Pados Tamás író volt, csakhogy nem mindig tudott írni. Pedig néha ilyenkor is muszáj volt neki. Az ihlet átkozottul szeszélyes játékot űzött vele a kényszeralkotás nehéz óráiban. Ott röpködött-száldosott körülötte, de sehogy sem engedte, hogy Tamás nyakon csípje. Lenge ködszárnyával most is kacérul libegett a feje fölött, de nem szállott le; nem pihent meg rajta. Mihelyt Tamás utána nyúlkált: arrább osont. A csúffá tett író utoljára is földhöz csapta a tollát: - Ördög vigyen! kiáltotta indulatosan.
Ebben a pillanatban kopogtattak.
- Szabad, - mondta Pados szelídebben, és kíváncsian fordult az ajtó felé.
Egy öreges ur lépett be. Kissé kopott volt, de azért eléggé tisztességes. Értelmes arcán gúny vonult át, ami olybá tüntette fel, mintha az egész világnak fittyet hányna. Amint egyik kezében a kalapjával, a másikban pedig hóna alá szorított botjával megállott Pados előtt, valami tönkre ment nemeshez hasonlított, aki előkelően koldul.
- Jó napot kívánok; ha jól hallottam, éppen az ördögöt tetszett emlegetni, - szólott bizalmasan. - Kihallatszott, s én igazán gyönyörködtem hangjának férfias ércében. Hanem ami az ördögöt illeti, nem ajánlom, hogy egy tálból méltóztassék vele cseresznyét enni. Disznó nagy úr! Én már huncutul megjártam vele egyszer.
- Ez vagy bolond, vagy engem néz annak, gondolta Pados és szigor
vá kezdett válni az arca. - Mivel szolgálhatok? - kérdezte fagyosan.
- Azt hiszem, ezúttal talán én szolgálhatok inkább önnek. Minthogy nincs témája, adok. Hátha tetszeni fog.
- Honnan tudja, hogy nincsen témám? - kérdezte a leleplezett író röstelkedve.
- No bizony, nagy dolog! Itt ül az íróasztala előtt s a papiroson még csak ennyi van:
(Elbeszélés.)
Írta: Pados Tamás.
A címe sincs meg az "elbeszélés"-nek és ön nem adná sokért, ha már tudná, hogy mit készül elbeszélni. Ezen felül: a pennája a földön, s most is a fülemben cseng, ahogyan kiáltotta: Ördög vigyen! - Vallja meg uram, nem ördögség kitalálni, hogy önnek mi baja.
Pados elmosolyodott. Még sem bolond, gondolta. És minthogy különben élelmes ember volt, megkérdezte: - Nos, mi a témája? jó-e?
- Az attól függ, hogyan tetszik megírni; - egyáltalában - higgye el - minden a "hogyan"-tól függ ezen a világon. Az ember baj nélkül lehet akár a legnagyobb tökfilkó is, sőt a legnagyobb gazember is, ha ügyesen tud az lenni, azaz ha ügyesen titkolja. A tökfilkóságot bölcsességgé változtatja az ügyes hallgatás; - a huncut pedig csak arra vigyázzon, hogy lehetőleg semmin se kapják rajta és akkor világéletében bátran prédikálhat a becsületről. Hanem az ördög nevével nem jó visszaélni, mert néha megjelenik s ezt nem teszi hiába.
Olyan célzatosan, olyan furcsa szemvillanással mondta, hogy Pados megint visszatért előbbi sejtelmére: hátba mégis őrült.
- Csak nem az ön képében jelent meg most nekem? - kérdezte gyanakodva.
Az idegen vállat vont. - Gyönge élc, mondta. Igaz, hogy szegény ördög vagyok, de ez csak a zsebemre s az életmódomra illik. Az ördög egészen más.
- Talán mégsem őrült - tűnődött Pados; hanem a vendége nem engedett neki időt, hogy sokat tanakodjék. Folytatta:
- Az ördög ezelőtt vagy háromszáz esztendővel alávaló módon becsapott engem is, amikor éppen úgy emlegettem, ahogyan ön az imént...
- Ez az ember mégis kötözni való bolond, - állapította meg Pados véglegesen; s lassan emelkedett a székéről, hogyha szükséges találna lenni, minél jobban védekezhessék.
A vendég ellenben nyugodtan leült.
- Szeretné hallani, hogyan történt?
- Kíváncsi vagyok, - volt az óvatos felelet, ámbár egyelőre nem a történet izgatta az írót, hanem a helyzet, amibe ezzel az őrült mesemondóval került.
- Tehát mindenekelőtt tudja meg, hogy engem Pados Tamásnak hívnak.
Pados elképedt, de nem szólt. Bizonyos, hogy ez a bolond tudakozódott arról, hogy ki lakik itt, s aztán most bitorolja a nevet, ami a fülében cseng.
- Az ördögöt hívtam volt, - folytatta az idegen és csakugyan megjelent. - Mindössze annyi nesz támadt mellettem, amennyit egy megbillentett gally okozhat és már ott volt. Sohasem láttam furcsább alakot. Kancsal kis emberke volt, hosszú köpönyegben; a szája a füléig ért, minthogy örökké ravaszul mosolygott s a szakálla úgy mozgott, mintha külön élő lény lett volna.
- Hívtál? - szólott. - Makár a nevem. Én vagyok a jó ördög, aki mindenkinek szolgálatot teszek.
Vigyorogva mondta s én önkénytelenül is látni véltem, hogyan emelkedik hegyes sapkája, amely a szarvát födte.
- Nem kérek belőle, - tiltakoztam gyors elhatározással.
- Látod, ilyenek vagytok ti, - szólt Makár fitymáló hangon. - Hencegtek s aztán ha szerencsétek van hozzánk, mindjárt az inatokba száll a bátorságtok. Pedig ha tudnád, mennyire disznóban vagy!
- Hogyan? - kérdeztem folyvást nyugtalanul.
- Figyelj ide, értsd meg, hogy csak minden hetedik esztendőnek a hetedik hónapjában, a hetedik nap hetedik órájában, annak is a hetedik percében, amikor a hetedik másodperc telik: akkor idézhetsz magad elé. Ha még egy másodperccel később jutok eszedbe, talán sohase pillantasz meg.
Megvakartam a fejemet. Makár gúnyosan mosolygott.
- Csakugyan nem tudod, mit kérj tőlem? Iszen mondtam már, hogy a «jó» ördög vagyok. Kívánj valamit s én teljesítem.
Aggodalmasan és hihetetlenül töprengtem. Ösztönszerűleg tartottam attól a jóságtól, ami az ördögtől telhetik; - de azért szörnyen izgatott a gondolat, hogy hátha csakugyan teljesedik, amit kívánok.
- Valamit kívánnod kell, - biztatott az ördög, - mert én hiába meg nem jelentem neked. Tőlem Belzebub mindenről jelentést követel s ha hibát talál a kréta körül: krokodilus-fogsoron táncoltat meg. Ezt csak nem akarod, ugye?
- Mi az ördögöt kívánjak, no? - kérdeztem Makárt tanácstalanul.
- Ami eszedbe jut; úgy is bizonyos, hogy szamárságot kívánsz. Az ükapád ükapját is érte egyszer az a szerencse, hogy megidézhette az ördögöt, aztán örök életet kívánt tőle. Még most is él, csakhogy más csillagon és nem tud az élettől szabadulni, pedig már ezeréves. Rosszabb neki, mintha a pokol közepén sülne-főne.
Szédültem. A Makár szavai megrémítettek. Hátha valami igen egyszerű kívánsággal esném át ezen a bolond helyzeten?!
Az ördög mosolygott.
- Akármi lesz is, szamárság lesz, - vinnyogta. Valósággal megijesztett vele.
A veríték kezdett kiütni rajtam. Zúgott a fejem s szorongásomban arra gondoltam, hogy éppen csak örök életet nem jó lesz kívánnom, ha már az ükapám ükapja ugy megjárta vele. Hirtelen felderültem.
Makár félelmesen mosolygott, de azért most már büszkén néztem a szeme közé.
- Lefőzlek! - gondoltam öntelten. - Helyrehozom az ükapám hibáját. Hallod-e Makár, én azt kívánom, hogy ne vénüljek tovább s addig éljek, amíg nekem tetszik; amíg igazán és őszintén meg nem akarok halni.
Makár csettintett a nyelvével és kezet nyújtott.
- No látod, mekkora szamár vagy. Hanem a kívánságod meglesz.
Magyarázatot vártam, hisz már kezdtem megszokni ördögvendégemet, de hirtelen eltűnt. Elnyelte a föld. Úgy ment el, ahogy jött: nyomtalanul.
Ott maradtam egyedül és sehogy sem bírtam megérteni, mért volt szamárság a kívánságom.
Telt, múlt az idő és én egyszer csak elkezdtem egymagam maradni. Mindenki elment örökre, aki hozzám tartozott, akit szerettem és akit ösmertem. Akik utánok következtek, azokhoz engem már semmi sem kötött, semmi sem vonzott. Rég egyedül voltam és mégis éltem. Százszor is elmondtam magamban «bárcsak meghalnék már,» nem haltam meg, mert a kívánságom csak üres szó-beszéd volt; nem volt igazán őszinte. Valami folyvást idekötött titkos vágyammal a földi léthez, amelynek se az előzőjét nem tudjuk, sem azt, ami utána következik. Akárhogy elkeseredtem is; ha az eget láttam azzal a csudálatos kék tengerével a levegőnek, megint csak sajnáltam volna örökre megválni tőle. A napsugár tartóztatott; a virágos mező marasztott; az eleven zaj visszahívott, a csöndes magány éppen nekem való volt, amit halálos kár lett volna nem élveznem. Húztam-halasztottam az elmúlást; és sohasem bírtam valósággal azt érezni, hogy már semmiért sem kár, amit itt hagyok.
Az idegen egy kis szünetet tartott és úgy nézett Pados Tamásra, mintha szavai hatását lesné.
- Tudja-e, miért volt ez? kérdezte kisvártatva.
- Miért? - visszhangozta Pados.
- Mert nem vénültem tovább. Ahogy az ördögtől kívántam volt, megmaradtam egy helyben, egyazon korban és erőben. Ilyennek, amilyen most vagyok. Öregesnek, de még nem olyannak, aki élni ne tudna és így élni ne szeretne. Talán ha aggastyánná vénültem volna: igazán és őszintén is meg tudnék válni az élettől. Talán már régóta semmit sem bírnék kapni a világtól és ebbe belefáradtam volna, ettől kimerültem volna. Ámbár bizonyosan ezt is csak akkor tudnám. Hátha még a Matuzsálemek is csak úgy mondják, hogy ők várják és kívánják a halált? Az öngyilkosnak ne higgyen, uram, az egy se igazán szeretne meghalni. Úgy lehet: kell neki; - de mennyit szenved, amíg az utolsó pillanatra készül! Hányan esengnek segítséget, amikor az erőszakos halál közeledik. És akiket visszahódít közülök az élet, akiket megmentenek: hány vigyáz azontúl jobban a bőrére, mint valaha? A makacs öngyilkos: őrült. Aki épeszű, az még akkor is jobban szereti az életet, mint a halált, amikor az élet már teher neki. Vajon nem csupa teherviselés-e az egész életünk? Ám a terhet valahogy elbírjuk; és ha összeroskadunk alatta, a halálunk akkor se nekünk megváltásunk, hanem azoknak, akiknek már terhére kezdünk lenni. Mink magunk nem tudunk örülni a halálunk pillanatában, akárhogy elhitetjük is magunkkal, hogy legjobb lesz meghalni. Már pedig kívánhatjuk-e azt igazán s őszintén, aminek örülni nem bírunk? Így maradtam én itt; és ki tudja, meddig leszek még Ahasverusa a "szamár" kívánságomnak. Megjósolta Makár s én most elmondtam önnek az egész esetet, minthogy nincs témája...
Padosnak lecsúszott a feje karjáról s erre ijedten rezzent össze.
Már esteledett és egyedül volt.
- Ej, de bolondokat álmodtam össze-vissza, - mormolta.
Azután a homlokára csapott, hamarosan lámpát gyújtott és elkezdett írni, írni, írni, amíg mindaz a fülében csengett, amit különös vendége mesélt neki.
