Anatole France és Émile Zola

Az első pillanatban azt gondolhatná az ember, hogy két olyan nagy írásművész, mint France és Zola csak igazán megérthették egymást; ezzel szemben azonban az az igazság, hogy nemcsak hogy nem voltak jó barátságban egymással, de nem is szenvedhették egymást. Pedig mindkettőt ugyanaz az alkotási vágy ösztönözte s azonosak voltak a szándékaik is. Mindketten nagy és nemes műveket akartak létrehozni, mindketten a szellem szabadságáért és felsőbbrendűségéért vitték harcba tollukat. És mindketten le akartak törölni egypár ráncot a világ elborult, szenvedő arculatáról. Az egyik is, a másik is a népért dolgozott, s a népet akarták kifejezni. Mindketten liberális eszméket hirdettek s a nemzetek testvériségét propagálták. Ugyanannak a gondolatnak voltak a szülöttei, mégis szemben álltak egymással.

Jó barátságban nem voltak egymással soha. életük végén Anatole France megenyhült ugyan és békejobbot nyújtott írótársának, de nem valószínű, hogy Zola megbocsájtotta a La vie littéraire goromba sorait, amelyekben France igen-igen leszedte róla a keresztvizet. France sosem bánt kesztyűs kézzel Zolával. Olyan heves szenvedéllyel kritizálta, hogy joggal csodálkozhatik rajta az ember. Ez a mindig mosolygó bölcs gyűlöli is tudott, s ha Zoláról volt szó, rögtön összeráncolta egyébként mindig nyílt homlokát. A „Rougon-Maquart” ciklus alkotójának állandóan szenvednie kellett a „Monsieur Bergeret” írójának sértő gőgjétől és szatírájától. France borzadt Zola stílusától – és mégis vonzódott hozzá. Zola neve minden pillanatban a tolla alá kívánkozott. Akármilyen ellentétes írókat is jellemzett, mint Leon Hennique, Octave Feuillet, Charles Morice, Paul Bourget, Alphonse Daudet, Maurice Montegut, Balzac, Abel Hermant, Lucien Descaves, Rosny, Verlaine, George Sand vagy Coppée, - mindig megtalálta a módját, hogy közbevethesse Zola nevét is és idézhessen a műveiből.

Zola igen hosszú időn keresztül Anatole France béte noire-ja volt. France őt látta mindenütt; nem tágított mellőle, mert talán belül egy kicsit gyönyörködtette is. Hiszen akit gyűlölünk, azt mindig szeretjük is egy kicsit. „Mindig vissza kell térnem ehhez a rettenetes emberhez” - írja egy helyen. Így azután állandó piszkálódásai ellenére is lehetetlen, hogy belül ne tetszett volna neki. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy állandóan rajta ne köszörülje halhatatlan iróniája fegyvereit. Arra nem érdemesítette Zolát, hogy halálos méregadagot adjon neki, inkább csak gyötörte, nehogy mártírt csináljon belőle. Minden oldalról belékötött. Szemére hányja, hogy nem tudja megvalósítani elképzeléseit s nem tud hű lenni önmagához. „Lehet, hogy Zola találta ki a naturalizmust – gúnyolódik France -, de mások tökéletesítették. Hiszen a gép is, ahogy a feltaláló megkonstruálja, még kezdetleges. Meg kell még állapítanom azt is, hogy Zola nemigen hű a doktrínáihoz, s valószínű, hogy maga sem hisz bennök”. Egy másik alkalommal pedig így nyilatkozott róla: „sok erő és finomság van ugyan benne, de mégsem költő.”

Anatole France tényleg „nem félt megmondani, amit gondolt2 Zolával kapcsolatban. S amit gondolt, azt mind meg is írta a Temps-ban. De a vitatkozással nem elégedett meg, gúnyolódott is ráadásul, amit pedig kevés író tud elviselni. France arra törekedett, hogy Zolát nevetségességbe fullassza, s hogy ez nem sikerült neki, nem rajta múlott. Minden megtámadható pontját megkereste s azonnal harcba indult ellene. Zola munkamódszeréről például a Débacle idejében úgy írt, hogy „Zola ósdi fegyvereket használ”. Az „Ötök manifesztumával” kapcsolatban pedig a következő kijelentést tette: „Zola elmondhatja a maga vigasztalásául, hogy mint irányzatának a feje, maga esett leggyakrabban kivételbe. Vagyis a naturalista terrort maguk a naturalisták győzték le. Hiszen az embernek jogában áll úgy írnia, ahogyan szeret és finoman is írhat, ha éppen akar.” Ez, a kritikának is beillő nyilatkozat a legmaróbb persziflázs, amit Zoláról csak elképzelhetünk.

France nem elégedett meg az ilyen enyhe gúnnyal; még nagyobb sebeket akart ütni. Zola szempontjából akkor is veszélyes volt, ha nem ironizált. Ilyenkor is metsző, éles, fölényes volt a hangja. „Zola művei rosszak, ez Zola legnagyobb szerencsétlensége”, - jegyezte meg róla, mintha azt akarta volna mondani, hogy jobb lett volna meg sem írnia őket. Máskor, még elfogultabban, így írt: „Talán senki sem csinált még olyan nagy erőfeszítéseket, mint Zola, hogy lealacsonyítsa az emberiséget és a szerelmet, letagadva mindenkit, aki jó és megtagadva mindent, ami jó”. A naturalizmust egyébként sem becsülte sokra. „A naturalista művészet semmivel sem igazibb, mint az idealista. Zola semmivel sem látta valódibbnak a természetet és az embereket, mint madame Sand. A dolgok finomabbik oldala elkerülte a figyelmét; a szép, a magasztos, a nagyszerű ellenségei voltak”. Még kegyetlenebb, amikor ízléshiánnyal vádolja a nagy regényírót: „Zola semmibe sem veszi a szavak szépségét, akár csak az élet szépségét. Nincs ízlése.” Utoljára pedig az összes eddigieket felülmúló gorombaságot vágott a fejéhez s tudatos rosszakarattal mondta ki: „Zola közel jár a nevetségeshez…”

France Zola gondolatai, ábrázolásmódja, írói magatartása után Zola feleségét is megtámadta, mert nem akart semmit és senkit sem békében hagyni, ami és aki kedves volt neki. Hangja állandóan érdesebbé változott: „Amikor Zola saját magáról beszél, nehézkes és erőtlen… Nyers retorikus… Iskolás eljárása ma már elavult… Zola regényei könnyen utánozhatók, mert a szerző írói attitűdje átlátszó, erőlködése túlzó, filozófiája gyerekes. Szerkesztésmódja túlzottan egyszerű és ennél fogva könnyen utánozható… Néhány felfirkantott jegyzetre építi fel képzeletének torz szüleményeit… A világnak a Zola által való semmibe vevése már csodálatos s mivel nincs filozófiája, minden pillanatban abszurdumokba esik… A naturalista iskolának a feje volt és mégis minden pillanatban megsértette a természetet…”

Ilyen és ehhez hasonló, hol haragos, hol szarkasztikus hangon beszél az „Istenek szomjaznak” és a „Pingvinek szigete” írója a „Föld”, az „Álom”, a „Béte humaine” szerzőjéről. France nem szenvedhette Zolát, aki pedig mégsem olyan fekete ördög és mégsem olyan dilettáns, mint ahogyan France lefestette. France állandóan támadta Zolát, mert nem tudott róla lemondani.

A Dreyfus-per alkalmával végül mégis közelebb kerültek egymáshoz. France, aki évek hosszú során át üldözte Zolát, a bátor kiállások idejében csodálatát fejezte ki neki. A rágalmazó France ekkor végleg elhallgatott; az utolsó években pedig már teljesen megszelídült. A Dreyfus-per óta már élvezni is tudta Zola írásait s a Germinal-t, a L’Assommoire-t újra meg újra elolvasta. France hadakozásából végül is bizonyos fajta furcsa szimpátia született. A két ellenséges testvér barátságos talajon találkozott. A zivatart napsugaras őszi verőfény követte. Mind a ketten öregedtek…

Anatole France és Zola viszonya nemcsak irodalomtörténeti, hanem pszichológiai szempontból is igen érdekes. France pálfordulása könnyen megmagyarázható, hiszen ez a mosolygó bölcs az igazságot kereste mindenütt, s ha rájött, hogy tévedett, beismerte a bűnét. Hogy Zola hogyan fogadta a változást, nem tudjuk. Kétség kívül örült neki, bár az is valószínű, hogy a korábbi, igazságtalan szavak méregfogának marása mindig a lelkében maradt.

Galambos Gruber Ferenc

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 188. sz. Bp., 1938. augusztus 15.