Kunszentmárton. szememre nem jön álom.
Ő élt és énekelt e földön, ő!
Jártam már ennél szebb és rútabb tájon,
van sok város, falu, folyó, mező.
Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam.
És nem te dúltad nálunk szét a kertet;
de háború van. Tollam mellett kardom.
Igy jöttem országodba. Jönnöm kellett.
Ez hát a zápor, mely téged vert régen…
Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.
Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen,
csak egy csermely, mely itt lenn csacsog.
És épp e fák lesték olykor (ki tudja),
mi fájt, mi ébredt, zengett szívedben.
merről eredt s hová vitt sorsod útja –
e fáktól végre megkérdezhetem.
Te is tollal s karddal mentél csatába.
Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán!
S itt ez az éjszemű lány – unokája
annak, kit még te csókoltál, talán.
Találkoztunk, bár száz év választ széjjel.
Köztünk nincs per, testvérré tett a kard.
Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel:
amott már halvány pírt öltött a part.
A nap közelg. Felszáll a páratenger.
Lelkemben ős reménység ébredez.
Eggyé olvasztott bennünket november:
- egyforma vér- és esőcsepp permetez…
(1944. Kunszentmárton)
Ford.: Radó György
Forrás: Szolnok Megyei
Néplap V. évf. 1. sz. 1953. január 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése