2021. aug. 20.

Palágyi Lajos (1866-1933): Gondolatok

  


Színváltozások

 

Mi volt, mi van, mi lesz – sohasem enyészhet.

Mindent számon tart a fenntartó végzet.

 

Hát tartsa számon végtelen időkig,

Hány alakot ölt felhő az egen,

Tenger színe hányféleképp vetődik,

Hány ránc húzódik parti szirteken.

 

És szívemen egy nap alatt

Hány szín fut végig, vágy és hangulat.

 

Kifogyhatatlan tűz

 

Nem fogyhat el a nap gyújtó heve.

Hisz szívek lángja, csillagok tüze,

A pokoli kínokban égő létnek

Minden szikrája, lángja oda száll.

 

Ő összegyűjti tüzeit az égnek

S életként osztja szét, ami halál.

 

A legfájóbb gondolat

 

Már abba is beletörődöm,

Hogy siralom az ember élete,

Még abba is, hogy mindennek e földön,

Vagy más csillagban gyász a végzete.

 

De annyi bút, gyötrelmet nézve,

Egy gondolatban meg nem nyughatom:

Hogy a teremtés végtelen egésze

Csupa ily törpe gyász és siralom.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 3. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 13.

Bálint Imre: Alvó katona

 

Sápadt arca egy ócska biblián

A haja kúszált, szőke, lágy selyem:

A keze véres; nem is egy helyen.

Szeme húnyva. Alszik? Halott talán?

 

Két fáradt szem. Áttetsző pilla von

Bágyadt határt Élet s Álom közé,

Mély ránc szalad a szemöldök fölé

Komor írás a fehér homlokon.

Keskeny, mint kicsiny gyermeké a válla,

Alig pelyhedzik bajusza-szakálla,

Az ajka piros, mint csudás virág…

 

A homlokra írva forró vágy van…

Az ablakon által behajlik lágyan

Szelíd ezüst-liljom: a Holdvilág.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 2. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 16.

Szabolcska Mihály: Száll, száll az idő…

 


Száll, száll az idő, ki tudja, hová száll;

Száll suhanóban az őszi madárnál,

Ki a sárguló, bús tarlókon át:

Keresi messzi, másik, szebb honát!

 

Szálló időnk is költöző madár tán,

S e földi tájak hervadóra váltán:

Más, szebb világok felé száll velünk,

Hol új mezőkön új tavaszt lelünk.

 

Hóreb hegye csak ez a földi élet.

Túl rajta, ott az igért szent vidékek…

Hol soha el nem tékozolhatunk:

Szálló időnk, elsuhanó napunk!

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 2. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 6.

 


Már ott a dombon, mintha körbe lengve

Tündérek zengenék május dalát.

Fodrozza fátyolát vigan kerengve

Reggeli szél, s csalfán karolja át

A zsenge bokor-lányok derekát.

 

Remeg a természet kis vad virága

S tanulja hiszekegyed, szerelem;

Vágyait új sziromban napra hányja,

Ujongva tapsol minden reggelen,

Ha az arany tüzes Nap megjelen.

 

Az Isten szíve lángol fenn az égen,

Világszerelem lángjától lobog:

Ott reszket mása szőke lány szemében,

Kit csintalanul átalkarolok:

Nevetik a fák: májusi dolog!

 

Jer, drága gyermek, fűzzük tánc-sodorba

Magunkat, ott a dombok hajlatán;

És lengedezzünk egy virágba forrva,

Testvéreink: a tölgy, fenyő, platán

Tapsoljanak szívünk szép bánatán.

 

Mert bánat-gyöngy remeg az öröm alján,

Mit a szerelem kelyhéből iszunk;

Mosolyunk vége: megfagyott sohaj tán,

Hisz olyan illanó szép tavaszunk!

Ma még virágzunk, holnap havazunk.

 

Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 1. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 1.