Juan Ramon Jiménez (1881-1958): Költészet

 

Előbb szemérmesen jött,

ártatlanság mezében;

s szerettem, mint egy gyermeket.

 

Majd cifra és rikitó

ruhákat vett magára;

s én gyülöltem öntudatlan.

 

Királynő lett belőle,

aranyban tündökölt már…

ó, én epés, veszett dühöm…!

 

… Ledobta cifra lomját,

de én csak mosolyogta.

 

Midőn ott áll a régi

ártatlanság mezében,

megint hittem neki.

 

De ezt is levetette,

s mezitlen állt elém…

Ó, éltem üdve: pőre

költészet, igy mindig enyém léssz!

 

Ford.: Franyó Zoltán

 

*

Juan Ramón Jiménez, vagy egyszerűen csak J. R. J., „az egyetemes andalúz”, a huszadik századi spanyol irodalom legnagyobb élő alakja, az 1956-os irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, 1881-ben született Moguer-ben. Már tizenkilenc éves korában  két verseskötettel jelentkezik és csakhamar egyik vezéralakja lesz a „kilencvennyolcasok” nemzedékének. A legújabb kori spanyol történelemben döntő évszám 1898. A széthullt világbirodalom ekkor, az utolsó tengerentúli gyarmatok elvesztésével, az ibériai félsziget szűk korlátai közé kényszerül. az új helyzetben a spanyol íróknak ez a csoportja hozzálát, hogy meghatározza Spanyolország helyét a világban, Európában és magában Spanyolországban. A „kilencvennyolcasok” közt, - José Ortega y Gasset-tel, Unamunóval és Antonio Machadóval együtt – a fiatal Jiméneznek is döntő szerepe van abban, hogy a huszadik századi spanyol irodalom – Cervantes, Lope de Vega és Calderón kora óta először – megérdemelten előkelő helyest vív ki magának a világirodalomban.

Zene, szín és forma. Jiménez a legegyszerűbb költői elemekkel, a spanyol népdal, a capla és a románc elemeivel dolgozik. Verseinek kötőanyaga valami csillagközi tisztaság és a vonzástaszítás láthatatlanul is egyensúlyt tartó mágneses tere, forrása a latin nyelvek legnapsugarasabbja, de egyben legkönyörtelenebbje is – a spanyol.

A polgárháború idején Juan Ramón Jiménez habozás nélkül a Köztársaság oldalára állt. De betegsége miatt csakhamar el kellett hagynia az országot. 1939 óta önkéntes száműzetésben, - jelenleg Porto Ricóban él.  Költészetének hatása felmérhetetlen. E hetvenhat éves, korszakteremtő nagy költő lírája már visszhangként csendül vissza az egész huszadik századi spanyol nyelvű költészetből.

Forrás: Nagyvilág 2. évf. 1. sz. 1957. április

 

Képes Géza: A lomb halála

 

(Harsányi Istvánnak küldöm)

 

Rémes éjem volt az éjen, ilyet régen meg nem értem,

Hogy történhetett: nem értem. Elmesélni sem merem…

Szűzi szép volt még az este: a gyémánt-csillagok ezre

S a halvány hold is nevetve tekintett le kedvesen.

A rőt, rozsdás, tarka lombba lejtve lengő, lassú, lomha,

Lágy szellő borzolt bolyongva s belerezzent ezer ág.

Még amikor elpihentem, örömhímes volt a lelkem

És szívemben – égi kertben – nyíltak remény-rezedák…

 

Csoda-váró, bús szememre úgy repült az álom csendbe

S nem nézett már elmerengve messze messze két szemem:

Lecsukódott és az álom ismeretlen tündér-tájon

Vezetett át, hogy ne fájjon, mi ébren bánt szüntelen,

Mi szakgatja szegény szívem, árva szívem szüntelen…

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -

 

Egyszerre csak felriadtam – úgy sajnáltam – és riadtan,

Álomülte, bamba szemmel szertenéztem hirtelen:

Üvöltött, bömbölt az orkán, ahogy csak kifért a torkán,

Ajtóm zárát vad-mogorván rázta rázta rémesen.

Könyörögtem: „Menj, menj innen! Óh mond, mit keressz te itten?

Mit zörögsz itt a kilincsen: nincsen kincsem énnekem:

Szegény vagyok, árva legény, milyen nincs a föld kerekén,

Tündéri álmam éjjelén hadd aludjam csendesen,

Legalább az álom karján hagyj pihenni csendesen!...”

 

De nem hallgatott a szómra, - éjfélt kongatott az óra –

S vak dübörgés, halálhörgés volt reá a felelet.

Ijedten meredt alá a sok Madonna-szemü csillag

És a hold tányér gyuladtan lebegett egy fa felett.

S – jaj – a rabló regimentek most a fáknak nekimentek,

Tépték-rázták a garázdák a lombokat rémesen.

Jaj – ti rozsdás, lomha lombok, meghaltok ez éjjelen

És ti árva, bánatos fák. meghaltok ez éjjelen!...

 

És a rozsdás, főt falombok, kiszolgált, vén, bús bolondok

Hulltak… haltak és csörögtek hörögtek keservesen.

Bennük végsőt hördült még a virág-álmú, szűzi, méla

Harmat csókos nyár – s a lelkét kilehelte csendesen

Őrült síri dalt fütyült a zúgó őszi szél fölötte

S szívem remény-szirom könnyet zokogott keservesen…

 

Mese-váró két szememre így szállott az álom csendbe

S nem bámultam már remegve a vak éjbe nesztelen;

Elaludtam és az álom ismeretlen csodatájon

Vezetett, tán hogy ne fájjon, mi ébren bánt szüntelen…

-        -        -        -        -        -        -        -        - 

Reggel, amint felébredtem és kinéztem méla csendben,

Beleborzadt lelkem-testem, amit látott két szemem:

A csupasz faágak vége didergőn meredt az égre

S a lomboknak vége!... vége!... Meghaltak az éjjelen,

Jaj – a lombok mind meghaltak a vak, szörnyű éjjelen!...

 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny XLII. évf. 1926. december

Darányi Lajos: Noémy álma

 

A Szeretet ünnepének előestéjén békesség és szeretet után vágyik az egész világ. ne mondjátok, hogy nem szomjúhozik és önmagával megelégedett e földnek lakója! Ne törjetek pálcát megátalkodottsága, a jóra képtelen volta felett!

… Vagy ha ezt teszitek: karácsony estéjén mélyen zárkózzatok el. Ne menjetek se az utcára, se családotok körébe, se a templomba: mert itt minden a szemetekbe fogja vágni, hogy nincs igazatok. Még az álom honában is hiába keresitek a ti nyugodalmat adó „igazságotokat2, mert ez éjszakán az álomvilág is a jövőé, az égből leszállt Szereteté…

*

Ezen az éjszakán Noémy, a Senki szigete öröklakója álmodik. Azt kérditek: hogyan lehet egy földi ember karácsonyesti történetéből pont azt emelni ki, hogy álmodik?... hisz az ébrenlét csak reálisabb, mint egy-két álomkép?

Úgy van!... de jól mondtátok, hogy mindez csak földi emberre vonatkozik. Noémy pedig – jertek közelebb, megsúgom nektek – nem földi lény, hanem az igazi női nem lelkiismerete.

Hát azt meg már ki meri mondani, tiltakozik sok érdemes matróna, hogy a nők lelkiismerete alszik… sőt mi több: álmodik? Az elsőt én is tagadom, de a másodikat állítom. Állítom, mint ideált s hiszem, mint életnemesítő valóságot.

Mennyi ellentmondás!... zúgják minden oldalról. Hát az ébren-álmodás: az ábrándozás is lehet ideál és életnemesítő valami?

Az nem! De az ébren-álmodásnak van más neve is. Ébren-álmodik a költő, a művész alkotása előtt. Ébren-álmodja meg a tartalmat, melynek edénye egy „Arany ember”, egy „Búsuló juhász”, egy „Ecce homo”.

És így álmodik Noémy is…

*

Gyönyörű virágos kertje volt. Szinte beláthatatlan terjedelmű. A virágok minden színben pompáztak benne. Jól érezte magát virágai között. Hisz azok szófogadók voltak. Jóra intő parancsaira kacérkodva intettek ugyan olykor-olykor igent, vagy nemet; de azt meg lehetett bocsátani, mert a virágok olyan bohók néha. A teendők elvégzésében csak a Szeretet és Béke voltak segítőtársai. Erős deszkakerítés vette körül a kertet. A mellette elhaladó emberek be-benéztek a hasadékokon és életkedvvel telített lélekkel mentek tovább. Mindig több és több lett a szemlélő. A Duna más medre ásott magának. A helyén maradt mocsár sarat pedig a kíváncsi emberek elhordták csizmájukon. Így Senki szigete beleesett a világba… A kerítés is korhadt. Végre az utolsó szál deszkát is elvitték. Azt mondják, hogy katonakórházat csinálnak belőlük. Szóval háború volt… Ez a virágoskertnek is véget vetett. A szélrózsa minden irányába vitték a virágokat, hogy díszítsék velök a megcsúfolt földet. Ő tűrte mindezt, mert a kor követelményével úgysem lehet dacolni…

A világ képe teljesen megváltozott. Régen csak méhek látogatták meg a virágokat. A találkozás nem volt terméketlen. Kristálytiszta méz volt az eredmény… aminek csodatevő gyógyító ereje volt… De most a méhek csaknem mind eltűntek. A pókok kerekedtek felül. Ezek ugyanazokból a virágokból mérget gyűjtenek és átszövik vele az egész levegőt. az útszéli beléndek minden tulajdonságát versekbe, regényekbe, könyvtárakba foglalják össze s úgy bocsátják lélekölő útjokra. Olyanok mondanak ítéletet az angyalok karáról, kik butult fásultságukban a lebujok fulladt levegőjét összetévesztik az otthon szent varázsával.

Igen! Noémy jól látta: a női eszményt élettel és tollal keresztre feszítették!

De többet is álmodott: a lelkeket kereső karácsonyi Szeretet otthonra talált. A magyar asszonyok és lányok újra összegyűltek Senki szigetén. Ott megtalálták nemcsak a gyermek Jézust, hanem a megdicsőült Megváltót is… kinek ereje mindenre elégséges… ki nemcsak Jairus leányát, hanem Mária Magdolnát is feltámasztotta. és… bár az egész keresztyén világ karácsonyt ünnepelt… a betlehemi mezők felett csak magyarul szólt az angyali sereg. Nyelvünket nemcsak mások, hanem magunk is megértettük, mert Senki szigete, ez egyetlen oázis az Örök Szeretet számára, mindnyájunké lett…

*

A karácsonyfákon a gyertyák csonkára égtek. A hívók azzal a boldog tudattal tértek nyugalomra, hogy holnap szívök nyugalmát is megtalálják.

Hiszem, hogy aki keresi, megtalálja!

 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny XLII. évf. 1926. december

Csokonai és diákjai

 

Csokonai, mint tudjuk, tanár is volt: 1794. március 24-től 1795. június 19-ig Debrecenbe, 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig* (* s nem 27-ig, mint Ferenczi írója /A Csire Vázlat Csurgó multjából 1907. 248. l./) Csurgón. Egyik tanév sem hagyott jó emléket Csokonai lelkében. Az első alatt történt dolgokért iskolai szék elé idézték (dec. 19.9. Egyik vádpont az volt ellene, hogy őszi közvizsgák alatt vendégséget csinált tanítványaival, majd éjjel is az osztályban maradt velök (egy alkalommal Bacchus temetését ünnepelvén, felfogadták, hogy lemondanak a borivásról), tiltott napokon tanítványaival fuvoláztatott stb. Már ekkor megfordult fejében egy színdarab előadásának terve. az egyik diák ugyanis azt vallotta, hogy „komédiát akar preceptor uram csinálni, arról beszélgettek éjjelente.* (* I. K. 1905. 453.) A nagyerdői jelenetért (együtt énekelt, dohányzott tanítványaival dec. 13-án 3 és 4 óra közt), s későbbi dolgaiért (a halasi legációról nem számolt el) június 20-án kicsapták, de ő már előbb (jún. 19-én) elment Debrecenből.

Ebből az a tanulság, hogy Csokonai és diákjai közt nagyon szíves viszony volt. Ezért is tiltották meg a vele való társalgást a diákoknak a professzorok. Tanítványaitól következőképp búcsúzik:

Nemes szívű Nevendékek! kiket forrón szeretke,

Mióta megesmertetett a poésis veletek.

Óh legkedvesebb Barátim! beh édesen képzelem,

Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.

Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,

Kis koszorúkat raktatok tiszteletül markomba stb.

Elmondja még, hogy szerette tanítványait, azok is őt. Nevük ragyogni fog szíve közepében. Megválása után is fog emlékezni rólok. Kedveseinek szólítja s kéri őket, hogy hív barátjukról, róla, szintén emlékezzenek meg. Életbölcseleti intéseket ad nekik, végül így búcsúzik:

Ah szeretett kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

Hát a csurgói diákok milyen viszonyban voltak Csokonaival? Itt nem volt baj a költővel, mert élettapasztalatokban gazdagabb lett, de a helyzete nem volt rózsás. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni, hogy az, aki Lillát megkérte, aki Lillának egy szép városbeli professzornéságot ígért s a ki a gróf kocsiján akarta őt Csurgóra vinni, mily ínséges helyzetben van Csurgón, mint könyörög a gondnoknak fűteni való fáért, mert megveszi az Isten hidege, mint könyörög 30 forint kölcsönért Csépánnak, mert vizsgára nincs ruhája! Tanítványait gondolkodni tanította s nem bottal verte beléjük a tudást. Amit Debrecenben akart, itt megvalósította: két színdarabját előadatta velük. Csire említett könyvében több figyelemre méltó dolgot feljegyzett Cs. csurgói működéséről.* (* A 134. l. szerint marsot ír nekik: dió, dió, mogyoró, recsegő, ropogtató, rip, rip, rop, s ennek hangjai mellett vonultak az ujváros helyén álló berekbe.) A csurgói értesítőben levő cikk szerint a Pofók és Karnyóné egyik tanítványának, Gencsi Istvánnak másolata (a 29. sz.); a 36. számú akad. kézirat Toldy szerint Gaál Lászlónak (1807) másolatában maradt fent. Tehát a Culturát is, a Karnyónét is kétszer adták elő Csurgón Ezeket szerezte Somogyban. Ellenben a Debrecenben írt Gersnon és Tempefői a Csokonai életében nem kerültek színre sehol. Költőnket a cigány szerepeltetésében csak Kónyi előzte meg (1785.).

A Karnyónéval kapcsolatban ki kell bővíteni még Kardosnak azt a megállapítását, hogy játszó személyei közül csak a Sárközi Albert nevét ismerjük. Az azóta előkerült kézirat minden szereplő nevéről felvilágosít. Megállapíthatjuk, hogy Gaál Antal, Veress András, Gentsi István, Mikolai József, Csobor Moises és Horváth József mindkettőben szerepeltek, míg Ágoston János, Nárai Dániel, Nagy Ferenc s Szilágyi Éneás csak a Culturában, Vass András és Ujj János pedig csak a Karnyónéban léptek színpadra. Összesen 12 személy játszott 18 szerepet. Ezekhez számítható még Sárközi Albert s maga a zongorázó Csokonai. Így esett meg, hogy az egyszer előadott darabnak még egyszer való előadását, mint „második próbát”, megkísérelték éspedig mindkét esetben sikerrel. Kardos e második próbát úgy értelmezi, hogy először a Culturát, aztán a Karnyónét adták. Ez volt szerinte a második próba.* (* Jókai szerint /Élet. I. 63, 94, s Életből ellesve 244./ Csokonai és Lavotta együtt rendezték a bolondok közt Karnyónét.) Hazajövén a rendes tanár, Csokonai elhagyta Csurgót, 80 forintnyi* (* s nem 50, mint Ferenczi írja) fizetését sem véve fel. Tanítványaitól itt is elbúcsúzik, újra hangoztatván velök szemben is a szeretet hangját: „A ti erántam viseltetett önként és tettetés nélkül való szereteteteket, amelyet még ekkoráig minden tanítványaimtól megnyerni szerencsém volt… köszönni fogom.” Inti arra, hogy szégyent ne hozzanak rá ezután sem. Íme Csokonai megoldotta a mai paedagógia legnagyobb feladatát: a szeretet növendékei iránt. Mégis neki kellett jutni olyan sorsra, melyet a Quem dii oderunt… című hátrahagyott versében emleget; benne az öröm rózsái nagyon kicsit különböztek a bogáncskórótól. 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny XLI. évf. 1926. március-április