A VAKOK ORSZÁGÁBAN
Volt egyszer egy ország, ahol mindenki vakon született. Vastag, szürke hályog borította szemüket, de mivel sohasem is hallották, hogy látni is lehet, nem hiányzott nekik a napfény, s megelégedetten éltek az örök sötétségben.
Történt pedig egyszer, hogy a vakok országába betévedt egy ember, aki látott.
És amint járt a vakok között, csodálkozva látta, hogy ámbár barátságosan és szelíden szólnak, a legtöbbnek arcát düh, irigység és kaján rosszakarat torzítja el.
Mert a vakok országában, hol senki sem látott, az emberek nem tanulták meg indulataikat mosolygó álarc alá rejteni, s a gondolatok, melyek máshol a lélek legmélyén bujkálnak, ott honoltak ijesztően a vak emberek arcán.
Az ember, aki látott, ment tovább és egy csoporttal találkozott, mely hangos üdvrivalgással kísért egy férfit, kinek homlokáról jóság és értelem sugárzott. És az emberek arca irigy és gyűlölködő volt. Az ember, aki látott pedig odament és szólt:
- Miért gyűlölitek e férfit?
És a vakok feleltek:
- Nem hallod, hogy örömünkben hangosan kiáltunk, mert ő nagy, jó és erős, és sikerült elérnie azt, ami után mindannyian vágyunk? Hazug a beszéded és bolond. Miért mondod, hogy mi gyűlöljük őt?
- Mert látom – felelt az ember és tovább ment.
Egy erdő széléhez érve megpihent, s amint csendesen feküdt a füvön, egy vén ember s egy leány léptek ki a sűrűből.
Az öreg átölelve tartotta a lányt, és szerelmesen kérdezte:
- Szeretsz?
A lány arca vonaglott az undortól, mialatt lágyan szólt:
- Szeretlek, s a tied leszek!
Az ember, aki látott, félig fölemelkedett:
- Miért mondod, hogy szereted, mikor undorodsz tőle?
A lány összerázkódott:
- Hazudsz! Nem hallottad, hogy szeretem, s a felesége leszek? Miért mondod azt, ami nincs?
- Mert látom – felelte az ember.
És amint haladt az úton, megpillantott egy alvó vándort, s mellette, baltáját magasra emelve, bosszúálló arccal állott a gyilkos.
Az ember, aki látott, vállára tette kezét:
- Ne tedd!
Az leeresztette a baltáját:
- Honnan tudod, hogy ellenségem? Senkinek sem mondtam soha. Te az ördöggel cimborálsz.
- Nem, csak látok – felelt az ember.
És mind fáradtabban és szomorúbban ment az úton, látva, hogy ez országban nincsen jóság, sem szeretet.
Végre egy hegytetőre ért, s a mélységbe nézve egy gyermeket pillantott meg, ki kunyhója előtt játszott. Kenyeret tartott kezében, s éhesen harapott belé, mikor egy kutya hozzásimulva megnyalta kezét. A gyermek mosolygott: „Te is éhes vagy!” – s letörve a kenyér felét, odaadta az állatnak.
Az ember, aki látott, odament a gyermekhez, s fejére tette kezét:
- Jól tetted, leányka, hogy kenyeredet megosztottad az éhezővel.
A gyermek csodálkozva kérdezte:
- Honnan tudod, hogy odaadtam, hiszen nem voltál itt?
- Láttam – felelt az ember.
- Én is szeretnék látni – szólt a gyermek és vele ment.
És miután bejárta az egész országot, az ember, aki látott, összehívta a népet és szólt:
- Sok gonoszat láttam országotokban és sok szomorút. De én segíteni akarok rajtatok. Elhozok nektek egy orvost, aki leveszi a hályogot szemetekről, és nem lesztek többé vakok, hanem látni fogtok, úgy, mint én, és akkor legyőzhetitek a gonoszt, mely a sötétben bujkál. És látni fogjátok a napot és a virágokat és mindent, ami szép és jó a földön.
De a vakok közül azok, akik sötét és gonosz gondolatot rejtettek szívükben, fölugrottak és öklüket rázva kiáltottak:
- A sátán cimborája vagy, az küldött téged ide! Menj, távozz és ne jer vissza többé soha!
És ők sokan voltak.
Az ember, aki látott pedig fölemelte fejét és szólt:
- Akiknek tiszta a szívük és nem félnek a fénytől, jöjjenek velem.
És elindult a világosság országa felé.
A VADALMAFA
Kicsi volt a ház, s a férfi egyedül lakott benne.
Az ajtó előtt terebélyes vadalmafa állott, mely beárnyékolta a lakást.
A férfi szerette a fát. Árnyékot adott, megvédte a széltől, tavasszal pedig hófehér, ünnepi ruhába öltözve mosolygott a napfényben. És a férfi, kinek nem volt kit szeretnie, barátjának érezte a fát és védő lombkoronája alatt töltötte estvéit.
És egy tavaszi nap reggelén a férfi boldog mosollyal ajakán lépte át a háza küszöbét. A fa előtt megállva felnézett rá.
- Menyasszonyomat várom, segíts te is, hogy méltóan fogadhattam – szólt, és szakítani kezdte a virágzó ágakat.
Mintha sóhajtana a fa, úgy recsegtek a letört gallyak, de a férfi nem hallotta, s teleszórta fehér almavirággal az utat, melyen várta a lányt.
És elébe ment kitárt karokkal és gondtalanul lépve taposták egymás szemébe nézve a fehér szirmokat.
A házhoz érve megálla a lány:
- Ezt a vén fát kivágatjuk. Jó lesz télen a tűzre – szólt mosolyogva.
- Igazad van édesem – felelt boldogan a férfi, s megcsókolta a lány kezét.
A MÉRLEG
A két lélek az Úr ítélőszéke előtt állott.
És az Úr kezében volt a mérleg, melyen megméretének az elevenek és halottak tettei.
Az egyik lélek pedig az Úr felé fordítva arcát, szólt:
- Eljöttünk elibéd, oh Uram, hogy igazságot tennél közöttünk! Mert én azt mondom és vallom, hogy többet adtam társamnak életemben, mint ő, de ő ezt hinni nem akarja! Mégis óh! nézzed, az ő keze üres, az én vállam pedig görnyedt a tehertől, melyet érte hordok. Neki adtam az életem, munkám, ifjúságom, föláldoztam neki minden vágyam, akaratom és ő ezt mind elvette, és azt mondta: nem elég!
És a lélek egyenként a mérleg serpenyőjébe rakott mindent, amit a másiknak adott.
Az pedig állott az Úr ítélőszéke előtt, tágra nyílt szemmel és üres kézzel. Azután lehajtotta fejét és kivéve szívéből szerelmét, a másik serpenyőbe tette.
És a serpenyő megingott és lassan mélyen alászállott.
A KÉT ÖREG
Nyíló hársfa alatt ült a leány és dalolt. Hangja lágyan, halkan szállott tova, mint a nyíló hársfavirágok illata. És azt ifjúnak, ki lábánál feküdt, megremegett a szíve a hangja hallatára:
- Szebb vagy minden más leánynál; hangod csodásabb a madár dalánál! És én szegény vagyok, szegény és elhagyott. Mondd, lehetséges-e az, hogy szeretsz?...
A lány mosolygott:
- Miért mondod ezt? Sudár vagy és magas, bátor és erős és fiatal. Az élet a mienk.
És egymás kezét megfogva, lassan, fiatalon, boldogan haladtak az úton,mely hazafelé vezetett.
Az idő telt, az évek múltak, a jók és rosszak egyaránt. A hársfa alatt más leány dalolt és más ifjú leste szavát.
Az úton,mely a faluból jött, két öreg alakja tűnt elé. Görnyedten jártak, meg-megálltak s a hársfa elé érve szólt az egyik:
- Emlékszel?
- Emlékszem – mosolygott a másik és ráncos arca mint napraforgó fordult társa elé. Az reánézett:
- Az idő eltelt, tudom. És minden vén lett körülöttünk; csak te maradtál fiatal. Arcod hamvas, mint akkor volt, hangod üde, úgy, mint régen, mosolyod most is, mint mindig, a mennyországom.
Az asszony megrázta fejét:
- Az idő eljárt… fölöttem is. Csak te maradtál mindig a régi. Sudár vagy és magas, bátor és erős és fiatal.
A fiatalok a hársfa alatt összenéztek és mosolyogtak. De az öregek ezt nem látták.
Egymás kezét fogva lassan, görnyedten, boldogan haladtak az úton, mely hazafelé vezetett.
A FÉRFI, AZ ASSZONY ÉS A SÁTÁN
Egy férfi és egy asszony állott egymás mellett és mindkettőjüknek élete a művészet volt.
A sátán pedig megfogva kezüket, elvezette őket Sinai hegyére.
És a férfihoz fordulva szólt:
- Mindent, amit látsz, a világnak egész gazdagságát neked adom: cserében művészetedért.
A férfi ajka megvető mosolyra rándult.
A sátán az asszonyhoz fordult:
- És te?
Az asszony vállat vont és nevetett.
És a sátán újra a férfit kérdezte:
- Hatalmat adok neked, minden emberek fölött: nem elég ár ez a művészetedért?
A férfi keze ökölbe szorult, de megrázta fejét.
- És te? – kérdezte a sátán.
Az asszony mosolyogva intett nemet.
És ekkor a sátán harmadszor is szólt:
- Neked adom szíved legtitkosabb vágyát, neked adom a szerelmet. Királyi ár ez művészetedért!
És a férfinek elsápadt az arca és egy pillanatra lehunyta szemét, aztán fölnézett:
- Nem! – mondotta tompán.
De mielőtt a sátán az asszonyhoz fordulhatott volna, az kitárta két karját és művészete, mint fényes ezüstlepel, lesiklott róla és a földre hullt. És az asszony kacagva, boldogan ölelte magához a szerelmet!
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 22. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. máj. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése