Oláh Gábor (1881-1942): Rég elfeledtek

Rég eltemettek,
Rég elfeledtek,
Nevem csak kongó
Betűzavar,
Mit a futó szél,
Vagy egy-egy diáklány
Vakon szaval.

A lángoló út,
Mit táltosommal
Vágtam az égre:
Kihunyt, lehullt.
Jövő kipergett
Az idő rostáján,
S leszakadt rólam
Szárnyam, a mult.

Nagy mélybe zuhantam,
Vak éjtszakába
Borít a lehajló
Magyar közöny…
Lobog-e még hajnal,
Mikor a kigyúló
Tetőkön új sorsom
Mezét ragyogva majd
Felöltözöm?

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 10. sz. 1936. okt.

Oláh Gábor (1881-1942): Vágta vaktában

 
Gyeplőt íves nyakába vágtam
S rohan vakon lovam,
Úttalan és zabolátlan
rohan, rohan, rohan.

A tél fehér pora szikrát hány
Alatta, úgy dobol.
Belebujt tán a suta Sátán
S tüzeli hét pokol.

Magyarok vadul kiabálnak:
Uram, hová rohan?
Rá tétován vonok én vállat:
Kérdezd meg a lovam.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 7-9. sz. 1936. júl.-szept.

Oláh Gábor (1881-1942): A magánosság szigetén

 

 

Itt ülök bús magányom hamuszín szigetén.

Körültem zúg az orkán tompán és feketén.

Hulló felhőrongyok mint sasok úgy szállanak.

Valami köd-börtönben már halva áll a Nap.

A Hold halottas arca ködhullámokba ring,

Ezüst testén gyöngyökkel behintett dús karing,

A mennybolt megölt papja, világoltár előtt,

Kit valami vak őrült rajongásból előtt.

 

Körültem zúg az orkán tompán és feketén;

Tengerbe dobott palack hírhordóm, a remény:

Lassú hullámkörökkel a végtelenbe ring,

Mint egy pici kis bolygó: magam körül kering.

Multam gyászciprusai őrséget állanak,

Egy-egy lehulló lombjuk megüli vállamat,

Mint titkokat sohajtó keleti bús madár,

Kinek testvér-csapata ki tudja: merre jár.

 

Hulló felhőrongyok mint sasok úgy szállanak.

A végtelenbe mélyül minden csöpp pillanat.

Az idők bús folyama, fagyott jég, állva áll,

Tükrében nézi arcát a csontfejű halál.

A hallgatás tornyában nem kondul szélharang;

Fogyó, homályos szinek árnyéka pangva pang.

A tünődés vak ősze az égküszöbre ült,

Valami távol erdőn riong tündéri kürt.

 

Valami köd-börtönben már halva áll a Nap,

Körülte felhőrongyok sasokként szállanak.

A magasságos Isten alszik milliom éve,

Az ezredek ráhullanak, gyümölcsök túl megérve.

Megállt véres futásán a zajos Történelem,

Jövőbe folyt a mult és kettévált a jelen.

Az egyik ága lenn suhan a néma föld alatt.

A másik visszasodrón tegnap felé halad.

 

A Hold halottas arca ködhullámokba ring,

Bukdácsol a homályban, mint elmult álmaink.

Olyan, mint kiterített lelkem a gyászpadon,

Magammal együtt sírván esengőn siratom.

Gyászomtól gyászfeketén hullnak a csillagok,

Csak a reménytelenség északfénye ragyog,

Úgy függ a végtelenben, mint színpad bársonyos

Bordó függönye, mely vért és vak gyászt bíboroz.

 

Ezüst testén gyöngyökkel behintett dús karing:

Ki jár áldozó papként az égben odakint?

Világokat lóbál meg, mint füstölő kehelyt.

S egy-egy csillagot, mint aranyrózsát hullón leejt.

Az Öreg Isten az tán, az ébredő király,

Most a halott világot tán beszentelni jár,

S aztán lehúny dicsően, mint végső égi fény,

És új világot alkot, álmodva, tört hitén.

 

A mennybolt megölt papja, világoltár előtt,

Vérével bíborozza a hófehér szemfedőt.

Fehér-piros nagy rózsák pehelyként hullanak,

Bebársonyozzák halkan leomló vállamat.

Hull, hull az égi rózsák hó-árja álomul,

Köztük nagy sejtelemnek ködárnya átvonul,

Álmodtuk ezt a létet – s elmulunk véle, mint

Az elkiáltott szó kihal, örök törvény szerint.

 

S kit valami vak őrült rajongásból lelőtt,

Halott világunk keresi a rejtő temetőt.

Leszállani sírjába unszolja nyugalom

Hogy újra álmodják majd egy újabb hajnalon.

- Én sem tudom: ki voltam ez álom keretében,

Ki volt apám, ki volt anyám, ki volt kis drága népem.

Sejtelmek múló kürtszava hangzik olykor felém,

Ahogy ülök magányom hamuszín szigetén.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.

 

Már ott a dombon, mintha körbe lengve

Tündérek zengenék május dalát.

Fodrozza fátyolát vigan kerengve

Reggeli szél, s csalfán karolja át

A zsenge bokor-lányok derekát.

 

Remeg a természet kis vad virága

S tanulja hiszekegyed, szerelem;

Vágyait új sziromban napra hányja,

Ujongva tapsol minden reggelen,

Ha az arany tüzes Nap megjelen.

 

Az Isten szíve lángol fenn az égen,

Világszerelem lángjától lobog:

Ott reszket mása szőke lány szemében,

Kit csintalanul átalkarolok:

Nevetik a fák: májusi dolog!

 

Jer, drága gyermek, fűzzük tánc-sodorba

Magunkat, ott a dombok hajlatán;

És lengedezzünk egy virágba forrva,

Testvéreink: a tölgy, fenyő, platán

Tapsoljanak szívünk szép bánatán.

 

Mert bánat-gyöngy remeg az öröm alján,

Mit a szerelem kelyhéből iszunk;

Mosolyunk vége: megfagyott sohaj tán,

Hisz olyan illanó szép tavaszunk!

Ma még virágzunk, holnap havazunk.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 1. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 1.

Oláh Gábor (1881-1942): A titkok titka

 

Most tudom már, hogy mi voltam,

Mert tudom, hogy mi vagyok;

Tudom már, mi leszek holtan:

Égitestek, csillagok.

Homlokom szent boltozatja

Forgó világok csöpp ege,

Egy kis isten rendezi, forgatja,

Fényfelhőkkel födve be.

 

Ezer pici én-em zsongva, zsibongva

Éli bennem az életet.

Minden örök, mert semmi se csonka,

Minden szülő: született.

Alkotó lesz, akit alkottak,

Minden parányi rész: egész.

Örök világa a boldogoknak,

Mely csak átalakul, nem enyész.

 

Érzem, hogy piros ereimben

Millió pici másom él.

Én vagyok az Egy és én a Minden,

Én a Gyökér és én a Levél.

Szemeim halovány kék ablakából

Ezer kis Oláh Gábor mosolyog.

Hangomban ezer pici unokám szól,

Gondolataim: eleven lánc-sorok.

 

Mert egy világot hordok magamban,

S e világ sok része, mint az egész,

Velem együtt ütemre dobban és lobban,

Arcom: ezer arc, kezem: ezernyi kéz.

A kis ujjamban is remegve érzem

Számlálhatatlan kis ujjak sorát;

S ámulva fogom fel a büszke egészben

Milliárd részem zsibongó táborát.

 

Mindegy, magamat hogy sokszorozom,

És mindegy, hogyan osztom el.

Nemzett gyermekeim százszorosan

Verik vissza az én-emet, én-ek ezreivel.

Sóhajtott sóhajom levegőbe

Lobbantja föl széttépett magamat;

S ha dalokat írok: gondolatokba szőve

Vetíti tovább lelkemet a pillanat.

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 1. sz. 1927. jan. 1.

 

Oláh Gábor (1881-1942): Titok

- Laurának –

Sötét szemedben az éj arcza gyászol,

Szavad rejtelmes, lélekfödő fátyol;

Kezed a gyilkot mesterin forgatja,

De gyilkolóbb szempillád villanatja.

Fekete párduczként heversz a bibor

Lágy ottománon, mikor benyitok;

Csodás fejedben titkol gombolyitol,

S arany fátyollá fejlik a titok.

És a titok aranyfátyola elfed,

Élő szoborrá szentesült szerelmet.

Tépem e titkot lelkemmel, hiába,

Merülsz a megfejthetlenség tavába.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIII. évf. 1913.