Arany János: Tengeri-hántás (műelemzés)

 
Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül üli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! Nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-rí,
- Aha! Rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kíséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha füvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
- Töri a vadkan az „irtást” -
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
- Soha,mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kíséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te,  halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- AZ a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerült sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! Vele álmodsz -
Azt danolja: „gyere! Jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédül: mi nem éri?…
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni.-”

Lohad a tűz: a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
 (1877. júl. 15.)

(* Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettök áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.   A. J.)

    Átéltség, élményszerűség, beleélés. Rossz, mesterkélt, csinált szavak ezek, kulcsszavai mégis a művészetnek, amely éppen az illúziókeltés sajátos kiváltságával különbözteti meg magát a szellem más régióitól, akár a bölcselettől, akár az egzakt tudományoktól. Valószínűleg a legjobb gondolati költemény sem vetekedhet egy sikerült filozófiai tanulmány logikai tisztításával, a legzseniálisabb regény sem helyettesítheti a történelmi dokumentumok száraz adatait, és a festménynél is sokszorosan pontosabb egy technikailag megfelelően kivitelezett fénykép. Nem is erre való sem a költemény, sem a regény, sem a festmény. A műalkotás sokkal kevesebbre képes, mint a filozófia, a történelemtudomány vagy a fényképezés. Tisztaságukat beszennyezi a maga bizonytalan képeivel és elnagyolt ecsetvonásaival. Valóságosnak nem igazán valóságos, de elvontnak sem igazán elvont. Nyugtalan – és megengedem: időnként már-már komikus – ingajárat a föld és az ég, az ösztön és a gondolat között. Modern korunk (kérdés, hogy mit neveznek majd modernnek az eljövendő évszázadok) modern művészet érzékeli is egyre-másra, hogy tisztátalan, nem igazán egynemű, amit alkot, és kétségbeesetten próbálja „megtisztítani” művészetét. Esetleg úgy, hogy elorozza a leíró tudományok eszközeit, dokumentumként kínálja magát, és lemond az illúzióteremtés nevetségesnek tűnő ambíciójáról. Vagy éppen ellenkezőleg, kivonul minden olyan területről, amit ideiglenesen bitorolni vél, mert feltárásukra a szellemnek más, hatékonyabb módszerei is annak. Úgy gondolom, mindkét jelenségre bőven találni példát leáldozó századunk művészeti programjaiban, mindkét út felmérhetetlen hasznú részeredményeket hozott, de következetes végigjárásuk bizony csúfos kudarcokkal gazdagította az amúgy sem szegényes kortársi tapasztalást. Mert hát a művészetet nem a soha el nem érhető teljes tisztaság, hanem különös szennyezettsége, a minden rendű és rangú tudományokba és valóságokba való belekontárkodás élteti. Ha ugyanis azt kezdjük firtatni, hogy mit is tud a műalkotás, amire sem a humán-, sem a természettudományok nem képesek, akkor hamar kiderülhet, hogy: semmit! Hacsak.. Hacsak vissza nem térünk ahhoz a minden jel szerint szégyellni való művészeteszményhez, hogy „átéltség, élményszerűség, beleélés”. Ám tényleg szégyellnünk kell-e ezt a látszólagos avultságot, konzervativizmust? Nem az átélésben testvériesül-e vajon a barlangrajz torzonborz szerzője a happening szakállas meseterével? Innen szemlélve, az élet- és élményadás hierarchiájában érezhetjük fontosabbnak a művészetet azoknál a szellemtartományoknál, ahonnan heterogén nyers- vagy félkész anyagát összeharácsolta, ezáltal több, és nem kevesebb, mert egyébként az élménytől megfosztott mű valóban mássá válik, tudomány lesz, esetleg a valóság rút földi mása, de a szüntelen önállótlanságból táplálkozó önállóságát elveszti, elolvad, mint a tavalyi hó. Vállaljuk hát az ódiumot: ilyen értelemben nincs és nem is lesz tiszta művészet. Csak úgy, ahogy esztétikum is van, de tisztázatlan anyagából kivonni, teremtő-elixírként üvegcsébe tölteni nem lehet, képlete le nem írható. Illúzió, ami megfoghatatlan, Csalás, amely évezredeken át alkalmas volt súlyos igazságok kimondására. Szó, festék, anyag. Csupa gyarlóság, csupa kétértelműség, ami még a legnagyobbak fejét is meg-megfájdította, még ők is megvívtak a kívülállás és részvétel, az itt is, ott is, ilyen is, olyan is minden műben megbújó lidércével. Hiszen az átéltség, bár legfőbb művészi erény mégsem lehet igazán teljes sohasem és az olvasás sajátos gyönyörűsége is abban rejlik hogy veszélytelenül éljük át a veszélyeket, s legfennebb a lélek gyűretik meg a regénybeli viharban és fagyban, nem a test. A tapasztalásnak a legolcsóbb, leggyorsabb és nem is eredménytelen módja ez, és mivel az egyes ember mozgási lehetőségei végesek, tapasztalatainak tárháza éppen a művészet nyújtotta átélés révén bővíthető szinte végtelenül gazdaggá. Hogy ezáltal egyfajta pótszerré, alkoholmentes esszenciává fokozzuk le az alkotást? Lehet. De aki furcsa rangkórságában magával a valósággal próbál, mondjuk, költőként vetekedni, az úgyis alulmarad. Meg aztán a népköltészet például, amelyet annyira csodálunk, vajon nem a tapasztalatok könnyen továbbörökíthető sűrítményeként született, élt és él-e mindmáig? Munkát, szórakozást és tanulást bámulatosan egymásba olvad olykor, mint az Arany János által felelevenített népszokásban, a tengerihántásban, ahol a termés betakarításának kalákában elvégzett utolsó mozzanata csendes mulatság, jókedvű viháncolás, tanító-okító történetmondás is egyben.
    Arany János nemcsak költője, hanem tudósa is volt a magyar nyelvnek, mindent vagy szinte mindent tudott a költészetről, és módszerességén, tudatosságán száz esztendő múltán is van mit irigyelni. Pedig látszatra korszerűtlen poéta, elbeszélő költeményeket és népies vagy történelmi balladákat írt akkor, amikor Európa túlsó felén Rimbaud, Verlaine vagy Baudelaire sejtelmes korrespondenciákból és transzcendenciákból keverték ki a maguk modern poézisét. Merő anakronizmus, ugye? Lehet, ugyan mentegetni nyelvünk és irodalmunk akkori állapotával, azzal, hogy a fejlődés lépcsőfokait végig kell járni, de ettől mg csak lemaradás a lemaradás. Ám a különböző kultúrák ingatag alapú összehasonlítása helyett hallgassunk bele figyelmesebben a TENGERI-HÁNTÁS-ba. A tényleg konzervatív forma mögött lehetetlen észre nem venni a ma is modernnek számító szemléletet. Hiszen történet van itt elrejtve a történeten, és ha a kettő egymáshoz való viszonyát elemezzük, kiderül, hogy ez a hagyományos borzongásokat keltő ballada egyúttal hihetetlenül pontos alkotáslélektani tanulmány is, ami alkalmat ad a teljes átélésre, de a történés külső szemlélésére is. A tengerihántáskor elmondott szerelmi tragédiát úgy követjük végig, hogy strófánként kizökkent belőle egy-egy közbeszólás, ám továbbra sem szűnünk meg a tragédia részesei lenni, hanem részeseivé válunk magának a tengerihántásnak is. Két helyszín, két leírás, két hangulat, amelyek nem gyöngítik a kétfelé élményt, nem semlegesítik,hanem erősítik egymás hatását. Borzongunk Tuba Ferkó és Dalos Eszti szerencsétlen szerelmén, amelyen bűn és bűntudat lélektanilag finoman árnyalt fokozását figyelhetjük meg, és borzongunk a lassan kihunyó tűz parazsába bámulva. A költői mesterség minden csínját-bínját ismerni kell ahhoz, hogy leíró módszerrel – hiszen a balladát nem előadja a költő, hanem leírja annak előadását – drámai hatást érjünk el. Márpedig a TENGERI-HÁNTÁS-ban ez történik. Arany János itt erőlködés nélkül megvalósítja a modern művészet egyik fontos törekvését – gondoljunk Brechtre –, a részvétel és a kívülállás kettősségét. Minden strófában – kivéve a kezdő és befejező keret-versszakot – elkülöníthető a szöveg és annak rövid, közvetett kommentárja, az ötödik verssor. Alkotáslélektani tanulmány is ez, hiszen éppen a közbeszólások mutatják, hogy lesz úrrá a hallgatóságon a történet hangulata, az első, még semleges megjegyzés után („- Tegyetek rá! Hadd lobogjon”) egyre inkább az elmondottak valamiféle értelmezésévé, közönségbeli felerősítésévé válnak a közbeszólások, és végül már nem is zökkenthetnének ki a ballada folyásából, mert maguk is a balladás elfogódottságot közvetítik. Milyen szép metaforikus megfelelés, amikor Dalos Eszti kerek arcának, gömbölyű mellének leírásakor („Mint a búza, piros, teljes, / Kerek arca, maga mellyes”) a teleholdra tekint valaki: „- Teli a hold, most buvik fel -”. A lány megrontásának epizódját szintén metaforikus közbeékelések erősítik: „- Aha! Rókát hajt a Bodré -”; „- Töri a vadkan az »irtást« -”; „- Soha, mennyi csillag hull ma! -” Amikor sír a lány: „- Nagy a harmat, esik egyre -”, amikor Tuba Ferkó „Ki-kimén a temetőbe”: - Kuvikol már, az ebanyja! -”, amikor a toronyból lezuhan, és a történet szomorú véget ér: „ - Tizenkettőt ver Adonyban”. Az már talán csak véletlen egybeesés – bár nem nagyon bíz a költő semmit a véletlenre –, hogy a két keretstrófa nélkül éppen tizenkét versszaka van a balladának, és a tizenkettedikben ver tizenkettőt Adonyban a toronyóra. Az viszont már semmiképpen sem véletlen, hogy a nagyon erős hangulatú helyszín, változását a színek játéka kísérti. Amíg fennen lobog a tűz, addig szinte minden strófában előfordul a piros szín („Ki először PIROS csőt lel”; „Napon égni, pirosodni”; „mint a búza, piros, teljes”; „Tövis, talló piros vérit fakasztja”), aztán ahogy a „Lohad a tűz”, eltűnik a pirosság is, és az árnyak, a kialvó színek veszik át a helyét: „Maga halvány, dala sí-rí”; „Ködös őszre vált az idő azonban”. A tűz leszakad, a színek kihunynak, már csak a távoli muzsikaszó marad: „Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn: / Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltűnőben.” Elhamvad a tengerihántáshoz fényt adó tűz, és Tuba Ferkó meg Dalos Eszti szerelmének tüze is. A lélektani hatás hajszálpontos kimérését mutatja az is, hogy a végig érzelmes szerelmi történet egy helyen már-már érzelgősségbe csapna át, afféle könnyes-giccses megríkatásba („Éje hosszú, napja bágyadt, / Szive sóhajt – csak egy vágyat: / (…) / Te, halál, vess puha ágyat”), de éppen itt találunk egy kijózanító, a túlságos – mert a történet további menetét akadályozó – elérzékenyülésből visszarántó betétet: „- De suhogjon az a munka! - » Két helyszínből, a külső rámutatás és a belehelyezkedés állandó váltogatásával teremti meg Arany János ezt az egységes hatású költeményt. Az elegyességből összeálló egység jellemzi a vers zenéjét is, a strófakezdő két hosszú sor ráérős ritmusát (4/4/3) mindig felgyorsítja a következő négy sor (4/4), amelyek közül a harmadik – a közbeszóló – rímtelen, ezzel is jelezve, hogy nem tartozik a történethez. Még a lapalji jegyzet prózai, magyarázó szövege sem zavarja meg a ballada hangulatát. A költő maga mellé emeli olvasóját a TENGERI-HÁNTÁS-ban, részesévé teszi a mű teremtésének is azáltal, hogy el-eltávolítja az eseményektől felmutatja a népballadát, és felmutatja annak környezetét is. Megszületik a csoda: átéljük azt, amiről végig tudjuk, hogy nem velünk történik, és a költő még attól sem riad vissza, hogy erre időnként külön felhívja a figyelmünket Mi is hát a TENGERI-HÁNTÁS üzenete számunkra? Tuba Ferkó és Dalos Eszti megrendítő élete, halála? Az összebújó legények és leányok álomba forduló hallgatás? A tengerihántáskor elmondott és tengerihántáskor befejeződő (»Törik is már a tengerit Adonyban«) történet ottani, akkori aktualitása? Az üzenet – a művészet utolérhetetlen leleménye – idők és terek egymásba szakadása, amikor egyetlen költeményben találkozik a jegyzetelő költő, a balladamondó parasztember (vagy asszony) és közönsége, a ballada szereplői és a melléjük telepedő olvasó. Soha másutt erre a találkozásra nem lenne alkalom. Csak a versben.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIV. évf. 11. sz. 1986.