Mint süllyedt hajó imbolyog az ágyam.
Fölötte tíz láb magasan a reggel,
ezüst iszappal befoly mindent lágyan,
s langyos vizétől piroslik a talpam.
A lila álom csörgedez alattam.
Valaki suhan az előszobába.
Karcsú lakk sarka üveghangra pattog,
s mint kígyó sziszeg selymének uszálya...
A konyha forgácsán kékes láng lobog,
s huzat tereli be a gyantás füstszagot.
A rézcsőrű ajtó nyitott szárnya mögött,
a néma órát valaki tekeri,
szegény beteg halkan ötvenet ütött,
s mindegyik koccanva szememre csöppen.
Ébredés vibrál rajt piros körökben.
Az udvar-lépcsőn konyhakést reszelnek.
Utolsót sikolt a sarkantyús kakas,
s a füvön táncol kínjában fejetlen.
Nyakéke megszaladt, szárnya leesett.
Kék tálba folynak a kármin gyöngyszemek.
S szememből az álom itt benn úgy pereg,
mint kék zománc az ébredés falára,
s míg kristály pohárból napfény issza meg,
addig hűvös fák alatt szorgos kezek
már illatos reggelit terítenek.
(Forrás: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése