Most tudom már, hogy mi voltam,
Mert tudom, hogy mi vagyok;
Tudom már, mi leszek holtan:
Égitestek, csillagok.
Homlokom szent boltozatja
Forgó világok csöpp ege,
Egy kis isten rendezi, forgatja,
Fényfelhőkkel födve be.
Ezer pici én-em zsongva, zsibongva
Éli bennem az életet.
Minden örök, mert semmi se csonka,
Minden szülő: született.
Alkotó lesz, akit alkottak,
Minden parányi rész: egész.
Örök világa a boldogoknak,
Mely csak átalakul, nem enyész.
Érzem, hogy piros ereimben
Millió pici másom él.
Én vagyok az Egy és én a Minden,
Én a Gyökér és én a Levél.
Szemeim halovány kék ablakából
Ezer kis Oláh Gábor mosolyog.
Hangomban ezer pici unokám szól,
Gondolataim: eleven lánc-sorok.
Mert egy világot hordok magamban,
S e világ sok része, mint az egész,
Velem együtt ütemre dobban és lobban,
Arcom: ezer arc, kezem: ezernyi kéz.
A kis ujjamban is remegve érzem
Számlálhatatlan kis ujjak sorát;
S ámulva fogom fel a büszke egészben
Milliárd részem zsibongó táborát.
Mindegy, magamat hogy sokszorozom,
És mindegy, hogyan osztom el.
Nemzett gyermekeim százszorosan
Verik vissza az én-emet, én-ek ezreivel.
Sóhajtott sóhajom levegőbe
Lobbantja föl széttépett magamat;
S ha dalokat írok: gondolatokba szőve
Vetíti tovább lelkemet a pillanat.
Forrás: Pesti Napló 78. évf. 1. sz. 1927. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése