Móra Ferenc: Disztingválás

Három napja ásatom a Basahalmot; a basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem vagyok én.

Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam.

- Mondja mán no, hány csillagja van a maga gazdájának?

- Mölyiknek?

Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafejű tatárt.

- Üneki. A tüsztölt kincskereskedőnek.

- Láthatja, nincsen annak egy se.

- Nono! Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezredös?

- Mög van kend keverödve - mondja bosszúsan a szolgám.

Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik.

- Nézze, neköm mögmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a rettentő nagy titkos munkát, akit ü végeztet, nem bízzák mezítlábas embörre.

Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle.

- Tudok én mindönt, kéröm. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót.

Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságit ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki:

- Kend nem tud disztingválni, tatám.

Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok felett, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak.

És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak:

- No, tartson velem maga is.

Hadd lássa ez a városi úrféle, hogy a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület.

A városi úrféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát.

Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpörtyűs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hűlés tekintetéből, a puli felügyelete mellett.

A puli nem városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szőlők közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az isten, adjon egy kis vendégnekvalót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a két összebékült embert a közgazdasági tevékenységben.

- No, hagyjunk holnapra is - mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap.

Fele úton kaffogva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat.

- Most mán ügön - kóstol bele Börcsök a tarhonyába, és ülést szerkesztve a subából, megkínálja vele a városi cimborát.

- No, maga erre helyhözködjön, neköm jó a földön is.

A városi ember nagyon meg van illetődve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elől a töpörtyűket, és őeléje tologatja a kanalával. Ha látná a vénember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtyűért érdemes volt kijönni, ilyent nem árulnak a hentesboltban.

Már a bogrács feneke felé ütődnek a kanalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának.

- Ugyan mit csinál már kend? - szabódik illendőségből az ember.

- Mit csinálok? - mondja kedvetelten Börcsök. - Nem csinálok én sömmit, csak disztingválok.

- Hogyhogy disztingvál?

- Hát csak taszigálom énelülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba.

Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsban.

Forrás: Szolnokmegyei Néplap V. évf. 26. sz. 1953. január 30. péntek

Móricz Zsigmond: A birkaitató válu

Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember.

Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, beletették a földbe s ráhúzták a rögöt.

Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak, a két legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége, a szomszédokból három asszony, meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy még egyszer megdobja a röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak.

Azután hazajöttek s mielőtt szétoszlottak, egy pár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohánya nem vót, a krumpliszárat is elszíjta szegény, ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből.

A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után.

Az öreg asszony tűzet rakott s megmelegítette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, míg az öreg meghal, de másnap aztán gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor költözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt.

Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy "hát Zsuzsi néni, mit fog azután csinálni?" Mondta, hogy nála ellakhat, kivált ha ágya is van, a kis kamarát odaadják neki, ott el lehet míg él, csak a baromfira kell vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öreg asszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog s azóta nem sírt annyit, mint addig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kiseperni is csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? reggel ő már megy a papékhoz, a többihe meg semmi köze.

Lassan, szótlanul eddegéltek, míg csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tőle. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygazdához, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni.

- Maga megy, a papékho? - kérdezte az anyját a kisebbik s a városra gondolt, ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Amérikáig...

- Nem tudom, hogy lesz - mondta óvatosan az öreg asszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megutálta az örökös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára. Istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap...

- Maga dóga - mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszébe, házasodni szeretett vón, annál jobban, mert a jányéknak van egy kis házuk is: örült azért, hogy szabadul az anyjától.

A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelű penécilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer s újra becsattantotta: ez olyan messze vágyó embernek való fajin kés volt... Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást.

- Be cafra egy tarisznya - mondta aztán s a szőrtarisznyára nézett.

A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt, meg messze idegenbe, régebben, kubikos munkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukban ebből került ki a madárlátta kenyér, meg a vásárfia, nagyon megbecsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mit jelent az öccse szava: böcsmöli, hogy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öregnek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól.

- No a tarisznya, még tarisznya - mondta -, de evvel a vedlett rossz csizmával micsinájjunk!

A kisebbik fiú kapzsian pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jó állapotba, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ő is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát, vagy a tarisznyát. Ha tudta vón, mék kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, míg nem ér a városba, mert a városban már senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útrakelni a faluból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon... Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a bátyja fel se veszi a tarisznyaválasztást s a csizmához pártol. El kezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, amilyennek ő látta.

- Ó, fijaim - mondta az anyjuk elpityeredve - itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok!...

S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára meg a csizmára. Bizony úgy vón az igazság, hogy itt minden az övé vóna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd azután. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát, meg a veres pipát s egy őtözet ruhát ígért érte az anyjáéból, fekete ternó ruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vón abba a ruhába menni a papékho, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. El kezdett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak...

A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték ez csak irigység s ez nagyon fájt a tulajdon édes anyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt:

- Maga mit rücsköl!...

Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg:

- Ó, fiaim, sajnálom én aztat a ti jó apátokat... Nem tudjátok ti, mi vót ű nekem!

Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkából, az öreg asszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa...

A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét s hosszan s nagy értelemmel tűnődtek rajta, hogy most melyikük jár jobban... De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kígyótermészet, aki még a faluból is el akar menni s rettenetesen meggyűlölte érte a gyerekét.

- Ó ti kutyák - mondta s megfenyegette őket ököllel - még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára. Inkább téged kapartalak vón el, ha ilyen bittangok vattok.

De a fiúk felől beszélhetett. Azok egymásután szedték vették a rossz ringyrongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekuláltak, míg mindenen elosztoztak.

Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papékhoz, ágyával, ágybelijével, ócska ládájával, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fognak arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házban, eközt a limlom közt, soha nem jutott eszükbe válogatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt ez körülöttük. De most egyszerre egyénekké, lényekké lettek a bútorok, ruhák, még a rozsdás járomszeg is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével s átkával és kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak.

Végre mégis csak készen voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar fenekén egy hosszú s rettenetesen rossz birkaitató válut.

- Ezt még nem osztottuk el - mondta.

- Az a - morogta sötéten a bátyja.

- Most evvel mit tegyünk?

Az új zsellér odaállott közéjük s heccölve beleszólt:

- Vágjátok ketté.

Nevetett rajtuk, mert mit ér a válu, ha ketté vágják. De az öregebb, a gazda, kifundálta, hogy ha ketté vágják, akkor ő a levágott végire deszkát szegez, jó lesz a még válunak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt...

Mihály átvetette a fűrészt a válu derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a váju teszi gazdává a bátyót, ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja bornyút vesz, ha a tehenet eladja, házat vesz, gazda lesz, ő meg kódus az országúton...

Fogta a fűrészt s hosszába tette a válun...

Így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna...

(1915)

Forrás: Szolnokmegyei Néplap V. évf. 49. sz. 1953. február 26. csütörtök