2021. márc. 3.

Kodolányi János (1899-1969): Hogy vannak odahaza, édesanyám?

 


A vén parasztasszony beóvakodott a szűk boltajtón. Olyan lassan s óvatosan nyomta be a csilingelő ajtót, mintha vendégségbe menne, ahol nagy megtiszteltetésben van része. A vénasszony fehér biklában volt, dereka átkötve vastag, fekete kötött kendővel (ezt a kendőt is itt vette), az álla mint a halottaké, be volt bagyulálva s csak két mély fekete szeme égett, akár a parázs. Kis kézikosarat tartott a karján s a kosár is gondosan be volt teregetve fehér kendővel.

Abból a faluból való volt, amelyről köztudomású az egész Ormánságban, hogy ott laknak a legbutább emberek.

A vénasszony azt hitte, hogy a csengő megszólamlására siet ki a lakásból, olyan hanyatt-homlok a fiatalúr, pedig az már látta őt az ablakból, amikor a túlsó soron ment s a járásából megállapította, hogy őhozzá iparkodik s méghozzá szövőpamutot akar venni.

- Háhááá, isten hozta, édesanyám! – kiabált a fiatalúr s egész fekete képét elöntötte az öröm, kezével hadonászott, szinte úgy bukott le a két lépcsőfokon, amely a lakásból a boltba vezetett. Nagy, kampós orra vidáman hajlott ajkai fölé. – Mi szél hozta erre mifelénk? De régen láttam!

Zsuzska néne annyira megörült a szíves fogadtatásnak, hogy azon nyomban hozzálátott a kis házi kosár kibontásához.

- Hej, biza ifiúr, csak megül az embör odahaza ebbe a ronda időbe. Lá, sok a baj, gond… Örüjünk, ha nem kell kimozdulni.

- Hát osztán mi jót hozott, édesanyám?

A vénasszony nagy áhítattal takargatta ki a kosárban elrejtett tojásokat s egyenként lerakta a pultra. Közben egy-egy szót mondott is, éneklő hangsúlyozással, fontoskodva s jól megrágva.

- Friss tikmonyat hoztam… Hátha kell a konyhán… Ha meg nem vetné…

- Dehogy vetem, dehogy vetem, édesanyám. Inkább köszönöm a jóindulatát. Na, majd beszámítom a pamuk árába. Mert ugye pamukot akar venni, anyám? Szüőpamukot?

A kereskedő váltig törte a fejét, hogy melyik Zsuzsa lehet ez a sokezer vén Zsuzska közül, de nem tudta kisütni. Látta már valahol. Talán nála is vette a kendőjét tavaly télen. De ki lehet? Jó lenne, az üzlet érdekében nevén szólítani s kikérdezni a családról, de nem tudja, hogy hívják. Egye fene.

- Pamukér gyüttem, halli-e, de ha igön drágán adi, akkor le se vegye inkább…

- Drágán? Nem vagyok én drágás, legkivált magával nem. – S levett a polcról egynéhány pamutcsomagot, lepattintotta róluk a zsineget s kirakta a fonatokat a pultra.  – Hányas kell? Van nálam minden. Tegnap érkeztek, friss áru, nézze, milyen fénye van. – S megemelte az ablak felé.

- Jaj, halli-e, nagyon sárga…

- Ez sárga? Ilyen fehér a maga foga sem volt, mikor menyecske volt! Hányat adjak? Hány fágyatékot akar?

- Nagyon sárga… Mennyiér adi?

Megmondta az árát s rögtön utána tette:

- Hát odahaza hogy vannak, édesanyám? Mit csinál a fia?

A vénasszony elmélázott, kezében a pamuttal s megtörölgette baljával a szája szélét. Elkezdte magyarázni, hogy a fia másodszor is meg akar házasodni s el akarja venni a falu legszegényebb lányát.

- Nem baj az, ha van szerelem – kiáltott vígan a kereskedő. – Látja, én nem is számítok lukszusadót, pedig mennyi adót kell fizetni a pamuk után! Nekünk, anyám, svájci frankért adják az árut, aztán kamatot számítanak addig az ideig, amíg el nem adjuk. Hát még a sok adó. Forgalmi, luxus, fogyasztási, italmérési, örökösödési adó, állami és megyei pótadó, kövezeti vám… azt maga el se tudja képzelni. De tudja mit – s egészen közel hajolt az asszonyhoz és suttogva mondta, mintha attól félne, hogy meghallják a falak és polcok -, magának, mivel nálam szokott vásárolni, régi kuncsaftom, elengedem az útadót. Nnna. Most aztán egy szava sincsen. Hány fágyatékot adjak?

- Nagyon drága,  halli-e… Belészáméthatná a tojást is, akit hoztam…

- Belészámítom, persze, hogy belészámítom! Hogy van a veje, eladta-e már a lovait?

- Mast vevött loakat a vőm… Halli, azt a luk… vagy mirossebadót elengedhetné ám… Mer nagyon sárga ez a pa…

- Egy szava sincsen, anyám! – kiáltott rá örvendező kétségbeeséssel a fiatalember s bepakolta a pamutot. – Mondja meg odahaza, hogy tisztöltetek mindenkit, nagyon szép pamukom van, régi kuncsaftoknak negyedáron adom, nem számítok kövezeti vámot sem. Vannak talpbőrök is, jó erősek, vastagok. Na, édesanyám, itt van, a pamuk az hatvanezer, a tojás, hét darab, az tizennégyezer, vagyis hetvennégyezer, pengőbe annyi mint hét pengő. De csak magának. Nnna.

S boszorkányos gyorsasággal válogatta ki a kendő csücskiből a pénzt, mert a vénasszony nem is látott, meg nem is tudta, mennyi pénze van.

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 4. sz. 1927. jan. 6.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése