ELŐHANG
A klasszicizmus lángja óta,
Mely ránk a múltból fénylik át,
Az újkor egyre toldta-foldta
A régi ars poeticát.
Veszik s túladnak rajta, mintha
Nem tudna hozzánk szólani;
Nem mintakép, csak áruminta
Az ős görög s a római.
De ami új is, mind hiányos,
S nem lesz sehogyse általános;
Azt, ami tiszta műremek,
Szabályba fogni nem lehet!
Így nem tehetve semmit arról
Hogy versbe mind nem szedhetem,
Beszélek, íme, önmagamról:
Minő az én költészetem?
Mit vár, mit ad, mit mond, mit érez,
Ha terve, célja, gondja van?
Hogy szóljon ezrek szelleméhez,
Mely nem tud élni boldogan?!
Eszményiséggel, égi lánggal
Megtelve küzd a földi vággyal
A hitre lendült tört remény:
A győzedelmes költemény!
Megfogni, ami láthatatlan,
Megkötni, ami illanó,
Hogy véle minden pillanatban
Álomba ringjon a való;
Érezni, amit lélek alkot,
Ha szomju vágya égbe tört,
S hogy vív anyaggal néma harcot,
Amíg az eszme testet ölt:
Hadd zengjen ihlet, eszme, ének
A szent költészet istenének;
Kristályba öntött gondolat,
Nevedre ajzom lantomat!
ELSŐ RÉSZ
1.
Elcsendesült a harci lárma,
Elhallgatott a kis sereg,
És mintha ind csak arra várna,
Hogy rája csókot hintsenek.
Elnézzük ezt a drága fészket,
A kis bohók már alszanak;
Lelkünkben édes-bús igézet,
Ajkunkon áldó, halk szavak.
Imánktól dalra ihletetten
Enyém a véges-véghetetlen,
S e szent teherrel vállamon
Mindig a széprül álmodom.
2.
Költészet, ó te bűvös álom,
Hol megvalósul mind a szép;
Te legnagyobb jó a világon,
Prizmádon üdvöt szórva szét;
Megszentelődve benned éli
Örök becsét, ami igaz;
Belőled árad minden égi,
S javunkra válik mindig az,
És elragadtatva, fölemelve,
A szívre hatva s értelemre,
Míg vonz a fenség és a báj,
Megédesíted, ami fáj.
3.
Mi ám a szép, mit elfogadtunk
Két-három ezredév után?
A nagy görög bölcs s véle Kantunk
Érdektelent tetszése tán?
Hegelnek eszme-áttörése
A puszta holt anyag felett?
Játék? a lélek fényüzése?
Erőfelesleg? képzelet?...
Ha Spencer, Schiller oktatása
Nem juthat elfogadtatásra:
Túl mind e bölcsnek képzetén
Szép, amit annak érzek én!
4.
Természetesség volt a szépnek
Legfőbb vonása hajdanán;
Ha elpirúltak, míg beszéltek:
Szép volt az ifjú, szép leány!
Olcsó hatásra lesve-vágyva
Uralkodik ma rút divat;
Alakja, színe, hangja, tárgya
Valódi hóbort, szinte vad!
S míg szem sokat lát, fül sokat hall,
Aggaszt e titkos gondolattal:
Vagy alvajáró Rip vagyok,
Vagy új világ jött s itt hagyott!
5.
Az én világom fényt adó nap
Szemléletemnek tükörén:
Melegnek érzem s ragyogónak
Arasznyi létem szűk körén.
Az én szivemben kék, derűs ég
A játszi kedv, a jó kedély;
Mértékadója egyszerűség,
Nem hízeleg, de nem kevély.
Ízlés sugalljon minden eszmét,
Ízléstelenség nem lehet szép;
Fonák, idétlen egyveleg
Tetszésemet hogy’ nyerje meg?!
6.
Talán a jóra van belátó,
Megdönthetetlen felfogás?
Kutatja Buddha, sejti Plátó,
Mit ér, ha útja-módja más?!
Haszon meg erkölcs harcra kelnek.
Erénynek el kell buknia,
S a skeptikusnak elve mellett
A menny merő Utópia!
Ha Krisztus üdve nem reális,
S megdől a legdicsőbb morál is:
Bennem bizonyság lesz a hit:
Jó, ami engem boldogit!
7.
Mit ért korunk a jó fogalmán,
Hogy megszerezze s tartsa azt,
Mit számitása könnyü malmán
Furfangja vámul megragaszt?
Egyetlen elve gondtalanság,
Egyetlen álma nagy haszon,
Forrása önzés, útja gazság
Keresztül árkon, torlaszom!
Bírád elől, ha bűnre fekszel
S átokra ébredsz, nem menekszel;
Rossz öntudattal roncs ideg
Békét nem adhat senkinek!
8.
A lelki béke hő szerelme,
Ha tiszta szívben fog helyet:
Erkölcsiségünk győzedelme
Az ősi rossz, a bűn felett!
De hajh, erény-e jót szeretni,
És várni, míg e mag kikel?
S erény-e bűnt el nem követni?...
A jót müvelni, tenni kell!
Ó véghetetlen drága jóság,
Te boldogító szent valóság:
Te épitesz nagy, ép hitet,
A rútat is megszépited!
9.
Igazra is csak büszke énünk
A csalhatatlan próbakő;
Mindent magunkra szabva mérünk,
Bár néha szúr e rózsatő.
Egy körbe állits, egy alapra
Sok embert, mindmegannyi szint:
Mind a magáét hajtogatja
Igaznak, és oly tiszta mind!
Forgasd meg ezt a szinkorongot –
A vége, amint egybeforgott
Nem lesz piros, se zöld, se kék:
Fehérbe játszó szürkeség!
10.
A szűz igazság nagy csodája,
Hogy mindenütt van, s nincs sehol:
Keresni kell, hogy megtalálja
Az ember, s mégse lássa jól;
S bár megragadni nem kis érdem,
Kivált ha szembeszáll velünk,
S bár megtagadni szörnyü szégyen,
Ha megkisérti jellemünk:
Ó hány ezerszer úgy itéltek,
Hogy szent nevével visszaéltek;
És hány hazugság hirdeti,
Hogy itt hazája nincs neki!
11.
„Iustum ac tenacem” – vallom én is
A férfiasság himnusát;
S a földre dőljön bár az ég is:
Nem érzek félelem-tusát!
Lehet, hogy itt-ott fejbevernek,
Kemény e fő, és hej, konok:
De megriadni, mint a gyermek,
S kétségbeesni nem fogok!
Hazudni csúnya, csalni vétek;
Ha nincs igazság, mit reméltek?
S mégis, ki mindig just kiált,
Sokszor csinált injúriát!
12.
Magába mind viszonylagosság,
A szép is az, a jó is az;
S bár képtelennek mondogassák:
Nem mind való, ami igaz.
Az abszolutnak elve szólam.
Ha tárgya puszta sejtelem;
Csak színe van meg, ám valóban
Kemény dió kifejtenem.
Törvénye nincs e szent világnak,
A tegnap sírja újra mást hozó,
Mert minden egyre változó!
13.
De egybefogva mind a hármat,
Hogy jobban állja a sarat,
S a teljes összhang széptanának
Érvényt szerezve hassanak;
Ha itt vagy ott az ép egésznek
Hiánya bántja lelkedet,
S egész helyett a csonka részlet
Tökéletesség nem lehet:
Erkölcsi jó és színigazság
Esztétikád úgy támogassák,
Hogy nélkülök nincs semmi szép,
S ha van, nem ér célt semmikép!
14.
Művész a költő, istenadta
Próféta, gazdag jóltevő;
Dús kincseit szétosztogatva
Hatása, fénye nagyra nő.
Tárgyát szivében megfürösztve
Formába önti mesterül;
Belső igazság tartja össze,
Míg szárnyrakapva felrepül.
És száz alakban száll az ének,
Röptén csapongó szellemének,
Termékenyítve, áldva zeng,
Mert lelke tiszta, lantja szent!
15.
De bármi fényes, bármi gazdag
Alkotni vágyó szellemed:
Elkell fogadnod szent igaznak,
Hogy gát is állhat ellened.
Ahány faj, annyi nagy világ van
Költészetünknek tág terén;
Hogy férne meg kis lant dalában
Nagy dráma és hősköltemény?!
Voltak, kik ezt is, azt is írtak,
Érvényesülni mégse bírtak;
Ezernyi példán láttam ezt:
Ki sokba kezd, mind rajta veszt!
16.
Mesét, cselekvényt gombolyítni,
Aztán megint kioldani,
A munka hősét boldogítni,
Porszemre várat hordani:
Bár olvasóul rabja lettem,
S bár hallgatóul élezem,
Úgy érzem, erre nem születtem,
Hiába sarkall érzelem!
Vagy épp ezért kell gyöngyszemekben
Lelkem zenéjét dalba szednem?
„Ne sutor”, - annyi már való,
Ez egyszer éppen rám való!
17.
Homeros büszke daliáit,
Shakspere-nek örök hőseit
Elérni lelkem vágyva-vágyik,
De hajh, e múzsa nem segit!
Költészetemben dalba olvad
Az érzelem s a bölcselet;
Boldogtalan, ha nem dalolhat,
S boldog, ha olykor jót tehet.
Halkhangu hárfa lelke mélye,
Van könnye, lángja, szenvedélye;
S ha öntüzében hamvad el,
Feltámad és újra kel!
18.
Ha bennem éposz- s drámahangnak
Dörgése dallá csendesül:
Szivemmel írok, megfoganhat
Lírán is eszme győztesül!
Művében áll vagy dől a költő,
S megtörte a közöny jegét,
Ha rálehellte szembeötlő
Egyénisége bélyegét.
De híveket csak úgy szerezhet,
Ha válla is hord bús keresztet,
S örül, ha boldog a világ,
És sír, ha másat sírni lát.
19.
Én Aristoteles nevével
Versenyre kelni nem fogok;
Horatius sokmással ér fel,
De kár, hogy kézbe nem forog!
Se Boileauval nem vetekszem,
Se Youngba kötni nem merek,
De Vojtinára felmelegszem,
Mert benne százra ismerek!
Senkit se bántva, megbocsátva
Tekintek én előre-hátra;
Poétikámban azt adom,
Mi bennem árad gazdagon.
20.
A gyermek alszik… most felébredt
Újult mosollyal ajakán;
Csodálva hallom a beszédet:
Jó reggelt, édes – nagyapám!
Hogy higyjem el, hogy tegnap óta
Az elmúlt három évtized
Sok vészen át ki nem rabolta
E most is érző, vén szivet?!
Harc, forradalmak átka, réme
Lidércnyomás volt, nem kiméle;
De túl e földi rémeken
Álomvilág volt életem!
MÁSODIK RÉSZ
1.
Kis tölgyesünkben vár a tisztás,
Mély hátterében félhomály,
Egy kert a napsütötte irtás,
Virág ölelget, bárhol állj;
Reád mosolyg a tiszta égbolt,
Körülragyognak dús szinek.
Napfény, madárhang… ó be rég volt,
De lelkem ifjan őrzi meg!
E hangulatban, környezetben
Meghatva, némán, önfeledten
Amint magamba ittalak:
Költői volt a pillanat!
2.
Ó nem hiába kedves isten
Pán, a természet-hímező:
Hogy élvezetre lelkesítsen,
Mosolygva tapsol rét, mező!
És nem hiába sírt az ember
Ez istenalkony rabjakép;
Megtelt a szíve félelemmel:
Mi lesz, ha véle halt a szép?!
Gyászolva én is Pán halálát,
Hozzá a lelkem vágyva száll át,
Szemléletébe elmerűl,
S reflekszióba szenderűl.
3.
Mindenkinek van módja nézni
A szent, a nagy természetet,
De nem mindenki látja, érzi,
Hogy szép is, amit szemrevett.
Szépsége, bája, szent varázsa
Nagyobb, csodásb a többinél;
De titkos, édes biztatása
Nem benne szunnyad: benned él!
Véső, ecset, dal műremekje
Azt lelkesíti élvezetre,
Ki nem csupáncsak elfogad,
De visszahatva visszaad!
4.
A büszke bérc, a méla róna,
Ha fogva tartja lelkedet;
A karcsu pálma, szende rózsa,
Ha szíved útját lelte meg:
Mind szép, ha tárgya képzetednek,
Szemléletedben megható,
Mert benne tisztán érezed meg
Azt, ami meg nem fogható.
Hát még ha lelki szép igéz meg,
S emberben Istent látni késztet;
Mily jó, ha itt-ott enged is,
Hogy van belőle benned is!
5.
Ha öntudatlan megszeretted
A lelki szépség kellemét,
Ha megfigyelted s észrevetted
A lelki nagyság érdemét;
Ha nőerény vagy férfijellem
Csodáit ébren álmodom,
S te büszkeséget gyújtva bennem
Ódát viharzol lantodon:
Ki tudna néked ellenállni?
Ki tudna véled perbe szállni?
Ki fogna porba rántani?
Ki merne érte bántani?...
6.
Költők, tudósok, nagy művészek,
Népboldogító honfiak,
Akikre elfogódva nézek
A rám sugárzó fény miatt;
A gondolat, mely útnak indúl,
A vágy, amelyben nincs határ,
A tett a vágy határain túl,
Amely csak alkalomra vár;
A hős magasba lendülése
S a győztes megdicsőülése:
Ki tudja, meddig érhet el,
Ha róla költő énekel?!
7.
Nem harci nagyság jár eszemben,
Véres csatáit zengi más;
Bűnös világunk s véle szemben
Az üdvözítő Messiás,
Luther, Gutenberg, Franklin, Andrée,
Buonarotti, Ráfael.
Mátyás, a népé, nem a kardé.
Kossuth, ki lelkünk rázta fel!
Mind felsorolnom nincs időm itt
Az ember földi jóltevőit,
De hatnak, élnek mindenütt,
S ez halhatatlan érdemük.
8.
A lelki jóság, lelki nagyság
Eszméje meghat, oly csodás,
De meg se látja lelki vakság,
Ha nem dicséri alkotás!
S mert nincs hatása semmi képnek,
Ha csak magamba képzelem:
Megtestesítve kell a szépet
Látnom, csodálnom, érzenem!
Rám szent adóul ihletet ró
A Parthenon, a San Pietro,
S Munkácsy-mesterkép’ előtt
Hitemben érzek új erőt!
9.
Van-é tehetség, mély hatásán
Méltón követni szép zenét?
Hisz mintha édes-bús varázsán
Magát a bűbájt érzenéd!
Schumann dalában mennyi kellem,
Hányszor fakasztott könnyre Grieg!
Rossinit, Erkelt énekelnem
Mily nagy gyönyör, ha bús, ha víg!
S mi lett nekünk az ősi nóta
S az ősi tánc évezred óta:
Kedvünket égbe szöktető,
Bajunkat elfeledtető!
10.
Örök fensége Pindarosnak,
Anakreoni jókedély,
Petrarca lángja, mely fokozhat
Mindent, mi benned szenvedély;
A Goethe-mélység, Heine-ötlet,
Mely átható és szellemes,
Nagy Ossiánja őszi ködnek,
Puskin, ki könnyre érdemes,
S Petőfi, aki egymagában
Több, mit ezekből ketten-hárman:
Ha nem hevíti lelkedet,
Költői lángod nem lehet!
11.
Az-é a költő, aki annak
Születve, öntudatlanúl
Hordoz magában nagy hatalmat,
De semmi újat nem tanúl?
Avagy talán csak úgy lesz azzá,
Hogy míg ugorja ősvadon,
Izzadva gyöngyöt harmatoz rá,
De mégse hagyja parlagon?
Tehetség annyi munka nélkül,
Mint munka lelked lángja nélkül;
Ha az vagy ez, ha úgy vagy így:
A fő, hogy önmagadba higyj!
12.
Ha önbizalmad arra szólít,
Hogy írj, mikor már írni kell:
Ne nézd a szándék gáncsolóit,
Gyanújok úgyse tűnik el!
De jaj neked, ha önbizalmad
Alaptalan volt s jogtalan:
Bizony csak fejjel mégy a falnak,
S reád taposnak úntalan.
Ha hivatásom, küldetésem
Érzem, de más nem látja mégsem:
Magam legyek az, aki lát,
Magamba leljem a hibát!
13.
Míg szent az oltár, rája lépni
Avatlanoknak nem szabad,
Illúziómat összetépi
Csalóka, léha jelszavad!
Rút indulatnak, szenvedélynek
E szent berek nem tűzhelye;
Önzés, irigység, durva kéjek
Vágyát a költő küzdje le!
A szív s a lélek tisztasága
Vezesse új meg újcsatára;
Mennél erősb a küzdelem,
Annál dicsőbb a győzelem!
14.
A küzdelemnek, izgalomnak
És élvezetnek ára van:
Ó mennyiszer sír, bár dalolgat
A szív, mikor boldogtalan!
S ha vélt jogodnak érdekében
Vak ösztönöd lesz mestered:
Megvédni nem fog ellenében
Se hit, se lelkiismeret!
Mindenre rávesz, ami sértő,
Ha hiuságod a kisértő;
És nincsen áldás, nincs remény
A tőr s a méreg fegyverén!
15.
Gyalázatára vált a lantnak
A lopva, orvúl támadás;
Ha fúriáid megrohantak,
Megsemmisül a szent varázs.
Hát még ha sárba henteregvén,
Elaljasodva hízeleg,
S haszonlesése kénye-kedvén
Utálatot kell érzened!
Nincs vége ott a fertelemnek,
Ahol ilyesmi megteremhet;
S ha kéz kezet mos: biztosabb,
Hogy mind a kettő piszkosabb!
16.
A szikra, melytől lángra lobban
S eszményi hévben ég a szív:
Örömben, búban, fájdalomban
Emel, vigasztal, tettre hív.
Magasztos eszme élni véle,
De visszaélni kárhozat,
Mert számitása ellenére
Az áldozó lesz áldozat.
Vigyázva, félve bánj e tűzzel,
Könnyet törölj le, gondot űzz el;
Ne érjen érte vád, panasz,
Becsüld meg: istenszikra az!
17.
Üres kebellel, semmi kétség,
Nem lenne boldog életünk;
Nem azt szeretjük, ami szépség,
De az szép, amit szeretünk!
S míg érzetemnek, képzetemnek
Az inger szinte szárnyat ad:
Lázban rajongva szépitem meg,
Ami betölti vágyamat!
Nincs érdem, amit rá ne rakna
A nagy rokonszenv áradatja;
Parányi jót is észrevesz,
És nagy hibát is elfedez!
18.
A múzsa kelyhét végig inni,
S élvezni is, míg célra jut:
Az fogja csak, ki benne hinni,
S remélni és szeretni tud.
Ha szíve megtelt érzelemmel,
Hogy meghatottnak mondanám:
Költői lélek minden ember
A lelkesültség mámorán.
De több a költő lángolása:
Nagy lelke megnyilatkozása;
Mert amit érez, tudja is,
S amit tud, azt dalolja is.
19.
Ha dalba fogtál, nem feledve
Hogy szívből szívbe száll a dal:
Őszinteség nem szégyenedre,
Hanem dicsőségedre vall!
Légy pap, ki hittel épited meg
Az üdvözültek édenét:
Légy jósa árva nemzetednek,
Mely bízva, várva néz feléd!
Légy jósa árva nemzetednek,
Mely bízva, várva néz feléd!
Légy, hogyha ébred, lángapostol,
Légy, hogyha csügged, istenostor;
Te légy a bűn s a kín felett
Az élő lelkiismeret!
20.
Előttem áll a régi erdő,
Új köntösében büszke park;
Lehetne lelkem bús, kesergő,
De gyáva könnytől visszatart.
Megváltozott azóta minden,
Nem tudja senki, mire vál:
De vágyaimban, tetteimben
Örökre él az ideál!
S ha gondolatban, lendületben
Változhatatlan, rendületlen
Eszményre tört e szív, ez agy:
Az ok s a cél is csak te vagy!
HARMADIK RÉSZ
1.
Mi zeng a dalban önfeledten?
Mi sír a lantnak húrjain?
Mi zúg a harci őrületben?
Mi dörg, ha átkot szór Kain?
S hány új meg újabb változat van,
Ha sírva zeng, vagy dörgve zúg,
Holott örökre változatlan
Az érzelem s hozzá az út!
Az énektől a dithyrambig
A hang, a szó, mely átiramlik
Egekbe rontó táltosúl:
Szimfóniába tornyosúl.
2.
Ezt hallom ősi templomunkban,
Ahol magasra száll a hit,
S testvériségtől izmosultan
Kibontja büszke szárnyait.
Az orgonának dallamára
Felharsan harci énekünk,
S a hívek ezre megtalálja,
Mit jó Atyánktól kérhetünk.
Zsoltárja mélyen meghat engem,
És mint a visszhang, visszazengem,
És Dávid és Luther vagyok,
Kis Isten által mer nagyot.
3.
Ha szívből, istenigazában
Kiénekeltem jómagam:
Lelkemnek ama szebb hazában
Oly végtelen jó dolga van!
Nem szégyen az, hogy hálakönnyem
Végigperegve arcomon
Imára hív, hogy megköszönjem
Mindazt, mi győztes harca von.
Haydn, Beethoven, Bach Sebestyén
Ha elmereng az Úr keresztjén:
Úgy megragadja lelkemet,
Hogy ihletében dalt rebeg…
4.
És ezt a lázat érzem ott is,
Hol márciusnak ídusán
Felkelne még a tetszhalott is
A szent szabadság himnusán!
Avagy ha rémes áldozatra
Sajgó szivünknek rejtekén
Felsír a bosszu indulatja
Hős vértanúink ünnepén!
De hogy jöhet ránk szebb jövendő,
Ha nincs erőnk s a munka meddő?
S megtörni hogy fog bánatunk,
Ha semmi jót nem várhatunk?!
5.
Ha könnybe lábbadt két szememben
A honfi lelke harmatoz,
Ha kár a múlton érzelegnem,
Mert véle sem lesz jó a rossz:
Kétségbeejtő fájdalomban
A lantra bízva szózatom
Villámba oltott lángdalomban
Az ég haragját szóratom!
És bízva, félve, szidva, kérve
Biztatlak, intlek évrül-évre:
Hogy végy erőt a végzeten,
Egyetlen, árva nemzetem!
6.
De mégse mindig bús az élet.
Fordúlhat olykor vígra is;
Magyar reményünk újra éled,
Ha mindjárt sírva vígad is.
Könnyelmüsége mámorában,
Rátartisága pejlován,
Bár azt se tudja, hányadán van:
Nem bántja őt a rév, a vám.
Egy szál cigánnyal elmulatva
Nótára gyújtva, táncba kapva
Oly nyalka, büszke, oly nemes,
Ecsetre, tollra érdemes!
7.
Énbennem is van még magyar vér;
A régi nóták, szép dalok
Csodás hatásán – áld avagy ver –
A lelkem úgy elandalog!
Terhet nem érez, gondot eltűr,
És élni kíván, élni mer,
S megmentve minden nagy tehertül,
Versenyre kél a régivel.
Olcsóra vált ma, drága holnap
Lelkem kohóján egybeolvad;
S ha győz a szárnyas gondolat:
Hőssé avatja lantomat!
8.
Ha nem tudod, mi ad szivünknek
Az élvezetre szent jogot:
Koldus vagy, akit sorsa büntet,
Mert szíve szikrát nem fogott.
Mindent kivánhatsz, ami drága.
Mindent elérhetsz, ami nagy:
Ha életednek nincs virága,
Ha nem szerettél, semmi vagy!
A szív, ha nincsen durva kőbül.
Szerelme által megdicsőül:
S ha hű maradtál holtodig,
Szerelmed ott is boldogit!
9.
Az én szerelmem még a régi,
De rozsda rajta semmi sincs,
Mert benne élni, benne égni
Rám üdvök üdve, nem bilincs!
Az én szerelmem tiszta forrás,
Lemossa minden vétkemet:
Nem szennyes árban körbeforgás,
Mely önbabérját tépte meg!
De százszor inkább nem szeretni,
Mint benne mindent eltemetni,
Ha gyötredelmes vánkosúl
Mocsárba, bűnbe aljasúl!
10.
Istent, hazát és nagy szerelmet
Megénekeltek mások is;
S ha mind csak erről énekelget,
Elég a jóból, tán sok is.
De istenáldás nem tetézhet,
És boldog éltet mégse várj,
Ha nincs meleg családi fészked,
Hogy érte mindig résen állj.
A gond, a munka fáradalma
Serkentse lantod háladalra;
Ha nincs mosolygó gyermeked,
Az üdvöt el nem nyerheted!
11.
Fenséges eszmét zeng az óda,
Bánat borong elégián,
S Horatius, Carducci óta
Elismerésben sincs hiány.
És mégis amit lantom ért el,
Ha kétszer annyi volna is,
Mind összevéve mégsem ér fel
Csak egy
fészekdalommal is!
Egyéb örömre, fájdalomra
Dalunk az érzést könnyen oldja;
De szót találni képtelen,
Ha boldogsága végtelen…
12.
„Irok, hogy irjak” – nagy szamárság;
„Irok, ha kell” – ezt vállalom;
De mitse ér, ha hivatását
Nem támogatja alkalom!
Ha nincs mit írnod: hagyd a tollat;
Ha van mit írnod: vedd elő;
Világba költő nem dalolhat,
S ha mégis ír, csak verselő!
Mindent, ha múzsád ingerel rá,
De semmit „invita Minerva”;
Nem írni könnyű állapot,
Bolondot írsz: megbánhatod!
13.
Hiába gáncsol bárki engem
Alkalmi költő-gúnyneven,
Hogy ihletésre várva zengem
Azt, ami átélt érzelem!
Ábrándozásból is kipattan
Költői eszme-villanás,
De érzelemben, gondolatban
Csak búborékba illanás!
Meg kell ragadnom azt az eszmét,
Mely bennem öntudatra eszmélt,
Míg munkaoltár lesz szivem
Az alkotásnak perciben!
14.
Ha tízezer közt nagy kivétel,
Ki néha szebbet, jobbat ír,
Helyénvaló az észrevétel:
Bezzeg türelmes a papír!
De még az is csak elpirúlva
Búsong a durva kényszeren,
Ha tiszta hátán, mint a hulla,
Foltot viselni kénytelen.
Tisztátalan kéz, szennyes oltár
Alábbvaló e durva foltnál;
A folt azé, ki holtra vált.
A szenny okozza a halált!
15.
A léha lány, a céda asszony,
A smink, a rúzs, a simmi, bár,
Csak arra jó, hogy megkoppasszon,
S ha megrabolt is,semmi kár!
De baj, ha dalban száll a méreg
A leplezetlen titkon át,
S ölén a mámor szenderének
Letörli lelkek hímporát.
Abszint-poézis flörtölésssel,
Perverzitás, mely gyászt köhécsel,
Bárhogy dicsérd a franciát:
Nem kell a dekadenciád!
16.
Az érzelemnek tisztasága.
A gondolatban friss erő
Nem hajt idétlen cifraságra,
Erényt, szemérmet ismerő.
S ha megtalálom népdalunkban,
Mely nem hagy engem hidegen:
Minek keressem Babilonban
Azt, ami tőlem idegen?!
Minek követne messze példát,
Ki nemzetében lelte célját?
Nyugatra félhomályba jutsz,
Holott „ex oriente lux!”
17.
Ne kapj az újon mindenáron,
Ki tudja, honnan fúj a szél?
Sötétbe nyúló deszkaszálon
Fejest ugorni kész veszély!
„Sok jó meg új van” – mondja Lessing –
„E versben, ám a szög kibúj:
Mert ami új, jó mégse lesz mind,
És ami jó, nem mindig új!”
Mindenben árt a szertelenség,
Túlzással itt se lesz szerencséd;
Levél s virág is úja fán,
De régi tőbül újul ám!
18.
És hány levél és hány virág van
A líra lombos ágain.
Hogy mind betöltse szomju vágyam,
S hogy szépre fesse álmaim!
Dal, himnusz, óda muzsikálgat,
Ha megtalálta dalnokát;
Elégiában rezg a bánat,
Ha napsugár tör rajta át!
Levélre szükség nincs e sorhoz,
Hisz mind levél az olvasóhoz;
De friss epigramm, ó-görög
S szatíra kell, ha jól dörög!
19.
Osztályozásnak máskülönben
Kevés értelme, célja van;
A fájdalomban és örömben
Közös vonást lelsz úntalan!
Így folynak egybe innen-onnan
Lírámban ősi műfajok;
A fő, hogy engem láss dalomban,
Mert hőse, tárgya én vagyok!
A költemény volt s lesz az énért,
És nem az én a költeményért;
Rabszolgalélek, ébredezz,
Egyetlenegy törvényed ez!
20.
Ne kösd magad le rendszabályhoz,
Elmúlta költő kiskora;
Annak, ki öntudattal áldoz,
Csak nyűg a fék, az iskola!
Érezz a nagy szimfóniával
És benne érezd lelkedet;
Számolj le minden új iránnyal,
Csábját, szidalmát fel ne vedd!
A nagy világgal nem törődve
Haladj magasbra és előbbre;
Nagy célodért, sok vágyadért
Igy nyersz valódi pályabért!
NEGYEDIK RÉSZ
1.
Szemembe néz a hű tanitvány,
Szívembe lát az ablakon,
S megérzi lelkem tárva-nyiltán
Reményem, álmom, bánatom.
De míg hatalmas épületben,
A kőbe szökkent terven át
Felfogja félreérthetetlen
A mesteradta ideált.
Szoborban, képben lelket élvez,
Zenére, táncra kedvet érez:
Azt mégse érti, sejtem én,
Hogy jön világra költemény?!
2.
A lírikusnak műhelyében
Mester, legény s inas csak egy:
Tervezve gyúr, fest egyszemélyben,
Kit dalra hív a múzsakegy.
A költemény se csak kipattan,
Mint Pallas a Zeus homlokán:
Nagy útja van, míg kész alakban
Indúl a messze cél után.
Gyémánt se csillog munka nélkül,
Kagyló se termel kincset ékül,
Ha könnyt nem izzad kín között,
Mely drágagyöngybe öltözött.
3.
Formálva tudhat szívbe, agyba
Suhanni érzés, gondolat;
Csak úgy magára bízva, hagyva
Széthull, ha nincsen fék alatt.
Egy gondolat csak egy alakban
Fog hatni bizton, könnyeden;
Egymásra lelve oszthatatlan,
Egymást kerülve idegen.
Ha megtaláltad, munkatársad:
Ha nem találtad, meg se lássad;
Keresni kétes haszna van,
S próbálkozásod hasztalan.
4.
Ha teljes összhang győzedelme
A forma és a tartalom:
Fülembe csengve s visszazengve
Könnyű a dalt megtartanom.
S ha legnagyobbrészt dallamosság
A nótagyújtó nyers anyag:
Az dönti el további sorsát,
Hogy öntudatlan megragad.
És míg zenéje könnybe játszó
Fájdalmas-édes csalogányszó,
És rád is áraszt bút, derüt:
Szív vérzik, örvend mindenütt!
5.
A dal hevében ritmus adja
Szavadnak azt a szárnyalást,
Amellyel eszméd felragadja,
Hogy költeményre válva lásd.
A gondolat szép ritmusának
Hatásra termett mérlegén
A várt egyensúly meg nem állhat,
Ha fordulatra vérszegény.
Hasonlat, ellentét emelve
Segíti munkád győzelemre;
Igy lesz világos, megkapó,
Érzelmes, elmés, megható!
6.
Ne megkopottan, szárnyszegetten,
De friss erővel állj elő,
S a régi pengőt újveretben
Hozd forgalomba: elkel ő!
Ha egyezők közt senki nem lel,
S mégis találsz különbözőt,
S különbözők közt könnyü szerrel
Meglátod a megegyezőt:
Prozódiára mit se adni,
Hangsúlyt se venni semmibe,
A vers zenéjét megtagadni,
S csak írni vaktán, sebtibe:
Ily verselő a fűzfapoéta,
A gúnymosoly kész martaléka;
Hol meglapúl, hol megvadúl
Megkinoz irgalmatlanúl!
10.
A nyelv, a szókincs jó, ha gazdag,
Hogy érthetőbbé tedd magad;
De mennyi szókép, hány alakzat
Kell, hogy szivünket elragadd!
Olykor kevés szó vág a dalhoz,
Érzelmet inkább sejtető;
Máskor viszont szót szóra halmoz,
Mint bő marokkal magvető:
A mozdulatlan szinte éled,
Kövek mozognak, fák beszélnek,
S a csókra szomjas vágy előtt
Egy csókba forr az ég s a föld!
11.
Ha csókolóznak a galambok,
Hatalmas ösztön rabjaúl;
Ha lepke szívhat mézharangot,
Míg szomja mámorába fúl;
Ha napsugárnak csókja issza
A hajnal tiszta harmatát.
És önmagába térve vissza
Mind csókra vár, ki csókot ád;
S ha csókba forrni, csókban égni
Vágy, ami földi, ami égi,
S miénk a drága pillanat:
Csak én ne csókolhassalak?!
A kedv, a húmor köntösébe
Öltözve elméd fürgesége,
A játszi hajnal eleven
Harmatja rózsalevelen.
7.
Ha kész a tárgy és kész a forma,
„Last but not least” a szerkezet;
Ha nincs a három egybeforrva,
Hatása nyomban elveszett.
A szerkezetnek főerénye
A jól elosztott részarány,
S csak úgy lehet jól szabva, mérve,
Ha nincs felesleg, nincs hiány.
Ha egy betűt se kezdenél is,
Eldől a versed sorsa mégis,
Ha elmaradt a tervezés,
Vagy nem követte rendezés.
8.
Az érzelembe, hangulatba
S ritmusba egység önt erőt;
A daltehetség itt mutatja,
Hogy törpe lett, vagy nagyra nőtt.
Kizökkenésben, kapkodásban
Senyved, ha meg nem fékezed.
Mind, ami a műalkotásban
Érték s valódi élvezet.
Egészet érezz lényegesnek,
A részt csak aztán emlegessed:
A váza is csak egyben ép,
Darabra törve rongy cserép!
9.
Kötött beszédben lesz szabaddá
Repülni vágyó sóhajom;
Prózába oldva baj szakad rá:
A szárnyszegettség porba nyom.
Skandálva írta hajdanában
Versét a dalnok-énekes;
Ma is megérzed ritmusában
Azt, ami szép vagy érdekes.
Elmés e lábra-verselésben
A kurta-hosszu változat,
emlékezetbe könnyü vésnem,
Élvezni inkább áldozat.
És mégis, azt az önfegyelmet,
Mit klasszikusnál megfigyelned
Ma is van itt-ott alkalom:
Hiába várom lantodon!
13.
Én ismerem, mert ezt az emlőt
Szívtam, mihelyt kinálkozott,
S el nem felejti azt a felnőtt,
Mi benne vérré változott.
Jambus, trochaeus, anapaestus
És dactylus mind jó nekem,
Kész eszközöm, mint ősi szent jus,
Ha lantom dalra pengetem.
Mint rend a lelke napnak-éjnek,
Mérték a rendje költeménynek;
A láb, a taktus rangos úr,
Kivált ha rímmel párosúl!
14.
Párját keresve kész a verseny,
Míg csókra vágy a nő, a hím;
Párjára lelve szép a versben
A csókba csattant tiszta rím.
Nem csók, ha nincs az ajk az ajkon,
Hol minden érzés összegyűl;
Nem rím, ha hajtom s elszalajtom,
Míg párja várja özvegyűl.
Most csengve-bongva összecsendül,
Majd szóra zendül, visszalendül,
S e fülbezsongó szép zenén
A dal hatalmát érzem én.
15.
A tiszta rim a strófakörben
Páros, kereszt, ölelkező:
Lezár, határt vet, máskülönben
Kimondhatatlan tág mező.
Rossz, hogyha szemre szabva törvényt,
Agyonkovácsolt, mint a lánc;
Jó, hogyha könnyen, szinte önként
Csendül, habár csak asszonánsz.
Helyén a gond az alkotásban,
De fejtörésed meg ne lássam:
A léhaság meg elriaszt,
Mert gondüresség termi azt!
16.
Ha versszakokra bontva eszméd,
S ütemre, sorra versszakod:
A részletekben lesz az egység
Megfogható, mert megszabott.
Nem össze-vissza, tétovázva:
Parancsra indul itt a rend,
S a hadsoroknak harci láza
Ütemre, lábra szinte reng.
A vers az eszme lángolásán.
Az eszme a vers szárnyalásán
Fokozza egymást szűntelen.
S hozzám se lett ím hűtelen.
17.
E kettő-egy arányu strófa
Praemissa és conclusio,
Nyolcas-hetesben Himfy óta
Magyar szonetként hangozó.
Nem lüktetővel indulásra
Elveszti őstermészetét,
S csendes menőre változása
Ritmusba foglalt szép beszéd.
Végére hagyva, ami csattan.
Ráüt vagy ellentét alakban
Nyújt gondolatban teljeset,
S lesz talpraesve kedvesebb.
18.
Ah, mennyi kincs, ha mélyen ások
A múlt virágos berkein:
De hajh, az ifju óriások
Halomra döntik elveim.
„Jó verselő vagy: kétes érdem;
Rossz verselő vagy: üsse kő!
Csak azt ne hidd, hogy ami régen
Jó volt, ma is megtűrhető,
Hogy pongyolába öltözötten
A múzsa lompos, fésületlen:
Ez mind a lángészt hirdeti,
A gond s a rend csak árt neki!”
19.
A tárgy, az eszme, hang, a forma
Törvényt magára nem szabat.
De verselésnek megbomolva
Szabadnak lenni nem szabad!
Emelkedőt ereszkedővel
Keverve sánta lesz a láb;
Ne nyújtsd a verssort balga fővel,
Mikor rövidre gondolád!
A kínba oltott rendszeresség
Túlzása szintén rosszulesnék;
Poéta nem tűr rendszagot.
Bár olykor ő is
izzadott!
20.
Költő lehetsz, ha rászülettél,
S jól megtanultad, ami kell;
De többre mégy a készületnél,
Ha lelked érzés tölti el.
Ellesni, mint a színt a képen,
Van mód a verset, meglehet,
De megtanítni semmiképen
E szent titokra nem lehet!
Ha költ: ki, mit, hol, mért teremtsen,
Oly könnyen elfér mind a versben;
De hogy mi módon: kár a szó,
Mert szóval el nem mondható!
ÖTÖDIK RÉSZ
1.
Előttem új könyv nagy halomba,
És benne líra rengeteg;
Bőven teremnek, mint a gomba,
Vagy mint a nyári permeteg.
Szép, szép a lantot nagyra nézni,
Akit megillet ez a jus.
De baj, ha múzsacsóknak érzi,
Kit megrugott a Pegazus.
Pirúlni tán nem kell miatta:
Könnyít magán, ha mind kiadta;
De hogy mi célból írta meg:
Magába fojtott titka lett!
2.
Nem oktalanság felfedezni,
Hogy nyárra ősz jön, őszre tél?
És únos-úntig zengedezni,
És únos-úntig zengedezni,
Hogy mit beszél, ha zúg a szél?
Nem céltalanság azt dalolni,
Hogy álom, ábránd mind való,
S jobb más világba vándorolni,
Mert földi létünk illanó?!
De hol maradt az eszme, élet.
A hű igazság, tiszta lélek.
S költői művész-képzelet.
Mi nélkül nincsen élvezet?!
3.
Van egy nagy elved, nem hazugság:
A „l’art pour l’art”-nak elve az;
Van fürge nyelved védni jussát:
A szalmacséplés nyelve az!
Lebegni vágyva mindenáron,
Nagy tévedések rabja vagy;
Van jégvirág is, mégse várom:
Mellette megdermeszt a fagy…
Mit ér a forma kergetése,
Ha magtalan lesz magvetése?
Nem jobb-e törvényt bontanom,
S „l’art pour moi”-ra váltanom?”
4.
Irányt mutatva hosszu lista
Zörög figyelmem ajtaján.
De futurista, dadaista
Számomra most is nagy talány.
Üres nyavalygás, balga eszme,
Meddő, közömbös mélaság
Költészetünknek sírja, veszte,
Ha rácsapott a léha csáb.
Nekem ne fényes, játszi elméd
Hirdesse lantod győzedelmét;
Ha érzelem, ha hangulat:
Élet feszítse húrodat!
5.
Mesterkedés a tervezésben
Sok szép dologra rávezet.
De nincs igazság benne mégsem,
Ha véle jobbá nem leszek!
Homokra épit dőre ésszel.
Alapja nem kő: puszta szó,
Oly légies, hogy ködbe vész el.
Nincs benne kézzelfogható.
Művészet-öncél fényüzését
Nagy nemzetek bár kőbe véssék:
Nekünk e lukszus terheit
Könnyen viselni nem telik!
6.
A puszta játék nem lehet cél,
Játék helyett ránk munka vár,
S célunk dicsőbb ily élvezetnél:
Egy nemzet, amely talpra áll!
Az értelemhez kell beszélnünk
Az érzelemnek szent hevén,
Felrázni fásult nemzedékünk,
Hogy lelkesítse szebb remény.
Ha nem vezérel semmi programm:
A szalmakéve lángra lobban,
Pernyéje, füstje rád ragad,
De nincs parázs a láng alatt!
7.
Hány van,ki harci éneket zeng,
Hány, aki bőszen ostoroz;
Istent dicsőit ihletett szent.
Pokolba ránt az ősgonosz.
Szerelme sír frank szenvedélynek,
Az édes otthont áldja brit;
Emlékeidben újra élnek,
És nagyra szítják vágyaid.
Nem szüntelen csak álmodozni,
Sem naplopással szórakozni.
De küzdni, tenni, hatni kész
A lírikus, ha messzi néz!
8.
Tinódi honfilelke mélyét,
Balassa kagyló-gyöngyeit,
Vitéz Mihálynak szenvedélyét,
Bús Kölcseynknek könnyeit,
A Szózat tettre szólitását.
A Tomp-allegóriát,
Petőfi pallos-forgatását.
A csúfra ébredt Nagyidát:
Magyar, ha mindezt elfeledted,
Vagy meg nem értve fel se vetted,
Viseld a kínt, mit ostor ad,
Megérdemelted sorsodat!
9.
A nagy tehetség nagy mivoltát
Csak nagy hatása hirdeti,
De érdemelni nem fog oltárt,
Ha sínyli, ami nemzeti!
Alkot, teremt az optimista,
Él Berzsenyink és fenn ragyog,
De földre húz a pesszimista,
Reviczky, Vajda nem nagyobb.
Hát még a harmadrangu törpék,
Akik maguk csak arra törték,
Hogy jót akárhogy ríjanak,
Véletlenűl se írjanak!
10.
Nem bántom én, csak szánom őket,
E szürke epigon-hadat,
Kik mindig írtak, mégse nőttek,
S utánuk semmi nem maradt.
Annál dicsőbb lett majd a munka,
Mit győzve végzett Kozma, Kiss;
Jutott belőle gyászkorunkra
Végvárinak, Sajónak is.
De mégse rójja senki vétkül,
Ha homlokomra gond sötétül:
A szent örökség romjain
Aggódnak éber gondjaim!
11.
Hagyján, ha verse nem nagy érték,
Átok, ha lelke gyászmagyar,
Mikor hazánkat szűkre mérték,
És szertetépte száz agyar.
Még az se baj, ha mitse használ.
Nagyobb csapás az, hogyha árt;
Költészetünk is érzi azt már,
Hogy törzsökére sújt a bárd.
A fajtalanság, elvtelenség
Mind sárba dobja, ami szentség;
Kimélni is csak úgy szeret,
Ha menti őt a gúnyszerep.
12.
Lélek lobogjon lángdalodban,
Máskép a vers nem érdekel;
Hitvány a szív, mely félredobban
S hitvány dologról énekel!
Ha válogatni semmi kedved,
S a józan ízlés cserbehagy:
Hiába bármit emlegetned.
Hazád- s fajodnak terhe vagy!
Megfér a jó a kellemessel.
Megél a szép az érdemessel;
S ki végletekbe nem merűl,
Helyét megállja emberűl!
13.
Mély érzelemnek, hangulatnak
Beszéde csendes lágy zene.
Inkább megindít, mint mulattat,
A lelkem együtt száll vele.
Eszményi finom csipkefátyol,
Sok nemzedékre lebbenő;
Csörgő patak, mely szíven át foly,
És egyre mélyül, egyre nő.
A könnyed mégse könnyü benne,
És ami gyengéd, mégse gyenge;
Megejt az őszi hervadás,
De sorvadásban nincs varázs!
14.
Szent indulatnak, szenvedélynek
Hangját, ha bánt is, megbecsüld;
A biztatástól mit reméljek,
Ha nem rajongón lelkesült?!
Nemes haragra lobbanásban
Erőlködésnek nincs helye.
De ott, hol eszmerobbanás van,
Erő a nagyság fegyvere!
Csak durvaságod türhetetlen,
Ha vájkál minden őrületben;
S ha dölyf növeszti szarvaid,
Pökhendiséged undorit!
15.
Nagyhangu dobbal nyerve pártot,
Pártoskodással hírnevet,
Bizton találsz pár „jóbarátot”,
Kik cimborákul illenek;
Emelkedésre, feljutásra
Használni mások vállait
Sikerre juttat, bárki lássa,
Csak azt ne hidd, hogy boldogít!
A szappanbúborék, a léggömb
Felfújva duzzad s jár elég fönt;
Megbánja ám, ha megvadúl:
Megpukkad és a porba húll!
16.
Amíg Giuseppe néven írtam,
Még ifju voltam, lángoló;
Azóta már az ősz is itt van.
A szép tavaszról álmodó.
És elsuhant egy emberöltő
A küzdelemnek évein,
De megmaradt a régi költő:
Meg nem tagadtam elveim.
Eszmény helyett ha más urat vall.
Küzd forma, nyelv a gondolattal;
Nem egy malomban őrlenek,
És torzra vál a műremek.
17.
Imádni Isten nagy kegyelmét,
Becsülni ember lángeszét,
Remélni eszme győzedelmét,
Szeretni mindent, ami szép.
Ölelni hitvest, aki áldott,
Csókolni drága gyermeket,
Siratni bús hont, rossz világot,
S balsorsot, amely büntetett:
Szaván borongó orgonámnak
Halkan kesergett méla bánat,
S ha volt örömre is nagy ok,
Volt benne részem s itt vagyok!
18.
Illúziókba ringatottan
Kitártam izzó lelkemet.
Meggyőztem azt s meginditottam,
Ki már magát se lelte meg.
S ha szűk körömnek énekeltem
Nem rádióra szánt dalom:
Csak szent igámnak rabja lettem,
Az ősugart kell szántanom.
A halhatatlan nagy Titánok
S az élhetetlen Senki Pálok
Mind hivatottnak látszanak.
Ha tiszta húron játszanak.
19.
Mi elmaradni nem kivánunk:
De megmaradni nem fogunk,
Ha imbolyogva szőjjük álmunk,
És elvetéljük szent jogunk.
A líraforrást kell kutatni,
Ízlelni tiszta serlegét,
S művészhatással megmutatni,
Hogy téved, aki meg nem ért.
Keresve termő ideákat,
S kerülve mindent, ami árthat.
Ki szépet alkot, jót mivel:
Nem fog cserélni senkivel!
20.
Ó jöjjetek, ti legnagyobbak,
Lantihletőim, jöjjetek:
Ma sem kivánok semmi jobbat,
Mint elmerülni bennetek!
Míg eszme röptét, nyelv varázsát
Hordom szivemben s ajkamon:
Úgy érzi lelkem, drága rózsák
Nyíltára ébred hajnalom!
S ha büszke dalra lelkesülten
Nagy lelketekkel egyesültem:
Akárki törjön ellenem,
Enyém a legszebb győzelem!
Forrás: Budapesti Szemle 623-625. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése