Szabó Magda: Bárány

A ma írónemzedékének három kiemelkedő költőnőjének műveit olvashattam. Nemes Nagy Ágnes vagy Gyarmathy Erzsébet írásainál időzve egy érzés váltódott ki belőlem: az olvasó ámulata az erős tehetség alkotta szépségek láttán és a magános lélek hálája, hogy a betűkön keresztül szól hozzám az az embertársam, akinek mesélőkedvet, kifejezőkészséget, egyszóval tehetséget adott Isten.

Nem így Szabó Magdánál. Az ő sorait nézegetve valahogyan rokonnak éreztem és nem voltam egyedül. Igen, velem volt – legalábbis a leírt gondolatain keresztül – a versek megírja és amit olvastam, nem csak láttam, de mintha hallottam volna. A címadó versben olvasva:

… megszúrt a nézés és a hang,

a suttogás is kiabált.

Nehézszagú sűrű kötés

takarta testem tépett húsát

és mint az árvíz, ellepett

a tanácstalan szomorúság.

itt önkéntelenül visszafojtottam a lélegzetemet és vártam, hogy megszólalhassak és valami vigasztalót mondjak majd.

Szabó Magda írásaival szemben elfogódott vagyok, annyira beleélem magamat versei hangulatába, hogy nem tudok velük vonatkozásban egyetlen hűvös szót sem leírni. Szavait, mondatait – még a ki nem mondott gondolatait is – valóságosan a magaménak érzem. Hogy miért van ez? Igen egyszerű – mert Szabó Magda igazi költő. Hangja őszinte, amit ad, magából adja. Ösztönösen engedelmeskedik a művészet egyetlen igazságának: a Szépségnek.

Túl ezen, lehetetlen meghatódás nélkül olvasni verseit:

… majd ha kék violák szememre

ejtik az árnyak

s megrogy a térdem, ahogy botlom

a végtelenben,

állsz a kapun odafenn, szemed eltágul

és gyönyörű kezeden leng a sötétben a hold.

(Anyám a kapun áll.)

Emberekké lettünk, akiknek akarva-nem akarva szerepet kell játszani és az igazi ember, aki a rá osztott sorsot őszintén vállalja. Szabó Magda ezt cselekszi. Nem tetszeleg a nem-felettiség, helyesebben alattiság hazug álarcában, hanem női mivoltában marad hű emberségéhez. Egyszerűbben és meggyőzőbben a sors vállalásáról nem is lehetne írni.

A költészet rendkívül kényes és finom hangszer, az ő avatott kezében igényes fülnek is jólesően zeng.

Sok jó tulajdonsága mellett talán legfőbb érdeme, hogy sehol sem erőszakolt. Nem igyekszik hermaphrodita halandzsával megtéveszteni olvasóját, hanem egyszerűségében tiszta, tisztaságában egyszerű marad, és ez hozza meg számára a sikert, hogy a kötetét forgató ember nemcsak nézegeti írásait, hanem igenis lelkesedéssel figyelemmel, őszinte érdeklődéssel, sőt szeretettel olvassa azt.

Sajnálom, hogy Weöres Sándor rendkívüli írása, Károlyi Amy verseiről előbb jelent meg, mint az én „vallomásom”, mert pontosan ugyanazt írtam volna Szabó Magda írásairól,amit Weöres olyan megfellebbezhetetlenül mondott Károlyi Amy asszonyiságában teljes értékű, emberi művészetéről.

Ezeken túl már csak ismétlésekbe bocsátkozhatnék, hisz nem egyszer megírták róla: látása, kifejezőkészségének biztonsága tiszta és megfellebbezhetetlenül végleges. Tehetsége, ereje vitathatatlan.

(Versek. Egyetemi nyomda.)

BORSI D. JÓZSEF

Forrás: Tiszatáj I. évf. 8-9. sz. 1947. okt.-nov.

Karkovány Judit: Szabó Magda (1917-2007)

Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történetben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969). Elbeszélő művészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat,amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem válaszútjainak, nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! )1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bánjából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.

Szabó Magda: Lehullsz, mint sebről…

Lehullsz, mint sebről hull a heg,

lehullsz, akárhogy tartalak.

Ha szétporladt a koponyád,

nem ér hozzám a gondolat.

Már moccanok, int nagybeteg,

engedni kezd a bénulás,

oldja torkom keserű görcsét

az irgalmatlan gyógyulás.

Ki elvitted a juharok

zöld illatát s billentnyakú

gyertyák fényét a kép elől,

hol szent előtt sárkány lapul,

- most a sötétben új gyűrűt

vet farka, körme földbe ás, -

vedd vissza tőlem magadat,

hagyj el, szigorú Látomás.

Szállj mélyre, mit elrejt – puha

húsát a kagyló – homlokom,

a csillámos felszín alá

süllyedj, ott lesz az otthonod.

Merülj szemembe, mely nyitott

pupillával is csukva van,

Özön, térj partjaid közé,

pihenj meg bennem, Nyugtalan.

**

 

Ott: hull az eső. Csepegő

csatorna alján csengenek

a sűrű buborék alatt

ibolyaszín, lapos kövek.

Kémény alatt, - fekete kandúr, -

talpát nyalja az éjtszaka,

mosdatja ernyős homlokát

a nyújtózkodó bodzafa.

Két könnyű szandál imbolyog,

ifjú gally rengeti a málnát.

Szelíd, kíváncsi pingvinek

őrzik, vászonnyakú apácák.

A kút feldobja gyűrűmet,

mely belehullott valaha,

pára kúszik végig a káván,

óriás, meztelen csiga.

János is itt van, a cseléd,

akinek galamb ült a vállán,

és birsalmát osztogatott

pirulva, mint egy fiatal lány.

Ki eltűnt, téli délután,

és meghalt egy kórházi ágynak

tüzes, szúró párnái közt.

Most hernyózza az almafákat.

És rengenek nagy tengerek,

napfény csorog Hispániára,

viszi palástos ősapám

sovány testét a lassú gálya.

A zsoltár hangja lezuhan,

magasra csapja a vizet; -

a kormánynál Baál papjai,

lenn: hallgatózó delfinek.

**

Lehullsz, mint sebről hull a heg,

lehullsz, akárhogy tartalak.

Kék hol, ki átnyilallsz az éter

zengő vizén, hogy megmaradj,

merülj alá, s a mélybe várd,

míg én is hallá változom,

lendíti fénylő testemet

szivárványos, kettős uszony,

és meredt szemmel, mely csukott

pupillával is egyre tárva,

nézem, ibolyaszín kövek

s bodzák között hogy reng a málna,

hullám csiszolja oldalam,

napfény csorog Hispániára,

a kút vizébe hattyú néz:

mélybe gördült a koronája.

Forrás: Újhold 1946.december

Szabó Magda: Útravaló

Ernyedt kezed elejti

az évet és napot.

Fordítsd a mélynek arcod,

mint hallgatag vakok,

málló ruhád fürösszed,

lazult húsod eresszed,

hullám sikamló hátán

utazz, makacs halott.

Rengette ifjú képed,

mohón felitta hab.

Kutasd fel a fövenyben

szép pillantásodat.

Barátkozz bölcs habokkal,

hínárral és halakkal,

merülj le s merd kimerni

a régi arcodat.

A véges végtelen lett,

a végtelen maradt

végesnek és szelídnek,

s ha visz az áradat,

vakultan esti naplót,

ne irtózz meg magadtól,

haladj, halott, a vízen,

békülten és magad.

Forrás: Újhold 1946.december