Bolyongásokban telt a pályám,
Kemény próbákon estem át,
De elfogadtam béketűrőn
Istentől a nehéz pohárt.
Igaz, hogy gyermek-álmaimban
Máskép képzeltem sorsomat,
De ah! látom fösvény az élet,
A jóból szűken osztogat.
Megnyugovám a végezetben,
Amit még kérek, oly kevés:
Egy Istenét imádó nyájat
S egy békés, csendes födelet.
Igy szükül össze im a látkör,
Amint előre visz az út,
Míg sziv és ész ezernyi szála
Egy kis gödörbe összefut…
A szebb jövő remény sugárát
A jelen árny teremti meg.
Viszonylag szép csak, mit elnyertünk,
sokszor magában kevesebb.
Minden fény mellett
ott az árnyék,
Az új előnynél új
teher,
Az értelem hiába
látja,
a sziv csak él
reményivel.
Vajh, vágyunknak
van-e határa,
Hol megpihen a
gondolat?
Megszünik-e a
nyugtalanság,
Vagy majd csak ott
a föld alatt?!
Forrás: Váczi Közlöny
XVII. évf. 4. sz. Vácz, 1895. január 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése