(Harsányi Istvánnak küldöm)
Rémes éjem volt az éjen, ilyet régen meg nem értem,
Hogy történhetett: nem értem. Elmesélni sem merem…
Szűzi szép volt még az este: a gyémánt-csillagok ezre
S a halvány hold is nevetve tekintett le kedvesen.
A rőt, rozsdás, tarka lombba lejtve lengő, lassú, lomha,
Lágy szellő borzolt bolyongva s belerezzent ezer ág.
Még amikor elpihentem, örömhímes volt a lelkem
És szívemben – égi kertben – nyíltak remény-rezedák…
Csoda-váró, bús szememre úgy repült az álom csendbe
S nem nézett már elmerengve messze messze két szemem:
Lecsukódott és az álom ismeretlen tündér-tájon
Vezetett át, hogy ne fájjon, mi ébren bánt szüntelen,
Mi szakgatja szegény szívem, árva szívem szüntelen…
- - - - - - - - - - -
Egyszerre csak felriadtam – úgy sajnáltam – és riadtan,
Álomülte, bamba szemmel szertenéztem hirtelen:
Üvöltött, bömbölt az orkán, ahogy csak kifért a torkán,
Ajtóm zárát vad-mogorván rázta rázta rémesen.
Könyörögtem: „Menj, menj innen! Óh mond, mit keressz te itten?
Mit zörögsz itt a kilincsen: nincsen kincsem énnekem:
Szegény vagyok, árva legény, milyen nincs a föld kerekén,
Tündéri álmam éjjelén hadd aludjam csendesen,
Legalább az álom karján hagyj pihenni csendesen!...”
De nem hallgatott a szómra, - éjfélt kongatott az óra –
S vak dübörgés, halálhörgés volt reá a felelet.
Ijedten meredt alá a sok Madonna-szemü csillag
És a hold tányér gyuladtan lebegett egy fa felett.
S – jaj – a rabló regimentek most a fáknak nekimentek,
Tépték-rázták a garázdák a lombokat rémesen.
Jaj – ti rozsdás, lomha lombok, meghaltok ez éjjelen
És ti árva, bánatos fák. meghaltok ez éjjelen!...
És a rozsdás, főt falombok, kiszolgált, vén, bús bolondok
Hulltak… haltak és csörögtek hörögtek keservesen.
Bennük végsőt hördült még a virág-álmú, szűzi, méla
Harmat csókos nyár – s a lelkét kilehelte csendesen
Őrült síri dalt fütyült a zúgó őszi szél fölötte
S szívem remény-szirom könnyet zokogott keservesen…
Mese-váró két szememre így szállott az álom csendbe
S nem bámultam már remegve a vak éjbe nesztelen;
Elaludtam és az álom ismeretlen csodatájon
Vezetett, tán hogy ne fájjon, mi ébren bánt szüntelen…
- - - - - - - - -
Reggel, amint felébredtem és kinéztem méla csendben,
Beleborzadt lelkem-testem, amit látott két szemem:
A csupasz faágak vége didergőn meredt az égre
S a lomboknak vége!... vége!... Meghaltak az éjjelen,
Jaj – a lombok mind meghaltak a vak, szörnyű éjjelen!...
Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny XLII. évf. 1926. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése