2018. máj. 23.

Székely Miklós: Betegségemben



Beteg vagyok... létem tavaszán
Sinlek, nehéz kórágyon aszván.
Erőm fogy, vész, alél.
Légért esengek: s kín a lég is,
Hő szomj epeszt: s lángomra mégis
A hűs csöpp mit sem ér.

E tűz, e láva, mely eremben
Lüktet, csapong vad küzdelemben,
Tudom jól, mit jelent:
Végső adó ez, mit az élet
É l ő n  csikar a béke végett,
Mit a  h a l o t t  nyerend...

Legyen!... Habár még nem reméltem.
Van vígaszom: hogy éltem, éltem!
Ha nem soká: sokat!
A nap rövid volt. Oh, de fénye
Olyan sugárzó! Ennyi fényre
Kevés  e g y  alkonyat!

Érzém az üdvöt: hogy lehellek.
Hogy mámorit viráglehellet.
S az ég reám tekint.
Mit szem belát, kebel beszívhat,
Hő sejtelem életre hivhat:
Enyém volt mind, de mind!

A porszemet ragyogni láttam
A dél hevén és megimádtam
Benne a végtelent.
Majd fölrepültem az egekbe
S porszemnek tünt föl, ott lebegve,
A föld világa, lent.

S magas gyönyörtől el-betelten:
Lángszerelemben tárva leltem
A  m é l y s é g e k  honát!...
S érzém, míg lelkem kéjbe ring el:
Belé szédülni csábos inger
Mint tör valómon át!

Majd jöttek a nehéz, nagy eszmék:
Láttam: mi volt; kérdém: mi lesz még?
Lesz-é szükség reám?
Szállunk-e sikra karddal, észszel,
Küzdvén dicsően, tiszta kézzel
Éretted, oh hazám?!

-- Igen, igen! Éltem, reméltem.
Egy századot csekélyre véltem
Szivem hevére nézt.
De az életfa reng... a lombok
Meginganak: s én porba omlok,
Nem várva, sejtve vészt.

Nem is vihar tán... Ám, elég volt!
Végmosolyom vedd fényes égbolt.
S te hű emlékezet
Mig hamvba dőlsz holt kincseiddel:
Avarfödött honodba vidd el
Utolsó könyemet!

... Ah, bús szobám szűk öble tágúl.
Egy körbe gyűl három világbúl:
Mi volt, van és mi lesz.
Hang, szín, alak fényes gomolyba,
Szétfoszladozva, összefolyva
Zsibong, ragyog, repes.

A Végtelen hullámi zúgnak!...
Belé vetem szivem', e búnak
S gyönyörnek serlegét.
Rokonöled ugy-e, kitárva?
Egykor te voltál abba zárva:
Ő olvad most beléd!

Jöjj édes álom, födj be, födj be!
Csak egy tekintet még a földre:
Hisz szép volt itt e hely!
Aztán hová vágygyal merül be
Szemem -: föl a sugáros űrbe:
Emelj!... emelj!... emelj!

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 6.sz.)


Vajdai Szabó István: A temetőben



Hulló levél, bánatos virág hirdeti a mulandóságot.

Fázós szél rohanja meg a fák koronáit, virágok levelét s az hull,... hull betegen, elsárgultan, nem törődve azzal, hogy mely tájra ragadja magával a vihar és hol lesz belőle sár, hol borul rá hideg „fehér szemfedél”...

De ím a halni készülő nagy természet fölött valami édes, megszokott hang üti meg szívünk. Tudjuk, honnan jő ismerős előttünk; hol örömet okozott, hol fájdalmat, midőn sírásra hív.

Szelíd, fájdalmas e hang, amint bánatos búgással rezeg a nyirkos őszi légben, s mélán, elhalóan suhan keresztül a haldokló táj fölött.

... Harangoznak!

Morvay Zoltán: Csend



Néma csend borul az őszi tájra,
Száraz lomb közt fújdogál a szél.
Sárga levél elválik az ágtól
S az avarbaj bús regét beszél.

Bús regét a fájó elmúlásról,
Amely ellen nincsen semmi ír.
Előttem áll elmúlásom képe:
Hervadt levél, vadvirágos sír...

Kiss Tamás: Egy kripta előtt



A pusztító kéz így irgalmazóbb,
az éhes föld se szív el oly olcsón.
Ó ki tud bennünket összefogni
túl az Időn, köveken, koporsón!

Én itt mindig olyan nagy úr voltam,
nem is kellett magam vigasztalni,
és most olyan szörnyű a gondolat,
hogy: jaj meg kell halni, meg kell halni.

Tenni kéne valamit s nincs erőm.
Úgy érzem, már nyílik az ajtó rám.
Alkonyodik. A zsebembe nyúlok
és csendesen felhúzom az órám.

Soós Lajos (1856-1902): Bella könyvéből – Az utolsó dal




E könyvet immáron lezárom,
És véget érnek a dalok,
Keblére vár az örök álom:
Érzem, tudom, hogy meghalok.
Elnémul e szív lüktetése,
Elnémul véle ez ajak:
Amelynek minden sóhajával
Csak tégedet imádtalak.

Érzem, tudom, közelg az óra:
Midőn lealkonyul napom,
Balvégzetem sújtó kezétől
A kegyelemdöfést kapom.
Megáldom érte, hogy megadja:
Hogy végre már szíven talál...
Aki így összezúzva-törve:
Megváltás annak a halál.

Pihenni vágyom, elpihenni:
Megkínzott már a sok tusa!
Pihenni vágyom: hol leárnyal
A temető bús ciprusa.
De, mielőtt még odatérek,
Repülve száll e dal feléd:
Ki – egykoron úgy beragyogtad
Egemnek sötét éjjelét.

Fogadd e dalt: - tán az utolsó,
melyet még adnak a hurok –
Visszasír lelkem benne hozzád,
Akkor is – ha már elmúlok.
Fogadd e dallal ezt a könyvet;
Emlék gyanánt – neked hagyom:
Végiglapozván – megtudod majd,
Miért fájt ez a szív oly nagyon.

Számomra ismeretlen szerző: Az elmúlásról




Az ad gyönyört mi elmúlandó,
Csak a halandók boldogok,
Az elmúlásról álmodoznak
Azok, kik halhatatlanok.

Tudd meg, ki jársz a temetőben
S könnyezel egy-két hant felett:
Csak a halál az, amit tőlünk
Irigylenek az istenek.

Kiss Tamás: Az alvó testvér



Emlékszem, éjjel hozták haza.
Én még kis, fehér ingben jártam.
A holdat néztem s alig vártam,
hogy megvirradjon,
hogy csókot adjon
szúrós, szomorú szája.

Ott feküdt
a nagy fehér ágyon...
Odamentem, hogy arcát lágyan
megsimítsam.
Apám ott állott kissé távol
s szólt: - ne költsd fel,
most jött
nagy Szibériából,
keveset aludt ott szegény
és most nagyon álmos...

Sötét haja szétfolyt a párnán
s én olyan árván
lestem, hogy két zárt szemével
felém intsen.
Arca lágy volt, mint a frissen
hullott hó.
Aludt a bátyám,
a fáradt legény.
Aludt csöndesen, mozdulatlan...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És még most is alszik szegény.

Ismeretlen akkád költő (i.e. 2000 körül): Tammúz-sirató ének




A bömbölő bika nem él többé,
a bömbölő bika nem él többé!
Tammúz, a bömbölő bika, nem él többé,
a bömbölő bika nem él többé!
Férjem nem él többé,
a bömbölő bika nem él többé!
Férjem nem él többé! Egyedül maradtam!

parancsolóm nem él többé!
Dagal-usumgal-anna nem él többé!
A mélység ura nem él többé!
Bad-nagara ura nem él többé!
Tammúz, a pásztor, nem él többé!
Tammúz, az égi karám ura,nem él többé!

Tammúz, az ég királynőjének férje, nem él többé!
Etura pásztora nem él többé!
Gestin-anna anyánk fivére, nem él többé!
Az uralkodó, akit mindenki fél, nem él többé!
Az uralkodó, az ország ereje, nem él többé!
Elpihent delelő ökörként,
megfáradott bárányként elnyugodott!
Elnyugodott delelő ökörként,
megfáradott bárányként elpihent!
Sírjához járulok én, az özvegy,
erős férjem sírjához járulok én, az özvegy!

"Hol van a hős, Tammúz, jaj, hol van?" - kiáltom.
"Ételt nem eszem!" - kiáltom.
"Italt nem iszom!" - kiáltom.
"Ó, te szegény, jó emberem!" - kiáltom.
"Ó, én szegény, jó asszonyod!" - kiáltom.
"Férjed a hegyekbe vonult!" - kiáltják vissza.
"Tammúz a hegyekbe vonult! - kiáltják vissza.
"Az erős megvakult a hegyek közt!" - kiáltják vissza.
"Az erős megnémult a hegyek közt!" - kiáltják vissza.
Az erősért, a hősért, egy-jó uramért,
kiért ételt nem eszem, egy-jó uramért,
kiért italt nem iszom, egy-jó uramért,
ó, én szegény, jó asszonyod, egy-jó uramért,
az erősért, a hősért, az ifjú Abuért, egy-jó uramért,
az erősért, a hősért, az ifjú Abuért, egy-jó uramért
történik ekként minden!

Tammúz, édes uram,
merre szállott el tekinteted,
a béke-hozó hova szállott?
Tammúz, édes uram,
merre szállott el kiáltásod,
az áldás-hozó hova szállott?
Szétszórt városaid kövein
kóbor ebek marakodnak,
közéjük a terhes felleg alól
dögön hízott keselyűk le-lecsapnak!
Pusztai szél omlasztja-repeszti a dúlt paloták falait.
Sírod fölött barna vihar süvíti a görnyedő ég gyászdalait!

(Ford.: Rákos Sándor)
(Forrás: A világirodalom legszebb versei - Az ókortól a XIX. századig - Európa Könyvkiadó, Bp. 1966. - 5-6. old.)

Számomra ismeretlen szerző: Karácsonyfa a temetőben (1901.)




Szomorú borongós a karácsony éjjel,
A havas zimankót szél kavarja széjjel
Szörnyű táncra hajtva...
Ifjú nő bolyong künn, küzdve a viharral,
Kis fenyűsudárkát visz remegő karral,
Tántorog sóhajtva.

Meg-megáll a fénylő ablakokba nézve.
Lát díszes karácsonyfát dúsan tetézve
Száz csecsebecsével.
„Hajh, tavaly ez estén boldog anya voltam,
Hogy örült a fának drága kicsi holtam,
Őt a menny vevé fel.

Most a hó takarja kora síri halmát,
Szép kacsója nem tart bábut, aranyalmát;
Mily sötét az álma.
A halál honába most ugyan ki menne?
Élet a karácsony fénye, földi mennye,
Örömünnep van ma.

De a bús anyaszív zajba nem vegyülhet,
Kis szerette nélkül ünnepet nem ülhet.
Ott lesz a karácsony!
Ki a temetőbe viszi fenyűágát,
Látogatni megy ki elhervadt virágát.
Átsuhan a rácson.

„Itt pihen a gyöngyöm” s leborul a sírra.
Lágy keze a gallyat odatűzi, sírva,
A fagyos rögökre.
Rajta cukor, alma, tarka gyertyák fénye;
Mintha gyúlna égből boldog üdvreménye
S hívná föl örökre.

„Itt vagyok fiacskám jöjj szegény anyádhoz,
Ki neked karácsony alkonyára fát hoz,
Rajta tört szívem függ,
Üljük újra együtt a malasztos estét,
Tiszta lelked öltse földi gyönge testét,
Újra keblemen csüggi.”

Szóla s fényözönen ragyog a sír dombja.
Fia mosolyogva, mint a rózsa lombja.
„Jöjj velem anyácskám,
Égi Betlehemben vígabb a karácsony,
Csillag a világon, manna méz kalácsom,
Cédruság a fácskám.

Nézi... teste dermed... bűvös édes álom
Átröpíti lelkét földi bús homályon
Gyermekét ölelve...
A fenyőn elveszik már a gyertya lángja
Angyalok vitték föl oda, szebb világba
Égi lángra kelve.

Márai Sándor: Március délutáni temetés




A ravatal - e szörnyű asztal -
Borítva dús, ezüst damaszttal.

Fölséges tál rajt a koporsó:
az élet-étel olyan olcsó.

Három gyerek fekete gyászba'
Könnyeket sír az út a sárba.

Nyomukban sok vén siratóné
Lábuk alatt fröccsen a hólé.

Kis fáklyák lángja száll az égbe
(Volt-e halottnak öröme, kéje?)

Az utca bús papok dalától,
mely száll s fekete, mint a fátyol.

És a sétálók mind megállnak,
sorfalat állnak a Halálnak.


Ambrus Zoltán: Ottokár élete és halála




Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen közönsége?

És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára, leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer kimulathatja magát.

Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést. Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a legtöbben a szép temetésért.

Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.

És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.

A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak, ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.

A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az időt is, a mikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobbfokú heveny-alkoholmérgezés szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér valamit, hogy az uj pár lefényképezteti magát. A narancsvirágos menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt megörökíti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész családot.

Herepei Ottó*: Révai sírján




Árnyékot adjatok, falombok,
A fáradt vándor kis sirjának:
Pihenje ki egy élet átkát,
Mit korcs-fiak reá dobának.

Besülyedt sirod régi őre:
A fakereszt – s a fájdalom ...
Egy durva kor fájó emléke
Nagy életed, s e kis halom.

Körüled a tavasz varázsa
Kicsalja a fák lombjait;
Sirod látása felidézi
Lelked viditó dalait.

Hamvas pacsirta, ki magasban
S szabadon tudsz csak dallami:
Bátran leszállhatsz e halomra,
Hisz ebben nyugszik Révay!

Szegény fecske, az Ur madara,
Fészket rakhatsz ime keresztre:
Szent hely ez, hová a magyar nyelv
Nagy martyra van eltemetve.

Madár daloljon sirja mellett
Az elhagyott-, az elfeledtnek.
Hisz ő is dalla a hazának –
Kit akkor annyin elfeledtek.

Virága nincs a kis halomnak, –
Kopár homok azt nem terem meg!
Igy élte is .. de hő könyűi
Óh mennyi szépet felnöveltek.

Azért volt élte balszerencsés,
Hogy átvevé a nemzet átkát,
S feláldozván saját derűjét
Oszlatá el a hon homályát.

Láng-szellemével, sas-szemével.
Egy századig látott jövőnkbe: –
S óh, bár ne látta volna a gunyt
Felburjánozni ott előtte!

Te, ki nagyot tevél, ki küzdél,
S kit későn érte meg a kor, –
Kit üldözének a mig éltél:
Most nyugton, békén alhatol!

*) Meghalt 1857. aug. 11-én, tizenkilencz éves korában.

(Forrás: epa-oszk - Vasárnapi Újság, 1859. júl.3., 27. szám)