Babits Mihály: A gólyakalifa

A Nyugat első nemzedékének egyik legjelentősebb alakja szekszárdi nemesi-hivatalnoki családból származott. Szülővárosa, családi környezete, a szelíd dunántúli táj meghatározó élménye irodalmi munkásságának. (Legszebben hatalmas regényvállalkozásában, a Halálfiaiban állít emléket családjának és ifjúkori környezetének: széles tablón mutatja be a századvégi középosztálybeli értelmiség tragikus sorsát.)

Pécsett, a ciszterciek gimnáziumában érettségizett. „A Dunántúl a papi nevelésen át formálja Babitsot hagyománytisztelővé és az antik szellem magányos megértőjévé egy antihumanisztikus korban” – írta Szerb Antal.

Budapesten magyar-latin szakos hallgatóként Négyesy professzor stílusgyakorlatain barátkozott össze Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Mint tanár Baján, Szegeden, Fogarason, majd Budapesten dolgozik hosszabb-rövidebb ideig, s közben nemcsak tanítja és tanulmányozza az irodaslmat, hanem műveli is. Már első versei és műfordításai érett, a költészet teljes eszköztárát ismerő poétát mutatnak. Osváth Ernő, a Nyugat egyik szerkesztője állandó munkatársul kéri a fiatal költőt. A folyóirat egyik 1917-es számát épp Babits háborúellenes verséért kobozza el a hatóság.

A fehérterror győzelme éles támadásokat, elszigetelődést jelent Babitsnak, aki egyre inkább a „tiszta művészet”, a politikamentes irodalom felé fordul. Klasszikus műveltsége, igényessége, kifinomult ízlése révén azonban mind nagyobb szerepe, befolyása lesz a Nyugat szerkesztésében, irányításában. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátora – ebbéli és szerkesztői minőségében egyként támogatja a népi irodalom új tehetségeit, a fiatal prózaírókat. Rengeteget dolgozott: lírikusként, műfordítóként, irodalomtörténészként, kritikusként, prózaíróként tartja számon a magyar literatúra históriája, bár koronként más-más műfajt emelt ki owre-jéből a hivatalos irodalomtörténet-írás. Elsősorban gondolati hajlamú költő, kifejezetten poeta doctus, aki a humánum, a kultúra értékeit védi. Költői magatartásának, gyötrelmeinek, vívódásainak legmegrázóbb dokumentum a Jónás könyve.

1932-ben kezdődnek hosszan tartó, kínzó betegségei: előbb sokízületi gyulladás, majd kezdődő gégerák. Nagy önfegyelemmel viselte a szenvedést – szinte utolsó pillanatig dolgozott. Temetésén a haladó magyar irodalom vezéregyéniségei vettek tőle végső búcsút. „Mindenki itt van, akinek itt kell lennie, testben vagy lélekben. Arany János életírója mögött egy villamoskalauz érkezik, a Jóska, volt újoncom, akit napos tizedes korában olvasáson értem, A gólyakalifát olvasta a naposasztalnál…” – írta Bóka László a temetésről a Babits-Emlékkönyvben.

A gólyakalifa volt az első regénye. 1913-ban kezdte közölni a Nyugat. „A gólyakalifa nem egészen a képzelet alkotása, gyermekkorom rémei ébrednek föl benne… Egy rettenetes, önmagát mindig folytató álom gyötört gyermekkoromon át. Mintha életem s talán minden költő életének szimbóluma volna, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban” – írta önvallomásában Babits. Bizonyára helytálló a regény értelmezőinek véleménye, akik a mű világirodalmi rokonait Balzac-nál, Oscar Wilde-nál, Stevensonnál keresték, illetve az éppen divatos Freud-tanok hatására hívták fel a figyelmet. Hiba lenne azonban nem észrevenni, hogy a mű mégis szuverén, sajátságosan magyar alkotás: egy tiszta lélek rettegése a bűntől, a mocsoktól, egy önmagát emésztő lelkiismeret felkavaró drámája. „Elég talán elaludni, hogy a gondtalan, úri jólétből egy másik, valóságos életében aljas nyomorra ébredjen a lélek, a becsültből megvetetté váljék, fényes esze eltompuljon, és maga is undorodjék önmagától.” (Halász Gábor) A regény persze – bármily könnyen adódnék is párhuzamok keresése – nem önéletrajzi, s így méltányolnunk kell líraisága mellett nagyon is tudatos szerkesztettségét, stílusának kidolgozottságát, színhelyeinek szuggesztív ábrázolását, a századforduló hangulatának, életkettősségének, az őri világ jobbik fele lelkiismeret-furdalásának egyéni, sajátos előadásmódját. Kardos László utal arra, hogy az asztalosinasból bizonyítványlopás révén lett írnok környezetének rajzában Babits éles társadalombírálatot gyakorol. Elemér nemes, elegáns életmódja, amely a regényben a nyomorúság mesteri ellentéte, végül a fiatalember rejtélyes betegsége miatt törést szenved, oda nem illő zavar kerül a sima, problémamentes, előkelő környezetbe. Létezhet-e nagyobb ellentét jellemek között, mint az írnok és Elemér karaktere között? S mégis, az írnok és Elemér egy s ugyanaz, a rossz bukásával elpusztul a jó is.

A GÓLYAKALIFA

Tábori Elemér, a tizenhat éves gimnazista, a család szeme fénye boldogan ébred a csillogóan szép májusi reggelen, izgatottan készül az iskolai majálisra. Mindenki körülötte sürgölődik: a cseléd, a szépséges édesanya, az ezüstlelkű nenne, kishúga, szép unokanővére és az öreg Vivi dada. Büszkén, csinosan megy a majálisra az iskola eminense, élvezi a gondtalan játékokat. A társas ebéden, a notabilitások között idegent lát: egy Amerikát járt mérnököt, aki azonnal magára vonja Elemér figyelmét – határozottan emlékszik az ismeretlen arcára, s egyre bizonyosabban érzi, hogy a mérnököt mint mestert kell szólítania… A tánccal, mulatozással telt nap után fáradtan zuhan ágyába, de csak vergődik a párnák között. Nem mer elaludni, úgy érzi, ha elalszik, teljesen védtelen lesz…

NIBELUNG-ÉNEK

Nibelung-ének C kéziratának első oldala 1220-1250 körül 

Forrás: www.wikipedia.org

A Nibelung-ének (Nibelungenlied) keletkezési idejét az irodalomtörténet a XII. század végére teszi. Szerzője ismeretlen, nyelvezete és helyszínismerete azt valószínűsíti, hogy a mai Ausztria területéről származott. Az ének eredeti kézirata nem maradt fenn, csupán egymástól többé-kevésbé eltérő változatok léteznek; ezek közül a filológia három kéziratot tekint a hitelesség szempontjából mérvadónak.

Az ismeretlen költő a Nibelung-énekben áthagyományozott, ősi mondai anyagot dolgozott fel, amelynek eredete történetileg a IV.-V. századra nyúlik vissza. A népvándorlás korának fontos történelmi és politikai eseményeiről szóló és a szájhagyományban élő régi énekeket germán dalnokok őrizték meg, adták tovább, majd rögzítették írásban, kiszínezve őket saját képzeletük termékeivel. Így jöttek létre a hősi énekek, s a későbbiekben ezek képezték a magját a XI-XII. században felvirágzó hosszabb lélegzetű elbeszélő formának a hősi eposznak.

A Nibelung-ének, a legnagyobb szabású német hősi eposz két régi germán mondakör összekapcsolódásából született. Az egyiknek témája a burgundi királyok (másképpen Nibelungok) pusztulása Etzel (Attila) hun király udvarában, a másik Siegfried alakja köré fonódik, és ifjúságának, majd halálának történetét mondja el. Mindkélt mondakör hősi énekek formájában öröklődött át. Ezekből az alapokból nőtt ki a Nibelung-ének, amely érzékelhetően magán viseli keletkezéstörténetének bélyegét, s ennek megfelelően három réteget épít egymásba.

A legmélyebb a civilizáció előtti, ősi mitikus-mondai réteg, amelyben a történet gyökerezik, s amelyet a szerzőnek többé-kevésbé sikerült megőriznie. Az elbeszélésben ugyan csak röviden és mellékesen esik szó az eredeti Siegfried-mondáról – az óriásokkal és törpékkel benépesített Nibelung-birodalomról, a kincs és a bűvös sapka megszerzéséről, a sárkányviadalról -, a költeményben megelevenedő főhősök azonban minden lovagi-udvari átstilizáltságuk ellenére a barbár kor gátakat nem ismerő, végletes egyéniségei, akiket őserejű szenvedélyek vezérelnek: mértéktelenül szeretnek és gyűlölnek, határtalanul szenvednek. A burgundiak sorsát megpecsételő katasztrófa vérgőzös atmoszférájával, a kegyetlenség és a bosszú féktelen tombolásával pedig a barbár világ szabadul be a hun király ékes palotájába, és szükségszerűvé teszi a gigászi pusztulást.

A második réteg a történelmi mondavilágból ered, és a germán mondakör népszerű figuráiban – Attilában, Dietrich von Bernben és Hildebrandban – testesül meg. (Dietrich von Bern Nagy Theoderich gót király mondabeli neve; Arany János Buda halála című elbeszél költeményében is szerepel Detre szász néven.) Alakjuk rokonszenves megformálásával a Nibelung-költő az énekmondó hagyományt követte: Attila úgy szerepel, mint jóságos, nagylelkű fejedelem, akinek udvaránál menedéket találnak az üldözöttek. Dietrich és Hildebrand tragikus hősök, az igazság bajnokai, a zsarnokság elleni küzdelem harcosai. Nem véletlen, hogy egyedül ők élik túl a nagy kataklizmát, hiszen fölötte állnak a konfliktusoknak, amelyek előidézik az iszonyatos véget.

A költemény harmadik s egyben a legszembeszökőbbe3n érvényesülő rétege az udvari-lovagi közeg, amelybe a szerző beágyazza az ősi anyagot. A költő a maga idejének, a lovagvilág fénykorának szellemiségével, erkölcsével itatja át s az udvari életforma jellegzetes külsőségeivel köríti a történetet. A cselekmény fő mozgatórugója a lovagi erkölcsi kódex egyik sarkalatos tétele: a nőtisztelet és a nők szolgálata, hiszen az eseménysort két nő, Krimhilde és Brünhilde összeütközése indítja el. Ugyanakkor meghatározó jelentőségű a történet alakulása és a szereplők magatartása szempontjából a lovagi morál talpkövét képező vazallusi hűség a hűbérúr iránt. Ez a feudális kötöttség teszi érthetővé Hagen ellentmondásos alakját, aki rettenthetetlen hős vagy csalárd gyilkos, aszerint, hogyan kívánja Gunthernak tett hűségesküje. A figurák jellemrajza a lovageszményt követi. Gunther nagylelkű, nyájas, vendégszerető király – bár a költ gyengéit sem hallgatja el -, Gernot és Giselher tiszta szívű, nemes lelkű, becsületes, azaz mintaszerű lovag, s Gunther udvarában ideális lovaqgá érik az ifjú Siegfried is, aki eredetileg naiv, hetyke népmesei hősként érkezett oda. Az összes lovagi erény hordozója a jóságos, humánus Rüdiger őrgróf, ám éppen erkölcsi tökéletessége, feltétlen becsületessége sodorja olyan lelkiismereti konfliktusba, melyben szükségképpen pusztulnia kell. A legösszetettebb alak a számos szereplő között mégis Krimhilde. Az első részben úgy ismerjük meg, mint a lovagi szerelmi költészet hagyományos nőalakját: szépséges-szemérmes hajadont, szerelmes asszonyt, nemes dámát, a második részben viszont úgy lép elénk, mint emberek és népek sorsát a kezében tartó rendkívüli személyiség, mint bosszúálló végzetes démon, akinek útját romlás és pusztulás kíséri.

Az udvari-lovagi világ ábrázolásában nagy szerep jut a dekorációnak. A költő élvezettel időzik el a nagyszabású lovagi tornák, fényes ünnepségek és lakomák, Pazar fegyverzetek és öltözékek leírásánál, ilyenképpen keltve életre az udvari életforma csillogó tartozékait.

A súlyos cselekmény egyszerűségében is lenyűgöző erejű felvázolásán túl a Nibelung-ének szerzője formai tekintetben is igazolta költői képességeit. Mesteri kézzel vitte át eposzi méretekre a korabeli líra legérettebb versformáját, a négy hosszú soros, páros rímes versszakot, az úgynevezett Nobelung-strófát, amely a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásával, a rímek dallamos összecsengésével messze ható szerepet játszott a német verselés történetében.

1. KRIMHILDE IFJÚSÁGA

Burgundiában három fivére, Gunther, Gernot és Giselher oltalmában szépséges hajadon nőtt fel, akit Krimhildének hívtak. Anyja, Ute királyné a Rajna menti Wormsban tartotta messze földön híres udvarát, amelyben sok vitéz élt. Krimhilde egyszer álmot látott; álmában sólymot nevelt fel, amelyet azután két sas széttépett. Ute megfejtette számára az álmot: a sólyom nemes lovagot jelent, akit Krimhilde el fog veszíteni. Krimhilde ekkor elhatározta, örökre lemond a szerelemről, hogy elkerülje a bánatot.

Pálóczi Horváth Ádám (1760-1820): A gyanúba esett szerelmes

Forrás: Pálóczi Horváth Ádám - www.cultura.hu

Sári rózsám! hová mégy? állja meg csak egy szóra,

Be keservesen néztem szerdán az ajtóra,

Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,

Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.

Észrevette mindég is azt a lopott mézet,

Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,

Azóta,m ha félszóval mondom is, hogy Sára!

Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.

Az ördög is hozta be akkor a szobába,

Mikor titkos szerelmünk indula munkába,

Mert ha lettem volna is hozzád tíz lépésre,

Gyanút ragaszt az olyan minden billenésre.

De csak tudnám, hogy a sót, ha vén is megnyalja,

Szép Sárikám! szerelmem előtted megvallja.

Nem kímélném csókomat ráncos pofájátúl,

Csakhogy el ne tiltana engem a lyányátúl.

Sári rózsám! ha szeretsz, mit nem tennék érted?

Minap pedig, hogy szeretsz, titkon megígérted,

Mikor rajtam ajakad akkorát cuppantott,

Hogy gyanúságba hozánk amazt az agg-lantot.

Sári rózsám! ha szeretsz, dűlj le a subámra,

Senki sincs most, senki sem vigyáz most a számra,

Nyalakodjunk, nincs most benn módja a banyának,

Hogy az orrát a tejbe verje a macskának.

Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.

Édes Gergely (1763-1847): A magyar szépekhez

Ejh te magyar szép Szűz! kihez a jó szív s szerelem fűz

Nyisd meg arany kebeled; szóljak örűlve veled.

Mert bizony úgy sérted szívem majd meghalok érted

Amikor a szerelem lánca von öszve velem.

Dísze személyednek s villám két fénye szemednek

Hogy szemeimbe sütött szívemig átalütött.

Gyenge mosolygásán szádnak s szemeid ragyogásán

Van tüzes ütközetem hol szemem arra vetem.

Hát ha ruhád nézem s magyar érdemed arra tetézem

Ami fedezve körűl nemzeti fénnyel örűl?

Vagy hamar elgyúlok vagy szinte viaszba borúlok:

Ezt is igaz szerelem lángja cselekszi velem.

Hogy megölelt egyszer kezed azt én érzem ezerszer:

Úgy fűtöd a kebelem még helyemet se lelem.

Szívemet elvetted, lábam békóba vetetted:

S útaimat kiszabod, mert vagyok a te rabod.

Melly rabi zár nékem, mivel attól nincs menedékem,

Édes, azomba jajos; mert viselése bajos,

Bár de bajos légyen, csakhogy valahára bevégyen

Téged az én kebelem, boldog ez a szerelem.

Mert gyönyörűséget s egy ollyan igaz nyereséget

Benned örülve talál, hol nem epeszti halál.

Angyalom! Úgy véljed szívem mágnesse személyed;

Mely noha messze vagyon, von kebeledbe nagyon,

És mint a méhek lepik a rózsát mikor éhek

S jókor felkeresik hol bele harmat esik:

Úgy lesem orcáid mezején nyíló violáid;

Mézre vezérl ajakad, méz folyamatja fakad,

Jaj! ha feléd szállok gyönyörű rózsákra találok

S szinmézet legelek csókra forogva velek.

Imhol azért szívem, vegyed és légy angyali hívem

Amit akarsz, akarom! kész ölelésre karom.

Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.

Kazinczy Ferenc (1759-1831): Édes kín

Forrás: Pierre Auguste Renoir - www.oel-bild.de

„Ne, ne! megöl az álom: hagyj alunni!”

Mond, félig alva már, az édes lányka,

S reám borúl, s elszunnyad karjaimban.

Én engedek, s a  kedves terhet össze-

Fűzött karokkal tartom átszorítva,

S számlámon szíve minden döbbenését.

De végre virrad. Hah, egy mély fohász, és

Utána csók, egy néma! kínjaimnak

Felhozza végét és a várt jutalmat.

Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.

Verseghy Ferenc (1757-1822): Klárikához

Forrás: Franz Doubek - internet

Halványodva kerűlsz, Klárika! engemet,

mint a szarvasünő, melly veszedelmeket

vélvén lenni nyomában,

réműlt anyja megé szalad.

Mert ammint kiszökik csipketanyáibúl

a gyík, s a ligeten átsuhog a tavasz,

félénk szíve azonnal

elhal, s térdjei rengenek.

Ám én nem keresem véredet ontani,

mint a farkas ezét. Szűnj meg anyád után

síránkozni! Az érett

szűzhöz férfiak illenek.

Forrás: Szerenád – Magyar költők szerelmes versei – Válogatta: Réz Pál – Sziget Könyvkiadó 2002.

Gilgames-eposz

Tágabb értelemben: azoknak az irodalmi műveknek az összessége, amelyek az i. e. III. évezredben keletkeztek Elő-Ázsiában, és központi hősük Gilgames uruki uralkodó. Szűkebb értelemben: a tizenkét táblás akkád eposz, amely később készült egységes szerkezetű alkotás. Magyarul hozzáférhetőek a sumer kiseposzok és töredékek (öt mű, amelyek megtalálhatók a Fénylő ölednek édes örömében című kötetben, első kiadása 1970, Komoróczy Géza fordítása), valamint az akkád eposz (a Gilgames – Agyagtáblák üzenete című kötetben, első kiadása 1966, Rákos Sándor fordítása német nyelvből, amely az újasszír táblákon kívül óbabiloni és hettita táblaszövegeket is beilleszt). Bár az akkád eposz sok száz évvel később keletkezett, mint a sumer szövegek, mégis azt vesszük előbbre, hogy a cselekmény áttekinthetőbb legyen.

Gilgames élő személy volt, az i. e. XXVIII-XXVII. században élhetett. Ebben az időben Mezopotámiában kélt város harcolt a teljhatalomért: Uruk (ma Warka) és a tőle északra fekvő Kis. Gilgames Uruk élén állt, és legyőzte Aggát, Kis királyát. A későbbi évszázadokban alakja köré mítoszok szövődtek, bizonyos emlékekben ő az alvilág ítélkező királya.

Az akkád összefoglalás az i. e. XV-XIV. században keletkezhetett, ismerjük szerzője nevét: Szinleqi-unninni uruki írtnok. Ezt az összeállítást másolták a későbbi századokban, van másolat még az ui. e. II. századból is. A ránk maradt legteljesebb (klasszikus) változat Assurbán-apli asszír uralkodó minivei könyvtárából való, az i. e. VII. századból. Úgy tartják, hogy az eredeti eposz szövegének mintegy egyharmadát tartalmazza. Napjainkban is kerülnek elő újabb szövegek és variánsok.

Túl azon, hogy a Gilgames-eposz az emberiség legősibb irodalmi alkotásai közé tartozik, és hogy az ó kori Kelet legteljesebb és legterjedelmesebb fennmaradt alkotása, „saját jogon” is páratlan remekmű, amelynek olvasása igazi élvezet. Az akkád eposz, illetve a sumer énekek visszaadják az ókori ember hitvilágát, gondolkodásmódját. Az eposz alapproblémája: az emberi élet értelme, a halhatatlanság, maradandóság dilemmája azóta is elkíséri az alapvető irodalmi műveket. A kivételesen szép, költői részletek közül is kiemelkedik Gilgames és Enkidu álmainak leírása, Enkidu siratása; a történelem kutatása szempontjából is rendkívül fontos a korábbi forrásból átvett vízözöntörténet vagy Gilgames és alattvalóinak konfliktusa. Szomorú mementóként emlékezünk Gilgames hiábavaló kísérleteire, amelyek mind a halál elkerülését célozzák.

Az akkád eposz váltakozó hosszúságú (többnyire 12-14, illetve 17-18 szótagos) sorokból áll; hihetetlen erejűek az ismétlések, amelyek már-már ráolvasásokra emlékeztetnek. Gyakoriak a lüktető párbeszédek, kérdés-feleletek, a négyütemű felező tagolások, olykor enjambement-ok is előfordulnak (különösen a sumer kiseposzokban).

Az eposzt két évezreden keresztül elfelejtették, csak a XIX. század második felében kezdődött meg újrafelfedezése, és századunk elején készültek a máig használatos szövegkiadások. A Gilgames-motívumok számos modern irodalmi és zenei alkotásban szerepet játszanak – közülük Thomas Mann tetralógiáját említjük (József és testvérei).

Az akkád eposz

Gilgames kétharmadrészt isten, egyharmadrészt ember. Édesapja Lugalbanda, a híres uruki király, édesanyja Ninszun (Ninszunna) istennő. Gilgames „mindent látott, hallott, tapasztalt… mindent tudott, mindent megértett”. Urukot bástyafallal vétette körül, Anunak, az ég istenének és Istárnak, a termékenység és szerelem istennőjének templomnegyedet építtetett. A város előkelői és az egyszerű emberek azonban zúgolódni kezdtek: „anyától fiát elszakítja, asszonytól urát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít”. Az istenek meghallották az emberek fogcsikorgatását, és Anuhoz fordultak. Anu erre parancsot adott Aruru istenasszonynak, hogy teremtsen Gilgameshez fogható hőst – ők ketten majd versengenek, és közben Uruk népe lélegzethez jut.

Kádár Kata

Kép forrása: www.erdely.ma

„Engedje meg édesanyám,

Hadd kérjem meg Kádár Katát,

Jobbágyunknak szép leányát,

Jobbágyunknak szép leányát.”

„Nem engedem édes fiam,

Inkább téged elfogatlak,

Katonának…”

Gyulainé kisebb fia

Kimene az istállóba,

Megnyergelé selyem lovát,

Megnyergelé selyem lovát.

Elindul a hosszú útra,

Hosszú útra, bujdosásra,

Talála egy oláh ficsurt,

Talála egy oláh ficsurt.

„Hallod-e te oláh ficsur,

Mi hír vagyon a faluba?”

„Én egyebet nem hallottam,

Kádár Katát elvesztették,

Feneketlen tóba vették,

Feneketlen tóba vették.”

„Mutasd meg nekem azt a tót,

Neked adom a lovamot,

Selyem nyerget, hevederet,

Selyem nyerget, hevederet!”

Gyulainé kisebb fia

Leüle a tó partjára.

„Élsz-e rózsám, vaj meghótál,

Vaj felőlem gondókoztál?”

„Se nem élek, se nem halok,

Csak felőled gondókozok!

Se nem élek, se nem halok,

Csak felőled gonkozok!”

Gyulainé kisebb fia

Beleugrék a nagy tóba,

Gyulainé azt megtudta,

Mind a kettőt kivetette.

Az egyiknek csináltatott

Fehér márvánkő koporsót,

A másiknak csináltatott

Veres márvánkő koporsót.

Az egyiket temettette

Az ótárnak elejibe,

A másikat temettette

Az ótárnak háta mellé.

Az egyiken nevelkedett

Veres csukros vilojaszál,

A másikon nevelkedett

Fejér csukros vilojaszál.

Addig s addig nevelkedtek,

Amíg összeölelkeztek,

Addig s addig nevelkedtek,

Amíg összeölelkeztek.

Gyulainé azt meglátá,

Mind a kettőt leszakasztá,

Kebelibe elhirvasztá,

Kebelibe elhirvasztá.

Gyulainé kisebb fia

Hóta után megszólala,

Hóta után megszólala:

„Gyulainé, édesanyám,

Éltünkbe se hagyott békét,

Hótunk után se hagy békét.”

„A kenyere kővé váljék,

Kése benne ketté törjék,

Mosdóvize vérré váljék,

S a kendeje gerebenné!

Az a palló lánggal égjen,

Méken kied átalmenjen!”

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 31-35. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Vajda Ilona

Honnét házasodol, Magyarósi Tamás?

„Én is házasodom, aj bé Barassóból

Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát,

Vajda Ilonáját!”

Hindógál a hintó, sírdogál a leány,

Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:

„Mért sírsz, mért keseregsz, jegybeli szép mátkám?

Te tán azt gondolod, hogy nincsen énnekem

Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.”

„Én azt nem gondolom, jóé tudom, hogy vagyon.”

- Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó:

„Add ide, add ide, Magyarósi Tamás,

Gyönge gyolcs ingedet al-póka-ruhának!”

„Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet

Al-póka-ruhának a beste kurának!”

Hindogál a hintó, sírdogál a leány,

Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:

„Mért sírsz, mért keseregsz, jegybeli szép mátkám?

Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen

Jó csata ménesem, jó esztena juhom.”

„Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!”

- Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó:

„Add ide, add ide, Magyarósi Tamás,

Selyemzsinór öved al-póka-kötőnek.”

„Nem adom, nem adom selyemzsinór övem

Al-póka-kötőnek a beste kurának!”

„Kocsisom, kocsisom, fordítsd meg a hintót,

Mondd meg az anyjának, az ördögadtának,

Ha így nevelt leányt, így is vegye hasznát!”

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 30. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Kerekes Izsák

Hallottad-e hírét a híres Szebennek,

A híres Szebennek s a híres Mohának,

A Mohában lakó Kerekes Péternek,

S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?

Ez egyszer ittason ment az istállóba,

Ott is lefeküvék a lovak jászlába.

Egyszer csak kimene az ő édesapja

A tornácba, s lenéz onnan a határra.

Hát bizony jődögel nagy fekete sereg,

Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,

Nem tudják, miféle, kuruc-e vagy labanc,

De mégis gondolják: a szebeni rácok.

Ekkor csak lemene Izsák édesapja

A lovak jászlához s ilyen szókkal mondja:

„Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!

Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,

Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,

Nem tudjuk, miféle, kuruc-e vagy labanc,

De mégis gondoljuk: a szebeni rácok.”

Ekkor megfordula az első álmából,

De mégsem kele fel a lovak jászlából.

Másodszor kimene az ő édesanyja,

S ilyen szókkal költi igen hamarjába:

„Kelj fel, fiam, kelj fel, jó Kerekes Izsák!

Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,

Úgy látszik messzünnen, mint a setét felleg,

Nem tudjuk, miféle, kuruc-e vagy labanc,

De mégis gondoljuk: a szebeni rácok.”

Ekkor megfordula második álmából,

De mégsem kele fel a lovak jászlából.

Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka

A tornácba, s mindjárt lenéz a határra.

Hát jő az ellenség igen hamarjába,

És leszalada ő a lovak jászlához,

És így kezd beszélni a kedves urához:

„Kelj fel, szivem, kelj fel, itt van az ellenség,

Nem tudjuk, miféle, kuruc-e vagy labanc,

De mégis gondoljuk: a szebeni rácok.”

És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,

Igen hamarjába a lovát kihozák,

Felköté a kardját mindjárt oldalára,

S felfordula szépen jó barna lovára

És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:

„Kiontatom vérem apámért, anyámért,

Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,

Meghalok én még ma magyar nemzetemért.”

E szók után lovát sarkantyúba kapja,

S az ellenség felé nagy bátran ugratja;

Hát, jőnek a rácok, ő meg előttök van,

Kard-emelve vágtat igen iszonyúan.

„Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák!”

- A rácok előre neki azt kiáltják –

„Látjuk, hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,

A reménység téged most mindjárást itthagy,

Akármint mesterkedj, a mi kezünkbe vagy!”

„Mit adok rajtatok, ha egyedül vagyok!

Kard nem jár meg engem, akármint vágjátok!” –

Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,

Hullatja a rácot a kardja egy-másra,

Egy elémentébe gyalogösvényt vága,

És visszajöttébe szekérutat nyita,

De ekkor megbotlék a lovának lába,

Ő meg a lováról a földre borúla.

Jó Kerekes Izsák így járt a lovával,

A rácok pediglen karddal és dárdával

Vágják, ölik őtet s mindaddig göbődik,

Amíg egyet sem rug s nem is vergölődik.

Így pusztították el Kerekes Izsákot,

Aki a kardjával levága sok rácot.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 27-29. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Bethlen Anna

Sárdi Samu, Bethlen János

Egy asztalnál ülnek vala.

Sárdi Samu szóval mondja:

„Komám, komám, édes komám,

A kend húga gonosz leány.

Tanítsa kend meg a húgát,

Hogy ne járjon éjszakánként

Istállóról istállóra:

Szép szolgámat kőtegeti,

Pej paripám ijegeti.”

„Megtanítom hónap reggel,

Két karomnak erejével.

Két karomnak erejével,

A kardomnak az élivel.”

Egyszer hallá Bethlen János

Piros papucs kopogását,

Piros papucs kopogását,

Selyem szoknya suhogását.

Ő megyen az istállóra.

„Szógám, szógám, édes szógám!

Nyisd meg istállóm ajtaját!”

„Nem nyithatom, édes gazdám,

Mert a lovam szabadon jár.

Ha kinyitom, elszalasztom,

Soha töbet meg nem fogom.”

Úgy berúgá Bethlen János

Istállónak az ajtaját.

Úgy megveré Bethlen Annát,

Sárga haja kiszakada,

Piros vére kicsordula,

Selyem szoknya elhasada.

Szóval kérdi az ő ángya:

„Anna, Anna, Bethlen Anna!

Mi lelt téged, Bethlen Anna!

Jó reggel fel szoktál kelni,

Rózsás kertedbe sétálni.”

„Jó reggel fel szoktam kelni,

Rózsás kertembe sétálni;

De a rózsa úgy megsérte,

Hogy én térdig fekszem vérbe.

Rózsás kertembe sétáltam,

Ládám kulcsát nem találtam,

Az után én lehajoltam,

Rózsabokor megakaszta,

Sárga hajam kiszakada,

Piros vérem kicsordula,

Selyem szoknyám elhasada.”

„Anna, Anna, Bethlen Anna!

Menj fel a te udvarodba,

Udvarodnak közepébe,

Térdepelj le ott a földre,

Kérjed a te Istenedet,

Bocsássa meg sok bűnödet.”

Felsétála Bethlen Anna,

Letérdele udvarára,

Udvarának közepébe:

Kéri ott a Jóistenét,

Hogy bocsássa meg sok bűnét.

Odamene Bethlen János,

Úgy lecsapá az ő fejét.

Szóval mondja az ő feje:

„Lányok, lányok, lánybarátim,

Vegyétek fel az én fejem.

Takarjátok gyenge gyócsba,

Küldjétek el Kolozsvárra,

Tegyétek fel a toronyba,

Hogy legyek én leánypélda.”

(Szabéd)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 24-26. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.