Pindaros. Magyarul
tolmácsolta Csengery János. Kiadja a M. Tud. Akadémia Class.-Phil. bizottsága.
Budapest, 1929. 440. l.
Manapság
mosolyogva olvassuk elődeink lelkesedésének azt a különös megnyilvánulását,
hogy Liszt Ferencet, a világhírű zeneművészt első hazatérése alkalmából
díszkarddal lepték meg. Épp ilyen bizarr dolognak látszanék ma, ha legkiválóbb
költőink ambícióját kielégítené egy-egy győztes versenyparipa vagy autó
gazdájának, s a futó- és bokszbajnokok győzelmének dicsőítése. Voltaira még
gúnyolódva „a bokszolók és görög kocsisok dalnokának” nevezte Pindarost, „a
szicíliai király első hegedűsét”. Az olimpiai játékok felújítása óta már más
szemmel nézzük Pindarost. Ha azt látjuk, hogy ma is az olimpiai győzelem vagy
más sport-bravúr (pl. repülési rekord) milyen hamar kiragadja az új bajnokot az
ismeretlenség homályából, s hogy nemcsak a dicsőség sugározza körül őket,
ünnepies fogadtatás, miniszteri szónoklat és parolázás, bankett,
fényképészroham, újságcikkek, autogram kérők ostroma s megannyi hasonló
kísérőjelenség alakjában; hanem új és ragyogó karrier vagy legalábbis biztos
helyzetet teremtő állás is lehet az anyagi jutalma a bajnokságnak: akkor nem
csodálkozhatunk azon, hogy a görög vallás és kultúregység szimbólumát
megtestesítő olimpiai ünnepi játékoknak győzteseit olyan költők magasztalták,
mint Pindaros s hozzá még rendszerint nem is annyira a lelkesedés önzetlenségével,
mint inkább megrendelésre és illő honorárium fejében.
A
győzelmi ódák (epinikionok) költője azonban nem csupán költői feladatot oldott
meg. Nem egyszerű szavalatot kellett írnia, hanem olyan változatos ritmusú
kardalt, melynek általa megzenésített dallamára lépdelt zenekíséret mellett a
népes énekkar az ünnepelt bajnok tiszteletére rendezett ünnepélyen. A szöveg
ritmusának bonyolult volta tehát szoros kapcsolatban állott a zenei szerkezet
kívánalmaival. Gondoljunk a mesterdalnokok hosszúk 25-30 soros strófáira s
arra, hogy mester csak az lehetett, aki új ritmusklépletekből összeállított
dalt, vagyis új strófaszerkezetet tudott alapítani. Hasonló lehetett a helyzet
a győzelmi ódákkal. Bár alkalmi műfaj volt, melyet szövege miatt csak egy ízben
lehetett előadni, mégis, úgy látszik, követelmény volt az, hogy minden győzelmi
ódának más-más legyen a metrikai felépítése. Legalább erre enged következtetni
Pindarosnak épségben fennmaradt 44 epinikionja.
E
metrikai sokféleség rendkívül megnehezíti a fordítást. Míg a dráma és más
költői műfajok műfordítójának elegendő, ha bizonyos virtuozitásra tesz szert a
nagyjában egyforma jambikus vagy daktilikus sorok kezelésében, sőt az aeol
dalköltészet 4 4 soros alkaiosi és sapphói strófáinál is voltaképpen csak három,
illetőleg kétféle verssorral kell megbirkóznia, addig az epinikion metrumának
hihetetlenül gazdag alakulataival szemben felmerül az a probléma, hogy vajon
szükséges-e az eredeti metrumot pontosan visszaadni. S erre a kibúvóra nagyon
is rászorul a műfordító, mert a indarosi stílus érthetőségének nehézsége, a
„pindarosi homály”, valóságos szállóigévé vált. Egyrészt ez a magasan szárnyaló
pathetikus stílus nem valamely dialektusnak költői kicsiszolása, hanem afféle
alkalmi műnyelv, melyet a költő alkotott meg dór alapon, aeol és attikai
színezéssel keverve, hogy méltó legyen a panhellén jelentőségű események
megéneklésére. Másrészt ma már nem mindig érthető az a sok mitológiai
elbeszélés és utalás, mely azt a célt szolgálta, hogy a héroszok kiválóságához viszonyítva
az ünnepelt bajnok önhitté ne váljék, hanem éppen ellenkezőleg ő is meg
kortársai is igyekezzenek e fennkölt példák nyomába lépni. Horatius nem ok
nélkül hasonlította Pindaros előadásmódját a hegyről lerohanó patakhoz (monte
decurrens velut amnis), magát meg óvatosan a szorgalmas matinusi méhhez, hogy
így elháríthassa magától a görög lantossal való versenyzés nehéz feladatát (Od.
IV. 2). Ő, aki a megszokott egyszerű rövid strófákat műveli, félreérti
Pindarosnak a szokottól eltérő változatos ritmusszerkesztését (numerisque
fertur lege solutis), aminek oka abban rejlik, hogy Pindarosnál a szöveg
karöltve haladt testvérpárjával, a zenével, ellenben Horatiusnál a lant már
csak hallgatag szimbóluma az immár nem éneklésre, hanem szavalásra vagy olvasásra
szánt költészetnek.
Ha
Horatiusnál ilyen félreértésre bukkanunk, holott őt Pindarostól alig négy és
fél évszázad választja el, csodálkozhatunk-e azon, ha az újkori költők
(Klopstock, Platen stb.) az utánzást a homályosság s a féktelenségig
felcsapongó enthuziazmus erőszakolásában próbálták megvalósítani? Csoda-e, ha
ily körülmények között Malherbe az epinikionokat gallimatiasnak minősítette s
Voltaire-nek is teljesen hamis fogalmai voltak Pindarosról, mert különben
aligha aposztrofálta volna egyik versében így:
„Te,
akiben megvan az a tehetség, hogy sokat beszélj anélkül, hogy valamit mondanál,
te, aki tudós módon zengesz verseket, melyeket senki sem ért meg s melyeket
mégis csodálni kell.”
Az
új humanizmus, nevezetesen Goethe s a tudós Boeckli fáradozásai óta a thébai
költőfejedelem egyre több megértésre talál. Nálunk Fábchich József az első
magyar teljes Pindaros-fordítás szerzője (1804). Műve ma már teljesen
élvezhetetlen, hiszen metrikus formában írt fordításának nyelvét kortársai sem
magasztalták. Már irodalmi értékűnek mondható Kazinczynak a 6. olimpiai ódáról
készült fordítása (a Hebe 1826.
évfolyamában).
Azóta
egyre gyarapodik nálunk a Pindaros-kultusz híveinek száma s a vele foglalkozó
tudós szakmunkák szerzőiként említhetjük pl. Hóman Ottó, Ábel Jenő, Maywald
József, Finánczy Ernő s Hornyászky Gyula neveit, a műfordítók között pedig Radó
Antalt, ki görög antológiájában három, s Hegedűs Istvánt, ki az Egy, Philol.
Közlönyben több óda fordítását közölte. E részleges vállalkozások még mindig
megoldatlanul hagyták a teljes Pindaros-fordítás problémáját.
Erre
a nagy feladatra csak olyan nyelvművész vállalkozhatott, mint Csengery, ki
felvértezve az antik görög nyelv és kultúra alapos ismeretével, költői
készségét majdnem egy félszázadon át folytatott műfordítói szorgalommal
csiszolta ki, hogy megcáfolhassa Herder-nek a pindarosi ódákról szóló
jellemzését, mely szerint „az ember Tantalusként áll e költészet folyamában: a
zengő áradat eltűnik s arany gyümölcsei is teljesen hozzáférhetetlenek
maradnak.” Valóban, ha a classica-philologia leghivatottabb művelői, a németek,
közül még egy műfordítónak sem sikerült a három görög tragikust, Aischylost,
Sophoklest és Euripidest teljesen átültetni, holott ezt a lehetetlennek látszó
feladatot nálunk Csengery már megoldotta, akkor azt is szinte természetesnek
fogjuk találni, hogy a teljes Pindaros-fordítás dolgában is megelőzze a
németeket. Aki Pindarosnak minden gondolatát és nyelvi szépségét vissza akarja
adni, annak voltaképpen prózában kellene a fordítást végeznie, így cselekedett
nemrégiben Franz Dornseiff 81921). Ilyen fordításnak lehet didaktikai
szempontból jogosultsága, mint amilyen volt pl. Csengerynek és Gyomlaynak a
jobblétre szenderült néhai görögpótló számára készült szemelvényes prózai
Homeros-fordítása, azonban irodalmi értéke mégis kevesebb a kötött formában
készült műfordításnál.
Vannak
műfordítók, kik az eredeti antik versmértéket valamely hozzánk közelebb állóval
helyettesítik. Ezt tette maga Csengery is Horatius-fordításában, hol rímeket is
alkalmazott. Aránytalanul nehezebb ennek az eljárásnak a követése Pindaros
számtalan különböző és hosszú strófái miatt, mert ha ezeket a műfordítómodern
ritmusú strófákba, mint valami Prokrustes-ágyba akarja belegyömöszölni, úgy
járhat, mint a német Stoasser, aki a strófák kiegészítése kedvéért kénytelen bő
lére eresztett fordítást adni s zárjelbehelyezéssel tünteti fel, hogy mi az,
amit ő toldott hozzá Pindaros szövegéhez. Csengery ezt a végletet épp úgy
elkerülte, mint a másikat, mely a szótagok számát és időmértékét is há
alkalmazkodással követi. Hogy ez utóbbi szolgai eljárás hova vezet, azt
tapasztalhatta Thiersch fordításánál, melyről a legkiválóbb német
classicus-philologus. Wilamowitz-Moellendorff (amga is kitűnő Pindaros-fordító)
így nyilatkozik: „verddeutscht, aber wahrlich nicht deutsch”.
Ilyen
tanulságok után Csengery a Radó Antal-féle rímes Pindaros-fordítás eszméjét sem
követte, hanem igyekezett az értelem hű visszaadása mellett a versmértéket
lehetőleg híven követni. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt legjobban
illusztrálhatja egy néhány soros kis összehasonlító mutatvány az orchomenosi
Asopichos ifjúnak a rövidtávú (stadion) versenyfutásban aratott győzelmét
dicsőítő 14. olimpiai epinikionból, melyet Radó Antal és Hegedűs István is
lefordítottak.
Ennek
az ódának első strófáját prózai fordításban úgy próbálom visszaadni, hogy híven
megőrizzem az egyes verssorok gondolati tartalmát az azt kifejező szókkal
együtt:
Kephisosi vizeknek sors szerinti birtokosai,
Kik e szépcsikajú helyet lakjátok,
oh, ti megénekelt királynői a gazdag
Orchomenosnak, Kharisok, az őrségi minyasok védelmezői,
hallgassátok meg fohászomat!
Hiszen ti általatok a gyönyörű is és
az édes is mind teljesedésbe megy a halandók számára,
akár bölcs, akár szép, akár dicső férfi valaki.
Hiszen az istenek sem a szent Kharisok nélkül
rendezik a kartáncokat
s a lakomákat sem; hanem sáfáraiként minden
mennybéli
dolgoknak,
elhelyezvén az
aranyíjjas
pythói Apollon
mellé trónusaikat,
az olymposi atyának
örökké tisztelettel hódolnak.
Radó Antal a strófát két szakaszba
bontva, rímes sorokban így tolmácsolta:
Kik híres-paripájú
földön laktok,
Hol Cephisusnak
árja hömpölyög:
Dicsőjtett Gráciák,
kik ott uralgtok
A nagyhírű
Orchomenos fölött.
Védői ti az ősi
minieknek:
Halljátok szómat,
ím hozzátok esdek!
Mert tőletek jut
csak a föld fiához
Minden, mi édes,
minden, ai bájos:
A hír, a szépség,
meg a bölcseség.
Az istenek sem
ülnek lakomát.
Nemhallgathatnak ők
se kar-zenét.
Ha fönn nem vagytok
ti, oh Gráciák!
Az égben is mindent
ti osztotok,
Az égbenk, odafönn
van trónotok
Az aranyívű jós
Apollo mellett,
S hódoltok az
olympi fejedelemnek!
Hegedűs István interpretációja így
hangzik:
Kefizos lágy
kebelén
Tűz-méneket nevelő
völgy gazdag ölén lakó
Kellemek, ti a
fényes Orkhomenosnak
Öröknevű istennői,
őrei ég az ős Minüeknek:
Kérlek esengve,
figyeljetek rám! Hisz örömet ti
Adtok a halandónak,
hogyha az
Bölcs eszű, ha deli
és ha harcba’ kitűnő,
Sőt lakomát nem
ülnek az istenek sem.
Táncra se’ kelnek a
Kellemek kara nélkül.
Az égbe’ minden az
ő kezök műve, ők az
Arany-tegzű Apollo
mellett
Buzgó imát rebegve
mondnak, olympi Zeüsz tenéked.
S most lássuk ugyanezt Csengery
átültetésében:
Oh Kharisok, kik a
Kephisosnak
Partjain lakoztok,
a széplovú réten!
Oh ti, sokat
megénekelt fejedelmi női
Orkhomenosnak, az ősi
minyasokat akik őrzitek
Halljátok meg
imáimat!
Ami édes és
gyönyörű, csakis
Általatok nyeri,
bármily szép vagy okos
S bármi dicső
legyen is, mindenki a földön.
Mert a Kharisok
nékül az Ég se tart
Táncot avagy
lakomát;
Minden jó dolognak
a mennyben a Kharisok
Legfőbb sáfárai.
Ők Pytho
arany-nyilas istene
Mellé helyezik
trónussukat
S ott az Olympos
urának hódolattal adóznak örökké.
Ebből az összehasonlításból kiderül,
hogy Csengerynek sikerült legjobban megközelíteni nemcak Pindaros gondolatainak
kifejezési módját, hanem a versmértéket is olyannyira, hogy nem egy sor a
szótagok száámt és időértékét tekintve is teljesen azonos az eredetivel (ilyen
pl. mindjárt az első sor) vagy legalább a lábak számában egyező.
Természetesen sokszor előfordul, hogy
a formai hűség kedvéért le kell mondania az értelem egészen pontos
visszaadásáról, főleg ha a sportélet szakkifejezéseiről van szó, azonban a lap
alján a amgyarázó hjegyzetek itt is pótolják ezt a kikerülhetetlen
fogyatékosságot. így pl. a 3. olimpiai ódában a (...) magyarul: „rizenkettős
stadionanl célpontja”, a jegyzet magyarázata azonban helyes: tizenkét
fordulattal körülnyargalt célpont.
Csengery, annyi görög és latin mű
fordítása után, Pindaros-fordításával betetőzte eddigi működését. S van mégis
valami, ainek megemlítését nélkülöztem művében. A Pindaros életérőlés
költészetéről szóló magva bevezetésben ezt olvassuk: „Milyen pótolhatatlan kár,
hogy az ódáknak és előadásuknak nagyon fontos alkotóeleme: az ódák zenéje,
dallama ránk nézve nyilván örökre elveszett!” Egy dallamot mégis ismerünk: az
(...) 1. pythói ódát Athanasius Kircher Musurgia-jából (1650). Igaz ugyan, hogy
az a kódex, elyre Kircher mint e dallam lelőhelyére hivatkozik, nem volt
megtalálható eleddig s ezért Jan fel se vette az antik görög dallamok
gyűjteményébe (Musici scriptores Graeci).
Minthogy azonban a zenetörténészek szerint ez a dór hangnemben komponált dallam
stílusánál fogva megfelel a Pindaros korabeli vokál-zene kritériumainak, azért
különféle kiadásokban nem csupán a németeknél jelent meg, pl.
breitkopf-Härtelnél, görög és német szöveggel hangverseny előadás céljaira
hárfakísérettel ellátva Fleischernek és Thierfeldernek egymástól némileg eltérő
kiadásában, hanem nálunk is a Magyar Árion című vegyeskar-gyűjteményben
Dohnányi néha mesterének, Koesslernek harmonizálásával, úgyhogy gimnáziumi
énekkaraink s zenetörténeti hangversenyeink műsorában Pindaros neve nem ismeretlen.
Ha végül megemlítjük, hogy a könyvet
a tulajdonnevek betűrendes magyarázata egészíti ki, örömmel állapíthatjuk meg,
hogy Csengery Pindaros-fordítását belátható időben aligha fogja valaki
túlszárnyalni.
Forrás: Budapesti Szemle 625. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése