2012. febr. 14.

Balázs Béla: Ajánlás a barátnak



Itt egy marék dal. Íme átadom,
(Mint műhelyekben egy a másikának),
Hogy énekelvén teljesítsed őket.

Ím átadom, hogy vegyed tőlem el
Mint vőlegény, ha vennéd lányomat:
Irígyen nézzek új fénye után.

Itt egy marék dal. Asszony szíve vére,
Mégis tiéd. Mert túlon sok az asszony
S a dal marad, az asszony elmulik.

Mégis tied. Mert túlon sok az asszony,
S mert őket is tán neked adtam volna.
mert asszony asszony csak, de meg kell halni.

Mert meg kell halni s asszony csak az asszony,
S kevés a férfi bajtárs és barát,
Hogy teljesítsen, harcoljon és értsen.

Itt egy marék dal. - Majd arany zenédnek
Szárnyán ha szállván száll felettem messze,
Hadd mondjam: ím, mégis az én dalom.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák 55. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

Rafael Alberti (1901-1999): Egy hajóskapitányhoz



Homme libre, toujours tu chériras la mer!*
BAUDELAIRE

Hajódon –melyre tenger minden smaragd puhánya,
kagyló, csillag, korall, mint oszlopra, ugy tapad -,
te, versengő szeleknek s fecskéknek kapitánya,
az árapályok adták ragyogó rangodat.

Kinek az elkigyózó partok, ekéd nyomába,
távol határaikkal zengő dalt hajtanak:
- Tengerész, szabad ember, tengerek zabolája,
küldd el Sarkcsillagodról rádiogrammodat.

Jó tengerész, szülötte az északi sirámnak,
dél citroma, a hullám tajtékzó Udvarának
fennlengő lobogója, kit sellők híva hívnak:

mind, akik itt rekedtünk, a parton vesztegelve,
kérünk, ragadj magaddal a nyiló tengerekre,
hajód mély sodratában, leoldva láncainkat.

*) Szabadság embere, tengert imádni hű! (Tóth Árpád fordítása)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 23. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Rafael Alberti (1901-1999) vagy a száműzetés költészete


Mondd, mi lakik tebenned, negyven évem Muzsája?
- A diákkor, a tenger s a harc utáni honvágy.

Lorca és Alberti

Nyári vendéglő kissé már ősziesen néptelen kerthelyisége. Terítetlen asztalnál, x-lábú székeken, szép fiatal nő mellett két fiatal ember ül ingujjban. Egyiken tarka ing, fehér nyakkendővel, másikon fehér ing, fekete nyakravaló. Azt a jellegzetes, gyermekdeden várakozó, merev arcot vágják, amit legtöbbünk, ha lencse elé kerül. Ki tartja elébük a gépet? Egy barátjuk? Vagy valami hívatlan orvfényképész, aki a vendégeket molesztálja? Akárki, immár az ő jóvoltából itt ülnek most is velünk szemben, ahogy vele szemben ültek egykor. S eggyel többször emlékeztetnek sors forgandóságára, generációk kiszámíthatatlan útjaira, arra, hogy bármelyik észrevétlen és jelentéktelen pillanatunk kiléphet a veszendő időből, hogy történelemmé sűrűsödjön.

Mi tette, mi teszi, miképp fogadjuk el a tényt, hogy a képen látható egyik ifjú arc már több mint negyedszázada a legendáé, mikor a másikkal nemrégiben mi magunk is szembenézhettünk Budapesten Hogy míg az egyikkel kezet szoríthattunk, a másikat még Radnótinak volt dicső tiszte nálunk elsiratni? Radnótinak, akit már mi is, ó, milyen régen elsirattunk. Szédeleg, aki az idő gubancát akarná kibogozni. Szédítő a gondolat, s mégis kikerülhetetlen: úgy is történhetett volna, hogy tavaly, egy szép nyári napon García Lorca jár Budapesten, ő mutatja nekünk összes versei frissen megjelent vaskos kötetét, ő beszél további terveiről. S akkor az ő látogatását találjuk egészen természetesnek, s őrá tekintünk köznapi tisztelettel, mint napjaink „egyik” kiváló költőjére. Mert egyetlen-nek lenni, úgy látszik, csak a halottak privilégiuma.

Ha harminc évvel ezelőtt nem őt „hívja a végzet”, vele sétálhattunk volna a napsütött Ligetben, ahogy Rafael Albertivel sétáltunk – róla mint legendáról beszélve. Akkor az ő arcát és kézfogását ismerjük meg közelebbről, s bizonyára az ő verseit ismerjük kevésbé.

Albertiben, valljuk be, mindenekelőtt Lorca barátját láttuk, nagy idők tanúját. S ez bizonyára végig is kíséri pályáját. Hiszen valóban a legközelebbi barát és harcostárs éppolyan hegedhetetlen sebével, szinte biológiai részeként hordozza életében és művében Lorca emlékét, mint egykor Arany Petőfiét, Goethe Schillerét. Ő is „döbbenve ismerhet fel rajzán egy-egy vonást”, amit a másik „szellem-ujja von”. S a kínzó tudathasadásnak ama rémével is bizonyára nemegyszer kellett megküzdenie, amelynek a barát halálára írt Elégiájában oly korán hangot adott:

Jaj, hogy így láttalak, jaj, hogy reád így találok,
ahogy most én feküdnék, ha engem hív a végzet...

S a vers végén a gongorizáló, barokk szójátékba foglalva is oly megrázóan:

De ha halott halálom rámhagyta a tiédet...

A halhatatlan barát halálának hagyatéka nem könnyű örökség. S itt még az élet mindenkori esetlegessége különösen félelmes párhuzamot is von. Mert 1936 tragikus granadai júliusában fel kellett merülnie Albertiben, hogy ő „több joggal” eshetett volna áldozatul a falangista orgyilkosságnak. Akkor már a Kommunista Párt tagja volt. Megjárta a forradalmi Moszkvát, háta mögött tudta az Octubre (Október) című forradalmi folyóirat szerkesztését s azokat a verseket, amelyek „máról holnapra” nyomon kísérték 1931 óta a spanyol forradalmi fejlődést, s olyan egységet teremtettek „költészet és történelem” között, amilyent az újabb spanyol költészet addig nem ismert. Éppen dél-amerikai fölolvasó-körútjáról érkezett vissza, s azonnal belevetette magát a forradalmi cselekvésbe, olyan kulcspozícióban, mint az Antifasiszta Értelmiségi Szövetség titkára. Ha Elégiájának címében úgy siratja el a nagy barátot, mint „aki nem a saját halálával halt”, óhatatlanul olyasfélét is jelent, hogy önmagát kicsit úgy tekintette, mint aki nem a saját életét éli.

A száműzetések költője


A saját életét élte. Ha műve Lorcáéval – mióta alig húszévesen, a nagyra hivatott generációk kora egymást-keresésében találkoztak – annak tragikus haláláig szorosan összeforrt, mintegy ellenpontos kiegészítéseként, Lorca halála után annak egyenes folytatása lett. Ikertestvéri közelségük, immár szétválaszthatatlan irodalomtörténeti duójuk, a benne megnyilatkozó, élesen elváló két szólammal, arra is figyelmeztet, milyen felületes és gyakorta vétkes gyakorlat egy korban valamely költői irányt, kifejezésmódot önkényesen a „kor” egyedüli adekvát kifejezésének tekinteni, s ily módon elmarasztalni, „másodlagossá” degradálni más irányokat. Mintha egy kor valóságát, a napok hangulatát, egy nemzet fő törekvéseit, egy nép mozgalmait egyetlen hang, akár a legnagyobb és legárnyaltabb is, képes lehetne egymagában hordozni. Soha különbözőbb két könyvet, mint például a lorcai Cigányrománcok s a vele csaknem egy időben (1927-29) íródott és napvilágot látott Alberti-könyv, Az angyalok. Melyik fejezi ki a kor hangulatát és aspirációit? Nyilván a kettő együtt, s hozzá még a többiek. Alberti jogos büszkeséggel mondhatta el nemrégiben a Lettres Francaises-nek adott nyilatkozatában ifjúkorának e fő művére visszatekintve: „Úgy érzem, Az angyalok az a könyv, amely legjobban jellemzi országunk forradalom előtti helyzetét abban az adott pillanatban, amelyben íródott.” De nem mondhatná-e el Lorca (ha élne), s nem mondja-e el helyette az utókor ugyanezt éppilyen joggal a Cigányrománcokról?

Az angyalok egy emésztő száműzetés költeménye, a legkínzóbb, az önmagunkból való száműzöttségé, melyben az elveszett ifjúság utáni honvágy összefonódik a szenvedélyesen keresett s egyelőre nem talált érdemes életcél vágyával. De annak a költőnek, aki később az immár negyedszázada tartó valóságos száműzetés énekese lesz, mintha csak kezdettől erre a szerepre készült volna, már az ifjúság elvesztése sem az első számkivetettsége volt. Az volt már maga az ifjúság is. Első könyve, mely a szerencsés ifjú költőnek egy csapásra megszerezte a hivatalos elismerést (a Nemzeti Költői Díj formájában) s a legkülönb kortársainak megbecsülését és barátságát, ajtót nyitott a korabeli, nagy fellendülés előtt álló spanyol irodalom legelőkelőbb termeibe, ritka módon jellemző címével méltó előhangot ad egész költészetéhez: Tengerész a szárazföldön. Azóta befutott pályájának távlata valóban prófétikusan szimbolikussá avatja ezt a pálya kezdetén önmagának adományozott elnevezést. Igen, az a sors jutott neki, hogy tengerész legyen a szárazföldön, angyal a paradicsomból kizárva (és egyben ember az angyalok harcának középpontjában), festő a költészetben, harcos a harc lehetőségétől elszakítva, a honszerelem emésztettje idegenben. S az, hogy e sokszoros száműzöttség helyzetéből adja sajátos és megragadó lírai képét korának.

A tenger. Jaj, a tenger

Első „elvesztett”, vagy el se nyert paradicsoma a tenger. A Cádiz melletti születésű, gyerekkorától tengerrel ismerős és tengerre vágyó ifjú alig serdül fel, s betegsége máris száműzi messze a tengertől, a hegyek közé, az ibér félsziget szárazföldjének kellőt közepébe. (Zárójelben? ha a nosztalgia olyan alapállása a léleknek, az is, ami egykor színtere volt. Azok a Guadarramai Sierrák, amelyek közül az ifjú költőt olyan szívszorító vágy vonta a tenger felé, harminc év múltán épp oly fájdalmas vággyal fogják magukhoz vonni majd a Parandi dalokban:

Mégis, én a szélzúgásba
messzi vonatokat hallok
robogni Guadarramába.)

A betegség egyszerre szakítja el az egészségesek világától és a tengertől. A hegyek és a betegség kettős rabságában sajátos módon egyesül az emberiség képzetében úgyis ősrégtől fogva összeforrt tenger és szabadság. Ez veszi ki a t4ehetségesen induló festő kezéből (18 éves korában már kiállítása nyílt a madridi Ateneóban) az ecsetet, és adja kezébe a tollat.

Tollat, amely egyelőre nagyon hasonlít az ecsethez. Egy délszaki plain-air népélet pittoreszk alakjait és díszleteit festi elénk, játékos, röpke vonásokkal. A nosztalgia itt még csupa játék, csupa gyermeki képzelet, a fájdalom is a mosoly élénk fényeiben villan fel. Festői vers ez, de ugyanannyira zenei is. A XVI-XVII. századi andalúz népköltészet és Gil Vicente hagyományos dalformáit költi újjá, az újramondásnak azzal a játékos-ironikus metamorfózisával, amely a XX. századi irodalom egyik széleskörűen használt módszere, nemcsak a költészetben, hanem a regényben és drámában is. Realista és népi hang ez, de valami tündéri stilizáltság játszik benne, a népélet valóságos alakjai közé észrevétlenül keverve a fantázia látszólag semmiben sem különböző figuráit; a nagyon is hétköznapi tengerparti algaárus így lesz egyszeriben egy tenger alatti kert kertészlányának udvarlója, s így van, hogy észre se vesszük, mikor a gyertyaárus megszokott portékái közé „gömbölyű felhőket” és „arany csillagokat” csempész előttünk.

A kor a zenében a modern balett kivirágzásának korszaka. S a szárazföldre szorult kis tengerész akár egy napfényben fürdő színpad szólótáncosa is lehetne; pergő dalai Alberti és Lorca atyai barátjának és mesterének, Manuel de Fallának (és Ravelnek és Sztravinszkijnek) rafinált folklórját idézik. Amily egyszerűek látszatra, oly sokrétűek kor születő művészi formáihoz és új közérzéséhez való vonatkozásukban. A maguk egyszeri, a balett mellett bábjátékra, operára is utaló formájával, egyszerre fejezik ki a kora ifjúság s a háború utáni fellélegzés naiv-játékos életörömét azzal a fenyegető felhanggal, amelyben már a közelgő válságok mélysége kísért. Könnyed műfaj, „szerencsésen felületes hangvétel”, ahogy egy kései kitűnő bírálója, L. F. Vivanco írja, messze még az intellektusnak attól a drámai erejétől, amely a költő érett korát jellemzi, mégsem érdemtelenül érte már ekkor az osztatlan siker, melynek legszebb pálmaágát a kor nagy költőjének, Juan Ramón Jiméneznek az ifjú költőhöz intézett levele nyújtotta át. „(A tengerész a szárazföldön) elejétől végig... a szépségek szakadatlan hullámverésének partvidéke, hasonlóan a Cádizi-öbölhöz, az illatok, tajtékok, párák és zenék csodálatos áradása. Kedves és mosolygó Albertim, ön immár véglegesen följutott a szépség... árbockosarába” – írta.

Kezdetben ez a tenger, ahol az ábrándos gyerek számára élni-halni egyformán gyönyörűségesnek és kívánatosnak tűnt, nem csupán az egészséges szabadság vágya, amelyből a beteg fiatalember kizáratott; súlyos irodalmi örökség is, a szimbolisták tárgytalan sóvárgásának mindig megújuló rekvizituma. A könyv beköszöntő szonettje, a baudelaire-i mottóval is jelzett baudelaire-i hangütésével, még inkább annak a hosszú sornak egyik utolsó darabja a modern költészetben, melynek örökre villogó gyémántjai a Baudelaire Utazása, Mallarmé Tengeri szele, Rimbaud Részeg hajója voltak. De ez a későszimbolista utóhang itt csak kiindulópont; oly egyedül áll a könyv és Alberti egész költészete élén, mintha csak tiszteletadás volna a mesterek előtt, mielőtt megtagadjuk őket.

A tenger, a jelképes és a valódi, a költőt egész pályáján végigkíséri. De közben a korai, a szomorúságában is kitörően vidám, gyermeki sóvárgás tragikus ellenpontokat kap. Az olyannyira áhított tenger, amelynek a spanyolok nyelve – nyilván mindentudónak képzelve, mint görögök Teiresziaszt – kettős nemet tulajdonít, s amelyet Alberti naiv-himnikus fokozással – és magyarul lefordíthatatlanul – egyszerre mindkét nemében aposztrofál – El mar, La mar. – El mar.! Solo la mar! – később kegyesen meghallgatta a költő forró és intug ismételt könyörgését. De kicsit úgy, mint Racine-nál a kegyetlen istenek, akiknek „gyakorta épp dühük hallgat áldozatunkra – s bűnünkre büntetés legfőbb kegyük gyakorta.”

Antillákra megyek én a
tengerek keserü ménta-
illatával.

Alig egy évtizedet kellett várnia, hogy e vágya beteljesedjék. De milyen étizedet! És milyen lett a beteljesedés! Az áhított déli tengerekre nem a szárazföld béklyóiból boldogan szabadult rab szökött ki, hanem a levert forradalom honából elüldözött harcosa. Sorsa a tengeren túli számkivetés lett, éppen fordítottja a romantikus nosztalgiának. Ezentúl immár nem a kósza, ismeretlen messziségek kábító fűszerét jelenti számára az elérhetetlen tenger; hanem a hétköznapi, jól ismert, s immár még elérhetetlenebb hazai félszigetet ölelő habokat.

s Alberti költészetének érett kora egy másik nosztalgiáé lesz, amelyet játékos egyéni romantika helyett tragikus történelmi realitás feszít: a honvágyé. A száműzetés utáni első művei egyikében, az Arión címmel egybefoglalt laza futamokban megint a tengert idézi. Más hangszerelésben – a dl helyett tömör-aforizmatikusan – újra megjelennek itt a korai tengervariációk újabb változatai, de a gyermeki vágyak megcsúfolásáért ilyen szemrehányó keserűséggel:

Sose mondtad, tenger, cádizi tenger,
tetők tengere, gyerekkori tenger,
hogy egyszer másik, távol partjaidra
kell jönnöm, tiltott tenger, sírni érted,
tetők tengere, gyerekkori tenger.

S a drámai költészet minden kiélezett hatását megcsúfolja a sors kegyetlen színpadi rendezése (melynek teljességét számunkra átélhetően persze mégiscsak a költészet, ez esetben az alberti-i honvágyköltészet képes érzékeltetni): a költő előtt a világ minden útja, földje és tengere nyitva áll, kivéve azt az egyetlen – most oly emésztően vágyott – szárazföldet, ahonnan valaha oly emésztően elvágyakozott. A Florida fedélzetén íródott költemény, „szemben a spanyol partokkal”, épp ezért lehet Alberti költészetének egyik csúcspontja, mert mögötte egy egész élet vágyainak és beteljesedéseinek oly tragikus disszonanciával összekeveredő éles szólamai zengnek:

Feszülő dús vitorlákkal vigyázlak
e hajó lassú habjain lebegve,
ez erkélyen, mely ringva újra elvisz
s messzeragad szerelmedtől, anyácskám.

Arkangyali honvágy

A szárazföldön rekedt kis tengerész dalai s a rákövetkező két kötetnek az alaphangot tovább variáló versei egy apolitikus lélek kifejezői. S a költő annak mutatkozik még a rákövetkező súlyosabb kötetében is, mely ugyanúgy egy spanyol költői hagyomány modern-ironikus feltámasztásának jegyében fogant, mint az előbbiek, csak egy gyökeresen eltérő hagyományéban, teljes fordulatot téve a reneszánsz népi klasszicizmusától a XVII. század barokk ezoterizmusa felé. 1927: Góngora születése háromszázadik évfordulójának s az ifjú spanyol értelmiség „Góngora-csatájának” éve. Az új nemzedék, Lorcával és Albertivel az élén, a maga szabadságharcának első, még teljesen a költői forma mezében vívott csatájára indul, mikor Góngora unalmas és érthetetlen klasszikussá silányított zsenijének feltámasztásáért küzd. Bármily burkoltan is, e csata már a nemsokára bekövetkező polgári forradalom előhírnöke, az értelmiség tüntetése Primo de Rivera fasiszta diktatúrája ellen. Alberti már gyerekfővel tévedhetetlen stílusérzéke és verskészsége játszi könnyedséggel öltözik át a népdalok tarka, lenge jelmezéből a barokk szintaxis nehéz arany fegyverzetébe. Keze alól kerülnek ki a század leggóngoraibb szonettjei és terzinái; de a méltóságos régi mértékek és régi témák egészen a burleszkig eltorzulnak a beléjük öltöztetett legmaibb szavak és gondolatok ellentétes feszítésétől. Mintha valaki páncélingben teljes könnyedséggel charlestont járna.

S e játékos-öncélú hermetizmus közben egyetlen versben újra feltűnik a régi népdalhang, csak egészen más fekvésben, súlyos fordulatok és nehezen kitapintható mondandók ígéretét és fenyegetését sejtetve, a később elhatározóvá váló cím alatt: A pallér-angyalok.

Az angyalok – a költő ötödik kötete – egyik csúcsa lesz az egész század spanyol nyelvének és költészetének. Szinte pártkülönbség nélkül annak ismeri el a spanyol és világirodalmi kritika. Vége a fiatal Alberti könnyű perdülésének. A népdal messzi múltból feszülő kötelein játékos iróniával lebbenő kötéltáncok, a góngorizmus bonyolultan modernizált balettje egy roppant világnézeti és érzelmi válságnak ad helyet, amely alatt nem mesterségesen nagyított játékmélységek, hanem a kor nagy kérdéseinek valóságos és vészes szakadékai tátongnak. A tét immár nem a minél meglepőbb mutatvány, hanem az élet, mindenestül.

Mi az az „elveszett paradicsom”, ez a végzetesebb száműzetettség, amelyet a könyv talányos prológusában sirat a költő, s amelyet „fény nélkül” keres „mindörökre”? Az ifjúság lenne csak, amelyből valóban nincs angyal, aki „megvilágíthatná a visszautat”? De ha csak az ifjúság volna... Az egész élet sötétült el, amely eddig oly eleven színekkel ragyogott körülötte. Lélek és test egysége, az ember otthona a szülötti tájban, biztonsága az egész, bánataival és gondjaival együtt is elfogadott létezésben – mindez, mintha sohase lett volna. S a kifejezés, a művészet, amely oly híven szolgált már a kezdő ifjúnak, egyszerre megtagadja szolgálatait. A költő „világ végére”, a maga világának végére ért.

És ebben az egyéni világvégben, ha a költői tudat maga még nem is – paradox módon épp ez teszi világvég-érzését oly intenzívvé – a költői kifejezés már egy egyetemesebb világvéggel érintkezik. Az angyalok ezért emelkedik túl a válságköltészet európai szokványainak még a jobb részén is. Egy heroikus küzdelemre készülődő nép fojtott harci kiáltása a csapattá rendeződés előtt.

Az angyalok mély emberi és világnézeti válságának feltárásához nagy morális bátorság, de a költői eszközöknek nem kevésbé bátor átalakítása kellett. Szinte semmi sem maradt meg itt Alberti korai verseinek könnyű vívmányaiból. A rég oly Pazar színekben felidézett spanyol táj díszletei mintha színpadi süllyesztőben tűntek volna el: csak a drámai küzdelem sötét és névtelen benső tájai élnek. A kor azelőtt egy-egy ügyesen modern szóval egy csapásra felidézett képe egy végsőkig objektivált költői nyelv fojtott időtlenségébe vész. S a hetyke személyiség, aki nemrég még a kis tengerész matrózblúzát öltötte fel előttünk, vagy a „mafla Rafael” egészséges öngúnnyal rajzolt képében tetszelgett, „lakatlan testté” válik, melyből kiszállt a lélek, porig égett, megsemmisült személyiséggé, amelynek izzó zsarátja apokaliptikus mitológiák imbolygó képeit vetíti a sötét falakra.

Egy későbbi és magasabb síkon a rimbaud-i krízis ismétlődik meg: az alkotó művészé az imperializmus korában, aki egyszerre borzadva ébred rá, hogy az külön világ, amelynek mindenható demiurgosza volt, nem a való világ, s minél tökéletesebb önmagában, annál messzebb kerül az igazitól. Rimbaud nagy felismerése szükségszerű volt, s azóta egyre szükségszerűbben merül föl a polgári indulású művészben, s korunk minden jelentős alkotója, a maga módján, átélte ezt a válságot. S azt lehet mondani, korunkban minden jelentős művész pályája azon méretik le, keres-e és miképp keres e válságból kivezető utat. Megnyugszik-e benne, mint megoldhatatlanban, vagy megpróbál kitörni belőle. „Alberti mindenekelőtt azoknak a költője – írja érdekes és objektivitásra törekvő elemzésében C. M. Bowra, az oxfordi egyetem poétikaprofesszora -, akiknek rá kellett ébredniük az élet tökéletlenségére, de ahelyett, hogy ezen siránkoztak volna, a vele való bátor és becsületes szembeszállást választották”. Az angyalok egy olyan roppant intellektuális erőfeszítés képe, amely nem a világ eleve elfogadott megismerhetetlenségén és megváltoztathatatlanságán feneklik meg, hanem önmaga tragikusan felismert válsághelyzetén, amelyből kiindulva valóban nincs lehetőség a világ megértésére. A helyzeten kell tehát változtatni. A költemény homályai, értelmen túli és értelem alatti hangjai s azoknak eveláló ereje éppen e bennük és mögöttük érzett szenvedélyes intellektuális élethalálharcból fakadnak. S ezzel túlmutatnak önmagukon.

Mert minden elsüllyedt sivatag után marad még egy végső a z u t á n...

Igen, sokaság voltam

Merre mutatnak? Már Rimbaud tudta, hogy csak egyfelé lehet: changer la vie. A forradalom felé. Alberti Spanyolországa közvetlen annak a küszöbére érkezett. Bármilyen ezoterikus költeménysorozat is Az angyalok, belső tüze átizzítja zárt falait. S ha a válság tüzében magát érezte felégetettnek, közben – a költészet és az értelem győzelme! – neki sikerült felégetnie a falakat, amelyek a világtól elzárták. Az angyalok polgári kritikusai is egyetértenek abban – ha némiképp megütközve is -, hogy Az angyalok költője, nem sokkal műve megjelenése után, teljes emberi és költői mivoltában a szocialista forradalom oldalára állt; s abban is, hogy ez végül is törvényszerűen történt.

Alberti útja ettől kezdve a szocialista forradalmi költő útja lesz; az is marad mindvégig. Hol ritka szép párhuzamossággal futva Lorcáé mellett, mint a Költő New- Yorkban és a 13 sáv és 48 csillag szinte egymásra felelő verseiben, vagy a Torreádorsirató mellé a Látlak és mégse látlak elégiáját állítva, hol kiegészítve Lorca forradalmian izzó, de a konkrét forradalmi tartalomtól tartózkodó líráját A költő az utcán nyílt kommunista költészetével. Alberti költészete a harmincas évek első felében teljes gazdagságában mutatja azt a költőt, aki mély egzisztenciális (s az egzisztencializmushoz közel jutott) válságából kilábolva sem adja fel egy percig sem kényelmesen az átélés emésztő intenzitását, amelyet a válság kifejezésében megszerzett magának. hanem – természetesen más hangvételekben – de ugyanezt az izzó költői erőt őrzi az otthonra találás kifejezésében is. Nem szárnyaszegett és megkopasztott Múzsáját – mint az sajnos, sokszor megtörténik -, költészetének pompázatos madarát bocsátja önnön meggyőződése és a forradalom rendelkezésére. Nem vigasztalja magát a józan közmondással. Semmit sem akar elveszteni a réven, abban a reményben, hogy valami rejtelmes vámon majd visszaszerezheti. Minden gazdagságát magával hozza. Csak végig kell nézni e kor költeményeinek teljes változatosságán, az Extremadurai gyermek dalától a torreádor-elégia sűrű plasztikáján át a forradalmi napok krónikásának oldott költői beszédéig.

De – különös, megfellebbezhetetlen sors – az eddig önként vállalt száműzöttséget most a történelem rója rá. A Spanyol Köztársaság bukása a spanyol értelmiség legjavát, köztük az érte küzdő művészek egész élcsapatát emigrációba kényszeríti. Ez az emigráció immár nem benső és nem képzelt: a lehető legkézzelfoghatóbb. És olyan, amely már nem magánügy, egy nagy közösség ügye. Ennek a közös száműzetésnek legnagyobb költőjeként áll előttünk Alberti.

Száműzetése kettős: egyszerre szakadt el hazájától és az aktív forradalmi harctól. S költészetében e két veszteség eggyéfonódik – megint csak az örök szimbólum, a tenger képét öltve magára. Mivé lett a késő-romantikus elvágyódások tengere? A Baudelaire szimbólumából a Petőfi szimbólumává:

Szép volt hullámnak lenni,
a nép felcsapó áramának.

*

Igen, sokaság voltam... Habja közt, mint
tömérdek tenger, a tied közt,
egy hang voltam, ki zengve zengtem.

Szinte magától adódik, hogy a nosztalgia költőjének kései nagy műve az emlékezés jegyében születik. Az emlékezések az élő messziségre a sokszoros száműzetést szenvedő költő kiteljesült éneke, amelyben gazdag életet nyer minden, amiből kirekesztetett. A tizennégy szótagos spanyol alexandrinus rímekkel fel nem tartóztatott, széles, kitartott ütemeiben minden ott él, amitől a költőt megfosztották: még az ifjúság is, a szerelem feledhetetlen találkozása önnön örökkévalóságával a „híres romok között”, egy holdsütötte nászi ágy, az andalúz alkony, a „fájdalmas és hatalmas” távoli haza dicsősége és gyalázata: minden, ami volt, s – az emlékezés emberi csodája – egyszerre még az is létezővé válik, ami csak lehetett volna: a szerelem „ott, ahol sohase volt”.

De közben még egy számkivetés várt leszámolásra. Még egy nosztalgia, amelyből a kor egyik legsajátosabb versgyűjteménye született: A festészethez. Vannak az „életes” irodalomnak olyan kizárólagos propagátorai, akik a kultúra témáját szeretik a költészetben „másodlagos”-nak tekinteni, nem véve észbe, hogy a kultúra az embernek éppolyan elementáris cselekvése az idők kezdetétől fogva, mint minden egyéb, hogy történelmének éppoly elidegeníthetetlen, ha nem éppen a legelidegeníthetetlenebb része. Ott, ahol a kultúra az emberi egzisztencia mélyébe ágyazva él, ahol az alkotó intellektus a művészet alkotásaiban le tud nyúlni, addig a legmélyebb gyökérig, ahol az ember művészetteremtő ereje eredendően összefonódik életet és történelmet alakító egész lényével, ott az alkotás maga újabb, éppoly eredeti költői alkotások forrása lehet, mint minden egyéb. Ilyenné válik Alberti A festészethez írott óda- és elégiasorozatában. Mindazt, amit a festészetet ifjan elhagyó festő nem festhetett meg, most a festészet történetét és a festészet alkotói folyamatát belülről újraélve, megírta. S olyan könyv született belőle, amely a költő csúcsteljesítményeihez, a kor költészetének javához sorakozik.

A változatlan költészet

A száműzetések folyton megújuló, véget nem érő sorozatában a költő számára mégis van állandó otthon: mestersége és művészete. „Egyetlen tenger”, amely „sohasem hagyta el”: a költészet:

velem együtt hazátlan,
velem együtt bemocskolt s felmagasztalt,
te velem együtt számkiűzött...

A költészet mindig vele maradt, mert a költő sosem adta fel a szellemi készenlétnek, a sose lankadó teljes-emberi érzékenységnek azt az erőfeszítését, amely a költészetnek egyetlen éltetője. Az Egy nap története című prózai napló szép dokumentuma ennek a sosem szűnő harcnak, amely egy pillanatra sem ismeri az oly gyakori megalkuvást: az „eszmeiség” rovására a „művészetnek”, vagy a „művészet” rovására az „eszméknek” tett engedményt. Mindig egyszerre akart lépést tartani kora vezérlő eszméivel és azokkal a homályos érzületekkel és érzékenységekkel, amelyek azokat körülveszik, s azokkal az eszközökkel, amelyeket a művészet egyetemes fejlődése körötte – és részben általa – kialakított korunkban.

Kezdettől fogva maga és a világ kifejezésére tört, de – illetve éppen ezért – mindig elsődleges kutatásának tárgya volt a forma. A költészet minden modern eszközét felhasználta, de sohasem feledte, hogy a művészet csak az emberi történelem egészébe fogódzva alkothat újat. S tudja, hogy a forma, amelyet az emberiség, a nemzet, a nyelv hosszú fejlődés során alakított ki, nem egy nemzedék munkája, s egy nemzedék munkájával nem lehet helyettesíteni. Milyen pontos kifejezését adja ennek egyetlen könnyed szakaszban, mely a Paranái dalok között foglal helyet:

Nem átallom szabni versem
régi formájú dalokra.
Hisz a vers gyorsabban évül,
mint a forma.

Mint minden igazi nagy alkotó, a formáknak ebbe a századok kialakította anyagába fogódzott, hozzáadva a magáét, megforgatva egyet a maga korongján is, rajthagyva a maga mesteri ujjnyomait, hogy így hagyományozza tovább az időben.

Intellektuális költő. Más szóval a költészetet nem valami korlátozott érzelmi vagy ösztön-kifejezésnek érzi, hanem a teljes ember egész modern érzékenysége foglalatának. Költészete így az értelmezett érzelemnek és életté lényegített gondolatnak az a bonyolult vegyülete, amit egyik mestere, az előtte-járó nemzedék nagyja, Miguel de Unarmuno egyetlen oly szerencsés verssorba foglalt:

gondol, aki érez, érez, aki gondol,

s amely – ha szabad a fordító személyes vallomásával befejezni – számomra a legismerősebb és legközelállóbb a költészetben.

SOMLYÓ GYÖRGY

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 5-20. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Charles Baudelaire: Himnusz



Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény benne, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!

Ugy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegő,
ő az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan szomjam ő.

Örökfriss illatpárna, melytől
édesül egy drága szoba,
felejtett tömjénkupa, melyből
fűszer száll egész éjszaka:

hogy fejezzelek ki szavakban,
romolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenő gazdag ámbra-szem?!

Aki legdrágább, aki legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!

(Ford.: Szabó Lőrinc)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 10. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Óegyiptomi vers: A gyönyörűség dalainak kezdete

Memeh virágok

Meghallgattam a szívem.
Úgy bánok véled ezentúl,
ahogy ő diktálja, midőn ölelésbe fonódunk.
Ragyogó festéke szememnek a vágy,
ha reád röpitem tekintetemet.
Szemem világossága te vagy;
csak azért törekszem közeledbe,
hogy érezzem lobogásod,
ó, én szivemnek mindenható ura, te!
Gyönyör-áldotta idő ez;
ó, bár az öröklétű volna ez óra tanyája!
Amióta karodban aludtam,
megkönnyebbült a szívem.
Sem gyász feketéje,
sem öröm ragyogása
nem távolíthat el soha tőlem.

Szaamu virágok

Hatalmassá válik az ember előttük.
Én vagyok nővéreid közt a legigézetesebb.
Íme, olyan vagyok én, mint egy gyönyörű kert,
melyet bevetettem tarka virággal,
megannyi jóillatu drága füvekkel.
Kecsesen szeli át a csatorna:
kezed ásta ki medrét.
Ha az északi szél borzolja szelíd hüvösével,
meghitt sétákra oly igen édes e táj.
Kezed kezemen.
Örömöktől boldog a testem,
sétáink bűvöletétől.
Hangod hallása nekem mézizü bor,
csak azért élek, mert hallom a hangod.
Ha csak egy percre megpillant a szemem,
boldogitóbb nekem az, mint az evés, az ivás.

Taiti virágok

Lefejtem koszorúidat,a
ha ittasan jössz hozzám, gyönyörűm,
Te szédülve az ágyra heversz,
én lábadat cirógatom...

(Ford.: Molnár Imre)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 12-14. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Ómagyar Mária-siralom (1300 körül)



Volék sirolm tudotlon.
Sirolmol sepedek,
Búol oszuk, epedek.
Választ világumtuul –
Zsidou, fiodumtuul,
Ézes ürümemtüül.
Ó én ézes urodum,
Eggyen igy fiodum!
Sirou anyát teküncsed,
Búabeleül kinyuhhad!
Szemem künnyüel árad,
Én junhum búol fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhum olélottya.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keserüen kinzatul,
Vos szegekkel veretül.
Uh nekem, én fiom,
Ézes mézüül!
Szegényül szépségüd,
Vírüd hioll vizeül.
Sirolmom, fuhászatum –
Tertetik kiül
Én junhumnok bel bua,
Ki sumha nim hiül.
Végy halál engümet,
Eggyedüm illyen,
Maraggyun urodum,
Kit világ féllyen!
Ó igol Simeonnok
Bezzeg szovo ére;
Én érzem ez bútürűt,
Kit níha egíre.
Tüüled válnum,
De nüm valállal,
Hul igy kinzassál,
Fiom, halállal.
Zsidou, mit tész,
Türvéntelen,
Fiom mert hol
Biüntelen.
Fugva, husztuzva,
Üklelve, ketve,
Ülüd.
Kegyüggyetük fiomnak,
Ne légy kegyülm mogomnok,
Ovogy halál kináal,
Anyát ézes fiáal
Egyembelű üllyétük!

**

Ómagyar Mária-siralom – Mai értelmezés szerint


Valék siralom-tudatlan.
Siralomtól süppedek,
Bútól aszok, epedek.
Választ világomtól –
Zsidó, fiacskámtól,
Édes örömemtől.
Ó én édes uracskám,
Egyetlen egy fiacskám!
Síró anyát tekintsed,
Bújából kinyutsad!
szemem könnytől árad,
És keblem bútól fárad.
Te véred hullása
Én keblem alélása.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keservesen kínzatol,
Vas szegekkel veretel.
Ó nekem, én fiam,
Édes mint méz!
Szegényül szépséged,
Véred ürül vízként.
Siralmam, fohászkodásom –
Terjed kívül
Én keblemnek belső búja,
Mi soha nem hűl.
Végy halál engemet,
Egyetlenem éljen,
Maradjon uracskám,
Kit világ féljen!
Ó igaz Simeonnak
Biztos szava ére;
Én érzem e bútőrt,
Mit hajdan ígére.
Elválnám tőled,
De ne volna,
Hogy így kínzatol,
Fiam, halálra.
Zsidó, mit téssz,
Törvénytelen,
Mert fiam hal
Bűntelen,
Fogva, huzogatva,
Öklelve, kötve
Ölöd.
Kegyelmezzetek fiamnak,
Ne legyen kegyelem magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyát édes fiával
Egyetemben öljétek!

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 12-15. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Halotti beszéd (1200 körül)




Láttyátuk feleim szümtükkel
mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta vola neki paradisumut házoá. Es mend paradisumben volou gyimilsiktül mundá neki élnie. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilsétül. Gye mundoá neki,m eret nüm eneik. „Isa, ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek haláláal holsz.” Hadlává holtát terümteve istentül, gye feledevé. Engede ürdüng intetüinek, és evék oz tilvut gyimilstüül, es oz gyimilsben halálut evék. Es oz gyimilsnek uly keserüü volá vize, hgoy turkukat migé szokosztya vola. Nüm heon mugánek, gye mend üü fojánek halálut evék. Horoguvék isten es vetevé üüt ez munkás világbelé, es leün halálnek és pukulnek fesze es mend üü nemenek. Kik ozuk? Miü vogymuk. Hugy és tiü láttyátuk szümtükkel. Isa és nüm iggy ember mulchottya ez vermüt. Isa mend ozchuz járou vogymuk. Vimággyuk uromk isten kegyilmét ez lélikért, hugy jorgossun üü neki es kegyiggyen es bulsássa mend üü bünét. Es vimággyuk szent achszin Máriát és boudug Michael archangyelt és mend angyelkut, hugy vimággyonok érette. Es vimággyuk szent Péter urot, kinek odutt hotolm oudonia es ketnie, hugy ougya mend üü bünét. Es vimággyuk mend szentüküt, hugy legyenek neki segéd uromk szine eleüt, hugy isten iü vidámságuk miá bulsássa üü bünét. Es szoboducha üüt ürdüng ildetüitül es pukul kinzotujátul, es vezesse üüt paradisum nyugalmábeli, es oggyun neki münyi uruszágbelé utot es mend juoban reszet. Es keássátuk uromkhuz ehármul: Kyrie elesion!

Szerelmes barátim! Vimággyomuk ez szegin ember lilkiért, kit úr ez napun ez homus világ timnücébeleül mente, kinek ez nopun testét tümettyük, hogy úr üüt kegyilméhel Ábraám, Izsák, Jákob kebelében helhezje, hugy birságnop jutva mend üü szentii es ünüttei küzikün jou feleül jochtotni ileszje üüt. Es tiü bennetük!
Clamate ter: Kyrie eleison!

**

Halotti beszéd – Mai értelmezés szerint


Látjátok, feleim, szemetekkel,
mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először a mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből mondá neki, hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék. „Bizony, amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz.” Hallá holtát az ő teremtő istenétől, de feledé. Engede az ördög intésének, és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék. És azon gyümölcsnek oly keserű vala a vize, hogy a torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de az ő egész fajának halált evék. Haraguvék isten, és veté őt e munkás világba, és lőn a halálnak és pokolnak fészke, és az ő egész nemének. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel. Bizony egy ember sem kerülheti el e vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk. Kérjük urunk isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki és kegyelmezzen, és bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük szent asszony Máriát és boldog Mihály arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette. És kérjük szent Péter urat, kinek adatott hatalom az oldásra és kötésre, hogy oldja fel az ő minden bűnét. És kérjük mind a szenteket, hogy legyenek neki segedelmére urunk színe előtt, hogy isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg az ő bűnét, és szabadítsa meg az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a paradicsom nyugalmába, és adjon neki mennyei országba utat és minden jóban részt. És kiáltsátok urunkhoz háromszor: Kyrie eleison!

Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az úr e napon e hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon a testét temetjük, hogy az úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyezze, hogy az ítéletnap eljővén az ő minden szentjei és felemelkedettei közé jobb felől való odaiktatás végett felélessze őt! És tibenneteket is!
Clamate ter: Kyrie eleison!

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 9-11. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Ismeretlen szerző: A halál diadala (XV. sz.) – részlet



Elmegyek meghalni, mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb, jóllehet bizonytalan legyen, de maga azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mire szeressem én azt, azki keserű végezetet ígér, kinek szerelme hiában való, mire szeretem azt, inkább elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mert mindennek erre kell jutni, és semmi meg nem bántja, hogy kinek ez rész meg nem adatnéjék.

Elmegyek meghalni, én ki mastan jelenvaló ember vagyok, az elmúltakhoz hasonlatos leszek, ha el nem mentem, de mag még elmegyek meghalni.

Lássadsza hova megyen minden jelenvaló élő ember, mert az folyó ár énvelem mondatja, elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mert a halál valahányszer megérzem bizonnyal lenni, halálos bűnt inkább elhagyok.

Elmegyek meghalni, kemény szentencia az gonosznak, és az jónak kellemetes adatik, az élést halál követi, azért elmegyek meghalni.

elmegyek meghalni, hamuvá lejendő vagyok, miképpen születtem, ezenképpen megvégeztetem.

Elmegyek meghalni egyebeket követvén, még énutánam is többen jönnek, mert sem első, sem utolsó nem vagyok, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, király vagyok, de micsoda az tisztesség, micsoda ez világi dicsekedés, mert embernek király ura az halál, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, pápa vagyok, de az halál engem nem hagy sokáig pápálkodni, de befogja számat.

Elmegyek meghalni, püspök vagyok, de az botot, az sólyát, az skófiomot, az püspöksüveget, akár akarjam, akár ne, de elhagyom és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, semmi vidalalomval meg nem győztetem, esetben vitéz vagyok, de az halált nem tanultam meggyőzni.

Elmegyek meghalni, bajnok vagyok, küzdést jól tudok, de az halált meg nem győzhetem, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mert az vénség engem tovább nem hagy élni.

Elmegyek meghalni, vén vagyok, és immár az én időmnek vége közel vagyon, és az halálnak kapuja megnyílt, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, bölcs beszédű vagyok, egyebeket beszédemmel megrekesztettem, de az halál megrekeszte engemet, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, gazdag vagyok, de az arany avagy az marháknak sokasága nekem semmit nem használ.

Elmegyek meghalni, szegény vagyok, és semmit velem el nem viszek, ez világot megutálom, mezejtelen belőle kimegyek és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, bíró vagyok, ki immár sokakat megfeddtem, de az halálnak ítéletit rettegem és elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, az gonosz gyönyörűség engem meg nem tart, sem az bujaság az én életemet meg nem hosszabbítja.

Elmegyek meghalni, nemes nemből születte, de az nemzetség az én üdőmet el nem halaszttya, azért elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, látásra szép vagyok, de az halál az szépségnek és az nemes termetnek nem tud kedvezni.

Elmegyek meghalni, bölcs vagyok, de vallyon minemű bölcsesség tuggya az halálnak okosságát meggyőzni? oly, mint azt mondanája: egy sem.

Elmegyek meghalni, bolond vagyok, de az halál sem az bolondnak, sem az bölcsnek nem nyújtja békességnek frigyét, avagy szegődségét, de mind egyetemben elmennek az halálra.

Elmegyek meghalni, külömb külömb jó étkekvel és borokval megtellyesültem, élvén ezek felett, mégis mondhatom, elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, barát vagyok, ez világnak szerelmének meghalandójul és jó életet vejendőjül, ezenképpen jól megyek meghalni.

Elmegyek meghalni, orvos vagyok, de az orvosságval meg nem szabadulok, mert akármit mivellyenek az orvosok, azért én elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, mit vigadok? az homályos szerencse megcsalja a vigadozót, miért hogy meghal az vigadozó, azért én mit vigadok, inkább elmegyek meghalni.

Elmegyek meghalni, sok pénzű vagyok, de az pénznek sokasága soha az halált el nem távoztatja.

Elmegyek meghalni, alejtván hosszú ideig élni, és netalántán ez az utolsó nap, azért készülök meghalni.

Elmegyek meghalni, örülvén nem örülök sok ideiglen, de ez világnak örömeit elhagyom, és az halálra megyek.

Elmegyek meghalni, engem nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetem még az enyimtől is, mikoron én meghalok.

Elmegyek meghalni, de nem tudom, hova megyek, sem tudom mikoron megyek el, de akárhova fordóham magamat, ha azért az halálra megyek.

Elmegyek meghalni, látván hogy az halál mindeneken uralkodik, és igen sűrű és gyakor az év halója.

Elmegyek meghalni, azért kérlek téged, kegyelmes Krisztus, hogy irgalmazz énnekem, megbocsátván minden én bűneimet, mert meg kell halnom.

Elmegyek meghalni, kérvén én uram Krisztust, hogy mindenek esedezzenek énérettem, és bocsánatot nyerjenek énnekem, ezenképpen jól megyek meghalni.

Elmegyek az első halálra, hogy az én uram Krisztus a másod haláltól megmentsen engemet, ezenképpen jól megyek meghalni.

Elmegyek meghalni, remélvén az örökké megmaradandó életet, kiért ez elmulandó életet megutálom, ezenképpen jól megyek meghalni.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 15-18. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-Aljától (1804 körül)



Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje
Szülőföldem, képedet.
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömi, gondjait,
Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gígászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink.
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 11-12.old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák



Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az eset óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 10. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária - Móra Könyvkiadó 1985.)

Ady Endre: Hazamegyek a falumba (1907)



Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.

Titkos hálóit értem szőtte hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.

Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.

Mintha pendelyben látna ujra
S nem elnyűve és megsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.

Majd szól: „Én gyermekem, pihenj el,
Békülj meg az én ős szivemmel
S borulj erős vállamra.”

Csitítgat, csittít, csókol, altat
S szent, békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szivemre.

S mint kit az édesanyja vert meg,
Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,
Úgy alszom el örökre.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 9. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Kántor Lajos: A hiányzó otthon - Szabédi László metaforája*




A „rontás” mintha még Szabédi születése előtt kezdődött volna. Egy 1943-as rádióelőadás ránk marad szövegében nemcsak az a kiábrándultság dolgozik, amelyben számos észak-erdélyi magyar osztozott, a vezető (hivatali) pozíciókba érkező úgymond anyaországiak nyomulása láttán (ennek az életérzésnek a legkiemelkedőbb irodalmi dokumentuma Reményik Sándor költészetéből idézhető, a Korszerűtlen versek) – Szabédi László a maga különös sorsát, a „külön kerék” érzetét eredezteti paradox szülőföld-metaforájából. A több változatban megtalálható, önvallató metafora (A Nélkülem című 1930-as szonettben: „romokon sodródó sorskerék”) végül is általánosabb értelmű; bizonyára a költőnk szellemében görgethetjük tovább, erdélyi sorskerékről szólva a továbbiakban. Noha 1943 és 1959 között történtek a költő életében a látványosabban emberpróbáló külső-belső események, a Szabédi ősök leszármazottja már 1907-re, születése évére emlékezve az otthontalanság érzését kénytelen megfogalmazni:

„Mikor a rádiótól azt a felszólítást kaptam, hogy arról a tájról beszéljek, ahol gyermek voltam, ismerős zavar fogott el. Ez a zavar mindannyiszor erőt vesz rajtam, valahányszor nekem szegezik a kérdést, hogy hová való vagyok, s ez újra meg újra azt bizonyítja, hogy sehová sem vagyok való. Külföldön még csak hagyján, németektől, franciáktól az ember nem is várja, hogy maguk közé valónak ismerjék el, ott helyes a kérdés és könnyű a felelet; az ember egyszerűen magyarságára hivatkozik. Valamivel kényelmetlenebb, de még mindig megoldható a helyzet Budapesten; itt erdélyi vagyok, közelebbről kolozsvári. De otthon, Kolozsvárt, ahol kevés híján harminc esztendeje lakom – és itt a megértés kedvéért azt is meg kell vallanom, hogy az idén kezdtem harminchat éves lenni – mondom, otthon is gyakran vallatnak, hogy hová való vagyok s ebből nyilvánvaló, hogy a kolozsváriak éles szeme azonnal meglátja rajtam az idegent. Még különösebb az, hogy egy-két éves jövevények, akiket én sohasem láttam huszonkét éven át, otthonosan jönnek-mennek, a város minden kövére ráismernek, mutogatják nekem a Szent Mihály-templomot s a Mátyás király-szobrot, a Farkas utcát és társait, kedves, lekötelező házigazdaként, s a végén, nem tolakodón, csak kíváncsian, sőt talán csak merő udvariasságból, megtudakolják tőlem, hogy: na és te, öregem, te hová való vagy? Bezzeg azonnal észreveszik rajtam, hogy nem vagyok kolozsvári. Ők talán azok? Tulajdonképpen ők sem azok, csakhogy ők mindenütt otthon vannak. Otthon vannak Pécsen, otthon Budapesten, miért éppen Kolozsvárt ne volnának otthon? Én viszont Kolozsvárt se vagyok otthon, másutt se vagyok otthon. Sehol se vagyok otthon. Miért? Sok idő eltelt, amíg világosan felismertem, miért.
Azért, mert nem otthon születtem.”

E furcsa kijelentés földrajzi és életrajzi pontosítása előtt idézzünk fel néhány történelmi adatot, amelyek Szabédi sajátos szülőföld-vallomásához adalékul, háttérmagyarázatul szolgálhatnak. Az egyszerűség kedvéért forduljunk A magyarok krónikájához (1995); a millecentenáriumi képes-szemelvényes, nagyközönségnek készült összefoglalásban nem fordul ugyan elő Szabédi László neve, az 1907 és 1959 közti eseménynaptárban tallózva mégis a (Marosvásárhelyhez közeli) Sáromberkétől Kolozsvárig ívelő, Strasbourgot, Budapestet, Aradot, Sepsiszentgyörgyöt, Bukarestet, Moszkvát érintő életútnak a megértéséhez kerülünk közelebb. 1907-ben még a király szentesíti a törvénycikkelyeket, többek közt a gazda és a gazdasági cseléd közti jogviszonyt szabályozó ún. derestörvényt, és a vasúti szolgálati rendtartásról szólót is, amely kötelezővé teszi a vasútnál a magyar nyelvtudást; de ez az év hozza meg a munkástüntetések kiszélesedését, s a nemzetiségi megmozdulások szintén erősödnek. 1908-ban indul a Nyugat, a budapesti baloldali fiatal értelmiségiek pedig megalakítják a Galilei Kört. 1913. február 13-án a magyar kormány eredménytelen tárgyalást folytat a Román Nemzeti Párt vezetőivel; egy évvel később, 1914. február 17-én Tisza István miniszterelnök tárgyalásai a román komitéval ugyancsak eredmény nélkül zárulnak, illetve az eredmény: a Nemzeti Párt meghirdeti a harcot a román nép nemzeti, politikai, kulturális és anyagi érdekeinek, jogainak kivívásáért; 1916. augusztus 17-én Románia csatlakozik az antanthoz, tíz nap múlva hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának, és betör Erdélybe; 1918. november 20-án kiáltványában a Román Nemzeti Tanács Magyarország román-lakta területeinek elszakadása mellett foglal állást; december 1-jén Gyulafehérvárt az erdélyi románok nemzeti gyűlése kimondja csatlakozását Romániához; december 24-én a román csapatok bevonulnak Kolozsvárra.

1919. március 2-6.: Moszkvában 35 párt és szervezet 52 küldötte részvételével megalakul a Kommunista Internacionálé. 1919. október 1-jén román állami tulajdonba veszik a kolozsvári magyar színház épületét. 1920. június 4.: Versailles-ban, a Kis Trianon kastélyt a Nagy Trianon palotával összekötő csarnokban aláírják a Magyarországgal kötött békeszerződést, amelynek értelmében Erdély mostantól Románia része. Két esemény a magyar művelődéstörténetben, 1922-ből, illetve 1923-ból: a tizenhét éves József Attila megjelenteti első verseskötetét, A szépség koldusát; kiadják Bartók Béla és Kodály Zoltán Erdélyi magyarság. Népdalok című gyűjtését. 1924. július 1-jén a Menekültügyi Hivatal jelenti, hogy eddig 350.000 ember jött át Magyarországra az elcsatolt területekről. 1926. július 18-án megalakul Marosvécsen az Erdélyi Helikon írói munkaközösség. 1935. április 16-án a Zilahy Lajos által meghirdetett Új Szellemi Front író tagjai tanácskoznak Gömbös Gyula magyar miniszterelnökkel. 1940. augusztus 30.: a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarország része. 1943. augusztus 23-29: Balatonszárszón a népi írók Magyar Élet könyvkiadója és a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezet konferenciát szervez az ország jelenéről és jövőjéről.

1944. október 25.: a végéhez közeledő második világháború egyik emlékezetes dátuma – a szovjet és román csapatok Nagyváradnál elérik a trianoni határt, Észak-Erdélyben szovjet katonai közigazgatást vezetnek be. 1945. február 6.: Romániában kihirdetik a Nemzetiségi Statútumot, amely deklarálja az állampolgárok jogegyenlőségét, biztosítja az anyanyelv szabad használatát; március 6.: megalakul Petru Groza kormánya; március 13.: a szovjet katonai közigazgatást román közigazgatás váltja fel Észak-Erdélyben; június 1.: Bolyai Tudományegyetem névvel Kolozsvárt új törvényes alapot teremtenek a magyar nyelvű önálló egyetemi oktatás számára. 1946. február 27.: Budapesten aláírják a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt; június 17.: a Szlovák Nemzeti Tanács a reszlovakizációhoz köti a felvidéki magyarok csehszlovák állampolgárságának megadását; augusztus 20.: a párizsi békekonferencián a magyar küldöttség 4000 km2-es határkiegészítést kér Erdély felé (az érintett területen élő 500 ezer főnyi lakosság 67 %-a magyar nemzetiségű). 1947. február 11.: Petru Groza a magyar-román vámunió megteremtéséről nyilatkozik; május 2-5.: Groza miniszterelnök száz tagú küldöttséggel Budapesten tárgyal; augusztus: a moldvai csángó-magyarok számára több mint száz magyar tannyelvű iskolát állítanak fel (az 1950-es években megszüntetik valamennyit); augusztus-december: a magyarországi németek kitelepítésének második szakasza. 1948. január 22-24.: a román kormányküldöttség aláírja Budapesten a magyar-román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1949 október: (A Rajk-perrel összefüggésben) hazaárulás vádjával letartóztatják a Romániai Magyar Népi Szövetség vezetőit. 1950. június 25.: megkezdődik a koreai háború. 1956. október-november: a magyar forradalom eseményei. 1958. június 16.: Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál kivégzése. 1959. február 22.: a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem egyesítése a román Babes Egyetemmel.

Ehhez a Kárpát-medencei (elsősorban magyar-román vonatkozású) történelem-koncentrátumhoz kell hozzárendelnünk Szabédi László életének és művének dátumait és folyamatait – el egészen 1959. április 18-ig. A román irodalom 1979-ben, a bukaresti tudományos kiadónál megjelent kronológiája is megemlékezik erről a napról: ekkor hal meg Kolozsvárt Szabédi László költő, prózaíró és esztéta – olvasható a VI. századdal kezdett irodalomtörténeti áttekintésben, amely hellyel-közzel romániai magyar írókat is említ (nemzetiségük megnevezése nélkül); a halál neme nem kerül szóba, az életmű hétsoros összegezésében viszont az áll, hogy Szabédi költészete hűen tükrözi a szerző világnézeti fejlődését a lemondó, borúlátó elmélkedéstől a világba vetett végtelen hitig és társadalmi optimizmusig. (A Pannon Enciklopédia „Magyar nyelv és irodalom” kötete, a Szabédi Lászlónak szentelt mondat 1997-ben ennyit tudat: „romantikával ölelkező realizmusa már a népiség jegyében bontakozott”.)

Romantika és realizmus, népiség és a költő „világnézeti fejlődése” tényének megállapítását vagy cáfolatát a szabédi mozzanattal – a mozzanatnál többel: az origó, Szabédi körüljárásával – kell kezdenünk. A „nem otthon születtem” kijelentés után az idézett rádióelőadás ugyanis így folytatódik: „Otthon Szabédon lett volna, ebben a kedves mezőségi faluban, amely úgy búvik meg a szelíd hajlású dombok között, mint a világ képe egy nagy mosdótálban”. A szabédi Nagyréten (1936) viszont korántsem ilyen idilli képet láttat: a boldogságot már a verses vallomás legelején a kínnal köti össze:

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre.
Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszakadtam belőle.

A szabédi ősök történetének versbe foglalásával egyidejűleg mondja tehát a kiszakadás kezdetét is; a „székely jogon” örökölt föld, „nemességszerző Márton” már csak családi emlék:

Apámat a szükség
az ősi örökség
eladására bírta,
vasutasnak állott
s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
látott bút, bajt, könnyet,
hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

Prózában (az 1943-as rádióelőadásban) erről a következő áll: a nagyapa, „Dénes uram”, egy öreg könyvbe, Virág Benedek Századainak egyik kötetébe beírta az ítéletet: „1882-ben Sándor elment tanulni. Tanulni ment, azaz ettől kezdve bolyongás lett az élete. Málnásfürdő, Rév, Barátka, Sepsiszentgyörgy, s mit tudom én még milyen állomáshelyek után Sáromberkére nevezték ki állomásfőnöknek és én aztán itt születtem. Sáromberkén születtem, tehát nem otthon.” Ugyanez versben:

Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpaim alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen,
messzi várost bejártam!

Az idegenség-élmény – A szabédi Nagyréten a bizonyság rá – többé már nem felejthető el, nem irtható ki az emlékezetből, a „hördülő kutyatorok” a szelíd hajlású dombok közé bújt, vonatot sosem látott faluban „morgó mozdonykutya” annak számára, akinek sorsa a gyorsvonat.

A tizenkilenc évesen megismert, fogadott szülőfalu mégis a családi fészek; apai és anyai ágon a felmenők közt szabédi gazdák és unitárius lelkészek egyaránt találhatók. Az anyai nagyapa, Rédiger Géza a falu tekintélyes embere (sírját ma is tisztelettel gondozzák a szabédiak), jegyzett papköltő; Szinyei bibliográfiája négy könyvéről tud, s az életrajzi ismertetésben megjegyzi, hogy Kriza János a kolozsvári unitárius kollégiumban Rédigernek „nemcsak tanára volt, hanem nevelője is”. a költő-unoka ugyancsak büszke Rédiger Gézára: egyik hosszabb önéletrajzában (1950-ben) több Rédiger-verset idéz, a közállapotokat bíráló szakaszokat emelve ki; a végül is a sikertelennek mondható pályát így kommentálja: „költő tevékenysége éppen a milléniumi optimizmus éveire esett, Szabolcskát felmagasztalták, őt elsüllyesztették”. Az apa, Székely Sándor (1870-1936) sem az értelmiségi ranglétrán, sem a költészetben nem jutott odáig, mint a Rédiger-nagyapa, jóllehet ő is az unitáriusok kolozsvári kollégiumában tanult; három gimnáziumi osztály elvégzése után, tizennégy évesen hazahívták, gazdálkodni. Szabédi László oldalakon át írja le apja csendes tragédiáját – és mindazt, amit neki a (magántanulóként) hat, pontosabban bizonyítvánnyal igazolhatóan csak öt osztályt abszolvált, tulajdonképpen autodidakta értelmiséginek a családon belül köszönhet és felróhat a fiú. A tizenhat éves korában a szabédi mester mellett segédtanítóskodott Székely Sándor immár mint (1913-tól) kolozsvári vasúti kistisztviselő Diderot-t, Platont, Spinozát, Hume-ot, Reousseau-t, Kantot, Schopenhauert, Eötvöst, Kossuthot, Somló Bódogot olvasta, Shakespeare-ből, Madáchból jeleneteket szavalt, kedvenc költője azonban Petőfi volt. Fiatal korában maga is írt verset.

Szabédi László szerint „pompásan, de kissé retorikusan verselt, sok epigonnál jobban; volt is valami állandó sértődöttség a családunkban – a nagyapám s az apám érdekében – az érdemtelen mellőzöttség miatt”. Ugyan-ebben a családra részletesen kitérő önéletrajzi pótlásban a gondolkodó Szabédi megértéséhez rendkívül fontos információt találunk: „Kollégái körében [ Székely Sándor] nem talált hozzá hasonlóan széles érdeklődésű embert, s így igen korán gyermekeit tette meg vitatkozó feleknek, elsősorban éppen engemet, aki már gyermekfővel olvastam egész könyvtárát. Elmondhatom, hogy többet tanultam apámtól, mint összes tanáraimtól együttvéve. Hihetetlenül élénk szellem volt, mohó tudásvágyának azonban korlátokat szabott tipikusan kispolgári világképe. Minden új érdekelte, élete végén is; Rutherford s Einstein népszerű formában írt könyveit lázas érdeklődéssel olvasta, lelkesedett Le Dantec monista filozófiájáért (ezekkel én ismertettem meg).” (És itt a korra jellemző kitétel következik – az idézett önéletrajz s a „pótlás” ugyanis hivatalos célra készült: „De jellemző – írja Szabédi 1950. október 1-jén –, hogy a marxizmust csak hírből ismerte [ ...] s nyilván összetévesztette a fouriérizmussal.”) Szabédi Lászlót és nem csupán az apát jellemzik azok a sorok is, amelyek az első világháború utáni hatalom változásról, a „nagy törés”-ről, Székely Sándor magyarságtudatáról szólnak. „Iskolába járatott, de az impériumváltozás után tanácstalanul, hiszen a magyar nyelvű iskolázás megrekedt a diplomát nem nyújtó középfokon. Másrészt (ezzel szorosan összefüggve) az elhelyezkedési lehetőségek megcsappantak. 1920-ban felesküdt a román államra, s erről beszélni sem szeretett. Esküjét megalkuvásnak érezte, s emlékszem egy reám rendkívül mély benyomást tett beszélgetésünkre, melyben a maga példájával óvott, hogy soha az állam szolgája ne legyek, mert az ember az állam szolgálatában elveszti függetlenségét. Az érvelés kitűnő volt, csak éppen arra a kérdésre nem tartalmazott választ, hogy hát mi legyek. Nacionalista volt tehát, de egyben humanista is. A XX. század nacionalizmusának jelentéseit értetlenül figyelte. Nem egyszer mesélte el, hogy az ő gyermekkorában (tehát a múlt század 70-es és 80-as éveiben) milyen más volt a magyarság és a románság viszonya: „Szabéd magyar legényei ha táncot rendeztek, meghívták a szomszédos Rücs román legényeit, s a kezes az ünnepiesen fogadott vendégeknek a legszebb, legügyesebb, legjobb táncú leányokat adta kezére. Megfordítva is ugyanez történt.”

Az édesanya, Rédiger Emília (1873-1963), aki 1907. május 7-én szülte meg második fiát, Lászlót, nem vált ilyen legendás figurává, illetve egészen másképp lett az. Az „önéletrajzi pótlás” az apának tulajdonítja a hat gyermek (Ilonka, Sándor, László, Piroska, Irénke, Rózsika) felnevelését, a mamáról így emlékezik meg: „... a háztartás gondjai szegény gyámoltalan anyámra szakadtak, akinek végtelen élhetetlenségéről ma is legendák szállanak a családban. De helytállt, megküzdött a szegénységgel. Mindennap nyolc szájnak adott enni; nyolc személyre adott tisztát, s varrt, foltozott”. Még egy helyen bukkan elő alakja – ott, ahol Szabédi a vallással való kapcsolatát „igazolja” (1950-ben). „Hát az anyám serényen imádkoztatott is minket minden lefekvéskor, de mi igen korán divatba hoztuk a néma imádkozást, amely aztán rohamosan nem-imádkozássá fajult. Az asztali áldással is hasztalanul próbálkozott, az apám nem szerette. (Mi sem.) Az apám ugyanis antiklerikális volt.” (Antiklerikalizmusa, magyarázza az író-fiú, elsősorban a „szent szoknyások” ellen irányult, de a „pohos” protestáns papokat sem kímélte. Gyermekeit azonban nem nevelte tudatosan ateistává.)

Ez a leírás főként a kolozsvári évekre, a Lázár utcai családi házban megéltekre vonatkozik. A sáromberki és zernesti (fogarasi) vasutas-évek a szülőföldhiányt körüljáró rádióelőadásban jelennek meg. A történelmi Maros-Torda vármegyéhez tartozó, akkoriban ezer lakosú magyar községben a Teleki grófok birtokán dolgozó uradalmi cselédek közt akadtak románok is, ám ez a környezet nem lehetett hatással a kisgyermekre – az állomásfőnök nem a faluban lakott, a családnak nem volt tulajdonképpen köze Sáromberkéhez. „Külön világban éltünk, külön törvényeknek voltunk alávetve. Ha behunyom a szememet, az állomásépület előtt hatalmas fenyőfákra emlékezem, a síneket látom magam előtt, amint bizonyítják a geométriai tételt, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak. Szinte ezeken a síneken tanultam meg járni.” A zernesti állomás, ahová négyévesen került, szintén kívül esett a falun, minthogy azonban Szabédi (Székely) László itt kezdte iskoláit, Zernestről már nem csupán a sínpár vésődött be emlékezetébe. Iskolába menet a 2000 méter fölötti Királykővel nézhetett szembe, Törcsvár felé a még magasabb Bucsecs emelkedett. De nem a földrajzi táj mássága az igazán fontos, hanem az összehasonlíthatatlanul mozgalmasabb emberi világ. „Hatalmas cellulózgyár foglalkoztatta a munkások és tisztviselők százait, tanítónők egész raja oktatta a gyönyörű állami iskolában a román meg a szász gyerekeket. Persze magyarul. Én, amíg Zernestre nem kerültünk, nem is tudtam, nem is gondoltam volna, hogy másképp is lehet beszélni, mint magyarul.” Az emlékezés itt valósággal novellába vált – probléma-közelbe kerülünk egy beszélgetésfoszlány kommentárja révén: „Alighogy Rekker elmegy, kérdem Brancsottól: Ti hogy beszéltek? – Németül, azt mondja. – Németül, nevetek, hiszen a németek is csak magyarul beszélnek. – Nem, azt mondja Brancsott, németül. – Á, mondom én, hiszen németül nem is lehet beszélni. De Brancsott erősíti, hogy ő tud. Mind erősíthette, előttem világos volt, hogy csak a magyar szónak van értelme. El is határoztam, hogy bebizonyítom neki. Közben bementünk az osztályba. – Idenézz! mutattam az asztalra, az asztalnak hogy mondják németül? – Tisch, feleli. – Na látod, diadalmaskodtam és megfogtam az asztal sarkát. A magyarok azt mondják neki, hogy asztal – és asztal is! Az asztalt azért hívják asztalnak, mert asztal. A kétnyelvű Brancsottban úgy látszik, megingott a Tisch bizonyossága, ránézett az asztalra, s habozva mondta: csakugyan asztal.”

A dolgok ilyetén való gyermeki elintézése ellenére, a kisiskolásban ekkor kezdett kialakulni az érzés, hogy ők tulajdonképpen nem otthon laknak, hanem „egy már-már unalmassá váló vendégeskedés” részesei; „lehetetlen volt nem vennem észre, hogy mi egészen másféle emberek vagyunk, mint a zernestiek. Még ruházatunk is más volt, mint a Brassóból öltözködő szászoké meg románoké. A beszédünk is. Sokszor javítottam ki egyik-másik gyereknek egyik-másik szavát. Beszéd- és értelemgyakorlatok alkalmával valósággal tündököltem a Pfaffok, Brancsottok, Teleánok stb. között. Mivel pedig sokáig nem is tudtam, hogy ők nem magyarok, hamar megérlelődött bennem, hogy nálamnál okosabb gyermek nincs is egész Zernesten.”

A „vendégség” 1913-ban ért véget és kezdődött a kolozsvári – álom. Székely Sándort, saját kérésére, áthelyezték Kolozsvárra, ugyancsak az államvasutak kötelékében, az üzletvezetőségre, kishivatalnoknak. A család első itteni lakása, egy városszéli bérházban s az unitáriusok iskolája: akár természetes, hétköznapi valóságnak számíthatott volna. A Zernesten még mindent tudó gyermek nem így élte meg a változást, sem a kolozsvári utcán s a bérházban (ahol mindenkinek köszönni akart), sem az osztályban. „A tudás, melyben Zernesten valósággal tobzódtam, lassanként az osztálytársak és a tanító közös titka lett. Olyan véghetetlenül rosszul éreztem magam Kolozsvárt, hogy végül már nem is hittem el, hogy Kolozsvárt lenni valóság, hanem, először habozva, de aztán a bizonyosság erejével, úgy határoztam, hogy mindezt csak álmodom. Csak álmodom az iskolát, a főteret, a Szent Mihály-templomot, s a Mátyás király szobrát. Vártam a felébredést, csak azt nem tudtam eleinte, hogy hol fogok felébredni, Zernesten vagy Sáromberkén. Mire aztán rájöttem, hogy mégsem álmodom, arra is rá kellett jönnöm, hogy bizony álmodik nálunk az egész család, álmodik az anyám is, álmodik az apám is. Alig egy évig laktunk Kolozsvárt, akkor az apám egy kis házat vett a hóstátban, s oda zárkózott be a család, hogy nyugodtabban álmodhassunk. A kaput ugyan se nappal, se éjjel nem zártuk kulcsra, de ami a kapun kívül történt, azt mi csak egy lyukon keresztül szemléltük, nem vettünk benne semmi részt. Úgy éltünk Kolozsvárt, mintha nem is Kolozsvárt éltünk volna, a kapun belül az apám fákat ültetett, az anyám virágokat, s ez a kis telek, ma már világosan látom, csak telekkönyvileg tartozott Kolozsvárhoz, lelkiekben szervesen folytatta azt a szabédi telket, melyet az apám azért adott el, hogy a gyermekeit Kolozsvárt neveltethesse. Amíg gyermek voltam, nem tudtam, de most egész világosan áll előttem, hogy én a gyermekkoromat tulajdonképpen nem Kolozsvárt töltöttem, ahol – egyik barátom helyes megjegyzése szerint – máig is csak statisztikai adat vagyok, hanem egy légies, irracionális mezőségi faluban, ahol pedig tizenkilenc éves koromig nem is jártam, de amely az apám és az anyám emlékein keresztül állandóan körüllebegett, Szabédon.”

Így kerekedik ki a metafora, az álmodott szülőföld képe. Így és itt kezdődik a tagadások kora, majd az építkezésé – továbbra sem szabadulhatva a rontástól.


* Az újabbkori erdélyi magyar irodalom egyik leggazdagabb és ugyanakkor talán a legtöbb titkot rejtő életműve a Szabédi Lászlóé (1907-1959). A költő, prózaíró és tudós Szabédi életének és halálának megfejtéséhez az „otthon” motívum elemzésével juthatunk közel. Egy készülő Szabédi-könyv itt olvasható fejezete próbálja ezt körüljárni egy mindmáig közöletlen Szabédi-vallomás felhasználásával. Ez a fejezet egyúttal tiszteletadás a Forrás szülőföld-számát szerkesztőknek. (K. L.)

Szabédi László (1907-1959): A szabédi hegy alatt (1930)



Bota Sándor meghala,
pedig fiatal vala;
felesége búvába
ríttin-rivu utána.

Azt a falu tudhatja,
akárki megmondhatja,
úgy éltek, mint két galamb,
turbékoló két galamb.

"Mikor a nap leszállott,
galambom is elszállott;
az a nap még visszajő,
de galambom már nem jő."

Sír az asszony: galambom,
sír a nép: szegény asszony;
csitítják, vigasztalják,
maguk sírva hallgatják.

"Házunkban a pad alatt
vadrózsahajtás fakadt;
öntözgettük, kíméltük,
örömünkre neveltük.

Örömünkre hagytuk meg,
de csak bánatomra lett;
csak magamban öntözöm,
s csak könnyekkel öntözöm.”

A szabédi temető
kicsi hegyen nagy lejtő,
de olyan szép temető
a világon nincs kettő.

Bota Sándort most viszik,
oda el is temetik.
Páros csillag elszakadt,
páros ág is elhasadt.

Mikor a sírt felrakták,
Bota Sándort ott hagyták.
Felesége nem hagyta,
ilyen szókkal siratta:

„A szabédi hegy alatt
szántottam egy darabat,
bévetettem lenmaggal,
Sándor nevű urammal.”

(Forrás: http://irodalom.elender.hu/erdely/szabedi.htm)


Szabédi László (1907-1959): A szabédi nagyréten (1936)



(Részlet)

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem;
múltam múló agyrém,
a szabédi Nagyrét
kapat már új erőre.
Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.

Ebben a faluban
élt nagyapám, s ugyan-
ebben élt minden üke,
kik évszázadokon
által székely jogon
öröklék mindenüket
a nemességszerző
Mártontól, ki első
ízben hordta nevüket.

Apámat a szükség
az ősi örökség
eladására bírta,
vasutasnak állott,
s gyermekeit, hatot,
gimnáziumba írta,
látott bút, bajt, könnyet,
hogy nekünk a könyvet
ládaszámra szállítsa.

Hej, pogány tudomány
keserves adomány,
belehalt egy szép húgom!
Szomorú volt, amíg
csak élt, s egy folyamig
utazott a vasúton.
Túl van a halálon,
de vajon sajnálom,
vagy irigylem? - nem tudom.

Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpam alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen
messzi várost bejártam!

Hol útnak híre sincs,
vonatnak nyoma sincs,
ottan is úton lenni!
Apáddal, anyáddal
lenni a családdal,
s mégis otthon nem lenni!
A szülőfalutól
messze a vasúton -
a vasúton születni!

- - - - - - - - - - - -

Csak a csapongó dongó
dongása zsong-bong. Ó,
duruzsoló darazsak!
Hogy illan az illat,
és villan a villa,
és perzsel a nap parazsa!
Rét! Rét! Ez a Nagyrét!
Fény! Fény! Ez a napfény!
Megérkeztem már, haza.

Csupa kék, csupa zöld,
csupa ég, csupa föld,
pihesarjún pihenek,
nap csiklint: kicsi kín,
kicsiny gyermeki csíny,
kacsintok csak, s nevetek,
nevetek lihegőn
lengnek a legelőn
légi fehér tehenek.

Rozskéve, húsz, nagyok,
asszonyok úsznak ott
pirosan a rozson át,
részibe arató
három ringó hajó
töri hajló derekát,
roskadón hajlanak,
rozskévék hullanak
sorba sarlójuk nyomán.

Tengeri-tengeren
úsznak az emberek,
mint kiket ingat az ár,
meleg a, libeg a
remegő levegő,
rezeg a, reng a határ,
idd a fényt, ittasulj,
minden súly pihesúly,
súlyemelő ez a nyár!

Robban az útgöröngy:
pazar keleti gyöngy
raja száll, szitakötők,
indul egy földdarab,
könnyűdik, szárnyra kap:
repül a billegető,
indul a, mozdul a
távoli ház fala,
bomlik a szalmatető:

repül a, repül a,
repül a, repül a,
repül a gólyamadár!
Kirepül, kelepel,
békát lát, brekeke,
lecsap, és felcsípi már,
kóvályog kevélyen,
maradék fedélen
a párja komolyan vár.

Repül a csavargó
ügynök, a pillangó,
repül a sárgarigó,
repül a pántlika,
repül a, repül a
répa, retek, mogyoró!
Repül a tengelic,
repül a kedvem is,
hej, hali hó! Hali hó!

Nyikorog, s kinyílik
egy kapu: ninini,
repül a nyitott kapu!
Azon át kirepül,
rongyokban menekül,
oszlik a, foszlik a bú,
körös-körül derül
az ég alja, örül
a föld, a szülőfalu!

Ebben a faluban
nem születtem ugyan,
szülőfalum mégis ez,
ebben a határban
búza, rozs, zab, árpa,
semmi jussom semmihez,
hanem a szarkaláb,
pipacs, búzavirág
és a szépség: enyim ez!

Most boldog vagyok itt,
mert kínjaim kicsik,
fut a nagyja előlem,
múltam múló agyrém,
a szabédi agyrét
kapat már új erőre,
életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle...

- - - - - - - - - - - -

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 29-34. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1977.)