságszolgáltatás s ebből kifolyólag a földi igazságszolgáltatást nem is képzelheti másnak. Ennek a jellemvonásnak meg kell lenni Miklósban is, végig húzódik az Miklós egész életén. Istenben való erős bizodalma nem engedi őt sem csüggedni, sem kétségbeesni. Erős hitűeknél ez  utóbbi nem is lehet s a vallásosság türelemben nyilvánul.
    A bibliából merített kép a 3. ének 5. vers:

„Mint a Sámsonétól, kiről irva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon…”
(Birák k. 15. r.)

    Szintén a bibliából merített kép az V. ének 15. verse:

„Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére
Bosszuért kiált fel az egek egére…”

(Móz I. IV. 10.) a bosszú gondolata, mint nyári égen a sötét felhő, csak elvonult lelke felett, az elkeseredés hajtotta arra,nem tudta felfogni, hogyan üldözheti vagyonáért testvér a testvért.
    A bibliából merített kép,m időn Miklós az ágyra fekteti le a farkasokat, ezáltal figyelmeztetvén Györgyöt, hogy élete kezében volt, de a testvéri szeretet nem engedte meg, hogy a bűnök legborzasztóbbikat, a testvérgyilkosságot elkövesse. Saul és Dávid egymás elleni küzdelméből van merítve e kép, de mégis eredeti, éspedig azért, mert Miklósnak a farkasokkal való küzdelme egészen természetes következménye a nádasban való bujdosásának, s hogy a levert farkasokkal való küzdés után Györgynek ez a megtréfálása még akkor is bekövetkezett volna, ha nincs Arany előtt a Saul és Dávid közti pohár- és kardjelenet.
    Még a machinatio is megfelel a keresztény felfogásnak.
    A görögök vallását különösen az jellemezte, hogy közvetlen érintkezésben állottak az istenekkel. A jóban az segítette, a rosszban az akadályozta meg, de erre is az vezette; de istenek és emberek alá voltak vetve a fatumnak, s az embert valamely isten a legnagyobb bajból bármikor kiszabadította.
    Ilyen felsőbb beavatkozásnak helye volt ah ős életében mindannyiszor, valahányszor az oly helyzetbe jutott, hogy emberi erő nem segített rajta. Ezt nevezték a régiek: deus ex machiná-nak: gépezetnek. Aranynál is előfordul ez, de oly halvány vonásokban, hogy szó szerint a régiek istenbeavatkozásának egyáltalán nem is vehetni. Mert amit a VII. ének 1. vers mond:

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta…”

nem oly természetű, hogy ha az előbbi énekben adott időleírásokkal, különösen az V. ének első versében adottal összehasonlítjuk.
    A költői felfogás megszépíti a dolgot és Miklósnak csakugyan olybá tűnik fel a dolog, mintha az isten szabadította volna meg, mert hát kinek is köszönhetjük az esőt, a villámot s a természet mindennemű változását?
    A bibliából van merítve s Mózes törvénye van kifejezve a VII. ének 9. versében:

„Vért a vérért, mondod? Oh jaj senki sincsen,
Az én keservembe ki bele tekintsen…”

    Innen vett kép a XI. és 20. versszakban kifejezett mondás:

„Amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Iziben elmetszé fejét a testétől
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.”

    Emlékeztetnek Krisztusnak Péterhez intézett szavaira, midőn ez kardjával a főpap szolgájának fülét levágta. Ezek csak halvány vonások ugyan, de némi rokonságot mégis találunk bennök a bibliai képpel.
    Arany J. mély vallásossága át van víve a hősre, Toldi Miklósra, kinek jellemzéséhez ez a vonás már csak azért is nagyon oda illő, mert népies alak s a jellembeli összes tulajdonságok e vonást benne már mintegy meg is követelik.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12. szám, 1895. márc. 24.

Fiamnak – Arany költeményének poetikai fejtegetése

Arany János családja körében 1863 körül

 

 

     Az emberi társadalomban a boldogság nincs mindenkinek egyaránt kiosztva. Egy rész bőven meg van áldva földi javakkal, más része kenyéren és vízen tengődik. Vegyest, úgy a gazdagnál, mint a szegénynél, az egyik boldogságban, megelégedéssel éli napjait, a másiknak bú, gond, perpatvar, kétségbeesés keseríti életét. Mi óvhat meg a kétségbeeséstől? A tengeri zivatarban kétségbeesett tanítványait Jézus „kicsinyhitűeknek” nevezte, hogy az ő jelenlétében féltek. Az élet zivataraiban a kishitűek kétségbeesetten nem egyszer nyúlnak vétkes kézzel fegyver után, hogy a földi kínoktól szabaduljanak, míg ellenben az erős lelkűek a vallásból merítenek vigaszt, önbizalmat, erőt az élet küzdelmeihez. A vallás tehát megóv a kétségbeeséstől. Ez a fejtegetés alá vett költeménynek is tárgya.
    Arany e költeményét a gyászos 1850-ik év elején írta. Tárgyánál fogva óda, mégpedig bölcselkedő óda, mert fontos életfilozófiai eszméket hirdet s bár a költő fiához intézi és a maga élményeire vonatkozik benne, érthet róla mindenki, kinek élete küzdelmekkel, sanyarúságokkal teljes: ennyiben tehát általános emberi érdekű.
    A költemény alapeszméje: a földi kínok elviselésére a vallásban keressünk támaszt. Felsorolja a földi bajok főbbjeit s mindegyik ellenében az imádsággal óv és vigasztal. E bajokat versszakonkint sorolja elénk s mindegyik után a versszak végin megzendül a lelketedző refrain:

Kis kacsóid összetéve szépen
imádkozzál, édes gyermekem!

    Ez határozza meg a költemény szerkezetét, melynél fogva az egy szabályosan részekre oszló egészet képez, mindegyik rész külön életfilozófiai eszmével, de melyek a vallásos alapeszmében összpontosulnak; szakról-szakra növekvően mind nagyobb és súlyosabb bajokat tárgyal s ezzel a hit vigasztaló erejét is fokozatosan nagyobbnak, hatalmasabbnak tünteti föl. Az egész óda ehhez képest hét művészien elrendelt versszakokból áll, melyekből a bevezetésre és befejezésre egy-egy  versszak, a tárgyalásra pedig öt bajjal öt versszak esik.
    A versformát nézve, sorai ötödfeles és ötös trochaeusok. A rímek az első és utolsó három versszak első négy sorában párosak, ugyane szakok második felében keresztrímek; a költemény közepét képező negyedik szakban pedig csupán keresztrímek. Összességükre a rímek nagyrészt tiszták, vagy rokon mássalhangzókkal erősbödő assonanceok.
    Az a szeretetteljes jóakarat, mellyel a költő fiában az élet szenvedései ellen megóvó hitet ápolja, másrésztől meg az a komoly bensőség, mellyel a vallás eszméjéért lelkesül s az a meggyőző erő, mellyel a hit üdvözítő hatalmát hirdeti, a költemény nyelvezetében a legszebb vegyületét nyújtja a kellemnek és fenségnek. Az egész költeményt idéznünk kellene, ha nyelvezeti szépségeit fel akarnók sorolni, annyira gazdag ez óda választékos és újszerű kifejezésekben; stilje báját a szebbnél szebb alakzatok és szóképek emelik, úgy, hogy a legmagasztosabb eszme-forma és nyelv dolgában is művészi harmónia varázsával hat lelkünkre.
    De lássuk a költeményt részleteiben:

1. Hála isten este van megin’.
Mával is fogyott a földi kin.
Bent magános árva gyertya ég:
Kivül leskelődik a sötét.

    
    A nap fáradalmai után nyugalomra áhító lélek felsóhajt s a nyugalmat osztó este megérkeztét üdvözli. Tálaló időválasztás az előadandó tárgy számára, midőn még friss emlékezetben van a nap sok kínja s lerázva az élet terheinek egy parányi része; azért e szavak „mával is fogyott” azt is kifejezik, hogy kevés ugyan az egészből, de az is ér valamit. De nemcsak az időt, hanem a helyet is meghatározza a költő, hol gondolatai támadnak és e szobában „bent magános árva gyertya ég”, tehát a szegénység meg az ártatlanság bent van; a gond, a kín meg a sötét ellenben csak kívül leskelődnek, mint a szívben árván égő hitre az élet zord bajai. Kívül sötét van, tehát az idő már későre jár s a költő csodálkozva kérdi:

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

hisz neked nincsenek még gondjaid, tennivalód, meg aztán

Vetve ágyad puha – melegen

egyé sincs hátra, mint hogy

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

    Eddig tart a bevezetés; most következik a nap utolsó tennivalójának, az imának megokolása. Első helyen van a „közönséges származás”.

2. Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legfölebb mocsoktalan nevet
A tömegnél hitvány érdemet.

    Vagyon, ősi név, cím, rang nem várnak fiára, legfölebb apja becsületes neve, de amire semmit sem ad a világi hiúság, mely csúszik-mászik a pénz és címer előtt. Ez később elkeseríthetné a világba lépőt, azért jóeleve ellátja lelkét a hit paizsával, a keresztény alázatosság vértjével, mely megóvja a hiúság gyötrelmei ellen:

Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást azért öntözgetem:

és ez abban áll, hogy minden reggel este áhítatos szívvel:

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

    E második versszakban határozottabban van a téma is kimondva, t. i a vagyontalan s közönséges származású emberre sok sanyarúság vár az életben, azért fegyverezze föl lelkét a vallás fegyverével s itt kimondja már az első társadalmi bajt, mely keserűséget okozhat: az alacsony származást. A második baj még nagyobb: ez a vagyonbeli szegénység, de a hit ennek elszenvedésére is megtanít:

3. Mert szegénynek drága kincs a hit
Tűrni és remélni megtanit:

tűrni a hiányokat, remélni istentől sorsunk jobbrafordultát tanít a hit s erre ugyancsak nagy szüksége van, mert a földi baj sohasem fogy el

S néki, míg a sir rá nem lehel,
Mindig türni és remélni kell!

    A tapasztalás azonban a költőt arra is megtanította, hogy e tűrés és reménykedés sokszor a sírig eltart s így teljesülés nélkül, hiábavaló s ugyancsak erős lélek kell hozzá, hogy a sok csalódás után is megőrizzük hitünk épségét. Aranyról tudjuk, hogy szülei rendkívül vallásosak voltak s a vallást benne is már korán a legnagyobb szeretettel ápolták. „Bogárhátú kis viskójuk – mondja Toldy – templom volt, hol a gyenge gyermek füle soha trágár szót nem hallott, nem lévén abban cseléd, vagy más lakó, mint az öreg szülék és fiuk; ellenben otthonos volt a vallásos ének s a szentírás, melynek vonzóbb része első tápja lettek a fiú fogékony kedélyének.” E vallásos szellemben történt egész felnevelkedése, de bármennyire megerősödött vala a hitben, sorsa sanyarúsága már tanuló korában sokszor elcsüggeszté, majd férfi korában, különösen 1848-ban „többször megfordulván Pesten, a itteni élet fényét meg kezdte kívánni, mi természetesen elégületlenné tette alacsony helyzetével.” Ehhez járultak a forradalom szomorú eseményei, úgy, hogy a költő saját nyilatkozata szerint e világ folyásával s önmagával meghasonlott, az ő hite is megingott, reménye szárnya megszegett s itt keserűen sóhajt fel:

Oh, ha bennem is mind egykor épen
Élne a hit vigaszul nekem!…

    De nem folytatja tovább lelke panaszát, elnyeli a keserű emléket* s csak fiát óvja szeretettel e kétségbeeséstől, ápolja, melengeti benne a hitet mondván:

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

(* Már e korban írt költeményeiben többször és erősebben ad kifejezést e kedélyállapotának, így különösen az „Évek, ti még jövendő évek” címűben:

Ah vén vagyok! Tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon,
Ott van romok közt életemnek
Vezére széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit,
Egy csonka horgony: a remény
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!)

    A következő versszakban az ember társadalmi állásának keserűségeit tárgyalja, tehát a „hivatallal járó bajokat”.

5. Majd ha játszó társaid közül
Munka hí el, - úgy lehet korán -

ha az ifjúkor gondtalan örömeitől válnod kell s komoly, szigorú hivatalt vállalnod, mégpedig „úgy lehet, korán”, mert szegény vagy, vagyont nem örökölsz s hogy megélhess, mihamarébb magadnak kell gondoskodnod kenyeredről:

S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret… de mostohán!

Keserítő már az a tudat is, hogy „idegennek” kell szolgálnia, hátha még úgy jár, mint atyja, hogy pontos, derék munkálkodásáért szeretik ugyan… de mostohán! Mint hasznos eszközt megbecsülik szóval, de azért anyagi bajokkal kínlódni hagyják minden jutalmazó segély nélkül. Atyjával a forradalom alatt még az is megtörtént, hogy fizetése nem egyszer a zavaros viszonyok miatt el-elmaradt. És a szerénység, a jellemnek e nem gyümölcsöző virága, a sérelmeket némán elnyeli, sőt rejtegeti fájdalmát, megnyugvást csak lelkiekben lelhet s azért

Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.

    És hogy a vallásban kereshető és lelhető vigasz csakugyan bekövetkezzék már most jó korán

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

E versszak a költeménynek éppen a közepét foglalja el s azt két egyenletes részre osztja nemcsak alakilag, hanem tartalmilag is. A földi kínok közül ugyanis eddig csak az anyagi viszonyokra vonatkozókat adta elő, a következő szakokban az erkölcsi szakokat tárgyalja, míg a közepén álló negyedik strófában a kétféle baj mintegy összeolvad, amennyiben a hivatalos állással nemcsak anyagi, de erkölcsi sérelmek is járhatnak s a vigasztalás is mind a két fajta bajra szól. Valószínű, hogy ezt a  kereszteződését a bajoknak akarta a költő a keresztrímek által külsőleg is jelezni; legalább semmi más alapját a forma következetlenségének nem fedezhetjük fel.
    Az ötödik versszak tárgyát a morális bajok képezik:
 

5. Majd ha látod, érzed a nyomort
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt
Mig a vétek irigységre készt,
S a butának sorsa földi éden:

    Minő megható, igaz képe társadalmi életünk romlottságának! Ott „látod” t. i. embertársaidon s „érzed” magadon a becsület nyomorgását, az erkölcs eltapodtatását, a tehetség és tanulmány mellőzését s a pártolt kegyenceknek – legyenek bár buták – boldogulását. Itt állasz Herkulesként: előtted az erény képe oly szomorú, a véteké oly csábító, hogy tán megirigyeled és tán meg is kívánod s lelked ingadozni kezd. De akkor

Álljon a vallás a mérlegen,

    Kövesd a vallásban istentől megjelölt utadat, és hogy kísértetbe ne essél, imából meríts erőt a rendületlenségre és

Kis kacsóid összetéve szépen 
Imádkozzál, édes gyermekem!

    A költő most a legnagyobb rosszra tér át: a haza szenvedésére, a honfiú keservére. Lelkében még élénken él a forradalom gyászos emléke, mely „lelkületére – mint maga mondja költeményei előszavában – ólomsúllyal borult.” Hisz még alig hangzott el az utolsó kardcsörrenés s a megaláztatás keserves fohásza a múlt ősszel. És itt a jövendő borús képe előtt szorongó aggódással mondja még kicsi fiának a fájdalmas paradoxont:

6.És ha felnövén tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod,
S a bölcsőd és koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:

azaz: ha felfoghatod majd, hogy életed küszöbén oly események zajlottak le, melyek a történelemben korszakot zárnak be, melyek megingatják hazád alapjait s úgy kiforgatják nemzeti életünket, hogy rá nem ismerünk apáink honára, óh akkor

Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk a földi téreken.”

    Végső vigasztalás itt a vallás, mely mennyországot ígér, hova elvégre mindnyájan eljutunk s hol földi bujdosásunk után örök közös hazát lelünk. A vallás tehát még e legfőbb bajért is kárpótol, csak

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!*

    A hatodik versszakkal be van fejezve a költemény tárgyaló része; következik a befejezés a hetedik versszakkal. A honfiú keservei a legnagyobbak, az erény rabsága a legfájdalmasabb, e kettőnek orvoslását kell elsősorban remélnünk, enélkül fellázad az ember istene ellen:

7. Óh remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.

    E fenséges szavak a lírai felhevülés e felső fokán egyszersmind a vallás hatalmát és szükséges voltát a legmagasb fokon ecsetelik, mint amely megóv a meghasonlástól önmagunkkal és a világ folyásával, megóv hát az istentagadás kárhozatától. A vallás eszméje itt hivatása és hatalma tetőpontján ragyog fel s ezzel az óda alapeszméjének fejtegetése véget ér. A vallás égbe emel, hova az ifjúkor ábrándjai szállnak, boldog, kinek lelke odaszokik s azért biztatólag szól kis fiának búcsúzóul:

Járj örömmel álmaid egében
Utravalód e csókom legyen:

Útravalóul az életre szeretete zálogát, a csókot adja s még egyszer lelkére köti, hogy

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

    Hitvallás és szeretet! A búcsúszózat nemcsak édes fiának szól, hanem valamennyiünknek, az egész magyar ifjúságnak!
    Fogadjuk is meg!

(* A költő honfiúi reményei azonban a leveretés után sem haltak ki végképpen, sőt „Egressy Gábornak” visszatértére írt gyönyörű ódájában szebb jövő reményét is zengi:

Igen! Visszatérted a jövőre zálog:
S én, kétségbeesett, most remélek, várok
Boldogabb időket;
Még sötét az égbolt, de borus határán
Kezdi már jelölni egy feslő szivárvány
A siró felhőket.

    És a boldogabb időket most a szerencsés kiegyezés és egyesülés óta mind több okunk van remélni!)

Krajcsovics Soma főgymn. Tanár

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 9. szám,1895. márc. 3.

VÁZLATOK – Arany J. balladáinak lélektani alapja - Vörösmarty

 

    A ballada a lelki küzdelmek rajza s a lélektani igazságon alapszik. Ez pedig abban áll, hogy az, aki vétket követ el, bűnhődik. Arany balladáiban bűnhődések gyanánt a lelki betegségek szerepelnek. A hős a körülmények hatása alatt s a benne uralkodó szenvedélytől ösztönöztetve vétséget követ el, - eléri az isteni igazság karja s nem annyira testileg, mint erkölcsileg megsemmisül.
    Példák: V. Lászlót a lelkiismeret súlya alatt káprázatok gyötrik, majd méreg által pusztul el Eduard lelkét szintén a lelkiismeret vádja zaklatja, az Árva fiú mostohája megörül, hasonlóképpen Ágnes asszony és Kund Abigél. Tuba Ferkó bűnhődése a káprázat gyötrődése, Vörös rébéké testi halál. Bor vitézben a leány bűnhődésének alapja a vakmerőség, amellyel legyőzi nőies félelmét s szembeszáll a természet viharával. A Hídavatásban az ifjú lelkiállapota, a helyi és időbeli körülmények magyarázzák rémes vízióját és öngyilkosságát. Bende vitéz szabálytalan viadalának büntetése szintén vízió, majd az őrjöngés. A hősi balladák alapeszméjük fensége s magasztossága által tűnnek ki. Főbb eszméik: az anyai szeretet boldogító ereje, a női erények fénye, a magyar amazon hősies bátorsága, az apródok ragaszkodása és hálája, az erkölcsi győzelem fensőbbsége. A történeti balladák közt szomorú végűek is vannak, tragikus csak Török Bálint sora, ki ingatag, dőre politikájának lesz áldozatja. Az Egri leány megható halála a női vitézség és hősiesség megdicsőülése, az erkölcsi eszme fényes győzelme. Zách Kláraés a család sorsa fájdalmat és levertséget kelt; Endre királyfi túlságos hiszékenységének és tapasztalatlanságának szánalomra méltó áldozata. Szondi halála az erkölcsi győzelem diadala, a Hunyady család szomorú sorsa gyöngéd, megható képe s bús özvegynek és az elhagyott árváknak.
    Kedves, derült színezetűek a többi történeti balladák, de mindnyájan kiválnak alapeszméjük fensége és magasztossága által.

***

Hervadása liliom hullás volt
Ártatlanság képe s bánaté.
VÖRÖSMARTY

    Mielőtt Vörösmarty a „Szép Ilonka” feldolgozásába fogott volna, e két sort készítette el s e két soron tűnődve, gondolkozva írta meg gyönyörű költeményét, mely először a Bajua Aurorá-jában jelent meg 1834-ben.
    Mi a tárgya? Mátyás egy vadász kalandja a Vértes erdejében. Mátyást kerüli a vadász-szerencse, vad helyett a szép Peterdi Ilonkára akad, aki lepkét űzve vetődik közelébe. Mátyás Peterdinél. A lakoma. Peterdi jelleme. Mátyás mint íródeák miben különbözik Mátyástól, a királytól?
    Van-e szép Ilonka hervadásában indokolt igazságszolgáltatás? Hiszen ő véletlenül találkozik Vértes vadonában az ismeretlen királlyal, - tehát, nemcsak hogy vétség, de még tévedés sincs benne. Nyugalma, boldogsága úgy száll el, mint megrezzent kezéről első találkozáskor a pillangó. Érzésében hallgatag, vágyaiban szerény s merengésében csendes, - ezzel csak nem követ el vétséget? Miért kell neki mégis elhervadnia? Azért, amiért a liliomnak, melyhez a költő őt hasonlítja: természeti kényszerből! A liliom se vétkes, síne az ártatlanságé, - de élete rövid s pusztulása, hervadása természeti kényszer.
    Nem mindig azért pusztulunk el, mert mi vétkezünk, hanem elpusztulhatunk, ha ártatlanok vagyunk is, de más a vétkes. Áldozatul esünk mások vétkeinek, mint a liliom a gyászoló özvegy kezének, aki talán halott gyermeke koporsója számára tépi le száráról s talán éppen akkor, mikor legteljesebb virágában ragyog, s legpompásabban ragyog.

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 2. sz. Budapest, 1895. jan. 13.

 

„Müvész hazája széles e világ;
A hirnév országutját lakja ő
S ez ut hosszába minden olajág,
Minden babér az ő számra nő.”
Ám hadd legyen; nem tagadom,
Övé, mely birja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntlan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlkezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először utnak eredete;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen
- Mint bárkán a galamb – az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen veszik őt körül
Gyermekorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő – tán már csak néhai -;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épit, a hol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd,
Anyai tejnek édes folyama;
E szó nyitá meg szivét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et.
Vagy a sohajszócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivü nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkról ajkra száll, -
Örül, vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terül,
Ott érzi végét a  k ö l t ő  h a z á j a;
Azon túl  maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – egy  e g y!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a díjt méri, melyset tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honé r t, e  hon n a l  s hon n a k  él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja,
Viszhangja messze ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár hogy a nép és hazája pusztul
És a jövendő hallgat – nem felel;
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költő mégse hagyja el -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Arany János (1817-1882): Balzsamcsepp

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál:
Az vagy-e még, a ki voltál
Árva szívem, az vagy-e?

Oh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derü is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! A multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! Az áldott szép természet
Enyhe öle hivogat:
S temetőn bár ha bolyongok:
Eltakarják üde lombok
A sötét sirhalmokat.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Arany János (1817-1882): Reg és est

 

Szeretem a reggelt,
Mikor  a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderül a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet!…

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny… félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?…
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Arany János (1817-1882): Ősszel

 

Híves, borongó, őszi nap;
Beült hozzám az unalom;
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? Olvasni tán…?
Maradj Homér fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk, verőfényes vidék -
Oh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta a lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhok s tulkok sereggel -
Minő kép ez!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, vig csoport,
Áldoz, toroz máglyák kirül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízű nedvvel
Vigan forog… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek;
Törvényök nincs  boldog hiány!
A vének élő szája rendel
Igazságot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerü csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág;
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oh jer mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magányos tölgy a domb felett,
Bolyongó tüz, hullámmoraj -
Ez, a mit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer Ossián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te fölgyujts énekeddel!”

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

„Szondi két apródja” – Arany Jánostul

    A hazafias föláldozás példái között, mellyekben hazánk történelme olly dusgazdag, a drégeli várőrség hőstette kitünő helyet foglal el. A vár megvételének egyes részletei, a mint évkönyveinkben följegyezték, már magokban költői képpé teszik az egész eseményt.
    Szondi Mihály volt Drégel várnagya. Midőn, 1552-ben, Ali pasa úgyui az ócska falakat megrongálák s a kapunak fedezetül szolgáló tornyot összeomlaszták, Szondi, szemközt az erősség megtartásának lehetlenségével, hőshalálra szánta magát. Hőshalálra volt eltökélve a maroknyi várőrség is. Ali pasa tiszteletet érzett a vitéz várnagy iránt, s a szomszéd Oroszi papját, Mártont azon fölszólitással küldé  hozzá, engedje át a várat, melly már ugyis csak rom s mellyet tovább tartani merőben lehetlen. Megüzené egyszersmind, mennyire sajnálná, ha a vitéz várnagy az erősség czéltalan védelmében életét is veszitené; ajánlja tehát, hagyjon föl a védelemmel s távozzék békében. Szondi válasza az volt, hogy a vár védelmében akar meghalni. Meggyónt a papnak; azután két fiatal török foglyot s két énekes apródját küldte vele Alinak azon üzenettel, hogy a két török ifjut nevelje vitézekké, a két apróddal pedig mondasson sirja fölött éneket. Igy visszabocsátván Szondi a papot Alihoz, egybehordatja legbecsesb ingóságait és elégeti, elővezetteti paripáit és leszurja. Ezután derék bajtársaival együtt az ostromlóellenség közé ront. Sebet kap jobb térdén; ekkor leereszkedik s térden állva folytatja a harczot. Fején, mellén golyók érik, s számtalan sebbel boritva meghal. – Ali a dicsőültnek tetemeit az erősséggel szemben álló domb tetején temetteté el, s zászlót és kopját tüzött a hős sirjára.* (* Lásd „Magyarország történetében Szalaytól a IV-dik kötet 289-290-dik lapját.)
    A nemes elszántság Szondi részén, más részről pedig Aliban a lovagias tisztelet a vitéz ellenség iránt, kinek dicsőségét holta után is emlékjellel ünnepli, úgy tünteti föl a két ellenfélt, mint egymáshoz méltókat. E viszont már magában költőileg szép. Hát még, ha egyenkint figyelembe vesszük mindazon mozzanatokat, mellyekben Szondi nemessége nyilvánul: vallásos jámborságát és emelkedettségét, mellyel a halálra előkészül; búcsuját az élet javaitól azon áldozó végrendelkezésben, midőn vagyona becsesb részét a lángoknak adja s paripáit megöli; megható gyöngédségét nem csupán dallos apródjai, de a két török fogoly iránt is, kiket – mintegy elismeréseül, viszonzásaul a török hadvezér jóindulatának – az ellenség táborába küld; erkölcsi erejét, mellyel bajtársait is föl tudá lelkesíteni olly harczra, mellynek kimenetele csak egy lehetett: dicső halál!
    Méltán mondhatni, hogy az eset már magában, úgy amint van, szép költeménynek illik be. Nem is csoda, hogy megragadá a költők figyelmét.
    Kölcsey nagy szeretettel csügghetett e tárgyon. Szondi emléke föl-fölmerül verseiben, mintha éneket kérne a költőtül. „Drégel”ben alagyás fölsohajtással üdvözli Kölcsey a fellegi bérczet, a hősies áldozat szinhelyét. Hasonló fölsohajtással találkozunk később „Zrinyi dalá”ban:

Hol van a bércz, és a vár felette,
Szondi mellynek sánczait védette
Tékozolva híven életét;
Honnan a hir fölszáll, s arczulatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bércz, s omladék felette,
Melly a hőst és hírét eltemette,
Bus feledség hamván, s néma hant;
Völgyben ül a gyáva kor, s határa
Szük körébül őse saslakára
Szédelek ha néha fölpillant.    

    Szondi emléke ugyszólván üldözte a költőt, ki az 1830-dik év utolsó napján hőskölteménybe is fogott a drégeli várnagy dicsőitésére; - hanem a tervezett hőskölteményből csak a kezdősorok készültek el.
    Czuczor költeménye „Szondi” regedal alakjában beszéli el a drégeli hősnek tetteit és halálát. A regedali (balladai) alak daczára e költemény szorosan véve nem regedal, de költői beszély. Ékesen, erővel van irva, s a mellett olly könnyen és folyékonyan, hogy nem érzik meg rajta a nehéz versidom szigora. Czuczor költeménye még azon érdekkel is bir, hogy bizonyos tekintetben alapját képezi Arany költeményének: „Szondi két apródja.”
    „Szondi két apródja” 1856-ban a „Pesti Napló tárczájában jelent meg először; innen a »Magyar költők könyve« második kiadásába is fölvétetett.
    A ki Aranynak ezen szép regedalát igazán élvezni akarja, ismernie kell Szondi esetét. Már e végből is legjobban cselekszik, ha elébb Czuczor „Szondi”ját olvassa meg. Czuczor költeménye ott végződik, hol Aranyé kezdődik; amaz tehát bevezetésül szolgál emehhez.
    Czuczor versének dallama is Arany előtt lebeghetett, midőn a magáét irta, mert a versidom jelleme mindakét költeményben egy, t. i. lebegő.* (* Lebegőnek nevezzük azon verslábat, melly két rövid s egy hosszú tagbul áll. (…) A melly sorban lebegő lábak uralkodnak, azt versidomára nézve lebegő jellemünek mondjuk. Czuczor verse tiz soros szakokbul áll (…) Mint a rimet jelentő betükből látjuk, e szakban ötféle rim van, mellyek mindenkor a szomszédos sorokban találkoznak. Bővebb fölvilágositásul álljon itt a versnek első szaka:

Milly had kel a drégeli völgyön elé
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj lészen-e hős
Olly bátor, erős,
Kit nem tud ijesztni veszély, baj,
Nem hat le szivére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll;
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

    Arany költeménye négy-soros szakokbul áll, keresztrimekkel.)
    A mellett azonban, hogy Arany költeménye némileg Czuczor költeményének folytatása, félre nem ismerhetni, hogy Arany költeménye egyuttal ellentéte is Czuczor költeményének. Czuczor drámailag jelenitve beszéli el az ostromi eseményeket, mint történőket; Arany az eseményekre, mint multra, visszapillant, s nem mint történőket, de mint történteket mondatja el. Czuczor a hősnek, bár nagyszerü, de gyászos bukását adja elő; Arany zengi diadalát – halála után. Czuczor hőse legyőzetik, Aranyé győztes. Czuczornál fegyveresen, pánczélosan, földi életében jelenik föl a hős; Aranynál tiszta szelleme működik.
    A valódi tragikum fenségét azon ellentét képezi, hogy míg az eszme képviselője egyénileg elvész, az eszme maga, az igazság, melly halhatatlan, diadalmasan emelkedik ki; - s Arany regedalának épen az a bája, hogy ez eszmei diadalt érzékíti.
    Költeménye arra felel, mihez kell ragaszkodni az embernek, a valódi embernek: a mulandó örömhez-e, a köznapi jólléthez, mellyel a jelen kinálja:  vagy a halhatatlan elvhez, melly erkölcsi meggyőződésén alapszik s mellynek lehetőleges valósitását az élet földadataul tekinti: Más szóval: az anyag rabja legyen-e, vagy a szemmel híve? – Az előbbi nézetet a törökök győzelmi mámora s vigadása képviseli, melly Ali szolgája csábitó szavaiban nyer kifejezést; az utóbbit a dicsőült Szondinak eszmei diadala képviseli, melly a két apród szent gyászában nyilatkozik.
    Az egész költeményen keresztül e két ellenséges elem küzd egymással; s a mű szerkezete az ellentétek szembetételén alapszik. Tekintsük mindjárt kezdetét:

(1) Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegyorom,
tetején lobogós hadi kopja.

(2) Két ifiu térdel, kezökben a lant,
a kopja tövén, mint ha volna feszület.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-innepet ület.

    A lebegő versidom műköltészetünkben eléggé használatos. Vörösmartytól is birunk igen szép költeményeket illy versidomban. Csokonaiban is találni hasonjellemü verset. Régibb verselőink azonban nem használják ez idomot, melly népköltészetünkben sem fordul elő. Aranyt, a lebegő versidom választására „Szondi két apródjá”ban alkalmasint azon körülmény inditá, hogy Czuczor hasontárgyu verse szintilly idomban van irva. Czuczor versében egyébiránt – gördületét tekintve – nem tagadhatni, hogy némi egyhanguság van; míg Aranyé, bár egyszerübb, sokkal hangzatosabb.
    Az első szakban a rom, mint a küzdelem szinhelye, a sirhantos dombbal, mint a végnyugalom szinhelyével van szembetéve; - másik ellentéttel viszont az élet küzdelmének szinhelye, a vár, mint a halál és pusztulás képe tünik föl, míg a halál békéjének szentelt hegyorom, nyájasan, szép zölden, lobogós hadi kopjával ,mintha csak az élet, a virágzás képe volna.-  Emeli a rom kisértetiességét a világitás ellenzete is: felhő boritja, s így süt rá vissza a nap.
    A második szakban a kétféle ünnep ellentéte van föltüntetve: fenn az ormon gyászünnep; lenn a völgyben örömünnep.
    Ali irigyli Szonditól a két apród dicsőitő énekét, s ezt magának akarja. Eleget magasztalták már Szondit; hadd füszerezzék most az ő győzelmi ünnepét. Azért kérdi:

(3) ’Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbülszavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd füzne dalokbul gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri-nyakra!’

    A parancsoló türelmetlenséggel kettőzött kérdésen kívül, melly Alit mint a győztes sereg urát megilleti, a költő szépen jellemzi őt mint törököt is, midőn egészen keleties nyelven beszélteti: képmásokban és érzékies fölfogással. Ali a két apródot bülbülszavu rózsák két mennyei bokrának nevezi. Bülbül annyi mint csalogány. A törököknek „Gül és Bülbül” (azaz: rózsa és csalogány) czimü költeményök van, s így természetesnek találhatjuk, hogy Ali, a két képet egyesitve, Szondi apródjait csalogányszavu rózsabokroknak mondja. Hogy azonfölül mennyei bokroknak mondja, mindenesetre tulzás; de tudjuk, hogy épen efféle tulzás is jellemében van a keleti beszédnek. Ali tovább is képmáslati kifejezésekkel él. Azt kivánja, hogy az apródok dalokbul gyöngysorba füzért füzzenek, melly füzét illő legyen – huri nyakára. Ez utóbbi vonás ismét mesterileg jellemző. Mohammed vallását találólag nevezték el „a kard és anyagi élvek vallásá”-nak; s a mohammedán érzékiség embere nem tudja szebben meghatározni a dal kedvességét, mint úgy, hogy női kecsekkel hozza kapcsolatba.
    Ali kérdésére szolgája felel:

(4) „Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant,
Zászlós kopiával a gyaur basa sirján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sirván.’

    A szolga szavaiban halk szemrehányás is rejlik Alira nézve, miért engedé meg az apródoknak, hogy a „gyaur” basát énekökkel magasztalják. De az ur szeretettel szólt a fiúkról, s ezeket a szolga is gyöngypárnak nevezi. Mint látjuk, mindenben szigoru lélektani pontosság. – A szolga elmegy, hogy a fiúkat lehíja.
    Eddig tart a bevezetés. Most kezdődik azon feljebb említett két ellenkező nézet összeütközése, melly tulajdonképen a mű szellemi tartalmát képezi. Meglátjuk, milly szép fokozásban vannak e küzdés fordulópontjai egymás után feltüntetve; most csak azt jegyezzük meg, hogy a költő, miután az első két szakban az esemény szinhelyével megismertetett, a harmadik szaktól kezdve maga már nem szól, de folyvást a szereplő személyeket beszélteti. Láttuk már, hogy a harmadik szak Ali kérdését, a negyedik a szolga válaszát tartalmazza. Most következik az apródok éneke, Szondi tetteiről. Az ének mindenik szakát egy-egy külön szakban a szolga szavai váltják föl, ki az apródokat Alihoz akarja levinni. Az apródok éneke s a szolga szavai tehát szólás és visszaszólás alakjában váltakoznak egymással. E szintolly elmés, mint müvészileg szabatos összeállitás útján a költő legszebben éri el kettős czélját: fölmutatja ugyanis egy részről ah ős dicső tetteit más részről pedig élesen tünteti ki az ellentétet a győztes fél semmisége s a legyőzött fél nagysága között.
    Midőn Ali szolgája a dalnokpárhoz jő, természetes, hogy fiúk ekkor nem kezdik, csak folytatják éneköket, mert tudjuk, hogy már akkor is énekeltek, midőn Ali kérdezősködött utánok. Hogy az apródok csakugyan csak folytatják az éneket, midőn azt hallgatni kezdjük, a költő az által is előre tudatja, hogy az éneket „és”sel kezdeti. Szükséges azonban, hogy a költő az apródok énekével oly ponttul kezdve ismertessen meg, honnan az végig szintén teljes egészet képezzen s Szondiról minden lényegest elmondjon. Illy pont kétségen kívül Márton pap követsége Szondinál: a mi ez előtt történt, ugymint a török sereg megérkezése Drégel alá, a vár ágyuztatása, Szondinak ekkori intézkedései, mindez bátran mellőzhető. Olly előzmények ezek, mellyek minden várostrom alkalmával rendesen előfordulnak, s az olvasó maga is hozzá gondolhatja az esethez. Olly részletek mellyekben még nincs olly sajátlagos vonás, melly épen Szondira volna jellemző. Föl kell azonban tennünk, hogy az apródok ezen előzményeket sem hallgatják el, midőn Szondi tetteit magasztalják. A pap megjelenése képezi az eseményben azon fordulópontot, mellytől kezdve Szondi tetteit határozottabban egyéni szinezetben látjuk kiválni. Arany tehát helyes tapintattal veszi föl épen itt az eseménye fonalát, midőn az apródokat az olvasó előtt megszólaltatja. Igy el van érve a czél, hogy az apródok csak folytatni látszanak az éneket, s ez ének mégis teljes egészet képez. Olvassuk csak egymás után azon szakokat, mellyekben az apródok éneke foglaltatik (a költemény 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17. és 19-dik szakát), és meggyőződünk, hogy ez ének magában véve is tökéletes műegész, külön ballada a balladában.
    Lássuk most a fiúk énekének s a szolga szavainak váltakozását.
    A fiúk tehát éneköket, mellynek elejét nem hallottuk, így folytatják:

(5) …..S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte!

    A szolga szeliden figyelmezteti a fiúkat, hogy már eleget sirtak. Elhunyt uroknak eléggé megadták már az illő tiszteletet; most jőjenek le a mulatságba, hol róluk is gondoskodva van.

(6) „Szép urfiak! Immár e puszta halom,
e kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn már mézizü sörbet.”

    A fiúk nem hajtanak a szolga szavára. Tovább énekelnek, s énekök épen Szondi szavait mondja el, mellyekkel a hős vissza utasitja Alinak fölszólitását. Szondi visszautasitó válasza jelképez a fiúk visszautasitó válaszát is.

(7) Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi:
Jézussa kezében kész a kegyelem,
Egyenest oda fog folyamodni.

    A szolga úgy hiszi, hogy a sörbet magában még nem elég kecsegtető a fiúkra nézve; azért bővebben rajzolja ki az érzéki gyönyörök képét, mellyeknek csáberejével a fiúkat leakarja csalni.

(8) „Sörbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jóillatu fűszer és drága kenőcs…
Ali győzelem-ünnepe van ma.”

    Ez utóbbi észrevételt, hogy ma Ali győzelem-ünnepe van. Figyelmeztetésképen veti oda: miután Ali ül ünnepet, az ünnep már ennélfogva is olly nagyszerü, hogy abban mindenki méltán ohajthat részt venni; más részről pedig a fiúk is Ali szolgái, s így nekik sem szabad elmaradni az ünnepről. – De a fiúk csak az irtó ellenséget látják Aliban, és folytatják az elbeszélést:

(9) Hadd zúgjon az álgyu! Pogány Ali mond;
És pattog a bomba és röped a gránát,
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

    Az olvasó érezni fogja, milly találó hangfestéssel van e szakban érzékitve a rontás-bontás munkája.
    A török szolga tudván, hogy ura szeretettel viseltetik a két apród iránt, még most is tartózkodik őket keményen megtámadni. Még mindig kérve szól hozzájok. De miután tapasztalá, hogy az érzéki kéjek ingere nem fogott rajtok, most az ellenkezőt kisérli meg s kéjelmetlenséggel ijeszti őket, - temészetesen ismét csak érzéki szempontbul.

(10) „Szép urfiak! A nap nyugvóra hajolt,
Immár fedi vállát biborszinü kaftán;
Szél zendül az erdőn – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A két apród folytatja Szondiról:

(11) A vár piaczára ezüstöt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harczos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

    Mellesleg legyen itt megjegyezve, hogy a „marha” szónak hajdan nem volt azon értelme, mint most. Ma kizárólag állatot jelent, hajdan azt jelentette, mit most ingó vagyonnak, ingóságnak nevezünk.* (* Hasonló jelentési változást látunk a „jószág” szóban is. Tágabb értelmében csak épen vagyont, birtokot tesz; szorosb értelmében átvitetik élő lényekre. A gyermeket „kedves kis jószág”-nak nevezik; a gazdaember lovát, ökrét mondj „jószág”nak.) Arany emeli az apródok énekének ódon szinezetét, midőn a marhát régi értelme szerint alkalmazza. Általában senkisem tudja annyira, mint Arany, megadni személyeinek azon jellemző szinezetet, melly a kor- és nemzetbeli sajátságok alkalmazásábul áll ki. Az utóbbinak egyik példáját látjuk ismét a szolga keleties kifejezése módjában is a fentebbi (10-dik) szakban, midőn az esthajnalt úgy irja körül, hogy „a nap vállát biborszinü kaftán fedi.”
    De térjünk vissza a szóváltás folyamához. A szolga, mint láttuk, már háromszor szólalt föl, hogy a fiúkat távozásra birja. Mindig hijába. Látja, hogy a fiúk nem zavartatják magokat, s végig el akarják énekelni Szondi esetét. A szolga most azon módhoz nyúl, hogy siettetni akarja az ének befejezését, s maga is segit a fiúknak az események elmondásában. – Ezen modorban is, mint elébb kecsegtetéseivel, háromszor szólal föl; s szavainak mindannyiszor olly fordulatot ad, hogy a fiúkat Ali iránti kötelezettségökre figyelmezteti.
    Első felszólalását ez uj modorban úgy intézi, hogy azzal Szondi tetteinek elmondása mindjárt be is legyen fejezve.

(12) „Aztán – no, hisz úgy volt! Aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon – rövid az eset -:
Zengjétek Alit ma helyette!”

    Türelmetlenkedését fejezi ki a szolga, midőn az esetet „rövid”-nek mondja. Mert rövid, nincs is mit róla már hosszasabban mondani. – A fiúk, emlékeztetve, hogy most már Alit zengjék, épen Alihozi viszonyuk fölemlittetése folytán Szondihozi viszonyukra emlékeznek, és folytatják:

(13) Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti czifrán, bársonyba puhába;
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába!

    A szolga ismét fölfogja az elbeszélés szálát, emlékeztetve a fiúkat, hogy Szondi maga küldötte őket Alihoz, s Ali jól bánik velök.

(14) „S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lyány-arczotok a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ő;
Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Azon ugrást, midőn a szolga Szondiról egyszerre Alira tér át, a költő szépen jelezi a verses gördület megakasztásával. E szavak után: „S küldött Alihoz” hiányzik egy tag. E hiány hangilag is festi a szolga megakadását, ki ezután – mintegy megbánva, hogy Szondiról szóba eredt a fiúkkal – egyszerre átugrik Ali magasztalására. E magasztalásban ismét a török jellege látszik. Először dúsnak mondja Alit; a gazdagság dicséretes tulajdon, mert Allah kegyeltje, a kinek kincsei vannak. A  jóságot másod helyen említi föl, de azonnal elárulja ismét az érzéki érdekeltséget: a fiúk „leányos” arczuknak is köszönhetik Ali szivességét.
    Milly szép ellentétben tünik föl e leányos arczczal a férfias lelkesedés, mellyel a fiúk Szondi vitézségét hirdetik:

(15) Hogy vitt ezerekkel! Hogy vitt egyedül!
Mint bátya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

    E lelkesedés a szolgát is megragadja. Ő is jelen volt a harczban, ő is látta Szondit küzdeni. Bámulnia kell a magyar hős nagyságát, s egy vonalra állítja őt Rusztemmel, a perzsa és török regék legünnepeltebb hősével. Önkénytelenül fölkiált:

(16) „Rusztem maga volt ő! S hogy harczola még,
Bár álgyugolyótól megtört ina, térde!
Én láttam e harczot!…

    De itt ujramegigazitja magát. Szégyenli, hogy tiszteletet árult el a „gyaur basa” iránt; sőt Alitól is fél a vigyázatlan nyilatkozatért. Folytatja tehát:

….Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

    Hanem a fiúk még nem végezték be a harcz leirását. Még egy szakot szentelnek a harczoló bajnok magasztalásának. (Figyelmeztetünk a szép középrimekre is e szak első és harmadik sorában.)

(17) Mint hulla a hulla! Veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

    Itt vége szakad a szolga türelmének. Ő eddig kérelmeskedett, hizelgett a fiúknak, simult hozzájok; ők  pedig nemhogy beérnék magasztalásaikkal, de még a pogányok veszését is örömittasan hirdetik. Nem használt a szép szó; legyen hát szidás és fenyegetés. A szolga kifakad:

(18) „Eh! Lesz-e ma végre? Kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! Vesszeje vár
És börtöne kész Ali urnak.”

    A fenyegetésre a védtelen, elhagyatott ifjak még erőteljesebben lépnek föl. Átkot mondnak Szondi gyilkosaira, s ez átok, valamint legszebben fejezi be magát a dics-éneket, úgy válaszul is szolgál a fenyegetődző töröknek.

(19) Apadjon el a szem, melly czélba vevé,
Száradjon el a kar, melly őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn illy kora veszte!

    Ime, a legyőzött fél diadalmat ül a győztes fölött, a kegyelemre szorult két árva daczol, sőt szembeszáll az úrral, kinek kényétül sorsuk függ. A hála érzelme elfojtja bennök a félelem érzelmét; a multnak nemes fájdalma fölülemelkedik a jelennek silány örömén. A két apródban Szondi szelleme nyilatkozik, a megdicsőült Szondi. Az ellenség megölte testét, de lelkét nem ölhette meg. Lelke él, mozog és munkál. E lelki munkálásnak ad kifejezést Arany költeménye.
    Miért küzdött Szondi? A hazáért az idegen hóditás ellen, a szabadságért a rabszolgaság ellen, Jézus vallásaért Mohammed vallása ellen. Fegyver hatalma hijába akar győzelmeskedni az eszme fölött. Az eszme diadala áldozatokat kiván, s Szondi áldozatul vezette magát az eszme diadalaérŧ; mert az eszme hatalma nő az érte hulló áldozatok számával, s a mi veszteségnek látszik, nyereséggé lesz. Egy, ki magát áldozatul szenteli az eszmeért, az igazságért, százaknak hagyja azt örökül, hogy terjesszék; míg a nyers erő hatalma fogytán fogy, a mint fogynak azok, kik szolgálják. Az emberiség történetei szakadatlan lánczolatban mutatják a a szellem folytonos küzdelmét, hanem egyszersmind folytonos hóditásait az anyag ellenében. Illy küzdelem képét látjuk „Szondi két apródjá”-ban, ujabb bizonyságaul azon igazságnak, hogy a nagy költők – nagy eszmék tolmácsai.
    „Szondi két apródjá”ban a szeretet vallása és a kard vallása, az eszme vallása és az anyagi élvek vallása, az erkölcsi fenség s az érzékies köznapiság, az igazi embernek bilincsek közt is megőrzött szabadsága s a szolgalelkünek minden állapotbani rabsága vannak egymással szembesitve. Milly mesteri szerkezettel s a részletekben mennyi szépséggel van e kép előállitva: csak töredékesen érintik a műhöz kapcsolt észrevételek. Ez észrevételeknek nincs egyéb czéljok, mint az, hogy az olvasót, ki Arany müveit igazán élvezni akarja, behatóbb figyelemre serkentsék. Arany azon költők közé tartozik, kiknek müveit minél figyelmesebben, minél többször olvassuk, annál szebbeknek találjuk.

Greguss Ágost

Forrás: Család könyve. Hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok. Szerkesztik Greguss Ágost és Hunfalvy János. Pest, 1858.

Arany János: Buda halála (műelemzés)

 

I.

    Arany János a BUDA HALÁLÁ-t 1863-ban írta; több előzmény és folytatási kísérlet veszi körül életművében; legismertebb a tíz évvel előbb keletkezett KEVEHÁZA.  Mindez részlete lett volna a három terv-vázlatban is megmaradt és soha el nem készült CSABA-TRILÓGIÁ-nak: az utolsó vázlat 1881-es. Ebből akár arra is gondolhatnánk, hogy Aranyt nemcsak a sírig kísérte ez a terve, hanem – előle vonult vissza a halálba; mint ahogy két emberöltővel később Móricz Zsigmond is egy nagy őstörténeti regény előmunkálataival béleli ki örök nyugvóhelyét. Arany e művével akkoriban (számára) feloldhatatlan ellentmondásba kerül az irodalom fejlődésével, és – a történettudomány akkori törekvéseivel.
    A BUDA HALÁLA hősköltemény, méghozzá „regényes” hősköltemény, amit szinte két évtizeddel előz meg a TOLDI (az első rész), vagyis a „realista” hősköltemény; azaz – a dolgok megszokott menetével ellentétben – Arany realistából romantikussá vált volna? Nehéz kérdés már ez is. Még nehezebb, hogy tulajdonképpen nem a romantika, hanem a műfaj fölött járt el az idő. Akármilyen ragyogó nyelvezetben és ragyogó versezetben szólal meg a hősköltemény, a kor igazi epikus műfaja már  regény. Az írásbeliség elterjedésének a következménye ez; a felolvasott, elmondott, elénekelt szöveget, akármilyen hosszú, kellemes hangzásúvá teszi a kötött ritmus és a csengő-búgó rím; hosszabb, kellemes hangzásúvá teszi a kötött ritmus és a csengő-búgó rím; hosszabb olvasmányban azonban éppen ez fékezi az olvasó száguldását, mert az olvasó egyre inkább száguldáshoz szokik. Csak az irodalmilag nagyon kiművelt ember bírja meg a több ezer soros versezeteket; bírná még az egészen egyszerű ember is, de annak más okokból, az életformaváltozások miatt hozzáférhetetlen már akkoriban az ilyesmi.
    Van még egy áthidaló kísérlet, a verses regény, de az is nagyon korhoz kötött; kevés jutott közülük olyan tartós és elterjedt sikerre, mint a Jevgenyij Anyegin. Azt hiszem, a BUDA HALÁLA egyébként is az utolsó komolyan vehető eposz-kísérlet a magyar irodalomban. Arany László, a költő fia már szintén verses regénnyel próbálkozik (DÉLIBÁBOK HŐSE).
    Formailag  avult csak el a műfaj, és nem szemléletileg. Hiszen abban a korszakban egészen sajátos újromantika virul ki. Egyébként Richard Wagner éppen azokban a években dolgozik a Nibelungok tetralógián, tehát ő is a hun mondavilágot dolgozza fel, és sokkal romantikusabban, sőt „vadromantikusabban”, mint Arany, tele pátosszal, borzongással, révülettel. Arany hozzá képest valóban realista;bár ez is ellentmondás: regét realista mód megverselni. Viszont a wagneri zenedráma ezt a romantikát és a regekört világsikerre vitte, míg Arany nyelvének zenéje csak tiszteletbeli, nagyon körülhatárolt jellegű sikert szerzett még a Magyar Tudományos Akadémián is a – témának.
    Arany hiába hangsúlyozta, hogy ő regét ír, regét dolgoz fel, nem történelmet. (Hadd idézzem a BUDA HALÁLA Harmadik énekéből Arany egyik lábjegyzetét: „Hogy Detre itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb Edda-énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy kereszténységről, melyben egykorú hőseiket, a mai német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorichjának semmi köze a regebeli Detrével. A. J.” Ezt az utóbbi mondatot majd végig észben kell tartanunk.)
    Az akkori – akárcsak egyes mai – történészek azonban kegyetlenek voltak: éppen abban az időben alakult ki (a német szellemiségű Hunfalvy Pál vezetésével) Magyarországon az a történész iskola, amelyet hiperkritikai-iskolának is neveztek, s tűzzel-vassal irtani kezdte a köztudatból a hun-magyar rokonság hagyományait; ilyenformán arany János hun eposza a lehető legrosszabbkor, a saját szempontjából nézve a legszerencsétlenebb időszakban jelent meg!
    A hun-magyar azonosság, illetve testvériség, illetve bárminemű kapcsolatok megtagadásának az okait több objektív és szubjektív tényezőre vezethetjük vissza; a döntőek azonban, a mai napig is hatók, azok a szubjektívek. 
    Voltak történészek, akik nyíltan vagy titokban féltették a hun rokonságtól a magyarság európai presztizsét,  a hunok neve Nyugat-Európa nagy részén mai napig is olyan képzeteket idéz, mint minálunk a tatárjárásé (azaz a mongol invázióé); és Attila neve cseppet sem hangzik rokonszenvesebben az átlag nyugati fül számára, mint egy átlag magyar olvasónak a Batu káné, vagy a Dzsingisz káné. A hun rokonság vállalása az ő szemükben tehát a barbársággal való azonosulást jelentette volna; ezért igyekeztek megkerülni, vagy elutasítani.
    Sokkal nagyobb szerepe volt azonban a többnyire született németekből álló germanofil iskolának; a német nacionalista történetírás ugyanis ki akarta sajátítani a hun hagyományt (ez annyira sikerült is a németeknek, hogy az első világháborúban például az angolok és a franciák „barbár hunokként” szidták-átkozták a németeket!); másrészt történelmi  hiúságukat sértette, hogy az Ausztriának (s ezen keresztül az ő tudtukban a németségnek is) alávetett magyarság az ő szempontjából oly rettegett és irigyelt ősöket vallhatna magáénak.
    Ennek során erőszakolták át azt a nézetet, hogy a hun hagyomány eredetileg nem is tartozott a magyar történelmi tudathoz: a hun regéket szerintük a magyarok csak a Kárpát-medencében, a német telepesektől, majd nyugati utazások során ismerték meg és „sajátították ki". Ennek a mai napig fel-felbukkanó tagadásának legutóbb, mintegy tíz éve, egy Szűcs Jenő nevű szerzőnél találni a legszélsőségesebb változatát; szerinte »a magyarságnak nem volt sem genetikus, sem történeti kapcsolata a hunokkal«.
    Hogy milyen meggondolatlan, elvakult kijelentés ez, azonnal kiderül ha kissé megvakarjuk a felületét. A hunok származása, kiléte ugyanis mai napig sem bizonyított végérvényesen: azt állítani tehát, hogy nincsenek genetikai kapcsolatban velünk, azt jelenti, hogy az illető – pontosan, biztosan ismeri a hunok származásának titkát. Akkor miért nem árulja el?
    Ám ez még hagyják, ez még megbocsátható. A történeti kapcsolatok teljes tagadása azonban már nevetséges; a hunok ugyanis időszámításunk első fél ezer évében történeti kapcsolatokba kerültek mindazokkal a népekkel, amelyek a mai Szovjetunió területén s a vele határos országok jó részében éltek. A fenti tagadásból pedig az következik, hogy őseink ebben a időszakban nem éltek ezen az ugyancsak óriási területen! Hogy akkor hol éltek volna? Ezt az említett szerző megint elmulasztja megjelölni. Amiből adódik a következtetés: nem érdemes több szót pazarolnunk rá.
    Az objektív, vagy ha úgy tetszik, „objektívebb” okok között a múlt században már kialakult, vagy akkoriban bontakozó származáselméletek akadályozzák a hun-magyar rokonság eszméjének elfogadását. Mindenekelőtt a finnugor származás-elmélet. Ez a magyarság kialakulását s történelmi jelentkezését igyekszik minél későbbi időpontja kitolni, és minél távolabb tartani a nagy világtörténeti színterektől, különben nyelvészeti dogmáit fenntartani nem tudja (a különböző „kölcsönzött” szórétegekre s azok korára vonatkozólag). A másik, a hun rokonság gondolatának ellenálló, de a történelmi kapcsolatot nem tagadó nézetcsoport az, amely csak a magyarság vezető államalakító  nemességét tartja valahonnan a Kaukázus tágabban vett övezetéből jött bevándorlónak, míg a magyar parasztság zömét (a „szegénységet”) egy közép-európai ősnép leszármazottjának véli. (A legújabb teóriák közül ide tartoznak Móricz Zsigmond és Szabédi László nézetei is.)
    A továbbiakban nem bocsátkozunk a hun-vita részleteibe, hanem csupán Arany János eposzának mentén haladunk, vagyis: a regék vonalán. Az esetleg teljesen tájékozatlan olvasó részére csak annyit: a hunok – egy lovas, harcos, törökös és iránias „szkíthold” nomád nép – a történeti forrásokban való felbukkanásukkor, az időszámításunk előtt évszázadokban Kínától északra laknak; erejüket mutatja, hogy a kínaiak ellenük építik a Nagy Falat; később viszont megosztják őket, hatalmukat felmorzsolják, s ekkor a hunok  nyugat felé, a Volga-Kaspi vidékre s Nyugat-Ázsiába vonulnak; az előbbieket fekete hunoknak, az utóbbiakat fehér hunoknak (eftalitákank) nevezték. Közbeszúrom: egyes kínai történeti forrásokat sokan úgy értelmeznek, hogy a hunok bizonyos csoportjai, a Behring-szoroson keresztül, Észak-Amerikába is eljutottak. A hunok előbb a Volga és a Kaukázus vidékén építik ki nyugati birodalmukat, majd ott időszámításunk 370. évre után összeütközésbe kerülnek a kelet felé előnyomulni akaró germán (gót) népekkel, megverik, és nyugati irányba kényszerítve, maguk előtt hajtják őket, s elfoglalják a IV. század vége felé a Kárpát-medencét, innét számos hadjáratot indítanak Itália, a mai Németország, Franciaország és részben Bizánc területére, hatalmuk tetőpontját Attila uralkodása alatt érik el, halála után azonban- a hagyomány szerint – az örökösei között kitört testvérharcban birodalma összeomlott, s a hun nép Európában maradt töredékei beolvadtak a később megjelenő avarok, bolgár-törökök, magyarok, részint pedig a germán és szláv népek, főleg az oroszok és ukránok közé. A többiek, főleg a fehér hunok Perzsia ellen és India felé fordulnak, az V. században ott alakítanak királyságokat,majd fokozatosan ők is felszívódnak a helyi lakosságba. Még csak annyit, hogy a unok egyik vagy másik ága valamilyen, máig még nem tisztázott történelmi kapcsolatban áll az ókori parthusok Nyugat-Ázsiában élt népével. (Ezért nevezik olykor a nyugati krónikák néha még a magyarokat is parthusoknak.)
    Ennyit a történelemből, a legenda már sokkal színesebb. Mindenesetre a középkori magyar történelmi tudatban igen fontos része volt a hun hagyománynak. Csak két mozzanatot említek: még Zrinyi Miklós is a feudális magyar királyságot a hun birodalom egyenes jogfolytonosának tekintette. Másrészt a székelyek „Attila népének” mondották magukat, akiket Attila legkisebb fia, Csaba (a bolgár hagyomány szerinti Irnák) telepített volt le, ő maga visszatért Ázsiába, s onnan lészen eljövendő stb. stb.
    Arany János a BUDA HALÁLÁ-ban s említett kisebb írásaiban, töredékeiben egyaránt támaszkodott a krónikás és a néphagyományra, a hunokkal kapcsolatos európai mondakörre, például a Nibelung-énekre, s a XIX. század derekáig terjedő történeti felfogásokra, azonban műve menetét, „meséjét” természetesen a magyar regei hagyomány anyagából meríti.
    A BUDA HALÁLÁ-nak két rege-rétege van: az egyik Attilának és testvérének, Budának a viszályára terjed ki, a másik a magyar őstörténetre, azaz a származás-legendára.
    Az előbbi fő mozzanatai (nem a költemény előadási sorrendjében, hanem a legendás események menete szerint):
1. Egy pásztorgyerek a mezőn a földből kinövő, lángoló kardot talál, elviszi az uralkodónak, aki ebből küldetése megerősítését olvassa ki, ez az Isten kardja motívum.
2. Attila Isten ostorának vagy pörölyének tartja magát, akinek hivatása a tévelygő népeket megbüntetni, a hazug birodalmakat megdönteni s egységes államban tömöríteni; ebben két motívum is szerepel, a történelmi bűnhődés és a „mennyei birodalom” motívuma.
3. Két királyfi egymással vetélkedik, Buda el akarja lopni az Isten kardját, várost épít. Attila párharcban megöli; ebben is összefonódik több motívum, az egyik a jellegzetes „ikrek”-téma, a másik  részint ebből önállósult „örökségén marakodó királyfiak” motívuma, amely egyetemesen elterjedt; a népmesékben is általános.
4. A testvérek között viszályt szító ellenség, Detre; nincs valamire való történt a világirodalomban, amelyben a cselszövő, a kísértő ne szerepelne; tehát nem specifikus mozzanat, akárcsak a viszálykodó, vetélkedő asszonyok bajkeverése sem..
5. Noha a BUDA HALÁLA tulajdonképpen keretét már meghaladja, a tervezett trilógiában nagy szerepe lett volna a Csaba-motívumnak, aminek a kettős jelentése, hogy a legkisebb fiú az igazi örökös, másrészt, hogy valahonnan visszatér majd az elbujdosott igazságtevő, a jóvátevő.
    Az eposz hatodik fejezete, a REGE A CSODASZARVASRÓL tartalmazza eredetlegendánkat.
    a) az ősanya neve: Eneh; b) az ősapa Nimród; c) a rokon népek őse két fiútestvér: Hunor és Magor – Aranynál Magor helyett a Magyar alak áll; d) csodás vadászatra indulnak: egy szarvasgím ismeretlen helyre csalja őket, s ott eltűnik; ők az új helyen megtelepednek; e) tündérséget tanuló lányhadra találnak a lápok között; f) feleséget rabolnak közülük; g) annyira elszaporodnak, hogy száznyolc nemzetség alakul ki belőlük, és elözönlik a szittyaföldet, „Dúl király örökségét”.
    Thomas Mann József-négyeskönyve óta a szélesebb olvasóközönség is ismeri a hermeneutika, a mítosz-exegetika egyik nagyon fontos tételét: Ábrahámnak volt egy ősapja, akit ugyancsak Ábrahámnak hívtak, s akinek már szintén lehetett egy Ábrahám nevű szépapja; aki talán már nem is élő személy volt, nem halandó, hanem talán csillag, jelenség, ki tudja, mi. Nevük, emlékezetük, tetteik, tanításaik egymásra rétegeződnek, és az utókor mindég a legutolsóhoz köti, amit e névről tud már, ami beilleszthető a legendássá vált kor viszonyai közé; ami pedig nem, az elhomályosul, jelképessége szűkül, s a maga konkrétságában egyre szegényedik.
    Toldi Miklós is utoljára csak egy tizennegyedik századi híres katona, csapatparancsnok: ám ahogy visszahaladunk a múltban, nevének mindkét ágán eljutunk egyfelől Belső-Ázsia rejtélyes szupermenekként röpködő, valóban emberfölötti hőseihez, másrészt a mesebeli Szép Miklósok vagy Kis Milkósok tettei mentén a Földközi-tenger vidékének nagybotos Herkuleseihez, s legvégül a szumír regéknek az égi bikával viaskodó, pokoljáró, a szerelem istennőjével  hadban álló Enkidujához, a civilizációba, kultúrába beletörő emberősünk jelképes alakjához.
    A történeti korszakról szóló rege mozzanatai, motívumai is meglepő messzeségekbe, de mindég az észszerűség üveghegyére visznek, s éppen a legmisztikusabbnak tűnő elemeknek van a legföldönjáróbb magyarázatuk.

II.

        Az Isten kardja… A nagy ókori műveltségek gyűlölték a vasat, irtóztak tőle, „minőség-ellenesnek” tartották; diadala a bronzfegyverek fölött a közönségesség, a nyers erő felülkerekedésének a jelképe volt. Kárörömmel fedezték fel, hogy a as, a rettegett vas azért mennyire romlékony; a régi egyiptomiak Séth fémének tartották, mert fekete volt, de romlásában vörös, már amikor a rozsda ette; Séth a sötétségnek és a sivatag rőt kietlenségének volt az ura, a fekete és a vörös az ő színe.
    Ismertek azonban más vasat is, a meteorvasat, ami az égből hullott, „tehát az istenek küldték”, s természetes, hogy a nagy pusztaságokban kóborló pásztorok találtak a legtöbbet belőlük. A meteorvas nem rozsdázik! Ezért egyedül az ilyen sziderius fémből készült kard volt méltó a királyhoz, és csakis a királyok kezébe való volt; a fáraók kardját szintén a csillagokból hullott vasból kovácsolták. (A fémfeldolgozás neve azért ma is sziderurgia, ami görögül a csillagokra utal!) Attila, azaz Etel, a nagy király, nem is hordozhatott más kardot; (egyébként címei között felsorolta az „Egyiptom királya” rangját is). Nemcsak a huszadik század elejének Európájában és nemcsak a középkorban voltak az egymás ellen hadat viselő császárok, királyok és fejedelmek mind unokatestvérek, így lehetett ez a beláthatatlan hajdankorokban is, nősülés, sógorság a legtöbb nagy dinasztiát összekötötte, s így valóban a föld egyik széltől a másikig közösek voltak az uralkodás fortélyai és szertartásai.
    Attila – Isten ostora… Minden hódító bűntudatot akar kelteni a meghódítandóban; mert csak a bűntudattól eltelt emberen lehet igazán uralkodni. Ezért meghirdetteti, hogy ő hivatott a tévelygő, bűnbe esett, elfajzott emberiséget visszavezetni a nagy közös akolba és rendbe, törvényességbe.
    Viszont az egekből leszállott, égi eredetű királynak valami nagyon földi magyarázata lehet. A legrégibb szumir krónika így kezdődik: „Mikor a királyság leszállott az egekből”… Ismeretesek az „ősűrhajós” magyarázatok, mi azonban nem hozzájuk folyamodunk. Az ég, a menny és a magas hegység fogalma a hajdani népeknél együtt járt, hiszen úgy képzelték, hogy a hegyek az egekbe vezető lajtorják. A görögök mennyei istenei egy magas hegyen, az Olümpuszon éltek; a magyar nyelv meg ara is lehetőséget ad, hogy az Ég és a Hegy szavakat közös tőről eredeztessük, gondoljunk az ék-re és ág-ra stb., ami mind csupa hegyes dolog. Valószínű tehát, hogy a legősibb időkben magas hegységek harcosabb törzsei ereszkedtek le a nagy folyóvölgyek békésebb földmívelői közé, és megőrizték s alattvalóik tudatába mindegyre beleverték az ők magas, azaz „égi” származásukat… A legelőkelőbbek mindig éppenséggel a Napból származtak, ezért a fejlettebb hatalmi szerkezeti királyságok kultuszainak középpontjában mindég a Nap és a tűz tisztelete áll. Attila az Isten ostorának nevezi magát, a fáraó egyik hatalmi jelvénye is az a bizonyos légycsapószerű ostor.
    A viszálykodó királyfiak… Az emberiség összes származás-legendái telve vannak ezzel a motívummal, Káin és Ábeltől, Ézsau és Jákobtól, Romulusz és Rémusztól, Etele és Budáig. A hajdankor mélyén kialakult nagy életforma-elkülönülések jelképe lehet ez, a megtelepült és a vándorló népeké, a szedentárisoké és a nomádoké, a pásztoroké és a földmíveseké. Milyen jellemző: Romulusz akkor öli meg Rémuszt, amikor az áthágja az újonnan épült város falait; Budának Etel ellen elkövetett nagy bűnei közt is ott van a városépítés!
    Attila hun király valóban történelmi személyiség, de a regében előadott viszályáról Buda nevű testvérével a történelem nem tud; ami megint csak arra vall, hogy Attilára is rárétegeződtek hasonló nevű őseinek hagyományai. S van ezek között egy egészen különleges, fantomszerű mozzanat is. Közismert dolog, hogy a székelyek eredethagyományuk szerint mindég is Attila népének tartották magukat; ezt úgy értelmezték, hogy Attila hunjainak a maradékai. Ám az is közismert, hogy a történelem idők kezdetén élt egy latinul ugyancsak siculusnak, görögül szekelesznek, óegyiptomiul szekelenek, szekerusnak nevezett nép, amelynek nyomai kimutathatóak Pannóniától, azaz a mai Dunántúltól (pontosabban a mai Nyugat-Magyarország, Kelet-Ausztria és Észak-Horvátország területe volt Pannónia) egészen Párizs vidékéig. (A francia eredet-rege szerint is őseik, Trójából jövet, a Pannóniai sicambriában telepedtek meg, a mai Budapest táján.) Később ezek a siculusok elfoglalták Olaszországot, ahova Itala nevű vezérük vezette őket – s ez az Itala (Italusz) meglehetősen összecseng az Etele névvel is! Két biztos dolgot tudunk mindössze a történelemtudomány által a keltiberek közé sorolt siculusokról: az egyik, hogy mindég együtt fordulnak elő egy secan vagy sucanus  (görögül szigonü) nevű néppel; ez talán amolyan frátriájuk lehetett, de mindég hadilábon álltak velük. Egyes vélemények szerint ugyanannak a „népségnek” a patriarkális és matriarkális életformában szervezkedő változatairól volt esetükben szó. Petrus Ranzanus XVI. századi olasz történész ezt úgy magyarázta, hogy Attila királynak lett volna egy szicíliai légiója, és ezeknek a leszármazottai a székelyek, azaz siculusok. Ez természetesen naivság, amit sem történeti, sem logikai érvekkel nem lehet alátámasztani. A siculusokra vonatkozó másik megbízható nyom, hogy amerre jártak, mindenütt segesta, segestica, segestrum, szegesd nevű helységeket hagytak maguk után!
    Buda nevéről még annyi bizonnyal sem tudunk, mint az Attiláéról. Rásonyi László az Attiláról ezt írja: „Etil nevét tévesen, a bizánci krónikák nyomán Attilának szokták mondani, holott a török népeknél szokásba volt az újszülöttnek Etil-Idil »nagy folyam« nevet adni. Különösen, a annak partján született. Az ómagyarban az Etilből Etel, illetve az általánosan használt -A képzővel Etela lett, majd később magánhangzó hasonulással Etele.”
    Ide be kell szúrnunk egy érdekességet: Óbudát a német telepesek Etzelburgnak, azaz Etele várnak hívták. Mint láttuk, Attila nevét a törökből is az Idil, EtilI, tehát a folyó, azaz „víz” fogalmával hozzák kapcsolatba, de ide mutathat a magyar „ital” szó is, ami eredetileg szintén vizet jelenthetett. Nos, egy múlt századi történész meglepetéssel kérdezi, hogy vajon nem éppen ezért hívták a rómaiak e helyet Aquincumnak, azaz vízzel kapcsolatos helynek? (Latinul aqua=víz.)
    Buda neve egyes török nyelvekből megfejtve „Ág”, azaz „folyóág”, patak ága lehetne tehát megint valahol a víznél vagyunk. Rásonyi viszont ezt mondja: „A bud névvel kapcsolatban… egy nagyon óvatos feltevést kockáztatok meg, amely csak azért lehetséges, mert bulakokról (egy bolgár-török törzsről) van szó. Mint tudjuk, a bulakok a karlukok közül kerültek ki, következésképpen a türk törzsszövetségbe tartoztak. De, Belső-Ázsiába nagyon korán, már a türkök előtt behatolt a buddhizmus… Buddha neve Bud volt. E szóból fejlődött és szétterjedt különböző török népeknél a bud-but-put »bálvány« szó, anélkül, hogy buddhisták lettek volna. Ez a bálvány jelentés szó lehet meg a Budvár névben is.” Persze, elképzelhető több más magyarázat, de most nem térünk ki rájuk.
    A cselszövő Detre motívumára nincs miért kitérnünk, csupán annyiból, hogy attól kezdve, ahogy a hunok átlépik a Volgát, mintegy száz éven át, történelmük-sorsuk állandóan összefonódik az előbb legyőzött, aztán szövetségesül fogadott, majd áruló-bosszúálló germán törzsekkel. Innét a Nibelung-regék hun vonatkozásai.
    A legkisebb fia Attilának Irnek, aki a bolgár hagyomány szerin a bolgár-török uralkodóház megalapítója. A magyar hagyomány ezt a fiút Csabának nevezi. E név eredtére vonatkozólag egyesek úgy gondolják, hogy a Bács, azaz Báty szó megfordítása, és így jelentése: öcs. Mások szerint, kapcsolatban több keleti nyelv adatával is, üstököst (vagy meteort) jelenthetett, a „Csaba visszatérése” motívum tehát az ősi csillagvallásoknak az üstökösök visszatéréseiről szóló tudomását fejezné ki. Kapcsolatba hozták az ókori sabbeusok nevével is. Mindenesetre, az ókori siculusok egy Segesdjét a rómaiak Segestum sabae-nek írták. Egyébként a Csaba név nemcsak a székelyeknél ismeretes legendás ősként a néphagyományban, hanem az egész magyar népnél, ezt bizonyítja a sok Csaba helynév és a csabaire vagy csabafüve mindenütt elterjedt gyógynövény név.
    Íme, a konkrét hun történeti háttér mögött is mennyi legendás vonatkozás húzódik meg! Mit fogunk találni a még távolabbi őstörténeti háttérben?
    Mielőtt áttérnénk erre, említsünk meg a történelmi Attiláról néhány jellegzetes vonást, amely lehetővé teszi, hogy Arany eposzát jobban értsük. Kézai Simon 1382 körül véglegesített krónikájában így jellemzi: „Ethele király ugyanis barna színű, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala... Vakmerőségében maga mérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala... A viselet módjában és alakjában mind maga, mind nemzete a médek módját tarja vala."  (Nagyjából ez a leírás ihlette Gárdonyi Gézát is a LÁTHATATLAN EMBERben.) A nyugati források Attilát általában vérengző barbárnak tartják; mégis úgy tudják, hogy amikor 452-ben Róma ellen vonul, a pápa kérésére visszafordul, és nem rabolja ki a várost, holott a „műveltebb” germánok ezt többször is megtették, először 410-ben; attól kezdve hosszabb időn át hun „segédcsapatok” állomásoznak Észak-Itáliában, Ravenna körül, a germánok ellen kért védekezésül.
    A hunok hatása Európára igen nagy. „A Bécs környéki Carnuntumban végzett ásatások a hun fegyverek tipikus példányait hozták napvilágra, például a kelet-ázsiai típusú íjat, amelyről a késő római költő, Claudianus nagy elismeréssel írt. Utánozták is. Egyéb hun fegyverekkel együtt ez a típus úgy elterjedt, hogy még a dél-angliai Caerleonban is rábukkantak egy hajdani római tábor huníj-készítő műhelyének maradványaira.” (Rásonyi) Ám nemcsak a fegyverek, öltözködés, hadrend, harcmodor, lószerszámok stb. terén hagytak sok nyomot maguk után. „A hatalom régióiban viszont meghökkentően nagy hatásukról tud a történelem… 454-en (Attila 453-ban halt meg) Valentinianus császár megöli Aetiust.” (Aetius Attila fiatalkori barátja, majd mint a római hadsereg vezére, a catalanaumi csatában a gótok szövetségében Attila legnagyobb ellenfele. Valentinianus pedig az utolsó a négy pannóniai eredetű császár közül.) „Állítólag ő maga fojtja meg. A következő esztendőben (ez egyben a császár haláléve is) a vandál Genzerikh feldúlja és kifosztja Rómát...az új császár, Nepos, Attila titkárát, Orestest hívja maga mellé testőrkapitánynak. Nem sok idő múlva Orestes kibuktatja a trónból a császárt és fiát, Romulust kiáltatja ki a helyére. Ő hát a híres utolsó római császár, az elsőt nevében követő Romulus… Edekon, Attila unokatestvére római jogszokás szerint, mint szövetséges telepíti be népét az Appentin félszigetre, s fia, Odoaker, előbb Loire menti gall fejedelem, majd Romulus trónfosztása után tizennégy esztendőn át Itália királya.” (Sebestyén László)
    Mindezt csak annak az érzékeltetésére idézem, hogy a hunok története a beidegződött véleménnyel szemben nem egy váratlanul a semmiből előtört, majd ugyanoda  hirtelenül visszatűnt történelmi szappanbuborék-népé, hanem összeszövődik évszázadokon át a Föld legnagyobb birodalmaival, előbb a kínaival, utána a rómaival, Iránnal és Indiával. S ahogy a hun mondák Attila köré fonódó része átszövi a nyugati mondákat, például a Nibelung-éneket, ugyanúgy a hun regekör őstörténeti része is sok szállal fonódik a régi ókori Kelet, de egészen meglepően messzi tájak alapmítoszainak motívumaihoz.
    Az ősanya neve Eneh, megfelel ünő szavunknak, ami fiatal tehenet, illetve szarvas- vagy őstehenet jelent, noha e szót török eredetűnek tartják az etimológusok, kikerülhetetlenül eszünkbe juttatja Juno mediterrán istennő nevét, akinek görög változatát úgy emlegetik mindég, hogy a „tehénszemű”.
    Az ősapa: Nimród; nevének változatai Menroth, Menproth, Nemprot… Krónikáink túl szigorú kritikusai annak idején azzal vádolták gesta-íróinkat, hogy e nevet a bibliai hagyományból kölcsönözték, a krónikás hagyomány összekompilálása közben. Csakhogy, amint ezt többen kimutatták, a Nimród-motívum nem a bibliai leszármazási rendre illeszkedve található meg legendánk első lejegyzéseiben. Kézai Simonnál „… az özönvíz után a kétszáznegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menroth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva, tornyot kezde építeni, hogyha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék”. Csakhogy a biblia szerint Nimród nem Jáfet, hanem Kám ágából származik, másrészt a Biblia a bábeli torony építésének más célzatot tulajdonít. Viszont Kézai tudósítása meglepően összevág a mezopotámiai eredetű, „káldeus” Berosszosz görög nyelven írt történetével, aki lényegében ugyanígy tudósít Nimródról; egyszóval krónikáink egy autentikus „különhagyományt” őriztek meg.
    Menrot vagy Nemrot nevének etimológiája tisztázatlan. Egyes vélemények szerint  a napisten egyik ősi képzetét képviseli, ő a nagy vadász, s ebben az esetben a mennyei párduc volna nevének legkézenfekvőbb feloldása; ő az égen mindég nyugat fel száguldó vadász, a Nap, aki a szarvasünőt, azaz a csillagos éjszakai eget üldözi, de soha el ne érheti.
    Van Nimródnak két meglepő névrokona: egyik messze fenn északon, numi torem, a magasság, azaz „a mennyek ura”,a vogulok főistene! A másikat nem kevésbé meglepő helyen találjuk: nyugaton, a rómaiaknál, Numitor, azaz Romulus és Remus nagyapja. (A római legenda egy régebbi hitregei motívum késői „történetesítése”, mert ez a Numitor már a Trójából menekült ősök leszármazottja.) A Nimród alakja és neve tehát származás-regénknek óriási mitológiai rokonságot szerez.
    Nimród fiai, Hunor és Magor, a két fiútestvér, népalapító ős nevei azonban tudtommal csak a mi eredetlegendánkban fordul elő. Ők azok, akik addig üldözik azt a bizonyos csodaszarvast, amíg annyira elkeverednek otthonról, hogy immár vissza sem térhetnek, s új hazájukban új népek ősapjai lesznek. A szarvas-regekörre most nem térek ki, az a mítoszoknak egy teljes külön kontinense; csak annyit hadd említsünk hogy a szarvasüldözés vagy szarvas által történő kalauzolás mindég az őstársadalomból való kiszakadásnak (vagy az abból való kiűzetésnek!) a tényét jelképezi, avagy ezzel valahogy mindég kapcsolatban van; másrészt pedig hogy a regékben említett állat-alakok esetében mindég indokolt legelősör csillagképekre gondolnunk, amelyek állatneveket viselnek. Különösen akkor ha a zodiákusok, azaz az Állatöv tagjai közé beillenek. Márpedig itt nemcsak a menekülő szarvas, hanem az őt üldöző nyilas is jelen van, átellenben pedig az ég körének túlsó pontján az ikreket is ott találjuk. Hogy mennyire nem „kölcsönzött”, nem iskolás, hanem eredeti néphagyományunk ez, azt bizonyítják regős énekein,, amelyek főalakja a csodafiú-szarvas. Erről azonban majd külön, más alkalommal kell szólnunk.
    Egy egészen eredeti felfogás (a Magyar Adorjáné) szerint Hunor és Magor a Napisten két kivetülése: Hunor a pusztító, perzselő, Magor pedig a megtermékenyítő, életet adó erejét jelképezné a Napnak.
Érdekesebb ebben a pillanatban a hely, ahova a csodaszarvas a két daliát elcsalogatta. A krónikás hagyomány szerint ez a Meotis vidékén van; (a mai Azovi-tenger körül, a Don torkolatánál, Nagy Krímben, itt találnak Dul vagy Belár alán király tündérkedő lányaira, akik közül feleséget rabolnak, itt a „szigetben” szaporodnak el annyira hogy 108 nemzetséget hoznak létre, és elindulnak új hazát, új lakóhelyeteket keresni.
    A meotis-hagyomány azért nem lehet eredeti, mert időben túlságosan – közeli. Valóban,a hunok a Meotison túlról törnek be 380 körül az európai történelembe, és arról a vidékről sodorják magukkal az alánokat is, innét kerülhetett bele ennek az iráni népnek a neve a legendába. (Hunor és Magor az alán király lányait rabolja el.) De a Nimród és Hunor-Magor motívum mondhatatlanul ősibb.
    Az ember némely adat és feltevés vagy megfigyelés, meg más adatok egyeztetése alapján néha arra gondol, hogy az a hely, ahova a csodaszervas csalogatja Hunort és Magyart, az éppenséggel a Kisalföld a Kárpát-medence nyugati részében, az ingoványos vidék közepén levő sziget: a Csallóköz. Erre vall egy olyan adat is, amely a hieotis ingoványait a Duna közelébe helyezi: nem biztos, hogy a Duna itt a Donnal tévesztődik össze: inkább a Meotis-vidék a Mátyus-földdel!
    A magyar néphagyomány a Csallóközt Aranykertnek, tündérek szigetének hívja; Tündér Ilona, Magyar Ilona hazájának. Az biztos hogy rendkívül alkalmas, védett zuga volt a világnak ahhoz, hogy egy nép bölcsője lehessen. Északon a hajdan sokkal mocsarasabb Mátyusföld, délről a Hanság lápvilága óvta. Ide, egy matriarkátusi állapotban élő nép közé üthetett be az ősidőkben egy messze keletről jött kis kalandozó csapat, az itt lévő néppel keveredve, abba olvasva, annak nyelvét eltanulva duzzadt agyra, népesedett túl, és bocsátott ki hódító rajokat, amelyek elhatoltak messze keletre, hogy onnét majd újból visszatérjenek. (A 108 nemzetség: a számmisztikában a 108 a „sokaság” jelképe, Egyiptomnak is azért van 108 nomosza.)
    Lehetséges ennek valami történelmi-régészeti magva is? Egyes régészek szerint az időszámításunk előtti második évezredben a népeknek olyan oda-vissza ingázása indul meg az Alpok keleti lejtői és a Fekete-tenger északi térsége között, hogy beleszédül, aki nyomait követni akarja!
    Olyan újonnan előkerült leletek, mint a tordosiak, tatárlakiak, lepenszkijviriek és mások azt sugallják, hogy bizonyos kultúráknak, ősi civilizációknak a Kárpát-medencében esetleg ugyanakkora, ha nem nagyobb ősisége van, mint a Kárpát-medencében esetleg ugyanakkora, ha nem nagyobb ősisége van, mint a Régi Keleten (vagyis a Kaukázustól Egyiptomig húzódó „termékeny Félhold övezetben”). S a régészetben egyre inkább tért hódítanak azok a feltevések, hogy nemcsak örökösen keletről nyugat felé tartó, hanem ellenkező irányú nagy népvándorlásokkal is kell számolni. (Ma például sokat hallani arról hogy az úgynevezett piramis-kultúra és szalagdíszes kultúra  nyugati irányból terjedt el kelet felé.) Akárhogy is, csak ez lehet a magyarázat a nemrég nyomtatásban is megjelent török nyelv magyar krónika (tarik-i-Üngürüsz) ama adatára, hogy amikor Hunor utódai Pannóniába érkeztek, ott velük egy nyelvet beszélő népre találtak.
    Térjünk még vissza a „tündérlányokra”, akikkel egyesülve Hunor s Magyar új népeket hoztak létre. A mitológia nyelvén, mint már utaltunk rá, a „tündérek” nőuralmú, esetleg éppenséggel amazon típusú és anyaközpontú-vallású népeket jelölnek. Ahogy új ideológiák, új vallások jönnek létre, a régi hit alakjai ördögökké vagy szelídebb mesealakokká degradálódnak, az adott esetben boszorkányokká, vagy más gonosz, rosszféle nőszemélyekké. Hunor és Magor betörését a „lányok országába”  érdekesen tükrözi visszájáról a hatodik századbeli gót Jordanes „származáselmélete” a hunokról, amely ellen középkori krónikásunk oly méltatlankodva tiltakozik, mint rágalmazó és „irracionális” feltevés ellen. Jordanes szerint a hunok a pusztákba kiűzött „rossz nőknek” és ott bolyongó „rossz lelkeknek” az egyesüléséből származtak. A „rosszféle” nőkre, íme, láttuk a magyarázatot. Ami a „rossz lelkeket” illeti, az is nyilvánvaló: az ellenséges idegeneket, a más vallású nagyon idegeneket, a rejtélyes jövevényeket a népek gyakran tartották-nevezték „ördögöknek”, ártalmas démonoknak; különösen, ha meggondoljuk, hogy régi hagyományok a mágiát éppen a magukat ugyancsak Nimródtól származtató médeknek, a médek mágusainak tulajdonítják. Innét ered a világ összes nyelvében a mágia s a mágus szó (azaz varázsló) és a latinok „medicus” orvost jelentő szava is. Gondoljunk most arra az adatára Kézainak, hogy Attila és népe a médek viseletét és szokásait tartotta meg!
    Nem csoda, hogy Arany János végül is nem tudta megírni az egész CSABA-TRILÓGIÁT; s hogy csak a BUDA HALÁLA készült el belőle. Hiszen ahhoz végleg szembe kellett volna kerülnie a történettudomány minden akkor állításával, s ő lelkiismeretes filológus lévén, nem bírta el ennek a feszültségeit. Akkoriban pedig még régészet, őstörténet, embertan, mitológia-kutatás sok mindenről nem is tudott, ami ma itt-ott kezd egyre érthetőbben előderengeni az utóbbi kétezer év történetének mindent összekuszáló, kaotikus szálai alól.
    Mindenesetre, Arany csodálatos intuíciója – amely nemcsak érzékenységéből, hanem hatalmas olvasottságából is táplálkozott, s amelyet a Toldi-trilógiában is megcsodálhatunk – megsejtette a középkor mondáiban a rejtett történeti igazság magvait, és ráérzett a mélyebb mitológiai-őstörténeti motívumok jelentésére is.
    Többek között, és a mindenekelőtt való költői szépségei mellett, ezért is oly becses számunkra a BUDA HALÁLA.

SZŐCS ISTVÁN

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6-7. sz. 1983.