2011. nov. 22.

Bársony István: Különös látogató

Pados Tamás író volt, csakhogy nem mindig tudott írni. Pedig néha ilyenkor is muszáj volt neki. Az ihlet átkozottul szeszélyes játékot űzött vele a kényszeralkotás nehéz óráiban. Ott röpködött-száldosott körülötte, de sehogy sem engedte, hogy Tamás nyakon csípje. Lenge köd­szárnyával most is kacérul libegett a feje fölött, de nem szállott le; nem pihent meg rajta. Mihelyt Tamás utána nyúlkált: arrább osont. A csúffá tett író utoljára is földhöz csapta a tollát: - Ördög vigyen! kiáltotta indulatosan.

Ebben a pillanatban kopogtattak.

- Szabad, - mondta Pados szelídebben, és kíváncsian fordult az ajtó felé.

Egy öreges ur lépett be. Kissé kopott volt, de azért eléggé tisztességes. Értelmes arcán gúny vonult át, ami olybá tüntette fel, mintha az egész világnak fittyet hányna. Amint egyik kezében a kalapjával, a másikban pedig hóna alá szorított botjával megállott Pados előtt, valami tönkre ment nemeshez hasonlított, aki előkelően koldul.

- Jó napot kívánok; ha jól hallottam, éppen az ördögöt tetszett emlegetni, - szólott bizalmasan. - Kihallatszott, s én igazán gyönyörködtem hangjának férfias ércében. Hanem ami az ördögöt illeti, nem ajánlom, hogy egy tálból méltóztassék vele cseresznyét enni. Disznó nagy úr! Én már huncutul megjártam vele egyszer.

- Ez vagy bolond, vagy engem néz annak, gondolta Pados és szigor

vá kezdett válni az arca. - Mivel szolgálhatok? - kérdezte fagyosan.

- Azt hiszem, ezúttal talán én szolgálhatok inkább önnek. Minthogy nincs témája, adok. Hátha tetszeni fog.

- Honnan tudja, hogy nincsen témám? - kérdezte a leleplezett író röstelkedve.

- No bizony, nagy dolog! Itt ül az íróasztala előtt s a papiroson még csak ennyi van:

(Elbeszélés.)
Írta: Pados Tamás.

A címe sincs meg az "elbeszélés"-nek és ön nem adná sokért, ha már tudná, hogy mit készül elbeszélni. Ezen felül: a pennája a földön, s most is a fülemben cseng, ahogyan kiáltotta: Ördög vigyen! - Vallja meg uram, nem ördögség kitalálni, hogy önnek mi baja.

Pados elmosolyodott. Még sem bolond, gondolta. És minthogy különben élelmes ember volt, megkérdezte: - Nos, mi a témája? jó-e?

- Az attól függ, hogyan tetszik megírni; - egyáltalában - higgye el - minden a "hogyan"-tól függ ezen a világon. Az ember baj nélkül lehet akár a legnagyobb tökfilkó is, sőt a legnagyobb gazember is, ha ügyesen tud az lenni, azaz ha ügyesen titkolja. A tökfilkóságot bölcsességgé változtatja az ügyes hallgatás; - a huncut pedig csak arra vigyázzon, hogy lehetőleg semmin se kapják rajta és akkor világéletében bátran prédikálhat a becsületről. Hanem az ördög nevével nem jó visszaélni, mert néha megjelenik s ezt nem teszi hiába.

Olyan célzatosan, olyan furcsa szemvillanással mondta, hogy Pados megint visszatért előbbi sejtelmére: hátba mégis őrült.

- Csak nem az ön képében jelent meg most nekem? - kérdezte gyanakodva.

Az idegen vállat vont. - Gyönge élc, mondta. Igaz, hogy szegény ördög vagyok, de ez csak a zsebemre s az életmódomra illik. Az ördög egészen más.

- Talán mégsem őrült - tűnődött Pados; hanem a vendége nem engedett neki időt, hogy sokat tanakodjék. Folytatta:

- Az ördög ezelőtt vagy háromszáz esztendővel alávaló módon becsapott engem is, amikor éppen úgy emlegettem, ahogyan ön az imént...

- Ez az ember mégis kötözni való bolond, - állapította meg Pados véglegesen; s lassan emelkedett a székéről, hogyha szükséges találna lenni, minél jobban védekezhessék.

A vendég ellenben nyugodtan leült.

- Szeretné hallani, hogyan történt?

- Kíváncsi vagyok, - volt az óvatos felelet, ámbár egyelőre nem a történet izgatta az írót, hanem a helyzet, amibe ezzel az őrült mesemondóval került.

- Tehát mindenekelőtt tudja meg, hogy engem Pados Tamásnak hívnak.

Pados elképedt, de nem szólt. Bizonyos, hogy ez a bolond tudakozódott arról, hogy ki lakik itt, s aztán most bitorolja a nevet, ami a fülében cseng.

- Az ördögöt hívtam volt, - folytatta az idegen és csakugyan megjelent. - Mindössze annyi nesz támadt mellettem, amennyit egy megbillentett gally okozhat és már ott volt. Sohasem láttam furcsább alakot. Kancsal kis emberke volt, hosszú köpönyegben; a szája a füléig ért, minthogy örökké ravaszul mosolygott s a szakálla úgy mozgott, mintha külön élő lény lett volna.

- Hívtál? - szólott. - Makár a nevem. Én vagyok a jó ördög, aki mindenkinek szolgálatot teszek.

Vigyorogva mondta s én önkénytelenül is látni véltem, hogyan emelkedik hegyes sapkája, amely a szarvát födte.

- Nem kérek belőle, - tiltakoztam gyors elhatározással.

- Látod, ilyenek vagytok ti, - szólt Makár fitymáló hangon. - Hencegtek s aztán ha szerencsé­tek van hozzánk, mindjárt az inatokba száll a bátorságtok. Pedig ha tudnád, mennyire disznóban vagy!

- Hogyan? - kérdeztem folyvást nyugtalanul.

- Figyelj ide, értsd meg, hogy csak minden hetedik esztendőnek a hetedik hónapjában, a hete­dik nap hetedik órájában, annak is a hetedik percében, amikor a hetedik másodperc telik: akkor idézhetsz magad elé. Ha még egy másodperccel később jutok eszedbe, talán sohase pillantasz meg.

Megvakartam a fejemet. Makár gúnyosan mosolygott.

- Csakugyan nem tudod, mit kérj tőlem? Iszen mondtam már, hogy a «jó» ördög vagyok. Kívánj valamit s én teljesítem.

Aggodalmasan és hihetetlenül töprengtem. Ösztönszerűleg tartottam attól a jóságtól, ami az ördögtől telhetik; - de azért szörnyen izgatott a gondolat, hogy hátha csakugyan teljesedik, amit kívánok.

- Valamit kívánnod kell, - biztatott az ördög, - mert én hiába meg nem jelentem neked. Tőlem Belzebub mindenről jelentést követel s ha hibát talál a kréta körül: krokodilus-fogsoron táncoltat meg. Ezt csak nem akarod, ugye?

- Mi az ördögöt kívánjak, no? - kérdeztem Makárt tanácstalanul.

- Ami eszedbe jut; úgy is bizonyos, hogy szamárságot kívánsz. Az ükapád ükapját is érte egyszer az a szerencse, hogy megidézhette az ördögöt, aztán örök életet kívánt tőle. Még most is él, csakhogy más csillagon és nem tud az élettől szabadulni, pedig már ezeréves. Rosszabb neki, mintha a pokol közepén sülne-főne.

Szédültem. A Makár szavai megrémítettek. Hátha valami igen egyszerű kívánsággal esném át ezen a bolond helyzeten?!

Az ördög mosolygott.

- Akármi lesz is, szamárság lesz, - vinnyogta. Valósággal megijesztett vele.

A veríték kezdett kiütni rajtam. Zúgott a fejem s szorongásomban arra gondoltam, hogy éppen csak örök életet nem jó lesz kívánnom, ha már az ükapám ükapja ugy megjárta vele. Hirtelen felderültem.

Makár félelmesen mosolygott, de azért most már büszkén néztem a szeme közé.

- Lefőzlek! - gondoltam öntelten. - Helyrehozom az ükapám hibáját. Hallod-e Makár, én azt kívánom, hogy ne vénüljek tovább s addig éljek, amíg nekem tetszik; amíg igazán és őszintén meg nem akarok halni.

Makár csettintett a nyelvével és kezet nyújtott.

- No látod, mekkora szamár vagy. Hanem a kívánságod meglesz.

Magyarázatot vártam, hisz már kezdtem megszokni ördögvendégemet, de hirtelen eltűnt. Elnyelte a föld. Úgy ment el, ahogy jött: nyomtalanul.

Ott maradtam egyedül és sehogy sem bírtam megérteni, mért volt szamárság a kívánságom.

Telt, múlt az idő és én egyszer csak elkezdtem egymagam maradni. Mindenki elment örökre, aki hozzám tartozott, akit szerettem és akit ösmertem. Akik utánok következtek, azokhoz engem már semmi sem kötött, semmi sem vonzott. Rég egyedül voltam és mégis éltem. Száz­szor is elmondtam magamban «bárcsak meghalnék már,» nem haltam meg, mert a kíván­ságom csak üres szó-beszéd volt; nem volt igazán őszinte. Valami folyvást idekötött titkos vágyammal a földi léthez, amelynek se az előzőjét nem tudjuk, sem azt, ami utána következik. Akárhogy elkeseredtem is; ha az eget láttam azzal a csudálatos kék tengerével a levegőnek, megint csak sajnáltam volna örökre megválni tőle. A napsugár tartóztatott; a virágos mező marasztott; az eleven zaj visszahívott, a csöndes magány éppen nekem való volt, amit halálos kár lett volna nem élveznem. Húztam-halasztottam az elmúlást; és sohasem bírtam valósággal azt érezni, hogy már semmiért sem kár, amit itt hagyok.

Az idegen egy kis szünetet tartott és úgy nézett Pados Tamásra, mintha szavai hatását lesné.

- Tudja-e, miért volt ez? kérdezte kisvártatva.

- Miért? - visszhangozta Pados.

- Mert nem vénültem tovább. Ahogy az ördögtől kívántam volt, megmaradtam egy helyben, egyazon korban és erőben. Ilyennek, amilyen most vagyok. Öregesnek, de még nem olyannak, aki élni ne tudna és így élni ne szeretne. Talán ha aggastyánná vénültem volna: igazán és őszin­tén is meg tudnék válni az élettől. Talán már régóta semmit sem bírnék kapni a világtól és ebbe belefáradtam volna, ettől kimerültem volna. Ámbár bizonyosan ezt is csak akkor tud­nám. Hátha még a Matuzsálemek is csak úgy mondják, hogy ők várják és kívánják a halált? Az öngyilkosnak ne higgyen, uram, az egy se igazán szeretne meghalni. Úgy lehet: kell neki; - de mennyit szenved, amíg az utolsó pillanatra készül! Hányan esengnek segítséget, amikor az erőszakos halál közeledik. És akiket visszahódít közülök az élet, akiket megmentenek: hány vigyáz azontúl jobban a bőrére, mint valaha? A makacs öngyilkos: őrült. Aki épeszű, az még akkor is jobban szereti az életet, mint a halált, amikor az élet már teher neki. Vajon nem csupa teherviselés-e az egész életünk? Ám a terhet valahogy elbírjuk; és ha összeroskadunk alatta, a halálunk akkor se nekünk megváltásunk, hanem azoknak, akiknek már terhére kez­dünk lenni. Mink magunk nem tudunk örülni a halálunk pillanatában, akárhogy elhitetjük is magunkkal, hogy legjobb lesz meghalni. Már pedig kívánhatjuk-e azt igazán s őszintén, aminek örülni nem bírunk? Így maradtam én itt; és ki tudja, meddig leszek még Ahasverusa a "szamár" kívánságomnak. Megjósolta Makár s én most elmondtam önnek az egész esetet, minthogy nincs témája...

Padosnak lecsúszott a feje karjáról s erre ijedten rezzent össze.

Már esteledett és egyedül volt.

- Ej, de bolondokat álmodtam össze-vissza, - mormolta.

Azután a homlokára csapott, hamarosan lámpát gyújtott és elkezdett írni, írni, írni, amíg mindaz a fülében csengett, amit különös vendége mesélt neki.

(Forrás: Bársony István: Sugok valamit – Elbeszélések - Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hirlap- és Könyvkiadó Vállat Bp., 1908. )

Szabó Lőrinc: Szeretet



Rettenetes izgalomba hozott
a képzelt vita. Vad nyár lobogott
köröttem, a fény szétvitt-röpitett
a mindenségbe; s mert a képzelet
úgy megnagyított, gúny és megvetés
gyúlt bennem papok és templomok és
egyházak ellen: hisz az istenit
törpítik csupán, azt szégyenitik,
úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás
az álmunk is, égi rágalmazás
és földi terror, tipornivaló.
Mennyi kárt tettek, mily irtóztató
vért ontottak már! Megtorló harag
emelte karom, hogy pusztuljanak. -
De rigó fütyült, és rezzent a kép:
a kertben álltunk, s nagybátyám kezét
láttam lebegni a fejem felett:
"Legfontosabb, fiam, a Szeretet!"

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene – Rajzok egy élet tájairól 1945-1957 – Magyar Élet kiadása Bp., 1947.)

Szabó Lőrinc: Fürj



A kollégium négyszög udvarán
ősszel, tízpercben, mikor valahány
diák, mind kint lebzsel, hancúrozik,
egy fürj szállt le, elhagyva társait,
egy fürj, tört szárnnyal, s ahogy menekűlt,
száz közül az én kezembe kerűlt.
Hazavittem. Óriás ketrecet
szereztem neki, jó kényelmeset,
lugast építve s tücsköt-bogarat
rakva bele, pondrót és magvakat,
homokot, fürdőt. Mint a lelkemet,
gyógyítottam szegénykét. Szelidebb
lett lassankint, és már ülve maradt,
ha símogattam. De jött a tavasz,
s ő újra vad lett, s lett végül kopasz:
minduntalan a drótrácsnak rohant;
s egy nap szétzúzta rajta a fejét...
Most is látom szomorú gyöngyszemét.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene – Rajzok egy élet tájairól 1945-1957 – Magyar Élet kiadása Bp., 1947.)

Szabó Lőrinc: Ima a gyémántért



Szegények voltunk. "Imádkozz!..." Anyám
már sokat sírt. Egy este azután,
látva, hogy rajta nem segít az Ég
s átvéve lelke száz sajgó sebét,
kigyulladt szívvel és könnyek között,
próféta, ki csodáért könyörög
s Istenbe szédűl, én kezdtem imát.
Ágyamban térdeltem, órákon át.
"Kérj s megadatik"...? Hát én kértem! És,
hogy egyszerre minden nélkülözés
megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább,
egy nagy gyémántot kértem, akkorát,
mint az öklöm! "Istenem, add meg, add,
hogy legyen reggel a párnám alatt,
legyen itt a kincs!"... A magas eget,
lábuknál húztam le a szenteket:
"Ezer miatyánkot mondok, ha kell -
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!"

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene – Rajzok egy élet tájairól 1945-1957 – Magyar Élet kiadása Bp., 1947.)

Szabó Lőrinc: Csipkefüggöny

Csipkefüggöny az ablakunk előtt,
fehér zuhatag. Hogyha délelőtt
besütött a nap, arany szédület
imbolygott rajta, s még légiesebb
lett a libegő lepke-szövedék.
Elnéztem a figuráit, a két
szögletes vadászt meg a lányokat,
s szerettem volna, hogy mozduljanak
végre, és hogy legyen történetük.
Néha alája bújtam: mindenütt
álom vett körül, piciny ablakok,
virágzó minták, tündér-alakok,
valami s mégis semmi: az egész
olyan volt, mint egy álló hóesés.
Máskor meg, míg az arabeszkeket
nézegettem, mint habzó felleget
hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! -
s szinte vártam, hogy elrepül velem.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene – Rajzok egy élet tájairól 1945-1957 – Magyar Élet kiadása Bp., 1947.)

Tompa Mihály: Galamboskő



Ősmohával minden kőhalom,
Bérctető s rom, szép határodon,
Egy-egy pusztult oltár, jó hazánk!
Hol mi olyan ritkán áldozánk.
Multunk sirját hány szenteli fel
Hő emlékezet tömjénivel?
A kidőlt nagy ősek szent porán
Feledés köt pókhálót korán.

Széjjel jár a dalnok s énekel...
Lelke, dalja forrón átölel
Bércet, omladékot, puszta sírt,
Hol csak egy emlékbetűt felírt
E hazának csende, szélvesze
Közt, az elhunyt századok keze.

Jámbor énekes! lelked, dalod
E nemzetre kár pazarlanod!
Van, ki hallja a madár szavát,
Bérc s halom rá hű viszhangot ád:
S énekedre viszhang ha kele...?
- Nincs e nép lelkének ünnepe...!

------

Sajónak partján volt az ütközet,
Nem volt egy akarat! -
S kapott sebében a nemzet, soká
Lézengő kór maradt.

A gyász napokban minden elveszett!
Sajónak partinál,
Vérében fetrengő nemzet felett
Jajdúlt fel a király.

Futott; - s futása közben a felé
Kéklő bércekre néz;
Mellette vágtat némán, véresen,
Nehány elszánt vitéz.

Mögötte, mint közelgető vihar,
Zúg üldöző csapat;
Utána égő tornyok fénye vet
Rémséges árnyakat.

Hol a nemzet...? nőm, s gyermekim hová
Sodrá a zivatar...?!
Királyt s vitézt ily setét gondolat
Marcongol és zavar.

S a satnya mén, amelyet ennyire
Sarkantyu hajta csak,
Gömörben a futók alatt kidől,
S párája megszakad.

Ott rengetegbe mélyed a sereg,
Bolyongva fel s alá;
Nincs egy tenyérnyi hely, hová fejét
Bizton lehajtaná.

»Kötözzétek be, jó vitézeim,
E tátongó sebet...!
- Szólt ellankadva a véres király, -
Hány bajnok elesett...!

Karom levágnám, mért föltartani
A vészt nem volt elég...?
De rá ez árva népnek tán lehet,
S legyen szüksége még!«

Sziklás bércekkel vad kietlenen
Hatol a kis sereg;
Tűrvén éhet, hideget, meleget,
S lelke, teste beteg.

Ugy véli, még mindig fülébe zúg
- Miként a méheraj, -
A haldoklók nyögésivel vegyült
Riasztó harci zaj.

»Keressetek forrást, vitézeim!
Vad szomjuság epeszt...«
Mond a király, kit annyi szenvedés
Már-már megtörni kezd;

De nem ösmervén a vadon helye
A fáradt harcfiak:
Sokára érte Béla ajkait
A vizzel tölt sisak.

Tovább bujdosnak... szikla-éleken,
Föld-, kőomlásokon;
Kidőlt fa itt, hálót az utra ott
Vadszőlő-inda fon.

Olykor lehajtja a csapat fejét,
Ha nyughatnék talán,
De felriad ordító farkasok
S tatároknak zaján.

S tovább, tovább...! míg Torna bérci közt
Kopár kietlenen,
Véglankadással már-már roskadoz
A sápadt fejdelem.

És elsötétűl a föld és az ég
A szenvedő előtt;
Hosszú kínokkal, lassu éhhalál
Környékezvén meg őt.

Dús honban, a király számára nincs,
Nincs egy falat kenyér!
A puszta tájon nem található
Vadon gyümölcs, gyökér.

A hű vitézek edzett kebliben
A szív majd megreped...
Önéletén is venne mindenik
Egy falat kenyeret...

S imé, a csendes, vadon rengeteg
Megzúg véletlenül...
Jő csattogó szárnyú galambsereg,
S sziklás tetőn megül;

Egypár vitéz eszmél... és hirtelen
A szirt falára mász,
Hol repedésben álló fészkein,
A szárnyas had tanyáz:

Örömkiáltás hangzik a tetőn...
S melyet bőven lele,
A két vitéz sisakja fris galamb-
Tojással van tele.

Megenyhültek. S ki őket csudakép
Így megvendégelé:
Az Úrnak, buzgó, háladó fohász
Szállott az ég felé.

És hol Noénak hirnök-madara
Vígaszt s reményt hozott:
Galamboskőnek hívják még ma is,
Ott, azt a bércfokot.

Elvonultak a harcfellegek,
Nyughelyén a honfi nem remeg;
A békesség hó galambja szállva
Galamboskő zöldes hegyfokára.
Mégis rajta gyakran mély köd ül
Gyász időknek bús emlékeül.

Tompa Mihály: Emlékezet


Rég futok már, messzejártam,
Hegy, völgy, tenger áll utánam...
Minek vinnél oda vissza
Engem, oh emlékezet!?
Mutogatván még szememnek:
Amit látni nem szeret!

Nékem is nyílott az élet,
Szivem bízott, hitt, remélett.
Érzelemben, áldozatban
Gondolá a lét becsét;
S visszavenné mostan, amit
Bálványára elfecsélt

Sorsom volt-e zord, kietlen?
Vagy bú-kórság lakta keblem?
De a multban a való sem
Birta boldogítani!
Hát most, annak elmosódott
Távol lengő árnyai?

Ha a napnak vége... vége...
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
Mért lássunk a multba, melyet
Elvesztett már életünk,
S tőled, oh lassan fogyó hold,
Nem lehet felejtenünk!

De fussunk a pályatéren!
Igy, vagy ugy majd vége lészen...
És a sirtól visszanézvén,
Azt mondjuk mindannyian:
Egész élet hasztalanság!
Feküdjünk le, - este van!

Ira Cohen: Ez a jó időzítés



Ez a jó időzítés
Egy pillanattal a bolygó felrobbanása előtt
Találom meg a hozzád szóló szavakat
Kevesebb fényben sokkal szebb az álarc
A maszkmester ujjain keresztül cserélgeti arcainkat
A kötések leesnek, elhagyjuk nyomainkat.

(Ford.: Gyukics Gábor)
(Forrás: Ira Cohen: Cornucopion Bőségszaru 9. old. - Gyukics Gábor fordítása - I.A.T. - ŰMK Bp., 2007.)

Ira Cohen: Egyensúlyozva az öntödében



Ki voltam egyensúlyozva az öntödében
meg akartam csináltatni magam.
Megtaláltattam az egyensúlyban
és ez akarni késztetett
a vegyértékhez kötöttem
akarva megmérettem.
A változások idejével
ennél még furcsábbakká
válunk.

(Ford.: Gyukics Gábor)
(Forrás: Ira Cohen: Cornucopion Bőségszaru 12. old. - Gyukics Gábor fordítása - I.A.T. - ŰMK Bp., 2007.)

Ira Cohen: Kék orákulum



A lángot nem lélegzettel
kellene eloltani
A legmagasabb csúcsról
lehajított hősdarab
csak üvegtörmeléket hozott vissza
A borostyánban nincs árnyék
Amikor a fej megütődött
foszforként égett
A balerina megpördült
a mágneses tükör előtt
Vágyról nem volt szó, a
szükség vitte rá
így a kísértet eltűnt
és a kísértettel
a fénylő fonál
A serpa nevetve érvénytelenítette
a hőst - a rendeletet visszavonták
nem számoltak fel érte árat.

(Ford.: Gyukics Gábor)
(Forrás: Ira Cohen: Cornucopion Bőségszaru 11. old. - Gyukics Gábor fordítása - I.A.T. - ŰMK Bp., 2007.)

ALBUM Vincent van Gogh festményei

Íriszek a kertben

(Képre kattintás az albumba vezet)