A
modern magyar esztétika egyik alapvető mestere azt írta egyszer, hogy nekünk
két Petőfink van: az egyik a boldog szerelem merengő dalnoka, a halálra néző
ifjúi élet szeptemberi filozófusa;a másik a deklamáló Petőfi, aki ott áll a
Duna-parton, és harsány hangon zengi a magyar szabadság himnuszát. Így az
oroszok is elmondhatják, hogy két Tolsztoj Leó van szellemi közéletükben. Az
egyik korunk legnagyobb regényírója, a Háború
és béke, az Anna Karenina
költője, a másik egy ellentétektől tarkított lelkű próféta, akinek eredetileg
tiszteletre méltó erkölcsi tisztasága és vallásossága egy egzaltáltságig menő,
valláson túli vallásosságba robbant ki; aki az evangéliumot átírja, egyházával,
családjával, az egész társadalmi renddel, sőt jobbik énjével is ellentétbe
kerül és végül is 1910. november 11-én, 82 éves korában télvíz idején megszökik
hazulról, zsebében 32 rubellel s néhány nap múlva az asztapovoi állomás egy kis
kopár szobájában fejezi be zaklatott életét.
Minket
a próféta Tolsztoj nem érdekel. A nagy ember csak addig nagy, amíg el nem
veszti lába alól földanyánk talaját. Mihelyt földöntúli, prófétai szerepek
zavarják földi ember-lelkének véges agyát, akkor már kiesik az irodalom, az
esztétika mérlegelésének hatásköréből. Ez a Tolsztoj a pszichológia, a
vallás-filozófia problémája lehet. És ez a Tolsztoj nem is olyan ritka
ember-species. Amerikában pl. sok ilyen kámzsás Tolsztoj van. Ezren hallgatják
ezeket, szónokolnak új hitről, új elvekről s olyik néha utána – tányéroz is.
Minket az első Tolsztoj érdekel, a költő, az író; a regény, a széppróza
legnagyobb modern mestere. És érdekel különösen most, hogy újabb közlésekből
föltárulnak előttünk írói és emberi lényének eddig elrejtett adatai. Abból a
hatalmas kötetből* (* Ismeretlen
Tolsztoj. A Tolsztoj-család hivatalos kiadása. Németből sajtó alá rendezte René
Fülöp-Miller. Az orosz kéziratok felhasználásával fordították Benedek Marcell
és Havas József. Révai-kiadás. 312 lap. Számos eddig közzé nem tett fényképpel
és képmásolattal.), melynek anyagát a Tolsztoj-család írta és gyűjtötte
egybe s melyet a magyar származású Fülöp-Miller René tett hozzáférhetővé a
művelt Nyugat számára, sok új vonást nyerünk a nagy orosz költő jellemzéséhez.
Ha eddig valóban beszélhettünk „ismeretlen” Tolsztojról, ezentúl alig akad majd
Tolsztoj-probléma, melynek megoldása lebírhatatlan akadályba ütköznek. A nagy
író lányai, fiai, orvosa, nevelői, környezete, a Tolsztoj-múzeum, melyet
birtokán berendeztek s most, a mai körülmények között is kegyelettel őriznek:
annyi új adatot tárnak elénk, hogy szinte egész élete, egész írói és emberi
egyénisége teljes megvilágítással jelenik meg előttünk...
*
Azt
is elmondhatjuk róla, amit Gyulai Pál mondott Széchenyiről. Az ő lényében is
sok valódi és látszólagos ellentét egyesült. Megveti a vagyont, ő, a sok ezer
hold ura. Muzsikruhában jár, de mondják, hogy a szőrös gúnya alatt selyeminget
viselt. Soha még senki úgy a házasság intézménye ellen nem szólt, mint
Tolsztoj, akinek házasságát az Isten egy csomó gyermekkel áldotta meg. 1876-ban
még ezt írja: „Az asszony a legnagyobb akadálya a férfi pályafutásának. Nehéz
dolog egy asszonyt szeretni és valamirevaló dolgot csinálni, egyetlen módja
annak, hogy a szerelem ne zavarja, ne gátolja folyton az embert: ha
megházasodik.” 1889-ben kiadja a Kreutzer-szonátát,
melyben ezt írja: „Egy férfit vagy egy nőt egész életén szeretni – éppúgy
állíthatnám, hogy a gyertyaszál égni fog egy egész életen át.” „Vallásos”
ember, aki helyesli és szükségesnek tartja a lupanáriát s véleménye mentségére
a – Megváltóra hivatkozik, aki megbocsátott a bűnbánó Magdolnának.
Néha
az öreg Toldi Miklósra emlékeztet,amint az agg vitéz a trilógia harmadik
részében keserű szemrehányást tesz Lajos királynak, hogy a művészet
térfoglalása a természetes erő rovására megy. A művészet finomságát Tolsztoj
gyűlöli s ő, a Háború és béke, az Anna Karenina szerzője azt kiáltja,
hogy a művészet erkölcstelenség, kiváltságosak öröme, könnyek szaporítója s nem
könnyek felszárítója. Ez a legjobb ember a világon a verset utálja, Goethét
jelentéktelen embernek tartja Shakespeare-t egyáltalán nem becsüli, annyira,
hogy erről külön könyvet ír. Abban a szobában, amelynek falait csodás és igen
érdekes képek díszítették, írta meg értekezését a művészet ellen, melyben a
művészetről oly becsmérlőleg nyilatkozott, mint senki sem előtte, sem utána.
Nem
is egy ember volt Tolsztoj, - egy egész ember-orcheszter, ahogy Gorkij Maxim
mondja róla.
Szerencsére
Tolsztoj, a költő olyan nagy erő volt, hogy legádázabb ellensége, Tolsztoj, a
próféta sem bírta idején letörni. S amikor legyűrte mégis, akkor már a költő
megírta volt élte halhatatlan oeuvre-jét.
A
család, melyből származott, ősei között egy német nemest is tisztelt, akit
Dick-nek vagy Dickmann-nak neveztek. Ez az orosz név: Tolsztoj is, mint
köznyelvi szó, mint melléknév azt jelenti: kövér. Nohát ezúttal nomen est non
omen, mert csúnya, sovány legény volt ez a Tolsztoj. Serdülőkor c. életrajzi írásában azt mondja, hogy csúf külsejének
tudata csak növelte egyébként is elég nagy félénkségét. Az ő esetlen,
szögletes, nem éppen vonzó alakja van megrajzolva két nagy regényének hőseiben:
Pierre-ben és Lyovin-ben. Kilencéves volt, mikor az atyját, s csak kettő, mikor
anyját elvesztette. Ha követ akarunk dobni rája, mikor egy-egy furcsa újító
eszméjét harsogja, ne feledjük, hogy anyai kéz bársonyos simítása soha lázadó
ajkát nem fogta be. Rokonok nevelték. Nem volt jó tanuló. Megbukott vagy
háromszor. Kazánban járt az egyetemre (vagyis inkább melléje), majd
visszavonult birtokára gazdálkodni, népet boldogítani. Tobzódó élet
következett, mely egész anyagi jóllétét megingatta, katonának áll, s mint
tüzértiszt vesz részt a krími háborúban. Csapatának lelke: humora megédesíti
katonáinak hadi szenvedéseit. Mozgékony, szellemes, kedves, mint mindig. Itt
kezd írni, hadi élményeket, amelyeknek kikristályosodott gyönyörű darabjait a Háború és békében bámulhatjuk.
Turgenyev fedezi fel igazán írói képességeit, ő viszi a hivatásos irodalmi
pályára, de ők igazán soha egymást megérteni nem tudják. Sokat jár külföldön,
zokog hőn szeretett bátyjának koporsója mellett, majd 1862-ben megházasodik.
Behrs protestáns vallású német orvosnak második leányát, a 18 éves Andrejevna
Zsófiát veszi nőül. A leány anyja orosz görög katolikus volt s a gyermekek is
nem az apa, hanem az anya hitén nevelődtek. A leánykérés pontosan úgy történt,
ahogy az Anna Kareninában olvassuk, a mint Lyovin megkéri a bájos Kitty kezét.
Tolsztoj
felesége is bájos, dús gesztenyebarna hajú, kékszemű asszonyka volt.
A
tobzódó lelkű ifjú e házasság által megváltozik. Rajongó boldogsága határtalan.
A nászút boldog napjaiban, mint Petőfi, gyermekes elragadtatással ír
barátjának: „Fetecském, öregecském, két hete vagyok házas és boldog és új,
egészen új ember...”
Vajon
meddig tud megmaradni ilyen „új” embernek?!
*
A
Háború és békét 1864-69-ig írta. A
hatalmas mű a dekabristák törekvéseinek első nyomain indul meg. Miller könyve
közli a dekabristákról szóló regény elejét. A napóleoni időket rajzolja, de nem
Stendhal szeszélyes silhouette vonalaival, hanem Homerosz széles epikus ecsetkezelésével.
Három család krónikája tárul fel előttünk e műben: a Rosztovok, a
Bolkonszkij-ok s a Bjezuchovok története. Szépen mondja róla a jeles szlávista
Brückner Sándor: „A mű hatalmas festménye a nemesi családok egész akkori
életének a falun, a fővárosban, a táborban, a minisztériumokban, a titkos
összejöveteleken, otthon, az austerlitzi vagy a borodinói csatamezőn és a
falusi templomban. Három nemzedék vonul el előttünk: az öregek: a Katalin
idejéből valók, köztük a legjelentősebb Kutuzov, az agg voltaire-iánus herceg;
a felnőttek: Andrej herceg és a kortársai; és a serdülők az ifjú Rosztovok és
Bjezuchov, akiket a gyermekszobából a csatatéren keresztül elkísérünk az égő
Moszkva falai közé.”
Már
e műve egyes alakjain megérezni a rettenetes küzdelmet a művész és a próféta
között. Andrej a halál küszöbén látja meg élete hívságos voltát, Pierre pedig
paraszti fogolytársa hatása alatt új életre készül.
Az
új élet Anna Karenina hasábjain még
jellemzőbben bontakozik elénk. 1873-76-ig írta a költő s benne két szerelmes
pár története van megírva, kik a törvényes és a házasságtörő szerelem
képviselői. Lyovin és Vronszkij a két ellentétes jellemű férfi. A gondolat
pedig: a formulák nélkül való, mindenek fölötti szeretet és igazság
apotheozisa.
Anna
Karenina bűnös, szenvedélyes szerelme gróf Vronszkij iránt és Lyoviné, a fiatal
földbirtokosé Kitty iránt napjaink nagy muzsikát is megihlették s a magyar
Operaház színpadán Hubay Jenő congenialis zenéje kíséri e nagyvonalú
történeteket.
Műveinek
vonalvezetése egyenes, jellemzése világos, meseszövése oly természetes, mint az
idők múlása. Többi regénye is, a még nem említett Feltámadás – ez a lélektanilag legkevésbé hibátlan mű -,
elbeszélései, életrajzi kötetei, de elhibázott vallási, művészeti és irodalmi
munkái is a stílus világosságának soha utol nem ért példái. Még Maupassant-nál
is kristályosabb világossággal ír. Túlzó eszméit, melyeket a betegességig
propagál, a világ legegészségesebb hangján fejti ki.
Nemcsak
a legnagyobb, hanem – ami nem mindig jár együtt – a legnépszerűbb írók egyike
is. Ha azt a sok időt, mely alatt Európában és Európán kívül aggok és ifjak,
nők és férfiak gyönyörűséggel hajoltak könyvei fölé: ha azt a sok időt valahogy
egymás mellé rakhatnók, évezredek, évmilliárdok jönnének ki. Az emberiség már
eddig is életéből ennyit töltött munkáival, hát még ezentúl. Alakjai élnek. Úgy
emlékezünk rájuk, úgy beszélünk róluk, mint élő vagy élt emberismerőseinkről.
Én a nyáron egy dunai hajón láttam Kittyt, ahogy szemlesütve hallgatja a
szegleges magyar Lyovin vallomásait. Bjezuchovot hányszor láttuk a világháború
folyamán! Stb.
Lényének
becsületes őszintesége magyarázza, hogy csaknem minden elbeszélésének
élményalapja van. A Háború és béke alakjai családjának tagjai. Ivan
Iljics halálát egy bíró elbeszélése nyomán írta meg. Lyovin az ő lelki
küzdelmeinek rajza. Az eredeti tervezetben Anna
Karenina megmérgezte volna magát. Akkoriban azonban a Tolztoj-birtok
közelében egy nő a vonat kerekei elé dobta magát, akkor változtatta meg
Tolsztoj eredeti szándékát. A Luzern
c. elbeszélés meg így keletkezett: „Az előkelő luzerni Schweizer Hof erkélye
alatt egy este egy szegény vándor muzsikus kezdett hegedülni. Az erkély tele
volt vacsorázó közönséggel, mindenki érdeklődéssel és élvezettel hallgatta a
zenét, de amikor a muzsikus játékát befejezve, leemelte kalapját, egyetlen
sous-t se hajították bele. Tolsztoj erre lesietett a terrászról, karon fogta a
zenészt, felvezette asztalához és a legelőkelőbb társaság szeme láttára
gazdagon megvendégelte, pezsgővel itatta.” A Feltámadás hősének a parasztokkal való beszélgetése, a költő
Tatjana lányának tanúságtétele szerint szinte gyorsírással való feljegyzése
azon beszélgetéseknek,melyeket Tolsztoj oly szívesen szőtt a jasznaja-poljanai
parasztokkal.
Hogy
kiktől tanult? A jasznaja-poljanai Múzeum őrzi könyvtárát, mely 15 ezer
kötetből állt. Olvasott az oroszon kívül olasz, spanyol, német, svéd, lengyel,
cseh, szerb, bolgár, latin, görög és héber műveket is. Mintegy hatezer kötet
folyóirat és újság állt könyvtárában. Emberszeretetének kialakulására nem kis
hatással lehetett Rousseau, kinek képét medaillonban akarta hordani, a szentkép
mellett. Turgenyev nagyon szerette a nálánál 10 évvel fiatalabb költőt, de nem
fértek meg. Turgenyev a Nyugat kultúráját vitte az orosz puszták felé, Tolsztoj
megfordítva, az orosz lelket mutatta meg a művelt Nyugatnak. 1861-ben, midőn
mindketten Fet-nek voltak vendégei, úgy összevesztek, hogy majdnem
tettlegességre került köztük a sor. 1878-ban formálisan kibékültek ugyan, de
soha abból igazi barátság nem lehetett többé. 1858-tól 1892-ig zavartalan
barátságot érzett Fet-Sensin, a nagy orosz lírikus iránt. Egészben Tolsztojnak
nem jellemző vonása a másoktól való tanulás. Inkább az jellemzi, hogy nem
tanult. Sokat tudott, de a saját fejével gondolkodott és a saját szívével
érzett.
A
zenét nagyon szerette. Tőle származik az a magvas mondás, hogy a zene afféle
gyorsírása az érzéseknek.
Már
1907-ben Spengler eszméit pedzi. Az emberiség olyan,mint a paralitikus egyén:
sokat fecseg össze-vissza, öntelt, úgy érzi, saját bölcsességéről sokat kell
beszélni. A művelt Nyugat beteg, korhadt.
Utálta
a politikát, melynek szemét-hulláma mindent elárasztással fenyeget és be akarja
szennyezni a művészetet is. Nem volt politikus, de politikai eszméi messzebb
hatoltak a leghírnevesebb politikusokéinál. Gandhi, a hindu szabadságmozgalmak
vezére az ő legfontosabb politikai gondolatát valósítja meg: az erőszak nélküli
szabadságharc programját.
Ezerfájdalmú
ember volt ő is és átélte az ember életének minden szenvedését és minden
örömét. Sütött rája az első szerelem holdvilága; égette testét-lelkét az érzéki
szenvedély pokoli lángja; s az ő életében is elkövetkezett a nagy, az igazi, a
halhatatlan szerelem, mely ritkán az első, de mindig egy életet követel
magának. ennek tanúbizonysága regényeinek pár lapja, melyeknek tüze soha el nem
hamvad. Átélte a tőle később lekicsinyelt családi életnek is minden
boldogságát, de minden fájdalmát is. A sok kis bölcső mellett megjelenik
otthonában földi életünk legfájóbb bánata: egy kis koporsó is. Egy fiacskájának
halála szorította először igazán a nagy költő szívét.
Később
azonban ez a bánkódás lényének állandó vonása lett. Ha egész élete és
munkássága legfőbb princípiumát keressük, azt kell mondanunk, hogy a mindenek
feletti és mindeneken túl való szeretet egész életének vezérlő eszméje. Azt
tanítja, hogy az ember életének az a célja, hogy társai szívét meglágyítsa,
segítsen, akin tud, hogy társai jobbak és boldogabbak legyenek. Már 1876-ban
ezt írta Sztrahovhoz: „Az igazi tudást a szív, a szeretet adja. Csak azt
tudjuk, amit szeretünk.” Örült annak, hogy megadatott neki hatni embertársaira.
Ebből érezte meg, hogy igazi tűz lobogott benne, hiszen csak az igazi tűz gyújt
másokat is.
De
aki ezt tanította, állandó küzdelemben élt egész korával. Hogyan, ez nem
kellett volna kortársainak? Bizonnyal kellett. De forradalmas úton még a
szeretetet sem lehet ráerőszakolni az emberi társadalomra. A fokozatos fejlődés
eszméje ellen még a szeretet érdekében sem lehet véteni. Megtagadták és kitagadták
s ő élete végén mind jobban és jobban elszakadt saját korától. Azt mondhatjuk
rája, amit ő írt Dosztojevszkijről, akit nagyon szeretett: „Megindító ő és
érdekes, de lehetetlen követendő példaképül állítani jövő nemzedékek elé azt az
embert, aki maga is csupa küszködés volt.”
Elszakadt
korától s végül zimankós télvíz idején még a családi élet melegét is elhagyta.
Logikus cselekedet volt ez, de ez a logika a túlzó agy beteges logikája volt.
Hét napig kínlódott az asztapovoi állomás rideg szobájában. Bizonyára nem félt
a haláltól. Hiszen ő tanította, hogy a halál nem fájdalmas gondolat. Ha
elvesztünk valakit, mondotta, csak arra gondoljunk, hogy a mi óránk is minden
perccel közeledik.
Orvosok,
riporterek, barátok jártak ki-be a fehérre meszelt állomási szobácskában. A
költő utolsó szavai ezek voltak: Emberek
milliói... Valóban még alig járt ember e földön, kinek érzése, gondolata
annyi millió ember szívén és lelkén átvonaglott volna, mint a Tolsztoj Leóé.
Holttestét
külön vonaton vitték ősi földjére s kastélya közelében az alá a domb alá
temették, amelyen Tolsztoj gyermekkorában oly sokat játszott Sírja, Miller
könyvének ábrázolása szerint a nagy udvarháztól néhány percnyire, bájos
erdőcskében van. Egyszerű domb, kúszónövényekkel befuttatva és egyszerű fakerítéssel
körülvéve. Immár csendes lakójának próféciája vele összeomlott, de a szeretet,
amelyet hirdetett, él az emberek szívében, örökké él, hiszen mi magyarok Petőfi
Sándortól tanultuk, hogy a gyűlölet mulandó, de a szeretet örök, mint az Isten,
ki szívünkbe vetette magvait.
Forrás: Budapesti Szemle 625. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése