Írói
alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és
drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.
Debrecenben
született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil
kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az
alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik
szülővárosához: a Régimódi történetben
(1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek
a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is
köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is
írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben,
ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot
jelent egész írói pályáján.
A
puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd
latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában.
Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a
barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus
fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.
1945-ben
a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás
élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként,
mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig,
1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú
költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.
1949
az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják
tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs
Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz
éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai
munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai
költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak
asztalfiókjának dolgozott: első regénye, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd
egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida
(1964), Mózes, egy, huszonkettő
(1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969). Elbeszélő művészetével
a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei
középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a
korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti
meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat,amelyek mögött újra és újra
felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy
átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival,
tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként
hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és
hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.
A
regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi
dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap,
1962; Tündér Lala, 1965; a
televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél,
1970).
Disznótor című regényének
színpadi átdolgozása után (Kígyómarás,
1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására.
Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem válaszútjainak, nagy alakjainak
egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! )1971) a debreceni
polgárerényeknek emel drámai emléket, Az
a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás
történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bánjából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott
sorsát formálja színművé.
Tanulmányai,
esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják,
egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi
elmélyültséggel (Kívül a körön,
1980; A félistenek szomorúsága,
1990; A lepke logikája, 1996).
Az
írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.
FRESKÓ
Annuska
verőfényes szeptemberi reggelen harangszóra ébred a szállodában. Szobája
erkélyéről lenéz az alföldi város, Tarba főterére; a csúf középületeket
megszínesítik gyermekkori emlékei. Kilenc éve nem járt szülővárosában, most
édesanyja temetésére érkezett. Hazatérésről nem beszélhetünk: akkor ugyanis
szöknie kellett otthonról, mert mindenáron festőművész akart lenni. Szigorú,
puritán erkölcsű apja azóta sem bocsátotta meg lázadását – feltételezése szerint
bizonyára elzüllött a fővárosban -; anyja haláláról, a temetés időpontjáról is
csupán nyomtatott gyászjelentésben értesítették. A nekrológ a helyi lapban is
olvasható. „Máthé István nyug. ref. lelkész felesége, Décsy Edit, hosszú,
türelemmel viselt szenvedés után, életének 59. évében elhunyt.” A gyászjelentés
megfogalmazója láthatóan nem ismeri a komor valóságot, hiszen szó sem volt
türelemmel viselt szenvedésről – a nagytiszteletű asszony évek óta élőhalott
volt már, a városi tébolyda lakója. A gyászoló rokonok felsorolásából
mindenesetre kimaradt kisebbik lányának, Annuskának a neve. Aki fellázadt az
apai tekintély ellen, anyját sem gyászolhatja.
A
szállodából Annuska a városszéli szegénysorra villamosozik, Joó Mihályhoz, azaz
Anzsuhoz. A szűkszavú öregember a parókia mindenese volt, udvaros, kertész, a
kisgyermek Annuska védelmező férfi dajkája, segítője a szökésben. Furcsa nevét
a kislánytól kapta annak idejét, egy történelmi képeskönyv figurájához való
hasonlósága miatt; a papcsaládban mindenki ezen a néven nevezi. Emlegetni ugyan
mostanában nem szokták, kilenc éve a lábát sem teheti be a paplakba, nevét
éppúgy illetlenség ott kiejteni, mint a „bűnös” Annuskáét. Megroskadt,
megvénült a jó Anzsu az eltelt évek során. Annuska gyakran ír neki, az öreg
keze azonban nem áll a betűvetésre, egy-egy csomaggal jelzi néha, hogy él,
megvan. Ezermester lévén, maga faragta dobozt, csuhészőnyeget küld a városba
levél helyett. Házának szegénysége megdöbbenti a lányt. Amikor útnak indította
volt, Anzsu minden megtakarított pénzét odaadta neki. Annuska egyszer
megpróbált „törleszteni”, de a pénzt postafordultával visszakapta. Anzsu maga a
szigorú szeretet.
Az
öregember a vendéglátás apró gesztusaival jelzi, mennyire várta Annuskát. Igen,
a temetésre is kimegy vele, ő is kapott gyászjelentést, bár aligha a tiszteletes
úr tudtával. A falon egy vászondarabbal letakart régi festményét fedezi fel:
családját ábrázolta ezen gyerekkorában, szimbolikus figurákkal fogalmazva meg
félelmeit. Kísérteties csoportkép,e gyedül Anyzunak van felismerhető, emberi
arca. Megindultan vizsgálja a „freskót”: nevenincs fájdalmakat idéz a kép.
Annuska
hazatérésének a regényben éppen a múlttal való szembenézés ad igazi súlyt. A
leleplezéstől rettegve szökött el húszévesen, hogy megszabaduljon az apai
zsarnokságtól, a papos és nyomasztó légkörű otthontól; csak így törhetett ki-
és felfelé, a maga választotta életforma, a művészi pálya felé. A temetésre
összegyűlt családdal szembesülve most megbizonyosodhat arról, hogy helyesen
döntött, és akkor, igaza tudatában nem fog többé félni tőlük.
A
Freskó – minden kritikusa által
virtuóznak tartott – szerkesztési technikája a drámai sűrítést szolgálja.
Tizenhárom fejezete tizenhárom óra története, Annuska tarbai ébredésétől Pestre
visszatéréséig, az esti vonatindulásig. Az eddig leírtak: az expozíció. A
cselekmény egyszerre ad képet a jelenről és a múltról, amely a jelenig ér, és
azt értelmezi. A drámai tömörítés ilyen módon kettős időt teremt. Felfedi a
felszínen nem láthatót, az emberi kapcsolatok rejtett mélyáramait. Ezt
szolgálja az embermegjelenítés sajátos módja is, amely nem a hagyományos,
lineárisan felépített elbeszélést veszi alapul. Minden újabb fejezet egy-egy
szereplő belső monológja. A temetési szertartásra készülő családtagok azonban
nemcsak az életükből már régen kihullott asszonyra emlékeznek, nem is csak a
távolban élő, kitagadott lányra, akinek öntörvényű személyisége a konfliktusok
állandó forrása volt, míg otthon élt, hanem a halálesetre reflektálva, a gyász
különös légkörében rákényszerülnek a mérlegkészítésre. Annuska félt vagy éppen
sóvárgott hazatérése persze polarizálja az érzéseket, kiköveteli az elfojtott
vágyak, gondosan leplezett indulatok kimondását, s általa – a drámai
sorsfordulatot. A „lélektani matematikával” egymáshoz fűzött monológok
mozaikjaiból egyre pontosabban rajzolódnak ki a múltbeli események
összefüggései, a nézőpont állandó változása, a „kettős idő” pedig lehetővé
teszi, hogy az olvasó maga alkosson ítéletet a történtekről. A Freskó
megjelenésekor a magyar irodalomban még szokatlan belső monológoknak új
értelmet ad a papcsalád tagjainak kommunikációképtelensége. A tarbai
tiszteletes úréknál ismeretlen a bizalmas szó, a meghitt beszélgetés; a
szereplők csak önmagukhoz lehetnek őszinték, szerencsés közülük az, aki a
család bonyolult-kényszeredett kapcsolatrendszerében legalább önmaga helyzetét
képes úgy-ahogy megfogalmazni, s igazán szerencsés, aki a sorsfordító
pillanatokban belátása szerint, szabadon mer cselekedni.
Az
olvasó először a legtávolabb élő rokon, egy kissé szenilis öregasszony szemével
nézhet körül a parókián. Décsyné, a halott anyja az ország másik feléből
érkezett a temetésre. életében először jár Tarbán, a családtagok közül csak a
vejét ismeri. Sosem szerette a szigorú-rideg életfelfogású papot, most meg
egyenesen fél tőle: végül is a megboldogultat ő, az anya úgy erőltette hozzá
feleségül, még az esküvő reggelén is megpofozta a vele ellenkezőt. Mit mondjon,
ha Máthé István szemére hányja elrontott életét, a félőrült mellett leélt
éveket? Legjobban mégis attól retteg, hogy a pap megvonja tőle az anyagi
támogatást. Nyomorúságos kis kegydíjból él, a vejétől kapott rendszeres
juttatás nélkül akár éhen is halhat. Décsyné gondolataiban nem a lánya jár,
akivel sosem volt szoros érzelmi kapcsolatban, hanem fiatalon elhunyt
művész-tanár férje meg a szüntelen szegénység és kiszolgáltatottság, amelyben
férje halála óta tengődik. Riadtan téblábol az ismeretlen családtagok között,
akiknek udvariasságán átsüt a közöny.
Janka,
az idősebbik lány gyászruhát fest. Hiába kérte, hogy Zsuzsannát, alig nyolcéves
kislányát ne kelljen feketébe öltöztetnie; szigorú parancsra most, a temetés
előtti órákban kapkodva pótolja mulasztását. Munka közben húga, Annuska
születésére gondol – anyjukon akkor tört ki az elmebaj, majdnem megölte a
többnapos vajúdás után született csecsemőt. A zavaros napokban őrá, a még
gyermek nővérre bízták az újszülöttet, s mert a beteg asszonyt már csak ritkán
és rövid időszakokra engedték haza a tébolydából. Annuska gondozása később
végleg Anzsu és az ő feladata maradt. Janka egész életét betölti a család
szolgálata: zokszó nélkül tűri apja zsarnokságát, akárcsak férje rideg utasításait.
Engedelmességét elvárják, ugyanakkor kissé bárgyúnak vélik miatta, föl sem
tételezik, hogy bármiben önálló véleménye lehet. Az ő ereje az önfeladó
szeretetben van. régebben Annuskát, most Zsuzsannát próbálja megvédeni,
lemondva önmagáról.
Décsyné
locsog, Janka hallgat, Árpád, az „Árva” hazudik. Ez az örökbe fogadott rokon
fiatalember a megtestesült képmutatás, mióta csak a családba került,
mindenkivel önmagát sajnáltatja. „Szegény árva” lévén, kihasznál minden csepp
együttérzést, kikövetel minden támogatást. Nemcsak a szeretet lopja, hanem az
álszentség védőöltözetében mást is: ha megszorul, kiárusítja a piacon a családi
könyvtár értékesebb darabjait. Az öreg tiszteletesnek mégis egyedül benne van
teljes bizalma, merthogy az ifjú farizeus soha nem ellenkezik vele. Halál és
temetés sem rendíti meg az Árvát, Annuska megjelenését is a maga javára kívánja
fordítani: ha kitör a családi háború, legalább elterelődik a figyelem az ő
gyanús üzleteiről. Amúgy új szerepre készül: karrierje reményében éppen a
temetés napján akar belépni a pártba.
Máthé
tiszteletes abban reménykedik, hogy felesége halálával lezárul életének egy
kudarcokkal terhes korszaka is. Pályája csúcsán állt, püspöki kinevezésben
reménykedett, amikor az asszonnyal a tragédia történt. Maradt a tarbai
parókián, sőt a háború után onnan is nyugdíjba küldték. Hiába
voltkülországokban is elismert teológus, kitűnő szónok, huszonhét könyv tudós
szerzője, félreállították, és utódjául Kun Lászlót, a vejét, a „hitáruló”
békepapot nevezték ki. Hátha most fordul a sors? Az Úr útjai
kifürkészhetetlenek! Ha reaktiválják, talán mégis püspök lehet… A tiszteletes a
Biblia nyelvén beszél és gondolkodik,
de mintha az Ószövetség átkai és
próféciái könnyebben jönnének a szájára, közelebb állnának az ő beszédmódjához,
mint a keresztyéni szeretet szavai. Az Annuskához fűződő emlékek újra és újra
egy inkvizítor sötét indulatait gerjesztik föl benne. Nem tilthatta el a lázadó
lányt az anyja koporsójától, de a szülői háznak csak a küszöbéig jöhet a bűnös.
Ha töredelmesen megalázkodik, bűnbocsánatot nyer, aztán menjen tovább! A tékozló
lány atyja elégtételre vágyik.
A
gyűlölködőnek nincs igaza: veje, Kun László őszinte meggyőződéssel vállalta a „békepapságot”,
nem karrierizmusból. Az ő meditációjából legalábbis kiderül, hogy semmi nem
olyan félelmetes számára, mint a háború, semmi nem lehet Isten akarata ellen,
ami a békéért történik. Igaz, Jankát érdekből jegyezte el annak idején; a
csöndes, szorgalmas lány mintegy ráadás volt a parókiához. Későn jött rá, hogy
valójában nem őt, hanem Annuskát szereti, s mire tisztázta volna érzelmeit, a
lány eltűnt otthonról. Kun László kinyomozta a pesti címét, s a
gyászjelentéssel egy időben levelet is küldött neki. mindenképp találkozni akar
vele. Tisztázó beszélgetésre, vallomásra készül.
Így
áll össze a múlt az emlékek mozaikdarabjaiból.
Annuska
elmosogat, közben szökése éjszakájára gondol, régi félelmeire, főiskolás
éveinek nélkülözéseire. Elérte, amit akart, sőt többet – három éve már, hogy a
szerelem, a otthon melegét is megismerte. Tarba elmúlt, és már nem is fáj.
Anzsu előkészíti kettejük közös koszorúját. Az öreg egyvalamit nem ért: miért
nem láthatók sehol Annuska festményei. Nem tudhatja, hogy a lány a művészi
megalkuvást sem ismeri, inkább iparművészi munkáiból él.
A
temetésen a koporsó körül úgy áll a család, mint Annuska régi freskóján. A
jelenet drámai csúcspont lehetne, de élőkép marad, a szereplők némák. Csak a
szertartás szavai hangzanak fel, zsoltár, ima és gyászbeszéd – üres,
protokolláris az is -, a robbanásig feszült indulatok nem törhetnek ki. A belső
monológok töredezettek,m ár gyors egymásutánban, néha szinte egymásba folyva
váltják egymást. Egyedül Janka talál rá a beszédet pótló gesztusra: a sírnál
szenvedélyesen magához öleli és megcsókolja a húgát. A részvétnyilvánítók
azonban elsodorják őket egymástól, Annuska eltűnik a tömegben.
A
temetésről visszatért szereplők érzik, hogy a legfontosabbak még ezután
következnek. A döntéseket nem lehet tovább halogatni. A tiszteletes jól
felépített prédikációban közli anyósával, hogy ezután egy fillért sem küld
neki. Az öregasszony sírva rohan el a házból; senki nem állja útját, a kapunál
messzebb mégsem jut, útiköltsége sincs visszafelé.
Végre
megérkezik Annuska. „Végigsöpör a házon, mint a nyári vihar”, nyomában minden
mozgásba jön. Semmi nem úgy történik, ahogyan eltervezték, de a hazugságok
lelepleződnek. Máthé Istvánnak tudomásul kell vennie, hogy családja fölött
nincs már hatalma, az ő bocsánatát vagy engedélyét már senki sem kéri. Az
igaznak és engedelmesnek vélt Árva egyszerűen eltűnik, a családi vita és a
böjtös vacsora helyett az elegáns vendéglőt, a vidám társaságot választja. Kun
László vágyakozása nevetséges, vallomása jócskán elkésett, hiszen Annuska
férjes asszony, boldog házasságban él. És ezúttal Janka nem fél kézbe venni
sorsa irányítását, nem lesz többé a család rabszolgája, egyedül is fel tudja
nevelni Zsuzsannát. Décsyné Annuskával utazik vissza, a művész unoka kegyes
szavak nélkül fogja kézen az öregasszonyt. Csak Anzsu körül nem változik semmi.
Ő mindig a helyén volt, mindig a maga embersége szerint cselekedett. „Eriggy,
lányom!” – mondja a búcsúzás pillanatában. „Isten áldjon meg!” – kiáltja vissza
Annuska, s magában hozzáteszi. „édesapám.”
A
regény jellemrajzsorozata végül elmélyült lélektani tanulmánnyá áll össze. A
középpontban az értelmes és tartalmas élet lehetőségének vizsgálata áll, az
önazonosság keresése egy olyan – csak néhány vonással megrajzolt –modern világban,
amely felbomlasztja az egykor értékes tradíciókat, és karrierizmussá torzítja a
becsvágyat. Két póluson koncentrálódnak a lehetséges válaszok. Az egyiken a
szavakban rendíthetetlen prédikátori morális szigor áll, lelkük mélyén vergődő,
vágyaikat elfojtó alakokkal, akik nyílt vagy leplezett egoizmus jegyében élik
ki az őket mozgató, nárcizmussá torzuló önszeretetet. Önsorsrontó,m ások életét
megkeserítő emberroncsok; a sorsfordulón náluk szólammá silányul a felebaráti
szeretet. A másik oldalon a saját élet vállalása, a fellengzős szólamok nélküli
emberi tartalmasság áll: a másokért élő öregember vagy a kompromisszumok nélkül
dolgozó művészegyéniség öntudata.
A
mesterien felépített regényszerkezet visszafogottan, sejtetés szerűen jelzi
azokat a társadalmi-történeti erőket is, amelyek előterében a figurák élnek és
mozognak. A háttérből felsejlenek a második világháború utáni magyar valóság
fényei és árnyai: egyrészt a nagy szabadságlehetőség, amely a magánéletig
menően így vagy úgy mindenkit választásra késztet, másrészt az újfajta
alávetettség, amely újraszüli a konformizmus különböző válfajait. A bomló
papcsalád tarbai freskója finom vonásokkal látni engedi az önazonosságát kereső
magyar világ és a háborgó modern nagyvilág tablójának körvonalait.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 45-53. old., Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése