Anatole France és Émile Zola

Az első pillanatban azt gondolhatná az ember, hogy két olyan nagy írásművész, mint France és Zola csak igazán megérthették egymást; ezzel szemben azonban az az igazság, hogy nemcsak hogy nem voltak jó barátságban egymással, de nem is szenvedhették egymást. Pedig mindkettőt ugyanaz az alkotási vágy ösztönözte s azonosak voltak a szándékaik is. Mindketten nagy és nemes műveket akartak létrehozni, mindketten a szellem szabadságáért és felsőbbrendűségéért vitték harcba tollukat. És mindketten le akartak törölni egypár ráncot a világ elborult, szenvedő arculatáról. Az egyik is, a másik is a népért dolgozott, s a népet akarták kifejezni. Mindketten liberális eszméket hirdettek s a nemzetek testvériségét propagálták. Ugyanannak a gondolatnak voltak a szülöttei, mégis szemben álltak egymással.

Jó barátságban nem voltak egymással soha. életük végén Anatole France megenyhült ugyan és békejobbot nyújtott írótársának, de nem valószínű, hogy Zola megbocsájtotta a La vie littéraire goromba sorait, amelyekben France igen-igen leszedte róla a keresztvizet. France sosem bánt kesztyűs kézzel Zolával. Olyan heves szenvedéllyel kritizálta, hogy joggal csodálkozhatik rajta az ember. Ez a mindig mosolygó bölcs gyűlöli is tudott, s ha Zoláról volt szó, rögtön összeráncolta egyébként mindig nyílt homlokát. A „Rougon-Maquart” ciklus alkotójának állandóan szenvednie kellett a „Monsieur Bergeret” írójának sértő gőgjétől és szatírájától. France borzadt Zola stílusától – és mégis vonzódott hozzá. Zola neve minden pillanatban a tolla alá kívánkozott. Akármilyen ellentétes írókat is jellemzett, mint Leon Hennique, Octave Feuillet, Charles Morice, Paul Bourget, Alphonse Daudet, Maurice Montegut, Balzac, Abel Hermant, Lucien Descaves, Rosny, Verlaine, George Sand vagy Coppée, - mindig megtalálta a módját, hogy közbevethesse Zola nevét is és idézhessen a műveiből.

Zola igen hosszú időn keresztül Anatole France béte noire-ja volt. France őt látta mindenütt; nem tágított mellőle, mert talán belül egy kicsit gyönyörködtette is. Hiszen akit gyűlölünk, azt mindig szeretjük is egy kicsit. „Mindig vissza kell térnem ehhez a rettenetes emberhez” - írja egy helyen. Így azután állandó piszkálódásai ellenére is lehetetlen, hogy belül ne tetszett volna neki. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy állandóan rajta ne köszörülje halhatatlan iróniája fegyvereit. Arra nem érdemesítette Zolát, hogy halálos méregadagot adjon neki, inkább csak gyötörte, nehogy mártírt csináljon belőle. Minden oldalról belékötött. Szemére hányja, hogy nem tudja megvalósítani elképzeléseit s nem tud hű lenni önmagához. „Lehet, hogy Zola találta ki a naturalizmust – gúnyolódik France -, de mások tökéletesítették. Hiszen a gép is, ahogy a feltaláló megkonstruálja, még kezdetleges. Meg kell még állapítanom azt is, hogy Zola nemigen hű a doktrínáihoz, s valószínű, hogy maga sem hisz bennök”. Egy másik alkalommal pedig így nyilatkozott róla: „sok erő és finomság van ugyan benne, de mégsem költő.”

Anatole France tényleg „nem félt megmondani, amit gondolt2 Zolával kapcsolatban. S amit gondolt, azt mind meg is írta a Temps-ban. De a vitatkozással nem elégedett meg, gúnyolódott is ráadásul, amit pedig kevés író tud elviselni. France arra törekedett, hogy Zolát nevetségességbe fullassza, s hogy ez nem sikerült neki, nem rajta múlott. Minden megtámadható pontját megkereste s azonnal harcba indult ellene. Zola munkamódszeréről például a Débacle idejében úgy írt, hogy „Zola ósdi fegyvereket használ”. Az „Ötök manifesztumával” kapcsolatban pedig a következő kijelentést tette: „Zola elmondhatja a maga vigasztalásául, hogy mint irányzatának a feje, maga esett leggyakrabban kivételbe. Vagyis a naturalista terrort maguk a naturalisták győzték le. Hiszen az embernek jogában áll úgy írnia, ahogyan szeret és finoman is írhat, ha éppen akar.” Ez, a kritikának is beillő nyilatkozat a legmaróbb persziflázs, amit Zoláról csak elképzelhetünk.

France nem elégedett meg az ilyen enyhe gúnnyal; még nagyobb sebeket akart ütni. Zola szempontjából akkor is veszélyes volt, ha nem ironizált. Ilyenkor is metsző, éles, fölényes volt a hangja. „Zola művei rosszak, ez Zola legnagyobb szerencsétlensége”, - jegyezte meg róla, mintha azt akarta volna mondani, hogy jobb lett volna meg sem írnia őket. Máskor, még elfogultabban, így írt: „Talán senki sem csinált még olyan nagy erőfeszítéseket, mint Zola, hogy lealacsonyítsa az emberiséget és a szerelmet, letagadva mindenkit, aki jó és megtagadva mindent, ami jó”. A naturalizmust egyébként sem becsülte sokra. „A naturalista művészet semmivel sem igazibb, mint az idealista. Zola semmivel sem látta valódibbnak a természetet és az embereket, mint madame Sand. A dolgok finomabbik oldala elkerülte a figyelmét; a szép, a magasztos, a nagyszerű ellenségei voltak”. Még kegyetlenebb, amikor ízléshiánnyal vádolja a nagy regényírót: „Zola semmibe sem veszi a szavak szépségét, akár csak az élet szépségét. Nincs ízlése.” Utoljára pedig az összes eddigieket felülmúló gorombaságot vágott a fejéhez s tudatos rosszakarattal mondta ki: „Zola közel jár a nevetségeshez…”

France Zola gondolatai, ábrázolásmódja, írói magatartása után Zola feleségét is megtámadta, mert nem akart semmit és senkit sem békében hagyni, ami és aki kedves volt neki. Hangja állandóan érdesebbé változott: „Amikor Zola saját magáról beszél, nehézkes és erőtlen… Nyers retorikus… Iskolás eljárása ma már elavult… Zola regényei könnyen utánozhatók, mert a szerző írói attitűdje átlátszó, erőlködése túlzó, filozófiája gyerekes. Szerkesztésmódja túlzottan egyszerű és ennél fogva könnyen utánozható… Néhány felfirkantott jegyzetre építi fel képzeletének torz szüleményeit… A világnak a Zola által való semmibe vevése már csodálatos s mivel nincs filozófiája, minden pillanatban abszurdumokba esik… A naturalista iskolának a feje volt és mégis minden pillanatban megsértette a természetet…”

Ilyen és ehhez hasonló, hol haragos, hol szarkasztikus hangon beszél az „Istenek szomjaznak” és a „Pingvinek szigete” írója a „Föld”, az „Álom”, a „Béte humaine” szerzőjéről. France nem szenvedhette Zolát, aki pedig mégsem olyan fekete ördög és mégsem olyan dilettáns, mint ahogyan France lefestette. France állandóan támadta Zolát, mert nem tudott róla lemondani.

A Dreyfus-per alkalmával végül mégis közelebb kerültek egymáshoz. France, aki évek hosszú során át üldözte Zolát, a bátor kiállások idejében csodálatát fejezte ki neki. A rágalmazó France ekkor végleg elhallgatott; az utolsó években pedig már teljesen megszelídült. A Dreyfus-per óta már élvezni is tudta Zola írásait s a Germinal-t, a L’Assommoire-t újra meg újra elolvasta. France hadakozásából végül is bizonyos fajta furcsa szimpátia született. A két ellenséges testvér barátságos talajon találkozott. A zivatart napsugaras őszi verőfény követte. Mind a ketten öregedtek…

Anatole France és Zola viszonya nemcsak irodalomtörténeti, hanem pszichológiai szempontból is igen érdekes. France pálfordulása könnyen megmagyarázható, hiszen ez a mosolygó bölcs az igazságot kereste mindenütt, s ha rájött, hogy tévedett, beismerte a bűnét. Hogy Zola hogyan fogadta a változást, nem tudjuk. Kétség kívül örült neki, bár az is valószínű, hogy a korábbi, igazságtalan szavak méregfogának marása mindig a lelkében maradt.

Galambos Gruber Ferenc

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 188. sz. Bp., 1938. augusztus 15.

A százötven éves Etelka

Százötven éves az első magyar irodalmi siker. Másfélszáz éve, hogy Dugonics András „Etelka” című regénye megjelent. Ez volt az első magyar nyelvű könyv, amely íróját, a derék, kötelességtudó piarista pap-tanárt ünnepeltté tette, s izgalomba tudta hozni az egész magyar olvasóközönséget.

Dugonics, a piarista rend hagyományaihoz híven, fiatalkorában az egyik rendházból a másikba vándorolt. Volt Nyitrán, Privigyén, Nagykárolyban, Vácott, Medgyesen. Mindenütt nevelt és tanított. E folytonos vándorlás során megismerte a magyar népet, a sajátos népi gondolkodásmódot és kifejezési formákat. 1774-ben aztán a király kinevezte a nagyszombati egyetem matematikatanárává. Ezzel Dugonics életében nemcsak a vándorlások, hanem a kísérletezések időszaka is lezárult. Két nemzedéket is végigtanított az egyetemen, s csak 1808-ban vonult nyugalomba. Ekkor Szegedre költözött, s itt élt és írt csendben, visszavonultan egészen 1818-ban bekövetkezett haláláig.

A derék piarista tanár 24 kötet művel gyarapította a magyar irodalmat. Írt lírai költeményt, époszt, tragédiákat, vígjátékokat, nyelvészeti és matematikai tanulmányokat, de döntő sikerét, amely egyúttal a magyar szépprózának is első csatanyerése volt, az Etelkával aratta. Szépirodalmi alkotásaiban majdnem kivétel nélkül klasszikus, vagy a korabeli idegen nyelvű művekből átvett motívumokat használt fel, s ezekhez a motívumokhoz még igazoló megjegyzéseit is hozzáfűzte, gyakran pedig a lap alján, mint forrásokra hivatkozik rájuk. Dugonics, az eredetiségnél többre becsülte az író kombináló erejét, s a tiszta hagyományok ápolását. Az egyéniség kultuszától teljesen távol állt, inkább akart tudós mesternek, mint újat létrehozó alkotónak látszani. Igazi barokk ember volt, aki a meglevőt csak elrendezni és magasabb célokra felhasználni akarta.

És ezek ellenére sem mindenestől utánzó. Az átvett motívumot egyéniségének és gondolatvilágának megfelelően alakította. A fiatal piarista vándorlásai során tökéletesen megismerte a magyar néphagyományt, a tudós a történeti hagyományt, és ezeket később, mint író, fel is használta az idegenből vett mese és az idegenből vett motívumok formálásánál. Különös alkotások jöttek így létre, amelyeknek magyar voltát nem kihangsúlyozott, tüzes magyarságuk, hanem s elsősorban kemény, eredeti nyelvük igazolja.

A kihangsúlyozott tüzes magyarság különben egyik jellemzője Dugonics egész munkásságának. Ez a szláv eredet író, mint mindenki, aki nemzetiséget cserélt, valami naiv buzgalommal magyarabb akart lenni minden magyarnál. Magyarságát még a külsőségekben is kihangsúlyozta. Irodalmi alkotásai mind magyar tárgyúak, munkáinak főhősei mind magyarok. Németek, szlovákok csak azért szerepelnek műveiben, hogy az intrikus szerepét ne legyen kénytelen magyarral eljátszatni.

Egy fél élet munkássága állott már a derék piarista tanár-író mögött, de néhány literátoron kívül nem ismerte őt senki. Ekkor, 1786-ban elkezdte írni az Etelkát. A könyv 1788-ban jelent meg, s hatása páratlanul nagy volt. A közönség a regény első ezer példányát elkapkodta. 1788-ban ezer példány Magyarországon, egy magyar nyelven megjelent regényből! Író és olvasó egymásra találtak. Leírhatatlan volt a lelkesedés és ennek a lelkesedésnek a közönség minden módon kifejezést akart adni. Az ebben az évben született leánygyermekek nagy részét Etelka névre keresztelték a szülők, a lányok pedig ismét hordani kezdték a régi magyar viseletet, s akik most csináltattak először ilyen ruhát, mintájául az „Etelka” első kiadásának címlapján látható képet vették.

Mi volt e szokatlan siker magyarázata? A könyv politikai tendenciája. Az „Etelka” a honfoglalás idején játszik, hősei Árpád és Zoltán fejedelmek. Meséje a legártatlanabb szerelmi história, s nyílt politikai utalás nem akad benne semmi. És a regény mégis éles politikai célzattal íródott. Ezt a célzatosságot Dugonics be is vallja „Etelka kulcsa” című, kéziratban maradt feljegyzéseiben. E feljegyzések nélkül ma már nem nagyon értenők a regény politikai tendenciáját. A kortársak azonban minden bizonnyal tökéletesen értették. Az „Etelka” II. József uralkodása idején íródott, s a piarista tanár-író Árpád és Zoltán erőszakos intézkedéseiben a „kalapos király” tetteit állította pellengérre. A honfoglalók nagy részletességgel vázolt törvénytelen cselekedeteiben az olvasók II. József tevékenységére ismertek. A II. József intézkedéseire reakcióként jelentkező nemzeti fellángolás kapott tápot e könyvben. Nem az „Etelka” esztétikai értékei aratták ezt az akkor időkben szokatlan sikert, hanem a felvilágosult abszolutizmussal szemben álló magyar rendi nacionalizmus, amelyet Dugonics oly türelmetlenül képviselt.

Dugonics írótársai közül többen, így Kazinczy és Ráday Gedeon is már az „Etelka” megjelenése idején elítélték a regényt. Főleg nyers és durva kifejezéseit kárhoztatták. A könyv sikerét azonban ez az éles kritika sem tudta csökkenteni. Amit azonban a kifinomult ízlésű kortársak nem tudtak elérni, azt elérte az idő. Alig telt el 80 esztendő az „Etelka” szerzőjének halála után, amikor egy nagy, 55 kötetes gyűjteményben összegyűjtötték a kiváló magyar írókat és ebben a gyűjteményben Dugonicsnak már nem jutott hely.

Forgács Antal

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 188. sz. Bp., 1938. augusztus 15.

Elin Pelin, a bolgár Gorkij

Ne tessék megijedni! „Elin Pelin” nem indián csatakiáltás, sem titkos erejű varázsige, sem gyermeki egyedem-begyedem, hanem egy kiváló bolgár írónak a nevel. És tegyük mindjárt hozzá: álneve. mert a pap Ivanov Dimitrijnek keresztelte 1878. július 18-án. „Pelin” ürmöt jelent. Az író tehát a keserű igazmondásnak ugyanazzal a szándékával akasztotta magára – cégérül – ezt a furcsa hangzású ikerszót, amellyel a nemrég elhunyt nagy orosz író „Gorkij”-nak („keserű”-nek) jellemezte magát és írásait.

De mi köze mindehhez a magyar olvasóközönségnek? Hát csak annyi, amennyi a vérrokon fegyvertárs, a bolgárság irodalmának joggal kidukál. Sajnos, az összes szláv népek közül éppen a bolgárok irodalmát ismerjük legkevésbé.

De Elin Pelin azért is érdekelhet bennünket, mert műveiből mesteri és reális rajzát kapjuk a bolgár parasztságnak. Azét a parasztságét, amelyet a világháború végzetes alkalmán kívül eddig jóformán csak nálunk kertészkedő képviselőiből volt módunk valamelyest megismerni.

Elin Pelin műveiben a bolgár paraszti nép minden rejtett tulajdonságával kendőzetlenül és hamisítatlanul, minden álromantika nélkül áll előttünk. Ő az első bolgár író, aki szépítés, folklorisztikai mellékcélok, társadalmi vagy politikai tendencia nélkül fordul figyelmével a nép felé, amelyet néhány éves falusi tanítói működése során bő alkalma volt megismernie. Nem idealizálja a föld népét, nem burkolja célzatos, de sokszor ködös szimbólumokba, mint Petko Todorov vagy Pencso Szlavejkov. Úgy teregeti elénk mindennapi életét, ahogy találja. a feldolgozás azonban a szemléletnek minden realitása mellett is magas esztétikai és morális szempontból történik. A bolgár paraszt az ő tollán éppen olyan igényes irodalmi téma, mint másoknál a nagyvárosok modern nagyvilági élete, vagy a szociális kérdések kusza szövevénye, vagy a történeti múlt. Nem tarka és vigalmas ünnepi alkalmak során mutatja be a falut, hanem keserves verejtékével, sajátos örömeivel és szenvedéseivel, makulás és makulátlan emberségével. És teszi mindezt a legszebb bolgár nyelven, amelyen mindig érezni a költő lelkes lendületét. A bolgár falu rajzában csak Jordan Jovkov és Konstantin Petkanov mérkőzhetik vele.

Bár már tizenhat éves korában jelent meg az első novellája, mégsem mondható termékeny írónak, aminek oka elsősorban rendkívüli lelkiismeretessége és felelősségérzete. Verseket meg éppen csak kivételesen, az életnek valóban ünnepi hangulataiban ír. Ifjú éveiben igen nagy hatással voltak rá a forradalmas Ljuben Karavelovnak és Ivan Vazovnak művei. Iskolás műveltsége igen hiányos volt (csak öt gimnáziumi osztályt és tanítóképzőt végzett nagy keservesen, de annál többet tanult magánúton. Ennek és feltűnő tehetségének köszönhette, hogy kormánya a fiatal írót – aki otthagyta a tanítói katedrát s ekkor már kizárólagosan az irodalomnak élt – pár hónapos párisi tanulmányút után a szófiai nemzeti könyvtár tisztviselőjének nevezte ki, majd pár évvel ezelőtt a Vazev-múzeum igazgatójává.

Első novelláskötete 1901-ben óriási hatással volt kortársaira. Legismertebb művei, novellás kötetein kívül: Föld, Jan Bibijan, Pizo és Pendo c. regényei, ill. ifjúsági művei, továbbá Fekete rózsák c. verseskötete. Mint szerkesztő is a legnagyobbak egyike.

Elin Pelin a bolgár novellának és az egészséges irodalmi realizmusnak kétségtelenül legkiválóbb élő képviselője.

Pável Ágoston dr.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 187. sz. Bp., 1938. augusztus 1.

Faludy György versei és műfordításai

„A rossz misztifikátorok csirkefogók, míg a jó misztifikátorok egyúttal jó írók is voltak”, - állapította meg Jacobs Thomasius, lipcsei professzor, a 17. század második felének kiváló humanistája. Faludy Györgyöt sokat támadták misztifikációi miatt, de ragyogó irodalmi kvalitásait még ellenségei sem tagadhatják meg tőle. Bűnéül azt rótták el, hogy Villon és más klasszikus költők neve alatt írta verseit, de ilyen misztifikációt nem kisebb költők követtek el, mint Macpherson, aki Ossian állítólagos énekeit jelentette meg és művével döntő hatást gyakorolt a 18. század irodalmára, vagy Chatterton, az angol irodalom egyik legnagyobb zsenije, aki első kötetét Rowley-nek, a 15. századbeli költőnek neve alatt adta ki, nem szólva Goethe Westöstliher Divan-járól és a magyar Thaly Kálmán kuruc verseiről. A lényeg az, hogy amit Faludy nyújt, az ragyogó irodalom. Egyébként ő maga sem tagadja az „átköltést”, amikor Villon-kötetében Babits Mihálynak Wilde- és Tennyson-fordításaira hivatkozik, amelyeket „a szerző csak szerénységből nevez Wilde vagy Tennyson verseinek”.

Ebből a szemszögből kell tehát nézni Faludy György két kötetnyi műfordítását: az Európai költők antológiájá-t (Cserépfalvi-kiadás, 317 oldal) és a Dicsértessék-et (Singer és Wolfner-kiadás, 94 oldal).

Az első kötet három korszaknak – a renaissance-nak, a 19. század első felének és századunk első három évtizedének – azokat a költőit szólaltatja meg, akiknek költészetét a békevágy és a szabadságvágy sugallta Természetesen magyar költők is szerepelnek az antológiában, Batsányitól, berzsenyitől és Csokonaitól kezdve, Ady Endrén keresztül a ma élő nagyságokig. a zöme azonban mégis fordítás a verseknek. Német, francia, angol, olasz és orosz költőket szólaltat meg a kötet. A nagyszerű orkeszter sokféle hangszeren keresztül, hangok számtalan változatával gyönyörködtet, de a vezető szólam minden tételben azonos. a humanizmus tiszta dallama.

A Dicsértessék-ben a katolikus líra remekeit ültette át zengő magyar nyelvre Faludy György. Javarészt középkori himnuszok és énekek, egyházatyák filozofikus költeményei teszik a kötetet, de akad benne az antik Róma idejéből való vers és mai Rilke-költemény. Mindegyik egyformán az igazi krisztusi eszmény szellemét reprezentálja.

A pompéji strázsán című kötetben (Officina-kiadás, 91. oldal) végére a maga neve alatt áll elő Faludy György, egész sor ragyogó versével.

- - ősélménye árad itt a szivnek,

hogy úgy zeng, mint egy éji vizmosás,

írja a meséskönyvről és egyben definiálja saját költészetének egyik varázsát. Nem hiába érez erős rokonságot a déli latinsággal ez a fiatal költő, benne is a déli temperamentum ereje lobog és a déli fajta intenzív érzékelő készségével éli át a szellemi élményeket is.

Ritka erős, briliáns formakészsége avatja kitűnő műfordítóvá és belső ritmusának nagyszerű lüktetése adja verseinek különös vonzóerejét. de a gondolati tartalom sem marad el a forma mellett: dúsan buggyan minden sorában erős képzelőtehetsége, egyéni látása és – ami lírájának belső tartalmát legjobban emeli – egyetemes lelkiismerete, az az emberi felelősségérzet, amely a tiszta katolikummal és a humanizmus lényegével egyformán egyezik.

Szeret a múltba fordulni, de nem menekülésként, hanem azért, hogy erőt merítsen onnét és analógiákat keressen. A ma nehéz napjaival szemben nem az ellágyult lírikus jajongó pózát ölti fel, hanem a harcos humanista kemény páncélját. és így inti – közvetve – a mai kor reményvesztett polgárát.

Fanyar kor jő. Maradj ember a gáton,

az éjsötétben is Civis Romanus,

s utolsónak menj meghalni, mint Vars

a vert sereg után. E vak világon

ugyis mindegy, lesz-e, ki süppedő

sirod felett, e rozzant, sárga csonton

Páris táján majd egykor verset mondjon

arab, japán, vagy néger verselő…

A filozófus messzenéző, távoli összefüggésekre felfigyelő hangja ez, amely dúsan zengő, erőteljes, nagyszerű hangszerből orgonázik feléd.

(r. m.)

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 187. sz. Bp., 1938. augusztus 1.