Egy nagy termet képzelj a földbe, lenn,
amelynek nincs kezdete, sem határa.
Ahol nincs gond se tegnapra, se mára,
hol sem virág, sem sziv meg nem terem.
Egymás mellett feküsznek itten ők:
a voltak. Csak feküsznek és nyugosznak.
Nem mondják egymást se jónak, se rossznak,
nem kacagóak és nem döbbenők.
A tompa csöndbe’ nyirkos éj ölén
átintnek néha egymáshoz a vázak:
- No lám, ottfönn már ismét hahotáznak!
Jó, hogy semmit sem értek ebből én!...
S elporlott szájjal a másik dohog:
- Nem az a jó, hogy meg nem értjük, testvér!
Hanem, hogy minket az élet, e rest vér
nem korbácsol, hogy szívünk nem dobog!...
S a foszló húsnak dicsőült honán,
míg egy pondró a csontot fúrva, perceg,
így elmélkednek későn és korán;
derékaljuk a századok, a percek:
nyirkos piszokban összevisszaság –
de nincs szívük. És ez a tisztaság!
Forrás: Pesti Napló 78. évf. 9. sz. 1927. jan. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése