Nagyapó, kedves jó nagyapó, milyen egymagamban vagyok én ilyentájt mindig. Mindig, mindig, már három esztendeje. Akim volt, nincs és csak ülök, csak város. Az idő úgy szitál el fölöttem, mint tarlott fák fölött a dér. Csak ülök, csak porlok: a két kezem, két ázott szárny, a torkom tikkadt csöngettyű, a szemeimre, ezekre a fagyos ablakokra csak könnyeket melenget a lámpa. Halálosan halkak az esték és nehezen kettyennek alá a percek. Egyik nap olyan, mint a másik. Kifakultak a piros betűk az életem kalendáriomából.
Most karácsony van. Jaj, milyen karácsony! Jöjjön el kedves nagyapó, ahogyan régen és rakja ki a zsebéből az aranyos báránykákat. Rakja oda a nagysubás pásztor elé, hogy egyetlen szempillantással számba vehesse valamennyit, hogy örüljünk neki, hogy nevethessünk. Olyan régen nevettem, nagyapó. És vegye elő a kapcsos imakönyvet, akibe mind bele vagyunk írva, születésünk szerint és olvassa ki belőle az ünnepekre valót:
- Ezen a szent estvélen penig hálát adunk tenéked Óh Uram, aki nem átallottál születni iszonyú hidegben, bé takartatni ruhában és bötsülettel jászolba feküvén, téjjel tápláltatni, mint más alázatos gyermek…
Amíg ezt mind elolvassa a nagyapó, addig mi kiviszünk majd a szobából mindent. Ágyat, széket, sifonért, almáriumot, kanapét, még a csizmahúzogatót is, mert semmi se való ezekből idebe, hanem csak szalma, amin a Jézuska született.
Aztán meggyújtjuk a gyertyákat és imádkozva várjuk az angyalt, aki a karácsonyfát hozza. Nagyapó kimegy az udvarra, elsüti a mordályt, akivel szüretkor szokott lövöldözni és amire a Bársony meg a Tisza bevégzi az ugatását, akkorra már itt is lesz az angyal:
- Jó angyal jöve Jézus születésén, jó kis gyermekekhez, Betlehem felől.
És csönget a csöngettyűvel és leteszi az asztalra a karácsonyfát és úgy rázza a szakállát, mint az öreg pék a szomszédban, ha sietős volt az útja.
A karácsonyfa… Hogy mi minden van azon. Egy egész esztendei álom és kívánság. Még a kerepelőmalom is, még a szálló labda is, még a komáromi vár is, kockákból kirakva.
És a betlehemesek. Megállnak az ablak alatt és kopogtatnak:
- Vigyázó pásztorok agyunk, Betlehemből jövőnk a kisded Jézussal, szállást keresnénk, beeresztenek-e bennünket?
- Be-be, csak jöjjenek.
A pásztorok kifordított bundában, botokkal, süvegekkel, mind belé hemperegnek a szalmába, csak a király áll meztelen karddal a betlehem mellett.
- Kezdhetjük?
- Kezdhetitek, de el ne emeljétek a csizmámat, mint a tavalyiak.
Aztán rákezdenek:
- Na, öreg pajtásom, fordulj oldalra. Aztán a másik felel. És hol énekelnek, hol beszélnek, hol az egyik, hol a másik és végezetük mind valamennyien:
Immár minket gazdám eressz el utunkra,
Kis Jézus áldása maradjon házadra,
Maradjon házadra.
Amikor kimentek, messziről sokáig hangzik még a kolomp, sokáig, amíg el nem nyomja, amíg rá nem erősödik a mi éneklésünk:
Dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség földön az embernek!
A kicsiny Jézuska minekünk meghozta
Születvén, a váltságot.
A nagyapó viszi a magas hangot, de egy-kettőre rákapaszkodik a mi sivításunk, a mi régi tiszta kis gyerektorkunk és akárhogy igyekszik, erőlködik is a nagyapó, mégis utolérjük a végén.
Nagyapó, nagyapó, hol énekel most maga? Ha a mostani hangunkkal kapaszkodunk neki, utol tudjuk-e érni, föl tudunk-e kapaszkodni oda, ahol a békességet és a karácsonyokat osztogatják?
Nagyapó, drága jó nagyapó, vissza tudjuk-e énekelni valaha a régi szép karácsonyokat.
Ugye soha – soha többé?
Ugye örökre elmentek, mind elmentek a nagyapó után, amíg fehérek voltak a decemberek, amíg a gonoszság véresre nem hemperegte a havat, amíg halkak és imádságosak voltak az éjszakák, amíg nem jajgattak beléjük az ágyúk, amíg szüzen reszketett a pásztorok csillaga és nem lobbant mellé a gyűlölet tüze. Még akkor elmentek… Még akkor örökre.
Jaj nekünk, nagyapó, akik itt maradtunk esetlen, akiknek csak hátrafelé szabad hallgatózni. Jaj nekünk. Előttünk véres öklök verik az ablakokat, az éjféli miséken mars-marsot dobol a halál, Betlehem egyetlen égő fáklya és körös-körül a földön mind tövig égtek az ünnepi gyertyák: egyképpen földönfutó lett itt kisded és szűz, király és pásztor, mindenki, mindenki, aki a jászol mellett sereglett össze…
Nagyapó, kedves jó nagyapó, milyen jó most magának odafönn az aranyszőrű báránykák, a cifrasubás pásztorok és a békességet éneklő királyok között.
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 1. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése