Molnár Zoltán (1920-2009): Eső

Ránk hozták a bajt az ácsok – morgott Sándor bácsi. Gyűrte is fel a gallérját, húzta be a nyakát, s lépegetett nagyokat. Hosszú, rozsdás embert volt; úgy ment át a szerelőpadok meg a méterre vágott betonvas rakások között, mint a vaskirály.

Lóczi Pista meg a nyomában.

Ám ő már lesett közben jobbra-balra, merre vihorásznak a kőműveslányok.

Épp a rózsát látta meg legelébb: kiszaladt az állványok alól, után a többiek. – Ujj, jujj, jaj – vijjogtak, verte a testüket az eső; rögtön rájuk tapadt a vékony ruha.

Mintha kis libuska-szárnyakon csaptak volna el a barakkok felé.

- Erre-erre, Sándor bácsi! – húzta Pista az öreg karját.

- Merre, te?

- Csak ide a barakkba…

- Lányoké a’…

- Esőben mindegy… meg annál jobb…

Az idősebbet tolta előre az ajtóban, s nyomakodott utána; de máris tágította a szemét.

Ez jó, vannak már itt férfiak, lányok szép vegyest: a kőművesek, meg az ácsok. De vasbetonszerelők csak ők ketten… mert a többi nem a rózsás után ment.

Leste, hogy kerülhetne a lány mellé. De már azok felkuporodtak az ágyemeletre, sorba, mint kis tarka madarak s tollászkodtak a zuhany után. Sokan szárazat vettek volna, de beverte az idő ezt a sok férfinépet; így csak feltelepedtek s bújtak össze, egymást melegítették.

Pista meg, mit volt mit tenni – már oda nem furakodhat – legalább szembe igyekezett vele, a másik ágysor tetejére. Hamar észrevették a többi fiúk is, milyen jó kis hely lesz ott a lányokkal átellenben…

Megvolt a legényfront s egymásra nevettek.

Lent még toporogtak kicsit az öregek, de lassan mindenki helyre talált, lócára-hova, ládikóra. Egy gyerek meg a küszöbre fészkelt s meztelen lábát kidugta, élvezte, hogy veri az eső.

- Ránk hozták a bajt az ácsok – bökte oldalba Pista maga mellett a kőműveseket.

- Hogy az ácsok? – kérdezte valaki. Nem ács, mert azok nem szóltak.

- Én nem tudom, Sándor bácsi tudja – vonta a vállát, s a fejével meg a szemével intett az öreg felé, aki ült az asztalnál, s csendesen nyálazta a cigarettát.

Nem nagyon gyújtottak rá itt a nőszálláson; tisztességből. De ha az öregek szívják egypáran, kárt éppen nem tesznek, nekik úgysincs más mulatság.

- Na, mit csináltak az ácsok, Sandri? – kérdezte egy vén kőműves az öreget, egy veresorrú.

Az rágyújtott a nagy bütykös kezével, meredeztek a sárga bozontos szemöldökei, míg az elsőket szívta, aztán lekönyökölt.

- Az esőt mondtam… tudod, hogy előkeveredtek, rögtön a nyakunkban az eső. Nem szereti az ácsokat Szent Péter…

Ezt csak úgy mondta, kelletlen, szúrva is a szemével Pista felé, minek húzza itt bele valamibe, jár a szája… De hogy megint szívta, hosszan, alaposan, csak úgy felizzon a cigaretta… Pista már látta, ebből mese lesz, úgysem tudja az öreg magában tartani.

Végül is mindenki figyelme a bácsi szaván állapodott meg, mert elkezdte:

- Vándorolt egyszer Jézus Krisztus meg Szent Péter, s így-e, beverte őket az eső. Hova-hova nem, csak egy csárdába…

- Jobb is ott – mondta a vén veresorrú, s nevettek, mert ismerték.

A rózsás is nevetett. De mindig nevetett, hogy még pirosabb lett, s így kagyló-fogai is kikacagtak a száján. A legpirosabb meg a hegyeske nyelve volt, amit kidugott kicsit, mielőtt elcsillapodott.

- Leültek; hogy el nem állt, egy kisfröccscön vótak estig. Péter itt vón többet is, de Jézus nem engedte. Annyit is csak illendőségből, hogy ne legyenek az üres asztalnál. Esett, csak esett… Este lett, megháltak. De csak a sutba vót hely; nem baj, bújtak a köpeny alá, megszokták… Hanem a csárdában meg mulattak az ácsok; már akkor is szerettek. Megszámolta egyszer valamék, hát éppen tizenhárman vannak. Emmán baj, kit üssenek agyon?Valakit hívni kell. Látták, alszik ott kettő, a szélsőt elhítták; a vót a Péter, ő aludt kívül.

A gyerek, aki az ajtóban ült, s verette a lábát az esőn, behúzódott. Már igen sújtott; megym hogy a mesét hallhassa.

A többi se pisszent.

Csak a Pista feje nem járt ott, hanem a rózsáson. Hogy az milyen kis helyre, neki való. A falon is, hogy működik, hogy rakja, jár a keze. Lesz már vagy három napja, nem utolsó. Hej, csak pillantana már ide; pedig tudja, hogy rajta a szeme, tudja hát… de ravaszok ezek az asszonyfélék.

Az öreg meg mondta.

- Hogy igyon velük, mert egy hiányzik… Szabódott, nem, nem, tiltja a társa. Alszik a’ – mondták. Kívánta nagyon, hát húzott egy isteneset, közben meg leste a Krisztust. De az csak hunyt, mint a tej.

Ám, ha berúgsz, megverünk – mondták az ácsok, s ittak. Tőtöttek neki is, bírta az öreg Péter.

Fontolva mondta Sándor bácsi, egyszerre rövideket. Megszívta a cigarettát, s lassan engedte a füstöt. Várt. De jól tudta sorolni; sokan ismerték is már, szívesen hallgatták.

Az eső közben nagyon szaporázta a tetőt, bekérezkedett. Egy csepp épp a veres kőműves orrára; az csak megrázkódott, nem szerette a vizet.

Látta az öreg, nagy a figyelem – mondta.

Jobban állták mégis az ácsok. Fordult egyszer csak Péter az asztal alá. Odaitták.

Azt mondja erre egy szeplős lány:

- Nem Tóth Antalék voltak azok? A Tóth Anti brigádja,

Lett erre nevetés. Sándor bácsi sem állta meg. Meg még a veresrrő se, mert hogy most nem őráment. Tóth Anti is a kese fejivel, az is nevetett; őt se sértette. Ha nevetni kell, nevetett. Megissza ő ezután is, száradjon ki a torka, aki irigyli; lám, már az időbe is jól ittak az ácsok.

Legjobban a lányok vihorásztak. Úgy kacagott a kis rózsaképű is, kijött a könny az égszín szeméből. Amelyikkel idenézett. Éppen Lóczi Pistára, senki másra. Úgy összenevettek a Tóth rovására, hogy csuda jól… Jó meleg áram futkosott a Pista hátgerincén, s majdhogynem bele is pirult. Legény léttire, szakmunkás léttire. Huj! ez a lány…

- De kihúzták. Az asztal alól. S megverték Pétert rendesen. Tudhatta. Megmondták. Csak a szavukat állták. Mindenki mért rá, mind a tizenhárman. Tett vóna úgy, mint aki alszik, hátha jobban kímélnék… hiába. Na, elég vót. Lerakták. Oda Krisztus mellé… Annyi lelke még vót, alig fordultak el, bemászott a falhoz. Jézust meg kívül hagyta. Sajgott igencsak s melengette magát a kemence oldalán.

Úgy tudta ez a Sándor bácsi a hangját, válla rándítását igazítani, hogy alig, alig moccant, mégis mindenki azt a valamikori csárdabeli kemencét látta, érezte, bújt volna hozzá.

Lóczi Pista inkább ott szemben, azt a rózsakarút választotta volna. Mellé bújni, melegedni, az eső elől. Haj, olyan jó kis karja van, ha azzal a nyakát megölelné. Olyan hajlós meleg dereka lehet, ha azt körülfoghatná. S olyan forró két kis piegője emelgeti a blúza elejit, hogy idáig süt, mert Lóczi Pistát feje búbjáig önti a forróság.

- De egy, aki még józan vót kicsit, megint megszámolta, tizenhárman vótak. Hogy akkor most kőtcsik fel a falfelőlit, igyék az is. Megtették. De egyformák ezek… Azért nem ismerték meg Pétert. Mert az volt. Már ahhoz sokat ittak…

Ezen megint kacagtak a lányok. Mindenen szeretnek kacagni. Ő is… De hogy Pista a szemébe nézett, elkapta a magáét. Nem akart… Ám Lóczi Pista ezt se bánta. Nincs is abban erő, aki könnyen hajlik. Nem is olyanok ezek a mi lányaink. Ezek kőműveslányok. Munkások. Talpukon állók.

Még mielőtt Sándor bácsi másodszor is megverethette volna az ácsokkal szent Pétert, egyszer csak beszaladt valaki. Egy fiatal. Gépészruhás. Csak úgy rázta magából az ajtóban a vizet. Bolond ez? Honnan szaladt, minek? A legény csak körülnézett, s felcsillant a szeme. Ment oda egyenesen a szembülső ágysorshoz. S felkapaszkodott. A lányok meg széthúzódtak; beengedték. A rózsás mellé. Kétoldalt hozzábújtak, úgy melengették. Egyik a rózsás, másik meg egy ugyanolyan, mint a fiú, barna: a hasonmása, de leány; csak a húga lehet… Ami azt illeti, ez a lány se csúnya, csak most nézte meg Pista jobban. Nyúlánk, kedves, mint egy kis őzike.

Most már a szemébe mert nézni a rózsaarcú. A legényhez bújt odahajtotta a fejét s ránevetett Pistára. De most Lóczi Pista kapta el a pirult képit. Megjárta. Meg… De aztán, akárhogy is, oda kellett nézni. Lassan visszafordult, rámosolygott a lányra. Bolondság… csak nem haragszik, nem sértődösködik. Mert az igaz, nem csinált ez a lány semmi rosszat. Csak ő tévesztette el a házszámot, Lóci Pista. Megesik.

Közben az ácsok megverték szent Pétert. S el is mentek. Egyszer még az ácsoknak is abba kell hagyni a mulatozást. Mire Pista oda tudta fordítani a fejét Sándor bácsi felé, már Péter javában panaszkodott a Jézus Krisztusnak.

- Egyszer hibás vagy – mondta az Úr Krisztus. - Ha nem kezded el, nem vernek meg. Felköthettél vóna. De másodszor énértem, helyettem szenvedtél. Ezért kívánj valamit… megbüntetem az ácsokat.

Sándor bácsi körülnézett.

- Na, milyen büntetést kért Péter az ácsokra?

Tóth Anti tudta: - Görcsöt a fába. Addig nem volt.

- No lám, tényleg Tóth Antiék voltak ott… - nevetett a szeplős lány, akkor veszi ezt le róluk a Jézus Krisztus, ha leszoknak a borivásról.

- Az meg nem lesz, míg ács lesz  kacagott a veresorrú.

- Még egy módja vóna – mondta Sándor bácsi.

Várták, mi lesz.

- Nem tudta azt a Jézus, hogy Péter belülre mászott. Nem mondta meg neki. Mert akkor rájött vóna, hogy a kétszer megérdemelte a verést. Ha most valaki megmondaná neki, hogy Péter becsapta, tán visszavonná a görcsöt. Mert ő még most se tudja, szegény, a Krisztus…

- Haj, az a Krisztus, már akkor is a csaló Péternek hitt, nem kérdezte az ácsokat.

Közben Lóczi Pista kiheverte a csalódását. Nézte, csak nézte a lányt, meg a legényt. Szép egy pár. Nagyon illenek egymáshoz. S csuda dolog volt,a mire rájött. Hogy valahogy így is szereti. Örül neki, hogy ilyen szépen összeillenek ezek ketten.

Leugrott az ágyról s nyújtózott egy hatalmasat.

Ment már ki a barakkajtón az eleje.

Éppen csak csepegett valami. De talán már csak az eresz.

- Nagy mesefa vagy te, Sandri – baktatott az apó mellett a kőműves veresorrú – csak meg ne verjenek az ácsok.

- Szeretnek azok engemet, Péterrel vannak haragba…

- Mert az megint rájuk küldte az esőt.

- Fene se bánná, csak minket is elver.

- Elissza a föld, mint ácsok a bort.

Pista csak nevetett a hátuk megett. Nézte a csuda tiszta eget. a nap már ragyogott. Péter nem látszik fent sehol, de a világ, az nagyon szép. Benne az emberek is. De különösképp a lányok. Köztük a rózsás.

Ám ha jobban megnézi az ember, az a kis barna őzike – épp most ugrik átal a pocsolyán -, az talán még szebb. Vagy mintha kedvesebb volna legalábbis. Meg kellene nézni, melyik épületen dolgozik…

- Hová, te Pista? Gyere öcsém, nyomjuk, be kell hozni, amit elvitt az eső. – Pista nevet. Szétfeszíti az erő, a jókedv, a sok élet, ami benne van.

 - Huj, nagyapó! Sándor bácsi… Még a kalapácsot is elhajítom…

Forrás: Szolnok Megyei Néplap V. évf. 3. sz. 1953. január 4.