Irodalom és művészetek birodalma: 02 január

2012. jan. 2.

Maria CALLAS - Carmen HABANERA in covent garden

Bizet, Georges (1838-1875): Carmen

Üstökös volt, gyémántkemény maggal és mindmáig sugárzó csóvával. És ez a csóva - mily ritka égi körökben! - meleget is áraszt.

Párizsban született, apja fodrrász volt, nagy zenebarát, anyja zongoratanárnő. Felismerve a gyermek kivételes zenei tehetségét, igen korán taníttatni kezdik. Kilencévesen felveszik a fiút a párizsi konzervatóriumba, ahol többek között Charles Gounod és Jacques Fromental Halévy tanítja. Tizennégy évesen első díjat nyer zongorázásból, ám a zeneszerzési tanulmányokat is folytatja. A francia zeneszerző növendékek vágyálma a Római-díj. A nyertes öt éven át 3000 Fr évdíjat kap, két évet a római Francia Akadémián kell töltenie, egy évet Németország különböző városaiban. Akadémián kell töltenie, egy évet Németország különböző városaiban. Minden évben köteles egy kompozíciót küldeni a párizsi konzervatóriumba, ahol azt elbírálják. Bizet 1857-ben nyeri el a díjat.

Míg az eredményre várt, Jacques Offenbach kibérelte a Bouffes-Parisiens színházat, és minthogy egymaga műsorral ellátni nem volt képes, pályázatot hirdetett Léon Battu és Ludovic Halévy A CSODADOKTOR című komédiájának megzenésítésére. Bizet műve lett az első, 1857. április 9-én be is mutatták. A mű sikere megnyitotta Bizet előtt Rossini szalonját, ahol megismerkedett Liszttel, Verdivel és Rubinstein-nel.

Az ösztöndíjas Bizet és két társa 1858. január 27-én érkezik Rómába, a Villa Medivibe. A francia kolónia nagyon szívélyesen fogadja őket. Bizet hazaküld egy TE DEUM-ot, amit Párizsban be is mutatnak, minden visszhang nélkül. Talán azért, mert Bizet öntudatos ateista volt. Új vígoperát ír, DON PROCOPIO a címe. A kész partitúrát 1859-ben elküldi Párizsba, ott megdicsérik, aztán a kotta elvész, és csak 1906. március 10-én kerül bemutatásra Monte-Carlóban, közepes sikerrel. Bizet sosem hagyta veszendőbe menni zenei gondolatait. A DON PROCOPIO közzenéje C-dúr szimfóniájának egyik tétele lesz. Közben letelt az ösztöndíj első két éve, amit Itáliában kellett tölteni, de Bizet a harmadik évre is ott marad.

Felnőtt férfiként tér haza 1860 őszén. 1862-ben meghal Halévy. Az özvegy felkéri Bizet-t, hogy fejezze be a mester félben maradt operáját, a NOÉ-t. Mivel ezt a kérést nem lehetett visszautasítani, igent mond, de eltelik hét év, mire a munkát befejezi.

1863-ban elhangzik egy SCHERZÓ-ja a Pasdaloup zenekarral. Aztán Léon Carvalho, a Théátre Lyrique igazgatója felajánlja Michel Carré librettóját, A GYÖNGYHALÁSZOK-at. 1862-ben ezen a művön dolgozott, a művet szeptember 20-án be is mutatták, közepes sikerrel. Jouvain írja: "Sem halász nem volt a librettóban, sem gyöngy a zenében..." Berlioz nem volt ilyen szigorú, amikor ezt írta: "A GYÖNGYHALÁSZOK partitúrája Bizet úrnak a legnagyobb dicsőségére válik..." És gyöngyszemek is vannak a partitúrában: Nadir és Zurga meseszép férfikettőse, Nadir és Leila románca igazgyöngy.

Walter Schott csaknem valamennyi regényére írtak már operát. Most Jules Adonis és J. H. Vernoy de Saint-Georges írt librettót a SZÉP PERTHI- LÁNY-ból, Bizet némi habozás után vállalja a komponálást, de közben szimfonikus zenekari műveket, dalokat, kamarazenét is ír. 1866 decemberében lesz kész A SZÉP PERTHI-LÁNY, de bemutatásra csak 1867. december 26-án kerül. Meglehetősen langyos a mű fogadtatása, a kritikusok hiányolják belőle a skót koloritot. Komponálás közben Bizet átvett néhány elemet Wagner zeneszerzési módszeréből, de ez csak kárára vált a gyenge lábakon álló műnek. Akárhogy is, A SZÉP PERTHI- LÁNY megtorpanás a zeneszerző útján.

1869-ben Bizet feleségül veszi Halévy leányát, Geneviéve-t. Boldogságuk a zeneszerző haláláig zavartalan. Egy fiuk született.

1871 háborús esztendő. A császárság megbukik, de a kommün sem tart tovább 72 napnál. Bizet szerencsére minden körülmények közt tud komponálni, ilyenkor nem létezik számára a külvilág. Ez évben írja GYERMEKJÁTÉKOK című szellemes sorozatát és a DZSAMILÉ (djamileh) című egyfelvonásos operáját Louis Gallet szövegére. Carvalho biztatására kísérőzenét ír Alphonse Daudet Az arles-i lány című színművéhez. A 27 számból álló munka kiválóan sikerült. A színmű lassan feledésbe merült, de Bizet két zenekari szvitje ma is zenei csemege.

A zeneszerző közben lassan dolgozik fő művén, a CARMEN-en, amelynek szövegét Prosper Mérimée novellája alapján Henri Meilhac és Ludovic Halévy írta. Munkásokról, cigánylányokról és csempészekről írni merészség, s az is, hogy Carmen szeretője - bár tiszt is lehetne - csak egy tizedes. Bizet realista zenéjében felragyognak a színek. A harsány jelenetek közt vagy bennük elhelyezett lírai kitérők egyensúlyban tartják Bizet csaknem verista operáját. A zeneszerző ragaszkodott a XVIII. században domináló opéra comique hagyományaihoz: a zártszámok közt próza viszi tovább a cselekményt. Köztudott, hogy az operaénekesek közt ritka a jó szövegmondó, ezért Ernest Guiraud (1837-1892) pompás recitativókat komponált a próza helyébe. A művet legtöbbször - így nálunk is - így adják elő.

A realista zenét Bizet rézkarcélességű jellemábrázolásokkal tűzdeli tele, és az áriák, az együttesek alatt is folyik a cselekmény, nemcsak a recitativókban. Így lett ez a mű minden korok egyik legjobb operája, ma is lehengerlő, ugyanakkor felemelő hatású mű. Előadni nem könnyű feladat. Az ősbemutató előtt a zenekar és az énekkar előadhatatlannak tartotta. Bizet ernyedetlen munkatempójának hála, mégis eljött a bemutató estéje: 1875. március 3., színtere az Opéra Comique volt. A közönség épp hogy megtapsolta. Nem tudott mit kezdeni a színpadon ágáló "alantas népséggel" és laza erkölcsével. Az igazi sikersorozat a mű bécsi bemutatója után kezdődött, és mindmáig tart. A bemutató után Bizet megkapta a becsületrendet.

Magyarországon először a Nemzeti Színház mutatta be 1876. október 28-án. Bár az előadás után megoszlottak a vélemények, a CARMEN mindmáig a legtöbbet játszott opera.

Az előadás után Bizet egészsége rohamosan hanyatlik, tályogok keletkeznek a torkában, ízületi eredetű szívelégtelenség lép fel nála. 1875. június 3-án Bougivalban, a CARMEN 33. előadásának napján elviszi a halál.

CARMEN

Főbb szereplők:

DON JOSÉ, tizedes (tenor)
ESCAMILLO, torreádor (bariton)
REMENDADO, csempész (tenor)
DANCAIRO, csempész bandavezér (basszus buffo)
ZUNIGA, hadnagy (basszbariton)
MORALES, szakaszvezető (bariton)
CARMEN, cigánylány (mezzoszoprán)
MICAELA, parasztlány (szoprán)
FRASQUITA, cigánylány (szoprán)
MERCEDES, cigánylány (mezzoszoprán)

Történik Sevillában és környékén, a XIX. század elején

Az ELŐJÁTÉK az opera három dallamát fogja egybe. Először a TORREÁDOR-INDULÓ gyors és hangos változatát halljuk, aztán Escamillo belépőjének refrénjét, majd egy sejtelmes, halk vonóstremoló fölött megjelenik Carmen sorsának motívuma. Az előjáték zenéje szorosan kapcsolódik az I. felvonás zenéjéhez.

I. FELVONÁS. A színpad egyik oldalán a dohánygyár áll, a másikon az alcalai dragonyosok laktanyája. Meleg nyári délelőtt. Az őrt álló katona az utcán sétálgatókat nézi. Egy falusi lányka közeledik, Micaela, aki Don José tizedest keresi. Várni kell rá, mondja Morales szakaszvezető. Nemsokára jön leváltani az őrséget. Micaela kitér Morales udvarlása elől, és közli, hogy majd visszajön.

Katonazene hallatszik, 2 kisfuvola, két trombita és ének. Jönnek a katonák leváltani az őrséget. Utánuk utcagyerekek vonulnak kedves dallamra, feszesen, katonásan. A katonákat Don José vezeti, de velük van Zuniga hadnagy is, aki sokat hallott a dohánygyári széplányokról, s most eljött megnézni őket. Délben szünetük van, biztosan kijönnek, s akkor kedvére válogathat közöttük a hadnagy úr, mondja José. Ugyanekkor férfiak egy csoportja tömörül a gyárkapu körül, ők a gavallérok, a lányok udvarlói. Főleg a legszebb lányra, Carmenre várnak. A gyárban delet kolompolnak, kijönnek a lányok s velük Carmen, a híres HABANERÁ-t énekelve (páros ütemű spanyol tánc). A lány Don Joséval akar kacérkodni, de az rá sem néz. Carmen virágot dob neki, azt felveszi és kitűzi. Csak ezután veszi szemügyre a lányt. Pompás teremtés, igazi fenevad. "Ha vannak még boszorkányok, ez a lány bizonyosan az" - mondja magában.

Visszajön Micaela, és átadja Josénak beteg édesanyja levelét: látni szeretné fiát. José korábban szerelmes volt Micaelába, de most ez a másik lány teljesen felkavarta. Azért udvarias Micaelához, és megígéri, amint tud, hazamegy. Micaela távozik, s vele együtt a tiszta ártatlanság is.

Két munkáslány összeverekedett, a kés is előkerült, s az egyik lány az arcán megsérül. A tettes - ki lehetne más? - Carmen. Zuniga utasítja Josét, hogy tartóztassa le a vad cigánylányt, és kísérje a börtönbe. A tizedes összekötözi Carmen kezét. A lány közben énekel egy seguidillát (páratlan ütemű, erősen ritmikus spanyol tánc), amelynek szövegében egy üzenetet rejtett el: barátja, Lillas Pastia kocsmájában találkozhatnak, ha José is úgy akarja. A tizedes már nem is tudja, mit csinál: meglazítja Carmen kötelékét, az kiszabadul és elfut. Joséra börtön vár.

II. FELVONÁS. A zenekari előjáték az alclai dragonyosok indulóját játssza halk hangszereléssel. Utána Lillas Pastia kocsmáját látjuk. Frasquita, Mercedes és Carmen élénk és fokozódó tempójú, dinamikájú 3/4-es táncot énekel és táncol. Ritka vendég érkezik, Escamillo, a bikaviador. Belépő éneke egy bikaviadal eseményeit ecseteli, s a dalok refrénje a híres "Toreádor, légy bátor" kezdetű induló.

Zuniga hadnagy is ott van a kocsmában, közli Carmennel, hogy José az este szabadul. Carmen visszautasítja a hadnagy udvarlását, mire az elvonul. De szedelőzködik a többi vendég is. Pastia bezárja az ajtókat, kapukat, a pincéből előkerül a két csempész, Dancairo és Remendado. A cigánylányok a segítőik. És felcsendül a virtuózan pergő CSEMPÉSZ-KVINTETT Frasquita, Mercedes, Carmen, Dancairo és Remendado előadásában. Egy újabb csempészakcióról szól, de kicsit a hegyek közötti szabad életről is.

Az alcalai dragonyosok indulóját énekelve közeledik José. Carmen közbenjárására a csempészek beengedik. Jól is jön nekik egy fegyverforgató. José belép, Carmen énekkel és tánccal (4/4) fogadja, szól a kasztanyét és az ének, majd kissé távolabbról idehallik a katonák takarodójának trombitamotívuma. José ösztönösen indulna, de Carmen kigúnyolja. Ekkor hangzik el az ún. VIRÁG-ÁRIA. Váratlanul visszajön Zuniga, látja Josét, aki csak most szabadult ki a börtönből, s máris megszegte a katonaélet törvényét: nem ment vissza a laktanyába takarodókor. És különben is Zuniga magának akarja Carment. A hadnagy és a tizedes vitájának a csempészek vetnek véget. Körülveszik Zunigát, és elvezetik, José pedig most már kénytelen beállni a bandába, a "szabad életbe". A kvintettől kezdve a finálé végéig a szabadságot dicsőíti ének és zene. A finálé valóságos szabadságdal.

III. FELVONÁS. Hárfazsongásos, fafúvóékes közzene után sziklás tájat látunk, a csempészek hegyi tanyáját. A cigánylányok kártyát vetnek (tercett, benne Carmen KÁRTYA-ÁRIÁ-ja). Carmennek minden esetben a halál jön ki. A lányok szétszélednek. Micaelát látjuk, amint az őrségben álló Josét keresi. José mozgást lát, odalő, és majdnem eltalálja a közeledő Escamillót. (Ebben a szinte hibátlan operában kicsit különösnek található, hogy a félénk Micaela és a bátor Escamillo felbukkan a titkos csempészösvényen, ám a pompás librettó és a nagyszerű zene minden kételyünket eloszlatja.) José és Escamillo egymás torkának esnek, de szétválasztják őket. Carmen rendet teremt, megígéri maga és társai nevében, hogy ott lesznek a következő bikaviadalon.

A csempészek egy szikla mögött megtalálják Micaelát, aki közli, hogy José anyja halálán van, és szeretné látni fiát. "Menj csak - biztatja Carmen. - Ott a helyed. Itt hozzád valót úgyse találsz." José elindul Micaelával, s Carmennek odaveti: "Vigyázz, még találkozunk!" Escamillo távolodó éneke közben megy össze a függöny. (Itt már megértjük, miért kellett az oda nem való szereplőket felvonultatni.)

IV. FELVONÁS. Lendületes, páratlan ütemű (3/8) tánc a felvonás előzenéje. (Itt vetjük közbe, hogy a CARMEN előjátékai, közzenéi önálló koncertdarabként is hallhatóak. ) Az aréna előtti téren vagyunk. Kavarog a tömeg, árusok kínálnak vizet, szörpöt, legyezőt. Mérnöki aggyal megkomponált, pompás kórusjelenet ez, zseniális zűrzavar. Egyes előadásokon itt van a balett helyes, melynek zenéje AZ ARLES-I LÁNY-ból és A SZÉP PERTHI-LÁNY-ból van összeállítva. (Nálunk az opera a balett nélkül megy.)

Ezt követi a viadal résztvevőinek impozáns bevonulása részben az előjátékból már ismert indulózenére, közjátékokkal. Jönnek a toreró, a rendfenntartók, a kendőlobogtatók, a lándzsás picadorok s végül a hatalmas ovációból is hallani: Escamillo, a bikaviador, a torreádor, saját indulója (belépője) hangjaira. A tömeg hol éljenzi, hol lehurrogja a csoportokat. A rendfenntartó alguacilók harsány füttyöket kapnak. Escasmillóval jön Carmen is. A férfi bemegy az arénába, a viadalra, Carmen egyedül mard. Megjelenik a lerongyolódott, ápolatlan Don José, és szerelmet koldul: "Carmen, még nincs veszve semmi...." De a lány elutasítja. José kést ránt, és leszúrja Carment. Ebben a pillanatban az arénából kiszűrődik a győzelmi ének hangja: Escamillo győzött. José Carmen élettelen testére borul.

NÉMETH AMADÉ

(Forrás: 55 híres opera 235-240.old. - Móra Könyvkiadó 1993.)

Krammer Jenő: A vágy forrásánál

Minden kornak, de különösen a nagy átalakulások korának, mint amilyen a miénk, megvan a maga szókimondó, leplet lerántó megnyilatkoztatója, legyen az filozófus, költő, vagy képzőművész. Mindig akadnak alkotó lelkek, akik nem tudják az átélt és meglátott igazságukat magukba zárni, szépíteni, vagy enyhíteni, akiknek benső parancs: híven és nyíltan visszatükrözni azt, ami bennük lázong és ami ilyképpen koruknak is hű tükre. Ha valaki végigolvassa Henry de Montherlant legújabb könyvét, mélyen megrendül és átérzi a mai fiatalság titáni lelki küzdelmét maradandó értékekért és a bennük való hitért! Ez a könyv csakugyan nem szépít: bátran kimondja benne az író fájdalmas felismerését: minden vágyak örök kielégíthetetlenségre kárhoztatottságát.

Henry de Montherlant a fiatal francia írónemzedék egyik legizmosabb tehetsége. Különösen az Álom (Le songe) című regénye tette ismertté nevét. Jelen könyvében, bátran felveti a kérdést: mi érték lehet ebben az életben, miután én még vágyódhatnám? És lelkének könyörtelen felelete igen lesújtó, szent Teréz mondásának igazában hisz: Notre désir est sans reméde. Azt, amit még el nem értünk, azután fáj a szívünk, az pedig, amit elértünk, elvesztette számunkra az értékét. Mit tegyünk?! Vágyódunk az igazság után. De hát kinek van igaza? Korunk egyik legigazabb férfiúja Romain Rolland tántoríthatatlanul a béke és az erőszak nélküliség álláspontján őrzi az igazságot. Montherlant tisztelettel hajol meg alakja előtt, de lelkéből felzúg a kérdés: hát azoknak, akik az ellenkező úton haladnak, nem lehet igazuk?! Hát azok nem ugyanazon élet megnyilatkozásai?! Mindenkinek mindig igaza van, ehhez a megdöbbentő meggyőződéshez jut el Montherlant, mert hisz mindenkiből az élet beszél és az élet minden hang együttese, az élet örök változás, mozgás. Tolsztoj érdekes naplófeljegyzését idézi ehhez Montherlant: Jónak, rossznak, okosnak vagy ostobának tartani az embereket gyakori tévedés. Az ember hasonlatos a folyamhoz. Mozgás és minden lehetséges benne. Ostobából okos lesz, rosszasága jósággá és gyakran tapasztalhatjuk az ellenkezőt is. Épen ez az, ami az emberi nagyságot alkotja. Nem ítélhetünk felette, mert mialatt elítélnők, már mássá is lehetett... Még csak azt sem lehet kimondani: én őt nem szeretem, mert alig, hogy ezt kijelentettem, érzelmem már meg is változhatott irányában. (1895—1899.)

Nincs megállapodás, nincs maradandó érték, ez Montherlant igazságkeresésének eredménye. Ha valakiről nyilatkozik, mindig hozzáteszi tehát: ez ebben a pillanatban a véleménye róla, lehet, hogy a következő pillanatban mind ez már nem fedi álláspontját. Jellem, hírnév, dicsőség, mind hiú csak-szavak. Egy pillanat sem hasonlít a másikhoz, az élet folyton halad. A fájdalmas, az örök emberi csak az, hogy ebben az eliramló változó létben az ember lelke lényegben ugyanaz marad: „Tudjuk előre lelkünk rezgéseit, a hibákat, amiket százszor elkövettünk és amiket újabb százszor el fogunk követni, az ezerszer elmondott szavakat, amiket újabb ezerszer el fogunk mondani. Azt mondják az utazás változást hoz gondolatainkba! Épen ellenkezőleg. A vándorélet még erősebben érzékelteti, hogy képzeteink el nem hagynak, hogy lelkünk mennyire, azt merném mondani, helyhez kötött.”

Montherlant könyve telve van fájóan igaz önvallomásokkal. Ezek helyenként megdöbbentő erővel hatnak az olvasó lelkére, de természetüknél fogva ismétlésekhez vezetnek, amik a könyv olvasását fárasztóvá teszik. Számos kritikusa azzal is megvádolta, hogy ez az őszinteség végül is mesterkéltté lesz és tény igaz, hogy itt-ott majdnem úgy látszik, mintha a fiatal francia író tetszelegne szerepében: a minden vágyak hiú-voltának hirdetésében. Igazi értéke ebben a könyvében is a költő munkája. Szebbnél-szebb képek fonják át ezt a komor tartalmú, sokszor nehézkessé váló könyvet és nem egy részletében valódi műremekké emelik. Különösen a Peregrinus halála című részlet vall nagyszerű alkotó erőre. Ez a középkori filozófus tudvalevőleg, hogy nevét megörökítse, elhatározza és kihirdeti: négy év úfelgyújtja önmagát. Egész valója csüng az életen, szereti a földi létet, de örökkévalóságot akar szerezni nevének s ezért véghez viszi tettét, máglyát gyújt és eltűnik a lángokban. És az utókor vajon, hogy emlegeti: hősként, amint ő remélte? Ah, dehogy, bolondként! S igaza van?! Hát gyerekjáték saját hírnevéért önkényt máglyára állni?! Vagy talán hősiesség?! Ki felel erre?!

Abban a nagy hitetlenségben és mindenben, csalódásban, ami ezt a könyvet betölti, marad Montherlant számára valami vigasztaló. És ezt a vigasztalást jellemzően a művész öntudata kelti benne. Nemo contra deum nisi deus ipse. Ha ilyen örökké hiábavaló vágyódásra van is kárhoztatva, önmaga okozza szenvedéseit és azért ezek a szenvedések csak elmélyítik alkotó lelkét. Hisz Montherlant szerint alig marad más érték ebben az életben, mint a költő varázsereje, csapongó képzelete: la féerie, amint ő nevezi.

Az érdekes az, hogy amellett a nagy tisztelet mellett, ami lelkét a költő művészi alkotó ereje iránt eltölti, Montherlant könyvében is megtaláljuk a ma igen gyakran megnyilatkozó ellenszenvet minden csak művészi írással szemben. Ennek a könyvnek a célja szintén nem művészit alkotni, hanem kikiáltani a fájó igazságot. Leleplezni minden hamis idealizmust és meglátni az életet, meglátni és szembenézni vele. Az igazi költő sorsa meg utoléri, amikor a könyvében értéket mégis csak a kifejezés nagyszerű erejével nyújt és nem az igazával. (Pozsony)

(Forrás: Korunk 1928. febr.)

Megj.: Henry de Montherlant (1895-1972) francia író, drámaíró

Takáts Gyula: Alkonyóra

A kancsó csókjáról
méláz a pohár szája,
s a langyos láng fölé
fut az edények lába.
A zsíros arcokon
ablak-szűrte alkonyok,
s a bíborszín róluk
a mély-tányérba csorog.

A szomszéd kéményből
fáinkra folyik a füst.
A hold pengéje még
hüvelyébe bújt ezüst.
A jámbor, jó tyúkok
az akácágra ülnek.
A csillag-sarkantyúk
még messze hegedülnek.

Kinn a macska száján
egy cserebogár ropog.
A kék alkony keze
az ajtó szárnyán kopog,
s míg homálya lágyan
langyos vacsorára nyit,
sercenve gyújtják meg
az olajosmécs belit.

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Takáts Gyula: Kút

Százéves béka
ünget a mélyin,
s esténkint néha
arc himbál a szélin.

Lilaszín vize
ráhajló lepel.
A kerék íve
nyöszörgőn kelepel.

Titkát a kanna
már jól ismeri...
Néha az alja
szöszhajjal van teli.

A jószág búvik...
Lejár a tóra,
s a kancsó csuklik
már holdtölte óta.

Vizét hiába
tömik be sárral,
nyögő sírása
a kerti fákra szárnyal,

mint ázott madár...
S ha béka brekeg,
a vizespohár
borzadva megremeg.

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Takáts Gyula: Készülődés favágásra

Sercegve sűrűdnek a rögök.
Az udvarunk földje göbörödött.
A bokrokba már beült a hideg.
Az ágakon dérlángok lengenek.

A kocsikról holt-erdők tagjait
zord, faklumpás legények cipelik,
s hogy ringatják ölükben a fákat,
a csonkított erdők megbocsátnak.

S míg a sok fejszecsapta bűnjelet
ölekbe rakják a pólyás kezek
egymásra fektetve a másikat,
kályhánk éhesen rájuk tátogat.

Favágónk a kecskelábú bakon,
mint szakállas szatír a kínpadon
fűrésze fogát ráspollyal reszeli
s örömmel hagyja úgy üvölteni,

hogy az ijedt kapor száraz feje
minden hajával megborzadt bele,
és könyörgőn az égre esdenek
a dermedt-ujjú rémült ágkezek...

Fent sovány varjú ült az ághegyen
s lakatosfente fejszém éhesen
mint ki három napja szikrát sem evett
a tönkből bő falással étkezett.

És mintha pénzért sújtó vad kezet
kérlelne kint a fészkes tölgyesen,
- tán bükkirtás kínját hallotta még -,
öcsém a rönkre tette kézfejét,

de a fejszém a csonk-derékba szisszent!
Az éhes varjú magasba libbent,
s keringve nézte, milyen jó falat
a véresen lötyögő ujjdarab...

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Takáts Gyula: Költői titok

Tőlem ne kérd, hogy verseim kiként írom.
S hogyan múlnak már napjaim!
Az ágy bizalmasom és egyben jó tanyám,
ha kérded, tán elmondja majd,
hogy verseim, mint őszi fán az ért gyümölcs,
ágyam táján úgy ringanak.
S fogam között úgy lóg a karcsú szál irón,
mint vizslaszájban tarka vad.
És délután?... Zörgő szekér fonott kasán
kényelmesen pihenve el,
barátommal lassan a hegybe hajtatunk,
hol pincék szellőzőlyukán
az új borok édes, gomolygó gőze száll...
S ha már a nap csalitba bújt,
s az erdők őze gyors patak vizére megy,
a hold lovával indulunk.
Hátunk megett hordónk velünk kotyogva zeng,
és otthon rám már vár az ágy!
Ha kérded, hogy mint írtam én e verset
s fedjem fel sorra titkait,
csak annyit mondhatok, délig heverni szép!
A verseim szülője ez!
S e langyosöblű ágy nekem bizalmasom,
szólítsd meg őt te jó barát,
s a többi titkom is bizony elmondja majd.

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Takáts Gyula: Reggeli szendergés

Mint süllyedt hajó imbolyog az ágyam.
Fölötte tíz láb magasan a reggel,
ezüst iszappal befoly mindent lágyan,
s langyos vizétől piroslik a talpam.
A lila álom csörgedez alattam.

Valaki suhan az előszobába.
Karcsú lakk sarka üveghangra pattog,
s mint kígyó sziszeg selymének uszálya...
A konyha forgácsán kékes láng lobog,
s huzat tereli be a gyantás füstszagot.

A rézcsőrű ajtó nyitott szárnya mögött,
a néma órát valaki tekeri,
szegény beteg halkan ötvenet ütött,
s mindegyik koccanva szememre csöppen.
Ébredés vibrál rajt piros körökben.

Az udvar-lépcsőn konyhakést reszelnek.
Utolsót sikolt a sarkantyús kakas,
s a füvön táncol kínjában fejetlen.
Nyakéke megszaladt, szárnya leesett.
Kék tálba folynak a kármin gyöngyszemek.

S szememből az álom itt benn úgy pereg,
mint kék zománc az ébredés falára,
s míg kristály pohárból napfény issza meg,
addig hűvös fák alatt szorgos kezek
már illatos reggelit terítenek.

(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)

Kosztolányi Dezső : Rózsaszüret

Királylánynak kötök ma csokrot,
piros, fehér és sárga rózsát,
haldoklik a bús rózsaerdő,
elvérzik a gallyon a jóság,
piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
halotti árnyékok osonnak,
sápadt az éj, sápadt az arcom,
hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem
és vérrel áztat száz hazugság,
alattomos, gonosz cicuskák,
és vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem,
a földre vág egy gúnyos ördög,
eltépi lebegő ruhámat,
karmolnak égő rózsakörmök,
a földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom,
megyek előre zúzva, marva
belém hasít a tearózsa,
akár a tigris szörnyű karma,
megyek előre zúzva, marva.

Mezítelen mellel földre fekszem
s kacagva talpra ugrom újra,
egy gőgös ár reám viharzik ,
s szegény, szegény szemem kiszúrja.
Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész,
vérezve és vakon tusakszom,
sebes mellem vérszínű rózsa,
halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.

Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak édes -
fehér ágyban fehérlő rózsa!-
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak édes.

Reggelre majd ajtódba botlom,
vakon, bénán és haloványon,
véres virágokkal borítlak ,
és a te rózsalelked áldom
vakon, bénán és haloványon.

Pavel Matev (1924-2006): Most margarétás záporok

Most margarétás záporok
világítják a vak-világot
s dalol a fájdalommal áldott
ártatlan kismadár-torok.

Vergődik részegen a rét,
rogyásig ittasak a lombok.
Rengő, tolongó zöld bozontok
esdik az ég tündöklését,

ahogy a vággyal mérgezett
szeretők esdik a szerelmet
s perzselő ragyogásban lelnek
dicsőséget vagy végzetet.

(Ford.: Nagy László)

Pavel Matev (1924-2006): Fáradt folyók

Fáradt folyók az ősz alatt
ígérnek tán késői boldogságot.
Taposták nők a partjukat,
szeszélyek, tébolygások.
A csillagok már mind kihűlve délen,
süketnéma a fűz, mert lombtalan,
de érzéseim újra élem,
de lábam nyoma nem fakul,
húsz évem nem lett nyomtalan.
Sárgán a víz előre lendül,
tán vonzza ismeretlen gyűlölet?
Te gúnyt űzöl a szerelemből,
későn, akár egy tréfát, neveted.
Jártam én mű-nap alatt fény-úton
és esküvésem eregettem szélnek,
de az erőtlen szívek, én tudom,
fabatkát érnek,
akár a hamis pénzek.
Boldogság?
Megbocsátok már neked,
nemesen megítéllek.
Az emberek, ha bánatot nem érnek,
szegények, mint a meddő özvegyek.

(Ford.: Nagy László)

Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- és jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég,
jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem,
és testem-lelkem
védtelen.

Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomorúság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.

Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat,
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.

Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar,
és minden csupa
zűrzavar.

Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbújtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.

Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.

John Keats: A tenger

Morog a puszta part alatt, amint
erős dagállyal tölt be húszezer
barlangot, melyet éjjel visszanyer
Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.
Gyakorta meg szelíd kedélye ring
s a csöpp kagyló is éppen ott hever,
ahol lehullott, mert hullám se ver,
s lekötve most a menny viharja mind.
Ha szemgolyód a kínoktól sötét,
legelje hát a tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s únja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amíg
meghallod majd a nimfák énekét.

(Ford.: Vas István)

Veikko Antero Koskenniemi: Esti dal a tenger partján

Követtem sok-sok csillag büszke s bágyadt
fényét- vágytam sok kikötő után-
éreztem, ó, a végnélküli vágyat
s a boldogságot- álmomban csupán.
Szálltam: körül hideg tájékú tenger,
bolyongtam: rám zúdult a ködcsapat...
Hiába: minden csillag megcsal egyszer,
és egyszer minden tenger kiapad.
Szemem a víz sötét méhébe mélyed,
az árny sörényét rázva rámrivall.
Mit várjak még? - Vezérlő fényt reméljek?
Röpíts vak ár, s te tomboló vihar!
Körül a tenger dördül, sistereg,
küszködik bennem kín és szenvedély-
Ó, csillag, ki a békét ismered,
mikor gyújt már fejem fölé az éj?

(Ford.: Képes Géza)

Tyutcsev: Tengerem, te

Tengerem, te, röpke hullám,
gyors szeszélyek árja, te,
ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:
mily élettel vagy tele!

Ha nevetve, friss tükörfény,
ringatod a kék eget,
vagy ha tombolsz, lázas örvény,
a viharzó mély felett:

énnekem halk susogásod
éppúgy édes szerelem,
ahogy - szórhat ajkad átkot! -
haragod sem idegen.

Csak azt kérem, légy nyugodt bár
vagy kavarjon szörnyű vágy,
azt, hogy amit elraboltál,
óvja azúr-éjszakád!

Mert amit hullámaidba
dobtam, nem kincs, nem gyűrű,
nem gyémánt volt, drága-ritka
násfa, régi s gyönyörű:

nem! - mikor az álma-gazdag
végzet perce vitt feléd,
lelkem, élő lelkem, azt, azt,
azt tettem én beléd!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Ady Endre: A Duna vallomása

Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom , mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt , kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szívem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen egyre.

"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nékem, vén falurossza."

"Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?"

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

"Sohse lesz másként, így rendeltetett",
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.

Goethe: Szélcsend a tengeren

Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Lenau: Reggel a tengeren

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap
perzselve, tündökölve:
a víz, mint ék előtt, hasad:
hogy rohanunk előre!

Zúdulnak elénk a habok,
de dühük háboroghat,
nem állítják meg a hajót,
akárhogy acsarognak:

feltartóztathatatlanul,
viszi az úti láza
s győzelmesen egyre nyomul
a zengő tengerárba,

míg a hullámpermet, arany
sugárkéz-szőtte csipke,
szivárványként és boldogan
libeg-lobog mögötte.

Ameddig látok, mindenütt
víz mozog, parttalan, tág,
a tenger: s íme, szíven üt
valami nyugtalan vágy.

Soká lesz, hogy látlak megint,
hegy s rét virága, bokra! -
S a kajütből egy gyermek int,
jó reggelt mosolyogva.

A hideg zajban, idegen
ég s fény alatt haladva
csöndes melegével milyen
öröm egy ember arca!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Erdélyi József: Keleti szél

Holdas éjjel, keleti szellők
szárnyain már a kikelet,
langyos tengerként hömpölyög,
a porhanyó földek felett.

Holdas éjjel, keleti szellők
langyos árjában a mezőn,
ellepi szívemet a vágy,
mint érkező madárözön.

Szívemet szárnyak verdesik,
sóhaj dagasztja mellemet,
s az ég ívén a suta hold
oly csúfondárosan nevet.

Árok, gödör enyhős vizében,
már boldogan brekeg, brekeg,
vígan kuruttyol fel a holdra,
a feltámadt hüllősereg.

Engemet csúfol tán az is,
utánam szól, rajtam kacag...
Rokon bánat leng valahonnan, -
sírról talán, - ibolyaszag...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 11. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Erdélyi József: Gátak ellen

Tele van a szívem, mint a Duna medre,
mely gátai közül kitörni szeretne,
s össze akar folyni a végtelenséggel. –
Tele van a szívem vad keserűséggel.

Nem tudja a Duna áttörni a gátat,
zúgó haraggal a tenger felé vágtat.
Gátak ellen lázad szívem is hiába,
s lázas dobogással, vágtat a halálba...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 27. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Erdélyi József: Oroszlánszáj

A régi híres skóla
ablakai felett,
mérgesen tátogatnak
az oroszlánfejek,
mint nebulóijjesztő
tudós professzorok,
szakállas álluk csattog,
szemük vérben forog.

Szobrok azok, nem élők,
némák, nem hangosak.
De lám, van bennük élet,
de hallga, hallga csak:
szájukban fészek, abból
szőr, széna, szalma lóg,
s csirippol a sok éhes,
kopasz verébfiók...

Hogy türheti e botrányt
a főigazgató?
Hol késők a vizsgálat?
Tán kinyomozható:
ki tette ilyen csuffá
a tanintézetet. –
Vagy nem is veszik észre
a verébfészkeket?!...

A régi híres skóla
sasszárnyakat adott,
két költőt a hazának,
világhíres nagyot.
Nem ád ma nagy költőket,
aprókat is alig.
Az oroszlán szájába
pimasz veréb tojik...

A híres Alma Máter,
szalma máter ma már.
Hol magyar irodalmat
sok régi nagy tanár
tanított, ma tanít ott
egy tanaracska úr,
s a jó talajba nem mag, -
kicsépelt szalma hull...

(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 25-26. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Találkozhatunk a költeménnyel szerelmes vallomásokat magában foglaló gyűjteményben, és beválogatták olyan antológiába is, amely magyar költők istenes verseit tartalmazta.

Mi hát ennek a hat strófának a tárgya? Egy férfi profán szerelmi megnyilatkozása vagy egy istenkereső lélek, egy "Istenhez hanyatló árnyék" (Balassi Bálint) leborulása a Mindenható előtt?

Szerelmi költészet és vallásos költészet egymásba játszására, arra, hogy az udvarló vers vallásos költeményként, illetve a vallásos szöveg szerelmi poézisként értelmezhető, a klasszikus világirodalmi példa az ÉNEKEK ÉNEKE. Ez a Salamon királynak tulajdonított textus az ószövetségi szent könyvek között található. Vannak, akik pusztán profán jelentését fogják fel a mának, és azt mondják, az ÉNEKEK ÉNEKE nem állmásból, mint a vőlegény és a menyasszony kölcsönös szerelmi énekeiből. Mások a szövegnek allegorikus értelmet adnak, s úgy vélik, hogy a szerző itt a vallásos élményt a szerelem szavaival fogalmazta meg; a vőlegény és a menyasszony kapcsolatába Jahve és Izrael népe, vagy Krisztus és az Egyház, vagy Isten és a feléje törő hívő lélek misztikus viszonyát látják bele.

Szerelmi vallomás és istenélmény egymásba játszása a köznyelvben is megfigyelhető. A szerelmes férfi azt mondja kedvesének: imádlak, agy "térdet-fejet néki hajték" (Balassi). A hívő lélek pedig így fogalmazza meg imáját: Édes Istenem, Drága Jézus, Szép Szűz Mária.

Pilinszky versének kétértelműsége abban rejlik, hogy nem látványt, nem kézzelfogható arcot, nem szerelmi történetet idéz föl, de nem is a vallásos szövegek, az imák megszokott hangján szól. A vers látomás, vízió, a költő létállapotát, világérzékelését fejezi ki, és sokkal közelebb van az álomhoz, mint egy női arc vagy a megszokott istenkép leírásához.

Hogy a vers nem pusztán profán szerelmi vallomás, hanem a költő istenélményének adekvát kifejezése,már az első olvasáskor több elem fölkeltheti a gyanúnkat.

Itt van mindjárt a vers címe: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ. A kifejezés jellegzetesen vallásos szövegekben, imák végén szokott előfordulni a MINDÖRÖKKÉvel együtt. Jelentése: az idők végtelenségéig. De az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ a MINDÖRÖKKÉnél is több, súlyosabb. A fokozás, a túlzás a magyar nyelv természetéből következik. Amit a latin eredeti egyetlen szóval (és prepozícióval) fejez ki (IN AETERNUM), azt a magyar két szóval, fokozással adja vissza. Nyelvünk régi tulajdonsága ez. Már a HALOTTI BESZÉDben a kétszavas latin MORTE MORIERISt a magyar átköltés megtriplázza: HALÁLNAK HALÁLÁVAL HALSZ.

A versben egyetlen hasonlat fordul elő, a hatodik sorban: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM". A kép vallásos eredetű. Az ÓSZÖVETSÉGből, a TEREMTÉS KÖNYVE 22. fejezetéből ismerhetjük a történetet: "Isten próbára tetet Ábrahámot és így szólt hozzá: "Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen..." Mikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát és az oltárra helyezte a fa tetejére. Akkor Ábrahám kinyújtotta a kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből..." Az odaadásnak, az engedelmességnek ezt a példáját nyilván csak így egészíthetjük ki, csak így folytathatjuk a versben: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM" Tőled, Atyámtól. Vagyis: a hasonlat nem egy más nemű személyre, hanem csak a mennyei Atyára, az Istenre vonatkoztatható.

A versnek egy másik helye is nyíltan vallásos képzetet kelt. Ez a 13. sor: "HALÁLOM UTÁN MAJD ÖRÖK ÖLEDEN, / FÖLPANASZLOM AKKOR..." A halál utáni létezés és az örökkévalóság reménye a vallásos hit fontos eleme.

A vers Pilinszky második kötetében, a HARMADNAPONban (1959) jelent meg. A tartalomjegyzékben megírását 1948-ra datálta. A sorok keletkezési idejénél sokkal fontosabbnak látszik a kötetben történt elhelyezése. A vers a két ciklusból álló kötet első, SENKIFÖLDJÉN ciklusában található,a nyíltan vallásos ihletésű PANASZ és az áttételesen Istenhez forduló MIRE MEGJÖSSZ között. A PANASZban nyíltan kimondja: "Számíthatok rád istenem? / Úgy vágyom közeledre". Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ mintha ennek az Istenhez forduló panasznak lenne a folytatása: a szenvedélyes szerelem elragadtatott szavait használja a misztikus áhítat, a személyes istenélmény kifejezésére.

Vagyis minden kétértelműsége mellett a vers a költő vallásos hitét fogalmazza meg. A hat szakasz tehát az istenszeretet és nem pedig az emberszeretet, a földi szerelem vers. Tárgya: a költőnek az Istenhez való személyes jellegű viszonya. A kétértelműség miatt azonban ne nehezteljünk: épp ez a kétértelműség (a másképpen is értelmezhetőség) a költemény intenzitásának, megszólító erejének legfőbb forrása. Úgy is mondhatnánk: épp ebben rejlik líraisága, költői szépsége; ezért költészet és nem teológiai fejtegetés. Maga Pilinszky vallotta: nem "katolikus költő", hanem "költő vagyok, aki katolikus".

A versnek két "szereplője" van: az "én" meg a "te". A két személyt ellentétes viszony kapcsolja össze. A lírai szerkezetet a különféle idősíkok váltakozása, valamint a két személy közti ellentétes viszony változása, a vers indulati íve határozza meg.

A vers idősíkjai: az első három versszak a jelen állapot rajza, a negyedik a jövőről beszél, az ötödik első két sora a múltat idézi, a vers további része, befejező hat sora - mivel a magyar nyelvben a jelen idővel a jövő időt is ki lehet fejezni - egyszerre lehet jelenre és jövőre vonatkozó. A vers két szereplője közül az előtérben a költő személye áll: rá utal 16 ige (VÁROK; MEGYEK; ADOK stb.) és kilenc birtokos személyrag (SZEMÉRMEM; PANASZOM; KESERŰSÉGE stb.), a másik pólus jelenlétét csupán nyolc ige (VÁRATSZ; terelsz stb.) és hét birtokos személyrag (RAGYOGÁSOD; ÖLED stb.) érzékelteti. A két személy közti távolságot, ellentétes viszonyt az ellentétes tartalmú igéken kívül a hét tagadó kifejezés (NEM - háromszor, SE, ÚGYSE, ÚGY SINCS, SOHA) hangsúlyozza. A szakaszok érzelmi íve egyre emelkedik, a két szereplő között a feszültség egyre nő. A vers indulatmenetének csúcspontját többféle nyelvi eszköz érzékelteti. Az igék jelentésében kifejezésre jutó fokozás: FÖLPANASZLOM; KISÍROM; CSILLAPÍTHATATLAN SÍROK HANGOSAN; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK; VÉGEÉRHETETLEN ZOKOGOK. A melléknévi fokozás: HEVESEBB, SZOROSABB. A szóismétlés: AHOGY - AHOGY, EGYRE - EGYRE - EGYRE. Az ellentét: BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A vers érzelmi csúcsa az utolsó versszak, aho9l ezek a nyelvi eszközök együtt vannak jelen. Gondolatilag is ez a vers tetőzése. Itt jut kifejezésre: bármekkora távolság választja el egymástól a két személyt, bármennyire ellentétes tartalmú a kettőjük közötti viszony, egyre nyilvánvalóbb egymásrautaltságuk, szoros és eltéphetetlen kapcsolatuk.

A költemény nyelvi eszközei közül talán a mondatépítkezés a leginkább figyelemre méltó. Ez pedig a költemény versformájával van szoros kapcsolatban.

Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ hat négysoros, páros rímű (aabb) versszakból áll. Minden versszak formailag egyetlen, nagy kezdőbetűvel jelölt mondat. Egy sort 11 szótag alkotja, a sorok élesen két periódusra, 6+5 szótagra oszlanak, melyen belül további tagolódás lehetséges. Bár a trocheusi lejtés halványan érzékelhető, a vers ritmusát alapvetően a magyaros verselés, az ütemegyenlőség törvénye határozza meg. Ami igazán fontos: a vers magyaros ritmikai tagolása határozza meg a költemény nyelvi tagolását, mondatépítkezését. A verssorhatár (amit a rím nyomatékosít) csaknem kivétel nélkül, az ütemhatár pedig (melyet a zenei cezúra emel ki) igen gyakran a gondolati határral, a mondathatárral, a nyelvi szerkezeti periódussal is egybeesik. Áthajtás (enjambement) egyetlen helyen, a 19-20. sorban fordul elő. Egy másik helyen közbeékelt szószerkezet szakítja meg a mondatot ("TESZEM SZÓTALAN, SZÓFOGADÓ SZOLGA, AMI HÁTRA VAN"). Egy verssor egy mondattal azonos 12 esetben. Egy verssor két tagmondatot alkot kilenc alkalommal. Egy verssorban négy tagmondat, négy állítás fordul elő egy alkalommal (a vers nyitó sorában). Két verssor alkot egyetlen tagmondatot a vers utolsó két sorában. Ez a sajátos verskezdés és a vele ellentétes szerkezetű mondattípus a vers végén nyelvtanilag is sajátos keretet ad a költeménynek.

A vers többnyire egyszerű kijelentő mondatokból áll (például "TŰRÖK ÉS TÖRŐDÖM ENGEDÉKENYEN"). Az alárendelő összetett mondatok többnyire (hét alkalommal) HA kötőszóval kapcsolódó feltételes tagmondatból állnak (például "MEGYEK, HA TERELSZ"). Továbbá három tárgyi alárendelő mondat fordul elő (például "ÉN SE KÉRDEZEM, MIVÉGRE SANYARGATSZ"). És a már említett egyetlen teljes (MINT kötőszóval kapcsolódó) hasonlatot találjuk. A feltételes alárendelő mondatokban a kötőszónak a megszokottól eltérő elhelyezése ("HANGOT HA ADOK" - ha hangot adok helyett) nagyobb gondolati nyomatékot ad, illetve a mélyebb érzelmi-indulati lelkiállapot kifejezője. A szabályostól eltérő, szokatlan szórend mindig emocionális eredetű költői eszköz. Már Zrínyinél: "Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó" - a kék ég fed be, ha nem a koporsó helyett.

A mondatépítkezés hű tükre a "hagyományos" versben a központozás. A 24 sor közül 23 sor végén írásjel is jelöli a mondathatárt. (Kivétel az említett enjambement a 19-20. sorban.) Az írásjelek közül a sorok végén pont háromszor, kettőspont, kérdőjel és felkiáltójel kétszer-kétszer, vessző tizennégyszer fordul elő. Továbbá a tagmondatok és a felsorolás tagjai között 11 vessző található. Nyelvtanilag egy helyen fölöslegesen használ vesszőt a költő (ám elhagyása enjhambement-ná tenné a sort), két alkalommal viszont a vessző hiányát érzékeljük ("SŰRŰ PANASZOMMAL JOBB /,/ HA HALLGATOK"; "ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK /,/ AMIÉRT..."). A költő nyelvi-helyesírási következetlenségei között kell megemlítenünk néhány ékezetproblémát. Pilinszkynél a szóvégi ű rövid (SŰRÜ, KESERÜ), az igékben előforduló - ÍT többnyire rövid (VAKITOTTÁL, SZORITÁSOD), de egyetlen versen belül is találunk ellenkező példát 8CSILLAPÍTHATATLAN). Ezek a látszólagos következetlenségek, írásjel- és ékezetproblémák a költő sajátos beszédmodorára, kiejtési sajátosságaira vezethetők vissza, Pilinszky ugyanis a nyelvtani szabályokat (mind az interpunkciót, mind az ékezést) a versforma, a ritmus, az élőbeszéd, a zeneiség magasabb törvényének rendeli alá.

A versnyelv legkisebb elemei, a szavak is külön figyelmet érdemelnek. Alliteráció és szójáték (azonos hangzás és ellentétes gondolati tartalom) egyszerre van jelen ezekben a kifejezésekben: VÁROK - VÁRATSZ; HALLANÁD - HANGOT ADOK - HALLGATOK; TŰRÖK - TÖRŐDÖM; BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A Biblia nyelvére emlékeztető sajátos szóhasználat archaizáló hatást kelt: MIVÉGRE SANYARGATSZ; SZÓTALAN , NAPPALOM; FÖLPANASZLOM; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ; MIÉRT; AMIÉRT. És vegyük észre azt is: mi kelti a vers nyelvének roppant tömörségét és mozgalmasságát, a mondatok nyelvi feszültségét. A 24 soros versben 24 ige (többnyire cselekvést és történést kifejező szó) fordul elő. Vagyis minden verssorra jut egy ige. Ugyanakkor az egész költeményben egyetlen névelő fordul elő (abban a bibliai Izsák-hasonlatban). Íme, a talán legjelentéktelenebb nyelvi elem, a névelő (illetve annak hiánya) milyen fontos hatáskeltő eszközzé válik a művészi alkotásban, ha az történetesen a magyar líra egyik gyöngyszeme.

TÜSKÉS TIBOR

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) költő, író. Értelmiségi családból származott. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, jogot,majd irodalmat és művészettörténetet hallgatott. A második világháború végén katonaként nyugatra került. Hazatérése után első verseskötete, a TRAPÉZ ÉS KORLÁT (1946) mindössze háromszáz példányban jelent meg, és tizenkilenc verset tartalmazott, de azonnal figyelmet keltett. Minden későbbi kötetébe előző verseit is fölvette, vállalta. Azok közé a költők közé tartozik, akik csak válogatott verseiket írták meg. E tekintetben Balassira, Berzsenyire, a kortársak közül Füst Milánra emlékeztet. Életműve mindössze kétszáz-egynéhány vers. Írt továbbá színpadi műveket, és számos esszéje, meditatív írása marad ránk. Az egyik legtöbb nyelvre fordított, külföldön is ismert huszadik századi költőnk.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers - Versek és versmagyarázatok 388-392. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Találkozhatunk a költeménnyel szerelmes vallomásokat magában foglaló gyűjteményben, és beválogatták olyan antológiába is, amely magyar költők istenes verseit tartalmazta.

Mi hát ennek a hat strófának a tárgya? Egy férfi profán szerelmi megnyilatkozása vagy egy istenkereső lélek, egy "Istenhez hanyatló árnyék" (Balassi Bálint) leborulása a Mindenható előtt?

Szerelmi költészet és vallásos költészet egymásba játszására, arra, hogy az udvarló vers vallásos költeményként, illetve a vallásos szöveg szerelmi poézisként értelmezhető, a klasszikus világirodalmi példa az ÉNEKEK ÉNEKE. Ez a Salamon királynak tulajdonított textus az ószövetségi szent könyvek között található. Vannak, akik pusztán profán jelentését fogják fel a mának, és azt mondják, az ÉNEKEK ÉNEKE nem állmásból, mint a vőlegény és a menyasszony kölcsönös szerelmi énekeiből. Mások a szövegnek allegorikus értelmet adnak, s úgy vélik, hogy a szerző itt a vallásos élményt a szerelem szavaival fogalmazta meg; a vőlegény és a menyasszony kapcsolatába Jahve és Izrael népe, vagy Krisztus és az Egyház, vagy Isten és a feléje törő hívő lélek misztikus viszonyát látják bele.

Szerelmi vallomás és istenélmény egymásba játszása a köznyelvben is megfigyelhető. A szerelmes férfi azt mondja kedvesének: imádlak, agy "térdet-fejet néki hajték" (Balassi). A hívő lélek pedig így fogalmazza meg imáját: Édes Istenem, Drága Jézus, Szép Szűz Mária.

Pilinszky versének kétértelműsége abban rejlik, hogy nem látványt, nem kézzelfogható arcot, nem szerelmi történetet idéz föl, de nem is a vallásos szövegek, az imák megszokott hangján szól. A vers látomás, vízió, a költő létállapotát, világérzékelését fejezi ki, és sokkal közelebb van az álomhoz, mint egy női arc vagy a megszokott istenkép leírásához.

Hogy a vers nem pusztán profán szerelmi vallomás, hanem a költő istenélményének adekvát kifejezése,már az első olvasáskor több elem fölkeltheti a gyanúnkat.

Itt van mindjárt a vers címe: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ. A kifejezés jellegzetesen vallásos szövegekben, imák végén szokott előfordulni a MINDÖRÖKKÉvel együtt. Jelentése: az idők végtelenségéig. De az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ a MINDÖRÖKKÉnél is több, súlyosabb. A fokozás, a túlzás a magyar nyelv természetéből következik. Amit a latin eredeti egyetlen szóval (és prepozícióval) fejez ki (IN AETERNUM), azt a magyar két szóval, fokozással adja vissza. Nyelvünk régi tulajdonsága ez. Már a HALOTTI BESZÉDben a kétszavas latin MORTE MORIERISt a magyar átköltés megtriplázza: HALÁLNAK HALÁLÁVAL HALSZ.

A versben egyetlen hasonlat fordul elő, a hatodik sorban: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM". A kép vallásos eredetű. Az ÓSZÖVETSÉGből, a TEREMTÉS KÖNYVE 22. fejezetéből ismerhetjük a történetet: "Isten próbára tetet Ábrahámot és így szólt hozzá: "Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen..." Mikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát és az oltárra helyezte a fa tetejére. Akkor Ábrahám kinyújtotta a kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből..." Az odaadásnak, az engedelmességnek ezt a példáját nyilván csak így egészíthetjük ki, csak így folytathatjuk a versben: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM" Tőled, Atyámtól. Vagyis: a hasonlat nem egy más nemű személyre, hanem csak a mennyei Atyára, az Istenre vonatkoztatható.

A versnek egy másik helye is nyíltan vallásos képzetet kelt. Ez a 13. sor: "HALÁLOM UTÁN MAJD ÖRÖK ÖLEDEN, / FÖLPANASZLOM AKKOR..." A halál utáni létezés és az örökkévalóság reménye a vallásos hit fontos eleme.

A vers Pilinszky második kötetében, a HARMADNAPONban (1959) jelent meg. A tartalomjegyzékben megírását 1948-ra datálta. A sorok keletkezési idejénél sokkal fontosabbnak látszik a kötetben történt elhelyezése. A vers a két ciklusból álló kötet első, SENKIFÖLDJÉN ciklusában található,a nyíltan vallásos ihletésű PANASZ és az áttételesen Istenhez forduló MIRE MEGJÖSSZ között. A PANASZban nyíltan kimondja: "Számíthatok rád istenem? / Úgy vágyom közeledre". Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ mintha ennek az Istenhez forduló panasznak lenne a folytatása: a szenvedélyes szerelem elragadtatott szavait használja a misztikus áhítat, a személyes istenélmény kifejezésére.

Vagyis minden kétértelműsége mellett a vers a költő vallásos hitét fogalmazza meg. A hat szakasz tehát az istenszeretet és nem pedig az emberszeretet, a földi szerelem vers. Tárgya: a költőnek az Istenhez való személyes jellegű viszonya. A kétértelműség miatt azonban ne nehezteljünk: épp ez a kétértelműség (a másképpen is értelmezhetőség) a költemény intenzitásának, megszólító erejének legfőbb forrása. Úgy is mondhatnánk: épp ebben rejlik líraisága, költői szépsége; ezért költészet és nem teológiai fejtegetés. Maga Pilinszky vallotta: nem "katolikus költő", hanem "költő vagyok, aki katolikus".

A versnek két "szereplője" van: az "én" meg a "te". A két személyt ellentétes viszony kapcsolja össze. A lírai szerkezetet a különféle idősíkok váltakozása, valamint a két személy közti ellentétes viszony változása, a vers indulati íve határozza meg.

A vers idősíkjai: az első három versszak a jelen állapot rajza, a negyedik a jövőről beszél, az ötödik első két sora a múltat idézi, a vers további része, befejező hat sora - mivel a magyar nyelvben a jelen idővel a jövő időt is ki lehet fejezni - egyszerre lehet jelenre és jövőre vonatkozó. A vers két szereplője közül az előtérben a költő személye áll: rá utal 16 ige (VÁROK; MEGYEK; ADOK stb.) és kilenc birtokos személyrag (SZEMÉRMEM; PANASZOM; KESERŰSÉGE stb.), a másik pólus jelenlétét csupán nyolc ige (VÁRATSZ; terelsz stb.) és hét birtokos személyrag (RAGYOGÁSOD; ÖLED stb.) érzékelteti. A két személy közti távolságot, ellentétes viszonyt az ellentétes tartalmú igéken kívül a hét tagadó kifejezés (NEM - háromszor, SE, ÚGYSE, ÚGY SINCS, SOHA) hangsúlyozza. A szakaszok érzelmi íve egyre emelkedik, a két szereplő között a feszültség egyre nő. A vers indulatmenetének csúcspontját többféle nyelvi eszköz érzékelteti. Az igék jelentésében kifejezésre jutó fokozás: FÖLPANASZLOM; KISÍROM; CSILLAPÍTHATATLAN SÍROK HANGOSAN; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK; VÉGEÉRHETETLEN ZOKOGOK. A melléknévi fokozás: HEVESEBB, SZOROSABB. A szóismétlés: AHOGY - AHOGY, EGYRE - EGYRE - EGYRE. Az ellentét: BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A vers érzelmi csúcsa az utolsó versszak, aho9l ezek a nyelvi eszközök együtt vannak jelen. Gondolatilag is ez a vers tetőzése. Itt jut kifejezésre: bármekkora távolság választja el egymástól a két személyt, bármennyire ellentétes tartalmú a kettőjük közötti viszony, egyre nyilvánvalóbb egymásrautaltságuk, szoros és eltéphetetlen kapcsolatuk.

A költemény nyelvi eszközei közül talán a mondatépítkezés a leginkább figyelemre méltó. Ez pedig a költemény versformájával van szoros kapcsolatban.

Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ hat négysoros, páros rímű (aabb) versszakból áll. Minden versszak formailag egyetlen, nagy kezdőbetűvel jelölt mondat. Egy sort 11 szótag alkotja, a sorok élesen két periódusra, 6+5 szótagra oszlanak, melyen belül további tagolódás lehetséges. Bár a trocheusi lejtés halványan érzékelhető, a vers ritmusát alapvetően a magyaros verselés, az ütemegyenlőség törvénye határozza meg. Ami igazán fontos: a vers magyaros ritmikai tagolása határozza meg a költemény nyelvi tagolását, mondatépítkezését. A verssorhatár (amit a rím nyomatékosít) csaknem kivétel nélkül, az ütemhatár pedig (melyet a zenei cezúra emel ki) igen gyakran a gondolati határral, a mondathatárral, a nyelvi szerkezeti periódussal is egybeesik. Áthajtás (enjambement) egyetlen helyen, a 19-20. sorban fordul elő. Egy másik helyen közbeékelt szószerkezet szakítja meg a mondatot ("TESZEM SZÓTALAN, SZÓFOGADÓ SZOLGA, AMI HÁTRA VAN"). Egy verssor egy mondattal azonos 12 esetben. Egy verssor két tagmondatot alkot kilenc alkalommal. Egy verssorban négy tagmondat, négy állítás fordul elő egy alkalommal (a vers nyitó sorában). Két verssor alkot egyetlen tagmondatot a vers utolsó két sorában. Ez a sajátos verskezdés és a vele ellentétes szerkezetű mondattípus a vers végén nyelvtanilag is sajátos keretet ad a költeménynek.

A vers többnyire egyszerű kijelentő mondatokból áll (például "TŰRÖK ÉS TÖRŐDÖM ENGEDÉKENYEN"). Az alárendelő összetett mondatok többnyire (hét alkalommal) HA kötőszóval kapcsolódó feltételes tagmondatból állnak (például "MEGYEK, HA TERELSZ"). Továbbá három tárgyi alárendelő mondat fordul elő (például "ÉN SE KÉRDEZEM, MIVÉGRE SANYARGATSZ"). És a már említett egyetlen teljes (MINT kötőszóval kapcsolódó) hasonlatot találjuk. A feltételes alárendelő mondatokban a kötőszónak a megszokottól eltérő elhelyezése ("HANGOT HA ADOK" - ha hangot adok helyett) nagyobb gondolati nyomatékot ad, illetve a mélyebb érzelmi-indulati lelkiállapot kifejezője. A szabályostól eltérő, szokatlan szórend mindig emocionális eredetű költői eszköz. Már Zrínyinél: "Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó" - a kék ég fed be, ha nem a koporsó helyett.

A mondatépítkezés hű tükre a "hagyományos" versben a központozás. A 24 sor közül 23 sor végén írásjel is jelöli a mondathatárt. (Kivétel az említett enjambement a 19-20. sorban.) Az írásjelek közül a sorok végén pont háromszor, kettőspont, kérdőjel és felkiáltójel kétszer-kétszer, vessző tizennégyszer fordul elő. Továbbá a tagmondatok és a felsorolás tagjai között 11 vessző található. Nyelvtanilag egy helyen fölöslegesen használ vesszőt a költő (ám elhagyása enjhambement-ná tenné a sort), két alkalommal viszont a vessző hiányát érzékeljük ("SŰRŰ PANASZOMMAL JOBB /,/ HA HALLGATOK"; "ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK /,/ AMIÉRT..."). A költő nyelvi-helyesírási következetlenségei között kell megemlítenünk néhány ékezetproblémát. Pilinszkynél a szóvégi ű rövid (SŰRÜ, KESERÜ), az igékben előforduló - ÍT többnyire rövid (VAKITOTTÁL, SZORITÁSOD), de egyetlen versen belül is találunk ellenkező példát 8CSILLAPÍTHATATLAN). Ezek a látszólagos következetlenségek, írásjel- és ékezetproblémák a költő sajátos beszédmodorára, kiejtési sajátosságaira vezethetők vissza, Pilinszky ugyanis a nyelvtani szabályokat (mind az interpunkciót, mind azékezést) a versforma, a ritmus, az élőbeszéd, a zeneiség magasabb törvényének rendeli alá.

A versnyelv legkisebb elemei, a szavak is külön figyelmet érdemelnek. Alliteráció és szójáték (azonos hangzás és ellentétes gondolati tartalom) egyszerrre van jelen ezekben a kifejezésekben: VÁROK - VÁRATSZ; HALLANÁD - HANGOT ADOK - HALLGATOK; TŰRÖK - TÖRŐDÖM; BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A Biblia nyelvére emlékeztető sajátos szóhasználat archaizáló hatást kelt: MIVÉGRE SANYARGATSZ; SZÓTALAN , NAPPALOM; FÖLPANASZLOM; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ; MIÉRT; AMIÉRT. És vegyük észre azt is: mi kelti a vers nyelvének roppant tömörségét és mozgalmasságát, a mondatok nyelvi feszültségét. A 24 soros versben 24 ige (többnyire cselekvést és történést kifejező szó) fordul elő. Vagyis minden verssorra jut egy ige. Ugyanakkor az egész költeményben egyetlen névelő fordul elő (abban a bibliai Izsák-hasonlatban). Íme, a talán legjelentéktelenebb nyelvi elem, a névelő (illetve annak hiánya) milyen fontos hatáskeltő eszközzé válik a művészi alkotásban, ha az történetesen a magyar líra egyik gyöngyszeme.

TÜSKÉS TIBOR

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) költő, író. Értelmiségi családból származott. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, jogot,majd irodalmat és művészettörténetet hallgatott. A második világháború végén katonakélnt nyugatra került. Hazatérése után első verseskötete, a TRAPÉZ ÉS KORLÁT (1946) mindössze háromszáz példányban jelent meg, és tizenkilenc verset tartalmazott, de azonnal figelmet keltett. Minden későbbi kötetébe előző verseit is fölvette, vállalta. Azok közé a költők közé tartozik, akik csak válogatott verseiket írták meg. E tekintetben Balassira, Berzsenyire, a kortársak közül Füst Milánra emlékeztet. Életműve mindössze kétszáz-egynéhány vers. Írt továbbá színpadi műveket, és számos esszéje, meditatív írása marad ránk. Az egyik legtöbb nyelvre fordított, külföldön is ismert huszadik századi költőnk.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers - Versek és versmagyarázatok 388-392. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Pilinszky János: Örökkön-örökké

TÜSKÉS TIBOR

(Forrás: Száz nagyon fontos vers - Versek és versmagyarázatok 388-392. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Találkozhatunk a költeménnyel szerelmes vallomásokat magában foglaló gyűjteményben, és beválogatták olyan antológiába is, amely magyar költők istenes verseit tartalmazta.

Mi hát ennek a hat strófának a tárgya? Egy férfi profán szerelmi megnyilatkozása vagy egy istenkereső lélek, egy "Istenhez hanyatló árnyék" (Balassi Bálint) leborulása a Mindenható előtt?

Szerelmi költészet és vallásos költészet egymásba játszására, arra, hogy az udvarló vers vallásos költeményként, illetve a vallásos szöveg szerelmi poézisként értelmezhető, a klasszikus világirodalmi példa az ÉNEKEK ÉNEKE. Ez a Salamon királynak tulajdonított textus az ószövetségi szent könyvek között található. Vannak, akik pusztán profán jelentését fogják fel a mának, és azt mondják, az ÉNEKEK ÉNEKE nem állmásból, mint a vőlegény és a menyasszony kölcsönös szerelmi énekeiből. Mások a szövegnek allegorikus értelmet adnak, s úgy vélik, hogy a szerző itt a vallásos élményt a szerelem szavaival fogalmazta meg; a vőlegény és a menyasszony kapcsolatába Jahve és Izrael népe, vagy Krisztus és az Egyház, vagy Isten és a feléje törő hívő lélek misztikus viszonyát látják bele.

Szerelmi vallomás és istenélmény egymásba játszása a köznyelvben is megfigyelhető. A szerelmes férfi azt mondja kedvesének: imádlak, agy "térdet-fejet néki hajték" (Balassi). A hívő lélek pedig így fogalmazza meg imáját: Édes Istenem, Drága Jézus, Szép Szűz Mária.

Pilinszky versének kétértelműsége abban rejlik, hogy nem látványt, nem kézzelfogható arcot, nem szerelmi történetet idéz föl, de nem is a vallásos szövegek, az imák megszokott hangján szól. A vers látomás, vízió, a költő létállapotát, világérzékelését fejezi ki, és sokkal közelebb van az álomhoz, mint egy női arc vagy a megszokott istenkép leírásához.

Hogy a vers nem pusztán profán szerelmi vallomás, hanem a költő istenélményének adekvát kifejezése,már az első olvasáskor több elem fölkeltheti a gyanúnkat.

Itt van mindjárt a vers címe: ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ. A kifejezés jellegzetesen vallásos szövegekben, imák végén szokott előfordulni a MINDÖRÖKKÉvel együtt. Jelentése: az idők végtelenségéig. De az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ a MINDÖRÖKKÉnél is több, súlyosabb. A fokozás, a túlzás a magyar nyelv természetéből következik. Amit a latin eredeti egyetlen szóval (és prepozícióval) fejez ki (IN AETERNUM), azt a magyar két szóval, fokozással adja vissza. Nyelvünk régi tulajdonsága ez. Már a HALOTTI BESZÉDben a kétszavas latin MORTE MORIERISt a magyar átköltés megtriplázza: HALÁLNAK HALÁLÁVAL HALSZ.

A versben egyetlen hasonlat fordul elő, a hatodik sorban: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM". A kép vallásos eredetű. Az ÓSZÖVETSÉGből, a TEREMTÉS KÖNYVE 22. fejezetéből ismerhetjük a történetet: "Isten próbára tetet Ábrahámot és így szólt hozzá: "Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen..." Mikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát és az oltárra helyezte a fa tetejére. Akkor Ábrahám kinyújtotta a kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből..." Az odaadásnak, az engedelmességnek ezt a példját nyilván csak így egészíthetjükki, csak így folytathatjuk a versben: "MINT IZSÁK AZ ATYJÁT, ÉN SE KÉRDEZEM" Tőled, Atyámtól. Vagyis: a hasonlat nem egy más nemű személyre, hanem csak a mennyei Atyára, az Istenre vonatkoztatható.

A versnek egy másik helye is nyíltan vallásos képzetet kelt. Ez a 13. sor: "HALÁLOM UTÁN MAJD ÖRÖK ÖLEDEN, / FÖLPANASZLOM AKKOR..." A halál utáni létezés és az örökkévalóság reménye a vallásos hit fontos eleme.

A vers Pilinszky második kötetében, a HARMADNAPONban (1959) jelent meg. A tartalomjegyzékben megírását 1948-ra datálta. A sorok keletkezési idejénél sokkal fontosabbnak látszik a kötetben történt elhelyezése. A vers a két ciklusból álló kötet első, SENKIFÖLDJÉN ciklusában található,a nyíltan vallásos ihletésű PANASZ és az áttételesen Istenhez forduló MIRE MEGJÖSSZ között. A PANASZban nyíltan kimondja: "Számíthatok rád istenem? / Úgy vágyom közeledre". Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ mintha ennek az Istenhez forduló panasznak lenne a folytatása: a szenvedélyes szerelem elragadtatott szavait használja a misztikus áhítat, a személyes istenélmény kifejezésére.

Vagyis minden kétértelműsége mellett a vers a költő vallásos hitét fogalmazza meg. A hat szakasz tehát az istenszeretet és nem pedig az emberszeretet, a földi szerelem vers. Tárgya: a költőnek az Istenhez való személyes jellegű viszonya. A kétértelműség miatt azonban ne nehezteljünk: épp ez a kétértelműség (a másképpen is értelmezhetőség) aköltemény intenzitásának, megszólító erejének legfőbb forrása. Úgy is mondhatnánk: épp ebben rejlik líraisága, költői szépsége; ezért költészet és nem teológiai fejtegetés. Maga Pilinszky vallotta: nem "katolikus költő", hanem "költő vagyok, aki katolikus".

A versnek két "szereplője" van: az "én" meg a "te". A két személyt ellentétes visizony kapcsolja össze. A lírai szerkezetet a különféle idősíkok váltakozása, valamint a két személy közti elletétes viszony változása, a vers indulati íve határozza meg.

A vers idősíkjai: az első három versszak a jelen állapot rajza, a negyedik a jövőről beszél, az ötödik első két sora a múltat idézi, a vers további része, befejező hat sora - mivel a magyar nyelvben a jelen idővel a jövő időt is ki lehet fejezni - egyszerre lehet jelenre és jövőre vonatkozó. A vers két szereplőjeközül az előtérben a költő személye áll: rá utal 16 ige (VÁROK; MEGYEK; ADOK stb.) és kilenc birtokos személyrag (SZEMÉRMEM; PANASZOM; KESERŰSÉGE stb.), a másik pólus jelenlétét csupán nyolc ige (VÁRATSZ; terelsz stb.) és hét birtokos személyrag (RAGYOGÁSOD; ÖLED stb.) érzékelteti. A két személy közti távolságot, ellentétes viszonyt az ellentétes tartalmú igéken kívül a hét tagadó kifejezés (NEM - háromszor, SE, ÚGYSE, ÚGY SINCS, SOHA) hangsúlyozza. A szakaszok érzelmi íve egyre emelkedik, a két szereplő között a feszültség egyre nő. A vers indulatmenetének cscspontját többféle nyelvi eszköz érzékelteti. Az igék jelentésében kifejezésre jutó fokozás: FÖLPANASZLOM; KISÍROM; CSILLAPÍTHATATLAN SÍROK HANGOSAN; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ SÍROK; VÉGEÉRHETETLEN ZOKOGOK. A melléknévi fokozás: HEVESEBB, SZOROSABB. A szóismétlés: AHOGY - AHOGY, EGYRE - EGYRE - EGYRE. Az ellentét: BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A vers érzelmi csúcsa az utolsó versszak, aho9l ezek a nyelvi eszközök együtt vannak jelen. Gondolatilag is ez a vers tetőzése. Itt jut kifejezésre: bármekkora távolság választja el egymástól a két személyt, bármennyire ellentétes tartalmú a kettőjük közötti viszony, egyre nyilvánvalóbb egymásrautaltságuk, szoros és eltéphetetlen kapcsolatuk.

A költemény nyelvi eszközei közül talán a mondatépítkezés a leginkább figyelemre méltó. Ez pedig a költemény versformájával van szoros kapcsolatban.

Az ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ hat négysoros, páros rímű (aabb) versszakból áll. Minden versszak formailag egyetlen, nagy kezdőbetűvel jelölt mondat. Egy sort 11 szótag alkotja, a sorok élesen két periódusra, 6+5 szótagra oszlanak, melyen belül további tagolódás lehetséges. Bár a trocheusi lejtés halványan érzékelhető, a vers ritmusát alapvetően a magyaros verselés, az ütemegyenlőség törvénye határozza meg. Ami igazán fontos: a vers magyaros ritmikai tagolása határozza meg a költemény nyelvi tagolását, mondatépítkezését. A verssorhatár (amit a rím nyomatékosít) csaknem kivétel nélkül, az ütemhatár pedig (melyet a zenei cezúra emel ki) igen gyakran a gondolati határral, a mondathatárral, a nyelvi szerkezeti periódussal is egybeesik. Áthajtás (enjambement) egyestlen helyen, a 19-20. sorban fordul elő. Egy másik helyen közbeékelt szószerkezet szakítja meg a mondatot ("TESZEM SZÓTALAN, SZÓFOGADÓ SZOLGA, AMI HÁTRA VAN"). Egy verssor egy mondattal azonos 12 esetben. Egy verssor két tagmondatot alkot kilenc alkalommal. Egy verssorban négy tagmondat, négy állítás fordul elő egyalkalommal (a vers nyitó sorában). Két verssor alkot egyetlen tagmondatot a vers utolsó két sorában. Ez a sajátos verskezdés és a vele ellentétes szerkezetű mondattípus a vers végén nyelvtanilag is sajátos keretet ad a költeménynek.

A vers többnyire egyszerű kijelentő mondatokból áll (például "TŰRÖK ÉS TÖRŐDÖM ENGEDÉKENYEN"). Az alárendelő összetett mondatok többnyire (hét alkalommal) HA kötőszóval kapcsolódó feltételes tagmondatból állnak (például "MEGYEK, HA TERELSZ"). Továbbá három tárgyi alárendelő mondat fordul elő (például "ÉN SE KÉRDEZEM, MIVÉGRE SANYARGATSZ"). És a már említett egyetlen teljes (MINT kötőszóval kapcsolódó) hasonaltot találjuk. A feltétels alárendelő mondatokban a kötőszónak a megszokottól eltérő elhelyezése ("HANGOT HA ADOK" - ha hangot adok helyett) nagyobb gondolati nyomatékot ad, illetve a mélyebb érzelmi-indulati lelkiállapot kifejezője. A szabályostól eltérő, szokatlan szórend mindig emocionális eredetű költői eszköz. Már Zrínyinél: "Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó" - a kék ég fed be, ha nem a koporsó helyett.

A mondatépítkezés hű tükre a "hagyományos" versben a központozás. A 24 sor közül 23 sor végén írásjel is jelöli amonathatárt. (Kivétel az említett enjambement a 19-20. sorban.) Az írásjelek közül a sorok végén pont háromszor, kettúspont, kérdőjel és felkiáltójel kétszer-kétszer, essző tizennégyszesr fordul elő. Továbbá a tagmondatok és a felsorolás tagjai között 11 vessző található. Nyelvtanilag egy helyen fölöslegesen használ vesszőt a költő (ám elhagyása enjhambement-ná tenné a sort), két alkalommal viszont a vessző hiányát érzékeljük ("SŰRŰ PANASZOMMAL JOBB /,/ HA HALLGATOK"; "ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉL SÍROK /,/ AMIÉRT..."). A költő nyelvi-helyesírási következetlenségei között kell megemlíteneünk néhány ékezetproblémát. Pilinszkynél a szóvégi ű rövid (SŰRÜ, KESERÜ), az igékben előforduló - ÍT többnyire rövid (VAKITOTTÁL, SZORITÁSOD), de egyetlen versen belül is találunk ellenkező példát 8CSILLAPÍTHATATLAN). Ezek a látszólagos következetlenségek, írásjel- és ékezetproblémák a költő sajátos beszédmodorára, kiejtési sajátosságaira vezethetők vissza, Pilinszky ugyanis a nyelvtani szabályokat (mind az interpunkciót, mind azékezést) a versforma, a ritmus, az élőbeszéd, a zeneiség magasabb törvényének rendeli alá.

A versnyelv legkisebb elemei, a szavak is külön figyelmet érdemelnek. Alliteráció és szójáték (azonos hangzás és ellentétes gondolati tartalom) egyszerrre van jelen ezekben a kifejezésekben: VÁROK - VÁRATSZ; HALLANÁD - HANGOT ADOK - HALLGATOK; TŰRÖK - TÖRŐDÖM; BOLDOGABB - BOLDOGTALANABB. A Biblia nyelvére emlékeztető sajátos szóhasználat archaizáló hatást kelt: MIVÉGRE SANYARGATSZ; SZÓTALAN , NAPPALOM; FÖLPANASZLOM; ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ; MIÉRT; AMIÉRT. És vegyük észre azt is: mi kelti a vers nyelvének roppant tömörségét és mozgalmasságát, a mondatok nyelvi feszültségét. A 24 soros versben 24 ige (többnyire cselekvést és történést kifejező szó) fordul elő. Vagyis minden verssorra jut egy ige. Ugyanakkor az egész költeményben egyetlen névelő fordul elő (abban a bibliai Izsák-hasonlatban). Íme, a talán legjelentéktelenebb nyelvi elem, a névelő (illetve annak hiánya) milyen fontos hatáskeltő eszközzé válik a művészi alkotásban, ha az történetesen a magyar líra egyik gyöngyszeme.

TÜSKÉS TIBOR

PILINSZKY JÁNOS (1921-1981) költő, író. Értelmiségi családból származott. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, jogot,majd irodalmat és művészettörténetet hallgatott. A második világháború végén katonakélnt nyugatra került. Hazatérése után első verseskötete, a TRAPÉZ ÉS KORLÁT (1946) mindössze háromszáz példányban jelent meg, és tizenkilenc verset tartalmazott, de azonnal figelmet keltett. Minden későbbi kötetébe előző verseit is fölvette, vállalta. Azok közé a költők közé tartozik, akik csak válogatott verseiket írták meg. E tekintetben Balassira, Berzsenyire, a kortársak közül Füst Milánra emlékeztet. Életműve mindössze kétszáz-egynéhány vers. Írt továbbá színpadi műveket, és számos esszéje, meditatív írása marad ránk. Az egyik legtöbb nyelvre fordított, külföldön is ismert huszadik századi költőnk.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers - Versek és versmagyarázatok 388-392. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)