A
költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy Társaság
ajándéka a magyar tanuló ifjúságnak
Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő.
Arany.
Ma
száz éve lépte át a horizont a magyar égbolt egyik elsőrendű csillaga. Sokáig,
a rendesnél tovább is homályban maradt, de mikor három évtized múlva a páraöv
felett, téli kelet felé, ragyogva kigyúlt, mindjárt megéreztük, hogy áldást
hozott és álló csillagunk lesz. Most már száz év adataiból ismerve pályája
elemeit, tudjuk, hogy újabb száz évek múlva is dísze marad egünknek. Tiszta,
nyugodt fényéből vigasztaló és emelő hatással sugárzik ránk a költői és emberi
nagyság varázsa, fajunk nagyrahivatottságának eszméje, a magyar erény és a
magyar szép. S mi földönjáró nemzedék csodálattal és szeretettel emeljük fel
szemünket erre a magasan tündöklő
csillagra, melyen semmi pára, semmi felhő, mely fajunk büszkesége marad, s neve
így zeng, míg magyar lesz: „ARANY JÁNOS dicsősége!”
A
nagy magyar századnak, a XIX-iknek küzdelme és dicsősége sok név között oszlik
meg, de a nagyok közt legnagyobbakul hatot választott ki a közvélemény, a
kiknek személyéhez a század nagyszerű eredményeit hozzáfűzi, a kikben a nép
őstermészetének és történetileg fejlődött jellemének, a magyarság erkölcsének,
szellemének, ízlésének, gyakorlati és művészi alkotó erejének eszményi
képviselőit ismerte fel, szereti és bálványozza. E hat név az új Magyarország
szimboluma, s ha a XIX. század művét új honfoglalásnak mondjuk: e hat
vezérszellem az új honalapítás hat vezére. Köztük három államférfi: SZÉCHENYI,
KOSSUTH és DEÁK, s három költő: VÖRÖSMARTY, PETŐFI és ARANY. A kultusz e párhuzamosságában pedig
nemcsak a nemzet hálája nyilvánul meg irodalmunk iránt, mely száz év alatt
kétszer váltotta meg nemzetiségünket, hanem annak a jellemző ténynek a
felismerése is, hogy az új honalapítás elsősorban belső munka volt, s ép úgy
állott a magyar lélek sajátos erőinek kifejtésében, kiművelésében és
megnyilatkoztatásában, mint Magyarország hatalmi helyzetének biztosításában,
állami és társadalmi reformjában és anyagi kultúrájának emelésében. Az új
magyar nemzetet nemcsak a jobbágyságnak a nemzeti kötelékbe való felvételével
alkotta meg az a nagy nemzedék, hanem a fejlődő magyar művelődésbe való
bevonásával is, s a nemzet szellemi életének a magyar néplélek széles és mély
alapjára helyezésével. Ez a szerves belső fejlődés felszínre hozta a nemzet
lelkéből, a társadalom minden rétegéből az értékeket és e javak képviselőit. A
hat vezéralak közül egyest az arisztokráczia szolgáltatott, hármat a nemesség,
kettőt már a nép.
ARANY-t
is a nép küldte, s ő a magyar néplélekkel újra összeforrott nemzeti szellemnek
legjellemzőbb képviselője. A hat vezérszellem közt megjelenésében a legmagyarabb,
de egyúttal mind a három nagy költőnk közt kultúrájára nézve legeurópaibb.
Nemzeti tulajdonságaink legihlettebb ábrázolója, nyelvünknek legnagyobb
művésze.
Most
az ARANY éve van. Jer magyar ifjú, hősök ivadéka, hősök testvére, a ki ép
szíveddel szomjazod a költészetet, szereted a szép magyar szót, rajongani tudsz
a dicsőségért: töltsd meg lelkedet Arany költészetének tiszta és melegítő
fényével, ismerd meg az ő szép szavából a magyar dicsőséget. Jer, tiszteld meg
az ő dicsőségét!
I.
Az ifjúság szép kertébe
Vas korláton néztem át.
Arany.
A
magyar közélet még kórálmában szendergett, csak az irodalom volt ébren s
fáradozott a nemzet eszméltetésén, mikor ARANY JÁNOS 1817 márczius 2-án, a nagy
alföld délkeleti részén, Nagyszalontának, a biharmegyei református
hajdúközségnek egy kis parasztházában világra jött. Mire fölserdült,
megelevenült ugyan a közélet, de ő származásánál fogva, 1848 előtt, úgy sem
emelkedhetett volna a nemzet politikai vezérei közé, bármily arravalósággal
született volna is. ARANY GYÖRGY és MEGYERI SÁRA, néhány holdnyi föld gazdái,
Szalonta többi népével együtt földesúri fennhatóság alatt éltek, s ép úgy hiába
pereltek nemességük elismeréséért armálisuk alapján, mint a község lakosságának
hajdú törzse BOCSKAI-tól eredő kiváltságának érvényeért.
A
bölcs Gondviselés azonban olyan tehetséggel bocsátotta útjára, a mely akkor is
érvényesülhetett. A későn szülött gyermek törékeny testébe, a ki előtt nyolcz
testvére kis korában elhalt, nem öntött sok küzdő erélyt és cselekvő ösztönt,
hanem erős ész mellett ábrándozó hajlamot, bánatra és vidámságra hangolódó
lelket, a fenség és furcsaság iránt eleven érzéket, s kedvet olyan képzeleti
alkotásra, melylyel hangulatait érzéki formákba tudja testesíteni, - egy szóval
művészi, költői tehetséget.
Megadta
a fényes szellemet, de szinte minden egyebet megvont tőle. Röghöz kötött
szegény szülők, félreeső jobbágyközség, kisszerű viszonyok, otthon is, az egész
országban is: hol marad az Istenadta magyar költői genie a fejlődés
lehetőségére nézve boldogabb népek nagy költői mellett, a hogy egy GOETHE, egy
HUGO VICTOR, egy TENNYSON fejlődhetett? Gyönge testalkata, lelki érzékenysége
majdnem elviselhetetlenné tette számára a küzdelmet is.
Mégis
legalább szellemének megvolt az erélye, hogy lehetőleg megszerezze fejlődésének
szükségleteit s talajának és környezetének minőségét is a maga szervezetének
fölépítésére fordítsa, mint a hogy a fa a sziklába is beleveri gyökereit s
onnan is tápláló erőt szed magába. A sok gátló tényező mellett pedig voltak
egyes kedvező mozzanatok is.
A
zsenge gyermek meddő életküzdelmek sóhajait hallhatta a puritán erkölcsű, már
hajlott korú szülők ajkáról, de egyúttal az Isten rendelésein valómegnyugvás
igéit, a családias szeretet nyájas szavát, az emberek iránti igazságosság, tisztesség,
egyszóval az erény tanításait. Ezek a hatások voltak első alapjai a költő mély
érzésének, komoly életfelfogásának és rendkívül finoman fejlett erkölcsi
érzékének.
Szelleme
sem maradt ápolás nélkül. Az apa értelmes és némi deák szóhoz is értő ember
volt s korán megtanította az eszes fiút a betűkre, olvasni a bibliát és a
ponyvairodalmi históriákat, elmondani a latin Miatyánkot és Hiszekegyet,
énekelni a zsoltárokat és dicséreteket. A szalontai lakosság ahhoz a tiszántúli
kálvinista néphez tartozik, mely a magyar fajtának egyik legtipikusabb
csoportja, eszének átható világosságával, jellemének rideg egyenességével,
munkás kezének aczélos erejével, i-ző beszédében a magyar észjárás és szólás
legtörzsökösebb fordulataival. Egyházi és szellemi központja e csoportnak
Debreczen; onnan kapták a községek lelkészeiket s a nagyobbacska helységek kis
gimnáziumai a debreczeni anya-kollégiumnak voltak „particulái”, mintegy
fiókjai. A szalontai népnek különleges történeti emlékei is voltak, egészen a
szabad hajdúság és a török világ koráig. A mélázásra hajló fiúcska mohón
hallgatta apja és a helybeliek elbeszéléseit a régi időkről, a községben
emelkedő csonka őrtoronyról a határ emlékezetes pontjairól, az egykori falvak
puszta helyeiről, a Sziget-tóról, a Testhalomról. Szerette a népdalokat és a
könyveket; s első olvasmányai közt voltak KÁROLI GÁSPÁR bibliája, MOLNÁR ALBERT
zsoltárai, a debreczeni énekeskönyv, HALLER Hármas históriája, GVADÁNYI Falusi nótáriusa és Rontó Pálja és CSOKONAI
versei, részben szintén annak a vidéknek kedves könyvei. A népnyelv és a régi
magyar nyelv, a népköltés és a hagyományok együtt hatottak rá, és szellemének
gyökerei már ekkor kezdtek lebocsátkozni a néplélek talajába és visszafelé a
századokba.
Innen
fejlődik rendkívül erős faji jellege és történeti érzése. A mellett gyültek
eleven szemléletei is, élvezte az alföldi látás korlátlanságát, az égbolt
csorbátlan szépségét, a hajnal és esthajnal teljes pompáját, a tiszta, szabatos
körrajzokat, a tárgyak erős plasztikáját, s ábrándos képzelete elmulatott a
délibáb játékain és a felhőzet fantasztikus változásain. Éles szeme volt a
tárgyak jellemző alakjának, színének, mozdulatának felfogására; meglátta az
emberek jellemző testi sajátosságait, tipikus és egyéni vonásait, mozdulatait,
lelki természetét. Jó füle is volt, a jellemző nyelvi alakulatok és kifejezések
iránt, a dallam és ritmus sajátosságai iránt. Korán elkezdett minden jelenség
mögött lelket látni, s minden lelki
mozdulatot érzéki szemlélethez kötni. Egyaránt ébredezett természeti és
lélektani, néprajzi, történeti és művészi érzéke, megismerő és alakító ösztöne.
Egyre nem volt ügyes: testi dologra; de ennek a fogyatkozásának is megvolt a
haszna, mert megkönnyítette szüleinek az elhatározást, hogy tanulásra
bocsássák.
Tanulását
a gimnázium hatodik osztályáig otthon végezhette, a szalontai partikulában, hat
éves korától tizenhat éves koráig. Játszva megtanulta a tanfolyam tárgyait,
olvasta a római klasszikusokat, megismerkedett a német nyelv elemeivel, sőt a
kor szokása szerint latin verseket is írt. Magyarul már az első grammatikai
(első gimn.) osztálytól fogva verselt; a felső osztályokban pedig már halomra
írta verseit s a kis poéta híre már városszerte elterjedt. Mindez jó volt
technikai gyakorlatnak. Az akkor irodalmat, az Aurora költőit, KISFALUDY
KÁROLY-t, VÖRÖSMARTY-t, BAJZÁ-t, még nem ismerte, sőt KAZINCZY körének, az
egész neologiának íróit sem. VÁLYI NAGY FERENCZ, GÁTHI eposzait, DUGONICS
regényeit például és KOVÁCS JÓZSEF mesterkélt rímeit bámultatták vele. Mikor az
első Aurora kezébe került, az új modor inkább elidegenítőleg hatott rá. De
utóbb belenőtt a klasszikai óda korszakába, onnan eljutott az Aurora és az
Athenaeum költőinek modorához, a romantika, a német dal iskolájába, s a maga
fejlődésében végig élte a magyar költészet három századnegyedes fejlődését,
BESSENYEI korától a PETŐFI és a maga koráig, a míg PETŐFI-vel együtt megtalálta
a költői művészetnek nemzeti és egyéni útját.
1833-ban
eljutott Debreczenbe az ősi kollégiumba, a hová tudományszomja, CSOKONAI nimbusza,
a maga emelkedésének reménye vonzotta. De szegénysége miatt alig birta
elvégezni az első félévet, s mivel nem volt erélye a nyomorral pironkodva
küzdeni, 1834 márcziusában Kisújszállásra ment ideiglenes tanítónak, hogy
költséget szerezhessen tanulmányai folytatására. Szerencsére a kis városban is
megtalálta önművelésének forrásait, rectorának, TÖRÖK PÁL későbbi ref.
püspöknek válogatott könyvtárában; folytatta Debreczenben kezdett franczia
olvasgatását, a németben SCHILLER-ig vitte, megismerkedett az újabb magyar
irodalommal és fordítgatta az Aeneist.
Friss
kedvvel, jó ajánlatokkal tért vissza egy év múltával Debreczenbe, ott hamarosan
az osztály elejére vergődött. De őt már nem elégíti ki az akkori iskola
eszmevilága. Szelleme gyorsabb haladást követel. Művészi ösztöne lázongva
dörömböz lelke kapuján és kitörni készül. Erős szemléleteit formáló ereje új
képekké alakítja: festő akar lenni, majd szobrász, mint Ferenczy, a magyar
szobrászat hírnévre kapott úttörője. Ha művésziskola lett volna az országban,
talán művészetünk nagyjai közt emlegetnők. De azt sem tudta, hogyan kezdjen a
pályához. Közelebb volt az az alkalom, hogy színész legyen. Az akkortájt (1835)
megnyílt debreczeni színházban jó társulat működött. Arany, a mikor tehette,
látogatta az előadást, vagy legalább a színház körül kíváncsiskodott. És
elfogta valami mondhatatlan vágy, a honvágy a művészet országa felé. Jó zenei
érzéke volt, énekelni is tudott. Váltig küzdött benne a kötelességérzet, a
szüleire való tekintet, a kik ügyvédet, papot vagy tisztviselőt vártak jóeszű
fiukból; de szemét elkápráztatta a színügy nemzeti és művészi varázsa, s nem
várva a hátralevő pár hétre sem, februáriusban a félév vége előtt eminens
létére kikérte bizonyítványát és belépett Fáncsy és László társulatába. Életének
talán ez volt a legmerészebb, legforradalmibb lépése.
A
kiábrándulás hamar elkövetkezett. Mint kezdő, csak segédszerepekhez juthatott.
De nagyobb válság érte azzal, hogy a társaság néhány hónap múlva feloszlott. Ő
az egyik töredékkel Máramarosszigetig vándorolt s megrettenve látta, hogy a
művészet ez avatatlan papjai közt a züllés lejtője várja. Most lelke másik fele
támadt fel és keserű önvád furdalta. Beteg lelkével a magányosságot kereste, de
nem talált orvosságot. A kollégiumba szégyelt visszatérni. Hanem elfogta a
másik honvágy, az igazi, s elhagyatottságában minden gondolata otthon járt.
Mikor egy álmában anyját halva látta, nem volt maradása többé. Kivett
járandóságából egy ezüst huszast, s egy czipóval megindulva, Debreczenen át,
többnyire gyalog, Szalontára vándorolt.
Megtörve
tért meg a szülői hajlékba a három évvel azelőtt nagy reményekkel útrakelt
ifjú. Nem hozott szüleinek díszt, inkább megszólást. Az Aranyék fia úr akart
lenni, de nem lett belőle semmi. Félbenmaradt deák, a ki komédiássá sülyedt s
most hazaéhezett, pedig a kas otthon is üres, mert inséges termés volt. Csak az
édesanya szíve kelt a szegény fiú pártjára, az érezte meg vívódásait és
bukásának fájdalmát, mely nagyobb volt, mint a világ vélte: az útját nem
találó, az útjától elzárt géniusz tragikuma.
A
csapás nem jött egyedül. Apját megvakultan találta, anyja egy pár hét múlva
kolerában meghalt. A művészet paradicsomából kiűzte egy lángpallosú angyal, s
most a családi tűzhelynél is meglátogatta az öldöklő angyal.
De
fellobogott lelkében a beléoltott erős kötelességérzet. Elhatározta, hogy atyja
mellett marad s támasza lesz. Támasz nélkül állt maga is, de ha nem volt erélye
küzdeni magáért, vállalta a küzdelmet atyjáért.
Szerencsére
az elöljárók részvéte feléje fordult s ARANY-t segédtanítónak alkalmazták.
ARANY örült a csekély, de biztos kenyérnek. Lemondott ifjúkori álmairól. „Óh,
én ifju álmaim!” Nem lesz se szobrász, se színész, se költő. Még verseit is
elégette.
Így
végződött életének első szaka. Ez volt pályáján első letörése.
II.
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?
Petőfi.
Évekig
nem gondol irodalmi fellépésre. Végzi korrektori tisztét és magántanítóskodik.
Olvasgat ugyan, de inkább szórakozásból, mint határozott célból: SHAKESPEARE-t
német fordításban, HOMEROS-t, MOLIÉRE-t eredetiben: a javát, a nehezét
válogatva a könyveknek. S mintha a szerény pályán nagyobb áldás kísérné, atyja
visszanyeri szemevilágát, az ő működését elismerés fogadja. 1839-ben írnok,
máskép segédjegyző lesz a városnál, egy év múlva rendes aljegyzővé választják
meg. Ez év novemberében szíve régi vágyát követve, nőül vette ERCSEY JULIÁNNÁT,
egy ügyvéd árváját, a ki holtig gondos, takarékos élettársa lett. Most már azt
is feltette magában, hogy nem is olvas, él hivatalának; lesz közönséges ember,
mint más. Lett is nem közönséges, hanem kitünő tisztviselő. Városszerte
tisztelik pontos, igazságos működését, a megyén is híre van mintaszerű
munkálatainak és közigazgatási talentumának.
Családján
is áldás van; 1841-ben születik JULISKA leánya, 1844-ben LÁSZLÓ fia. Az öreg
ARANY GYÖRGY mielőtt ez év első napjaiban örökre lehunyta fáradt szemeit, még
láthatta a fiát környező tekintélyt és családi boldogságot. Maga ARANY JÁNOS is
megelégedést érez szerény viszonyai közt s a nyájas családi, baráti körben
lelkének természeti vidámsága is fölpezsdült.
De
a tehetségnek nem sikerült magát egészen eltemetnie. „Nem olyan bolond a
természet – írja később PETŐFI - hogy
hiába teremtsen erőket”; és: „a gondviselés, ha elrejti is gyöngyeit, rendel számára
halászokat, kik azt felhozzák.” Egyszer csak, 1842-ben, megjelent a
gyöngyhalász, Szalontára jött rectornak SZILÁGYI ISTVÁN, ARANY-nak debreczeni
tanulótársa, a ki költői kísérleteivel már ismételten elismerést aratott a
Kisfaludy-Társaságnál, egy nyelvészeti munkájával pedig épen Szalontán léte
alatt nyert az Akadémián száz aranyas pályadíjat, s ARANY-t szavával
olvasgatásra, sikereivel irodalmi dolgozgatásra ösztönözte. Arany fordítani
kezdte a görög tragikusokat, megtanult angolul s már 1845-ben az eredeti
SHAKESPEARE-t, azonkívül BYRON-t, DICKENS-t, BULWER-t, IRVING-et olvasta, a
görögben PLATON-t, XENOPHON-t, ARISTOPHANES-t; 1846-ban írja, hogy az Ilias-t
„eszi”. Később az olasz költészet remekeit is eredetiben olvasta. Dolgozni is
elkezd, bár egyelőre inkább csak fordít, főleg SOPHOKLES-ből. Fordítja már az
Uj görög dalnok-ot is BYRON-ból s meglepi az embert, hogy a modern
nyugateurópai technikában már ekkor milyen választékos ízléssel dolgozott. A
szalontai másodjegyző álarczában egy ritka műveltségű európai műveltségű
irodalmi ember rejtezik! Csak élvező és tolmácsoló-e, vagy alkotó is? – még nem
dőlt el. Érzékenységében fél a csalódástól, s a mit írt is elrejti. Az
alkotásnak érezhette a szükségét, de nem igen látta a módját.
A
magyar költészet, rendkívüli fejlődése ellenére is, épen ez időtájt, bizonyos
válságon ment át. Az az eposz, mely a reformkor elején, Arany gyermekkorában
oly dúsan virágzott s mágusi lámpájában honfoglaló hősök árnyrajzait mutogatva
annyi lelkesedést oltott a szívekbe, már kiélte magát, fellengző hexametereinél
ritmusban modernebbet, nyelvben valószerűbbet és népszerűbbet kívánt a kor;
ennek a stilusnak egykori művelői is hátat fordítottak. A líra már megvált a
klasszikus formáktól, modernné lett, de még az sem egészen magyarrá;
elfinomított érzelmesség lett a divat, az erősebb felindulás helyett pedig
szónokiasság. Csak a VÖRÖSMARTY lírája szólalt meg az eredetiség hatalmával,
bár az sem sűrűn. Búgott és harsogott, mint az orgonaszó a templom boltívei
alatt, a öveket is átjáró ünnepies és fenséges hanggal, olykor játszi
futamokkal. De csak később PETŐFI emelkedett fel hozzá. ARANY nem is volt
elsősorban lírikus. – A drámai költészetben is meghasonlást látott: a költői és
a színi hatás versengett egymással és nem tudott szövetkezni. Arany még kevésbé
lett drámaíró, mint lirikus, bármennyire urává lett a jellemzés, a psychologiai
megokolás művészetének, bármily erős összeütközéseket tudott teremteni drámai
elemet oltani epikai kompoziczióiba, bármennyire szeretett drámai műveket
fordítani és elemezni, s bár a színpaddal is elég fiatalon megismerkedett. Neki
„epikai feje” volt, mint a franczia mondaná.
Első
bemutatkozója is epikai mű volt. Névtelenül, a Kisfaludy-Társaság egy
pályázatán próbált szerencsét az Elveszett alkotmány-nyal, ezzel a szatirikus
eposzszal, melyest előbb minden terv nélkül kezdett, az akkori pártküzdelmek
elfajulásairól, pelengére állítva benne a jelszavakkal való visszaélést, a
korteskedést, a választási verekedéseket, a tömegbolondítást, a köpönyegforgatást,
a közérdek álarcza alá rejtező önzést, a szalmaláng-lelkesedést; - a pályázat
hírére aztán befejezte és beküldte. A műben még nincs meg Arany egyik
főjelessége, a kompoziczió ereje; hangja sem elég határozott. Hexameteres
dictiója részben a hősi epika stilusának volt a paródiája; a szubjektiv
modorban BYRON, a szatirai elemben EÖTVÖS hatásával is keresztezve; a
tartalmában sok olyan reális megfigyelés, a minők addigi verses
elbeszéléseinkben szokatlanok voltak, nyelvében számos addig fel nem használt fordulat.
A mű nehézkességét sok élcz enyhíti.
A
próba bevált: a díjat elnyerte. Van tehát helye a Parnassuson. Pedig lelklének
nem is a legszebb ruháját öltötte fel, hogy az esetleges kudarcz le ne sujtsa.
Most már azt bánja, hogy nem különb öltözetben jelent meg. Mert a bírálók
dicsérő, sőt magasztaló nyilatkozatainál jobban megütötte fülét a
legilletékesebbnek, VÖRÖSMARTY-nak egy észrevétele, melylyel az egész
pályázatot illette: nyelv és verselés olyan, mintha már irodalmunk vaskorában
élnénk. A magyar nyelv és verselés akkori legnagyobb művésze adott ezzel
leczkét a magyar nyelv és verselés leendő legnagyobb művészének. Ilyen leczke
nem maradhatott felelet nélkül. A fiatal író az első alkalommal költői erejének
legteljesebb díszében fog megjelenni.
A
Kisfaludy-Társaságnak az a közülése (1846 febr.), mely az Elveszett alkotmány-t
megkoszorúzta, hirdetett új pályázatot, költői beszélyre, melynek hőse lehet a
néphagyomány valamelyik kedves alakja, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár
vitéz; külön ki volt jelentve, hogy nyelv és hang népies legyen. Soha
pályatételt nagyobb tapintattal és kedvezőbb sikerrel ki nem tűztek. Ilyen mű
kellett a kornak, a magyarságnak, az irodalomnak, ARANY géniuszának. Minden a
legszerencsésebben összetalálkozott. Javában folyt a küzdelem a politikában a
nép felszabadításáért, az irodalomban a népszellem értékesítéséért. PETŐFI épen
akkor teremti meg a magyar ízlésű, magyar ritmusú irodalmi lírát, a népdal
nyelvét és formáját megnemesítve, egyéni tartalommal megtöltve, összeolvasztja
a nemzeti és művészi elemet s kivívja a magyar líra teljes eredetiségét. Sőt
megtöri az utat a magyaros epikai művészetnek is, 1845 márcziusában megjelent
János vitéz-ével. Erről is nyilvánosságra került VÖRÖSMARTY-nek egy
nyilatkozata – ARANY is olvashatta – mely szerint a mű bármely irodalomnak
díszére válnék. A tétel kitűzésekor a társaság előtt lebeghettek a János vitéz
sikerének és az előbbi pályázatnak tanulságai: olyan féle elbeszélés kell, nem
hexameteres, de tárgyára nézve valószerűbb, hitelesebb, mint a PETŐFI meséje.
ARANY-ban fellobogott erejének érzete: ez a neki való hang, ő épen ilyenfélére
van teremtve.
Meglátta
az első nyomot a magyar epika felé: majd ő tovább halad. A tárgy is szíve
szerint való volt. Hiszen a XVI. századbeli ILOSVAI PÉTER-nek a nagyerejű Toldi
Miklós tetteiről szóló verses históriáját jól ismerte a ponyváról, Szalontának
pedig a Toldiak valamikor földesurai voltak.
Lelkesedve írta meg
tizenkét rövid énekből álló költői elbeszélését a Toldi-t. Hősében a magyarság
egyik ideálját mintázta, az ősi magyar virtusnak, a vitézségnek erős testű, ép
lelkű képviselőjét. Mert hősét lelkileg is kiválónak festi: nemes és őszinte
jelleműnek, anyján gyöngéd szeretettel csüngő fiúnak, hevessége mellett
jószívűnek, egyszerűségében is született lovagnak. Hőse jellemében, küzdelmében
és felmagasztalásában az akkori magyarság eszményének, vágyainak, reményeinek
szimbolumát teremtette meg, a mikor a magyar köznép is, a magyar nemzet is,
elnyomott helyzetéből való felemelkedéséért
s nagyrahivatottsága érzetében és az igazság nevében testi és lelki
erejének szabad érvényesítéséért küzdött. A költemény a magyar élet és jellem
ősvonásainak remekelő rajza, de egyúttal a korszellem kifejezése. Művészi
szempontból is az új magyar költészet diadala. ARANY komponáló ereje itt már
teljes fényében ragyog. A zárt és konczentrált cselekvény minden részében meg
van okolva s olyan lélektani következetességgel felépítve, mint egy drámában. A
jellemek idealizáltak, de a lélekrajz valószerű; az alakok és tárgyak erős
plasztikával emelkednek ki a háttérből, a festések sajátosak, magyar
szemlélettel és hangulattal teltek. Előttünk áll az édesanya, a jó és az irigy
testvér, a hűséges öreg háziszolga, az egész patriarkhális magyar világ, a
magyar falusi úri háztáj, a puszta rekkenő hevének és nyári viharának
hangulatával, a milyennek mindnyájan ismerjük, hogy a nép is örömmel ismer rá e
találó és beszédes képekre; s előttünk áll az igazságos és nemes király, a
dölyfös idegen bajnok, a néphagyomány ízlésében. Itt jelenik meg hosszú idő óta
az anya a magyar költészetben, mint epikai vagy drámai személy; mert a magyar
költészet leányalakjai ARANY-ig, még ARANY-nál is egy fiúnak van anyja,
bizonnyal az ő fiúi szeretetének ihletével alkotva.
Az
előadás egyszerű eszközökkel ér el nagy művészi hatást. Nyelve és hangja
népies; a népnyelv szólamkincse van benne jellemző erővel és választékos
ízléssel felhasználva. Szókincsében kevés a nyelvújítási elem, csak ízlése
mutatja, hogy a magyar irodalom átvonult a stílusújítás iskoláján; a költő
azzal a szókészlettel él, mely a nyelvújítás előtt is megvolt s így
gazdagságában a népi beszéd stilisztikai gazdagsága tárult fel. Verse a magyar
alexandrin mely háromszáz év óta a magyar irodalomból KAZINCZY kora óta
kiszorult, mint „rossz és siket vers.” Valóságos újság volt a régi forma és a
népi nyelv ilyen jellemző, zamatos ízléses alkalmazásban. Már VÖRÖSMARTY tett a
magyar epikai stílus felé egy lépést még a hexameter virágkorában, a
Tündérvölgy-gyel; de ő inkább ZRINYI-hez csatlakozott és antikizált, nem a nép
művészi szólását vette alapul. PETŐFI tette meg a másik lépést a János
vitéz-zel. Ezt folytatta ARANY, egyrészt mélyebb lélekrajzzal, reálisabb
felfogással, szervesebb kompoziczióval, több eszmei jelentéssel, másrészt
fejlettebb nyelvi és verselő művészettel, mindenkép „teljes dicsőséggel.” A kor
lelkének kifejezésével pedig eldöntötte az eposz korszerűségének kérdését is. A
mű még nem epopoea, csak hősi idilli képek sorozata, de már közel áll az
eposzhoz s legközelebbi gondolatúl már az következhetett, hogy ezt a stilust
megfelelően tovább fejleszsze, a nagy hősi epopoea is magyar köntösben újuljon
meg. A költeménynek egyik főszépsége fiatalos optimizmusa, természetessége,
naiv bája, melyet megőriz annak ellenére is, hogy a költő rendkívül sokat
tanult a legnagyobb komponáló és előadó művészektől. Semmi elfogódottság nem
érzik; az ének „a szívből fakadt, melegen és tisztán.”
Ha
a pályatétel kitűzői talán arra gondoltak, hogy az új költői feladat
megoldására PETŐFI tehetségét nyerik meg: ez a reményük nem teljesült; PETŐFI
elmaradt. De megjelent a pályázaton TOMPA a Szuhay Mátyás-sal és az Elveszett
alkotmány szerzője a Toldi-val. Az előbbi azért maradt koszorú nélkül, mert a
díjat emennek kellett adni, sőt úgy érezték, fel is emelni. A bírálók el voltak
ragadtatva, köztük most már VÖRÖSMARTY is. ARANY diadalszekéren vonúlt fel a
magyar Parnassusra. Költőink királya, VÖRÖSMARTY nyújtotta neki a babért, s a
legnagyobb magyar lirikus, PETŐFI üdvözölte egy gyönyörá költeménynyel. Ő is
egy nagy tettel egyszerre aratott országra szóló dicsőséget, mint hőse, Toldik,
s nemcsak magának, hanem a magyar költői szellemnek is. Az első letörés után
végre elkövetkezett a nagy lendületű felemelkedés.
III.
Verseyiben égtek hurjaim. – Arany.
Én is alól bukám, midőn esél. – Arany.
Most
már egymás mellé került az új magyar költészet két fényes neve, a PETŐFI-é és
az ARANY-é s a két fiatal költő egymással irodalmi szövetségben és baráti
versenyben haladt azon az úton, hogy megírják a maguk egyénisége és a nemzet
egyénisége szerint a magyarság legszebb énekeit s egyik a lira, a másik az
epika eredeti magyar irányát a művészet magas fokán kifejleszsze.
ARANY-nak
egy pár boldog termékeny esztendeje volt, új tervekkel és sikerekkel. Megmaradt
Szalontán, szerény, de biztos állásában; de belejött az irodalmi élet folyamába
s megszokta a nyilvánosságot, melynek ösztönző és formáló hatásától eddig
egészen harminczéves koráig elzárva maradt. Kisebb költeményei fel-feltüntek a
hírlapokban, mint a Szegény jobbágy aktuális életképe, A rag gólya, ez a
szívhez szóló és teljesen magyar színezésű jelképe mindazoknak, egyeseknek és
népeknek, a kiknek le van vágva a szárnyuk, a Szőke Panni balladás életképe, A
tudós macskája czímű humoreszk, és az érzelmes Méh románcza. Feldolgozott egy
népmesét: Rózsa és Ibolya, és egy népmondát: Szent László füve; amazt egy ideig
stilusosabbnak tartotta a Toldi-nál; emez kétségtelenül a legszebb magyar
legendák egyike, s már érzik benne a történeti levegő. Feldolgozta PETŐFI-vel és
TOMPÁ-val költői versenyre kelve a Széchy Mária többször megénekelt történetét
is. A Murány ostroma hosszabb a Toldi-nál, s bár jelentőségben nem éri azt el,
de mutatja a költő törekvését egyrészt az elemző lélekrajzra, másrészt a
hozzávaló költői nyelvre. A költő egy fokkal felsőbb nemű költői nyelvet akart
a népiesnél, és az ő színmagyar költői dietióját az alexandrinban az előkelőbb
társadalmi osztályok lelki életének részletező ábrázolására kívánta alkalmassá
tenni. De elsőrendű epikai alkotás volt egy új Toldi-költemény, melyet 1847-ben
kezdett a bajnok utolsó tettéről és haláláról s első kidolgozásában 1848-ban
befejezte, úgy, hogy PETŐFI még olvasta; de a közönség elé kibővített alakban
csak 1854-ben jutott a Toldi estéje.
Az
1848-iki izgalmak őt is felvillanyozták. Írt a nép számára egy sorozat buzdító
költeményt és politikai czikket a „Nép barátja” cz. hetilapba, melynek
szerkesztőtársául szerepelt. Forradalmi költészetének legnevezetesebb emlékei A
rodostói temető czímű szép rhapszódia és a Rákócziné cz. népies színű ballada.
De az ő szelíd, magába vonuló, tépelődő természetét az események ki is
zökkentették kerékvágásából. Nem volt forradalmi költő. Egyéni lírájában már
ekkor jelentkezni kezd az a modern meghasonlás, mely Petőfi lírájához képest ujabbszerű
hangot jelez (Télben, Álom – való). Hosszabb kompozicziókra nem jutott ideje.
Egy költői elbeszélésnek csak az előhangját írta meg (Az alföld népéhez). Daliás
idők), de félbenhagyta. A mozgalmas napokban közigazgatási teendői egészen
elfoglalták, egy ideig mint nemzetőr katonai szolgálatot is teljesített, 1849
tavaszán pedig PETŐFI rábeszélésére elfogadta a forradalmi kormánytól
felajánlott fogalmazói állást s Debreczenbe, később Budára költözött.
Hozzákezdett egy harmadik Toldi-költeményhez is, a hős deléről (
Jött
a nagy összeomlás. ARANY is a romok közé került. A világosi fegyverletétel után
egy ideig bujdosott, majd hazatérhetett, de állását nem nyerhette vissza. S
vége volt az irodalomnak is, az egész nemzeti ügygyel együtt. ARANY tollával
sem kereshette kenyerét, családjával jövedelem nélkül állt a világba. És
lesujtva, legmagasztosabb törekvéseitől elüte. Csak két éve, hogy hosszas
várakozás után felragyogott rá a dicsőség napja s ismét beborúlt fölötte az ég.
Az egész magyar ég. A bukás, az igazság, szabadság elvének gyászos bukása nem
egy költőnk lelki életét egészen feldúlta: a VÖRÖSMARTY-ét, a BAJZÁ-ét. ARANY
finom, bonyolult lelki szervezetét is súlyosan megviselte a nemzet
katasztrófája s a maga szerencsétlensége. Ő pedig PETŐFI-ben elvesztette
lelkének kiegészítőjét, jobb felét, költői géniuszának támasztékát is.
ARANY
pályája másodszor törött meg.
Az
ilyen megpróbáltatásokat a lélek sokára heveri ki. Az ARANY lelke alig.
IV.
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Arany.
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek.
Arany.
1850-től
1865-ig, ez a másfél évtized volt ARANY költői pályájának delelője. Nem
alkothatott annyit, a mennyire tehetsége volt, mert állandóan belső és külső
akadályok csüggesztették: családi gond, honfibánat, testi bajok, hivatalos
terhek, az irodalmi élet pangása, a közönség csekély részvéte. Sok megkezdett
műve félbemaradt, de ebből az időből valók halhatatlan balladái, lirai remekei
s számos nagyobb kompozicziója, egyáltalán legsajátosabb, legművészibb
alkotásai.
A
szabadságharcz után még az életpályát is újra kellett kezdenie. Családi
fészkének 1851-ben találta meg új helyét, magának az új keresetet, ismét egy
vidéki városban, Nagykőrösön, a hová meghívták a református főgimnázium
tanárának. Itt is maradt kilencz évig, az egész abszolút korszakban. Munkaköre
inkább megfelelt rendkívül széles irodalmi műveltségének, a tanári karban is
számos jeles író volt, a fővárosból is fel-felkeresték az irodalom kitünőségei;
azonban az új helyen sokáig idegenül érezte magát, a szép, de nehéz pálya,
melyen nagy hatással működött, sok idejét és energiáját lekötötte. A nemzet
első költőjének az irodalom csak mellékfoglalkozása lehetett. A nagy
katasztrófa miatt szíve is majdnem halálos sebben vonaglott sokáig.
Így
nagyobb alkotásokra alig volt türelme, s ő, a kiválóan epikus költő, jórészt
lirai irányba terelődött. „Apró lirai sóhajokban tördelte szét fájó lelkét.” A
korszellem, a közlélek állapota sem kedvezett a tárgyilagos epikai szemléletnek
és az epikai optimizmusnak, se egész Európában, se különösen nálunk. A XVIII.
század közepétől fogva mindinkább terjedőben volt s a XIX.-nek első felében
uralkodóvá lett a lyrizmus, a küzdő, forrongó korszakok szubjektiv hangja; a
romantika felszabadította az én-t. Maga az epika is elliraisodott, s a XIX.
század műfaji ujdonságai közt egyik legjellemzőbb volt az a szubjektiv eposz
mely BYRON példája után minden irodalomban elterjedt. Nálunk is erős volt a
liraiság. VÖRÖSMARTY epikája, EÖTVÖS Karthausi-ja, KOSSUTH szónoklata tele volt
lyrizmussal. l849 után épen nem volt meg az epikai bizalom.
Lirai
költeményeinek legszemélyesebb része egy lesujtott, csalódott, fáradt, de nem
elfásult, pessimizmus nem sülyedt, sőt fokozott érzékenységű lélek hangja.
„Minden illetésre szenved A tulérző fájvirág” – mondja magáról. Olykor azt
hiszi, hogy hite nincs többé, mert látnia kell a nyomort, melyet a becsület
válla hord, az erényt, az észt megtiporva, a vétket és butaságot
körülhizelegve, de ragaszkodik régibb eszményeinek igézetéhez; családjáért
aggodalom fogja el, de körében enyhület szállja meg; fájlalja lelke ifjuságának
elszálltát, panaszkodik, hogy nincs többé reménye, ízenként elzsibbadt keblének
nincs költészete, de más hangulatában a költészet tűzhelyéhez kivánkozik. Sebzi
a való, fél az emberektől, de megmaradt, visszanyert barátainak lelke mélyén
örül. PETŐFI elvesztését vagy 10-11 költeményben siratja el vagy érinti, de ez
a fájdalom egyik büszkesége szívének. E lelki hánykódások lirai emlékei a
Karácsonéj 1849, Fiamnak, Évek, ti még jövendő évek, Letészem a lantot,
Reményem, Őszszel 1850. Még 1860-ban is Az örök zsidó szubjektiv allegoriájának
viziószerű pathoszában hajszolt lelkének pihenővágyát festi. Egyéni
szenvedéseibe folyton belenyilalt a hazai-bánat, a nélkül, hogy teljesen
megadná magát kétségeinek. Olykor azt hiszi, hogy hiába volna biztatni a kidőlt
fa ágát: virágozzék megint, de máskor a legélesebb fájdalom mögül is diadalmas
erővel tör fel benne a hit, hogy feltámad az Ige, az Eszme. Bizalma folyton növekszik, a
nemzet életakaratának üzenetét küldi a nagy világba: Reményinek 1859, s van
ereje a Rendületlenül hatalmas tanítását hirdetni; a Széchenyi emlékezete, ez a
magasztos óda pedig (1860) válság idején, a legnagyobb magyar lesujtó halála
után is felemelkedő ihlettel jelenti ki, hogy a nemzetben van élni hit, jog és
erő. Az 1861-iki országgyűlés idején is, a feszültség izgalmából a bizalom
hangulatába emelkedik (Magányban). E személyes költemények mellett érzelmük
vagy felfogásuk mélységével kiemelkednek s részben rendkívüli hatást tettek az
olyan helyzetkompozicziók is, mint a Koldus-ének, Ráchel siralma 1851, Vágtat a
ló, A pusztai fűz 1852 allegoriái, s a reflexiv költemények, mint a Gondolatok
a béke-congressusról, A költő hazája, Az ihlet percze, Dante, azonkívül a
népdalok és más dalok. Lelkének természetes vidámsága is megszólalt néhány
humoros vagy tréfás költeményben (Érzékeny bucsú, Irószobám, Év kezdetén,
Alkalmi vers, Arkádia-féle); olykor szatirája is (Egy némely nagyocska emberre,
A sárkány, Poétai recept, Magyar Misi).
E
lira a fájdalom kultuszával és energiájával, a humor enyhítő erejével, a
gondolat magvasságával, magyarosan jellemző nyelvének európaias művészetével az
önkényuralom szomorú évtizedében felejthetetlen hatást tett a közönségre és az
irodalomra. Nem kereshetjük benne PETŐFI tüzét és fantáziáját, a hang és a
mitoviumok ama páratlan gazdagságát; de ARANY más lélek, s lirája az ő lelkének
hű tükre. ARANY ép oly őszinte mint PETŐFI, csak nem oly nyiltszívű, nem oly
közvetlen és eleven; érzelemköre ép oly jogosult, s a tépelődő lelkiállapot, a
bonyolult hangulat sok tekintetben állt a modern lirához.
V.
Állj meg, boszú, megállj!
Arany.
Epikai
tehetségének és lirai hangulatainak eredőjekép keletkeztek az 50-es években
legsajátosabb alkotásai, balladái. A szabadságharcz előtt és alatt írt
népdalias hangú, jelenetes szerkezetű románczoktól és életképektől (A
varróleányok, Szőke Panni, Rákócziné, Nyalka huszár, A méh románcza) a
klasszikus balladákhoz nem épen az angol, skót és a székely balladák
tanulmányozása által jutott el, hiszen a székely balladák csak később lettek
ismeretesekké, a skót balladákat, s azonkívül a dán és német balladákat és a
spanyol románczokat ismerte ugyan s több-kevesebb hatásukat beleolvasztotta a
maga művészetébe, de a legfőbb haladást saját fejlődése okozta. Főleg a
Katalinóta kisebb epikai költeményeiben is a lélekrajzra alapította a
cselekvényt, személyeinek lelkiéletéből fonta ki a mesét. Az 50-es évek balladáiban
már ez a psychocentrikus felfogás uralkodik; cselekvényük a személyek
lelkiéletéből, indulataiból foly. A személyek testi és lelki valójuk szerves
együttességében előttünk állanak, történetüket szemünk láttára s mintegy velünk
élik át. Az alkotás e módszerén kívül az alkotó költő lelkének újabb
gazdagodása, izlésének és nyelvművészetének azóta elért rendkívüli fejlettsége
emeli ez újabb balladákat az első kísérleteknél aránytalanúl magasabb
színvonalra.
Az
első, a Rozgonyiné, 1852-ből, a hitvesi szerelmében amazonná lett magyar nő
kedves képe, a ki férjén és királyán nemes elégtételt vesz. Az V. László (1853)
már a legmélyebb lélektani felfogással van megalkotva. A vétkes királyt
megbünteti saját lelkiismerete, fokozódó rettegése a nemezistől, melynek árnyékát
sejti az emberi és természeti környezet minden jelenségében, s melynek akkor
fut a karjaiba, mikor menekülni igyekszik előtte; a magyarok felkelésétől tart
s a cseh kelyhesek mérgezik meg. A királyból csak az ember marad meg,
szánalmunk kíséri sírjába, de fellélegzünk, mert bűnhődéséből Magyarország jobb
jövője sarjad ki: „visszajő a rab!” Minő alkalmi varázsa is volt e szónak a
külföldi, főleg csehországi fogságban szenvedő honfitársainkra való
czélzásában! Minő rejtelmes erővel hat lelkünkre az isteni bosszúállásnak az
egész balladára ráterülő silhouette-je, a lélekállapot és a természeti
jelenségek kapcsolatossága és ellentéte; minő súlyos tartalmat emelnek a
könnyen röppenő sorok, s a mint a szakok utolsó sorának rímdisharmoniája a
befejező strófában helyet enged a rímharmoniának, még ez a technikai eszköz is
milyen szimbolikusan emeli ki az ellentétek megoldódását! A Török Bálint, ez a
népdalias ritmusú, de régi énekek zamatát is éreztető ballada sem csupán
hősének, hanem a magyarságnak is drámája, de itt már a magyarság bukásával s a
Törökországba szakadt rab pusztulásával. Az egri leány ötfelvonásos, kettős
cselekvényű, részenként más-más ízlésű, de összhangba olvadó balladájában a
fájdalom páthosza önt erőt a magyar hajadon bosszuló karjába, mint a kudarcz
jóvátételének indulata a magyar és lengyel vitézekébe a cseh rablók ellen. Az
Ágnes asszony egy paraszt családi tragédia végjátéka, a hűtlen menyecske
megható bünhödése, a ki mint Macbeth felesége, nem tud szabadulni az áldozat
vérének látványától, s beleőrül e rögeszmébe, mialatt folyton számontartja
öntudatát, nehogy megőrüljön.
Balladában
itt festi először a lelkiismeret visszahatásából kifejlődő tébolyt, s használja
a refraint, melylyel a félelem és szánalom tragikai érzéseit tartja felszínen.
1854-ben csak egy balladát írt, a Mátyás anyját, a szenvedélylyé hevült anyai
vágy népiesen naiv és finom rajzával, a Hunyadi-czímer hollómotivumnak és a
népköltés madár postájának alkalmazásával. 1855-ben írta a legtöbbet. Az Árva
fiú ismét falusi tragédia: elsősorban az anyai hűtlenség lelki büntetésével. A
Bor vitéz-ben a fájdalom túlsága bontja meg az elesett hős menyasszonyának
lelki egyensúlyát, de kísérteties viziója és halála nem rémes, hanem
megnyugtató hatású, hiszen óhajtása szerint való. A különös lélekállapotot itt
a sorok ismétlődésének szimbolikája is festi; ezt az ú.n. maláj-formát a német
romantikus költők egyikétől, CHAMISSO-tól vette át és tette mélyebb
hangulatúvá. A Zács Klára egy régi hegedős ajkára adott ének, csengő
népdalritmusában egy megrázó történeti tragédia, a büszke magyar oligarcha
véres merénylete leánya eltiport ártatlanságáért a királyné ellen s a hatalom
telhetetlen bosszúállása, befejezve e jelentős sóhajjal:
Rossz időket élünk,
Rossz csillagok járnak
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat.
A
Szibinyáni Jank a szerb udvarban serdülő Hunyadi János egy magyar virtusát
mutatja be, nem a korlátait ledöntő szenvedély, hanem a fegyelmezett akaraterő
rajzával, s inkább a spanyol románczok, mint az északi balladák modorában. A
Cid-románczoktól ihletve egész balladakört is tervezett a Hunyadiakról; ennek
előhangjáúl írta 1855-ben a Hunyadi csillagát, egyik tagjául a Both bajnok
özvegyét 1856-ban és a Kapisztránt, de ez töredék maradt. Formájukban
közeledett ARANY a spanyol formához, a nyolcztagú sorhoz, a Kapisztrán-ban
pedig egyenesen a spanyol asszonánczot alkalmazza, de betűrímmel is erősítve a
ritmust. Szondi két apródjá-ban (1856) a sokszor megénekelt történetet új
kompoziczióban mutatja be. Hősei az énekes apródok, s az ő énekükben Szondi is,
a kit így új oldalról, közelebbről, melegebb világításban látunk. A köztük való
erkölcsi viszony nem szűnik meg a hős halálával; az idegen kényuralom csak
szolgalelkek érzelmeivel rendelkezik, a szabad lelkek háláját nemzeti nagyjaink
iránt nem sajátíthatja ki; zsenge koruk ellenére nem kisebbek hűségükben, mint
a Kont fegyvernöke, kiről GARAY mondott a Kont után éneket. Még 1856-ból való a
Pázmán lovag„víg ballada”, mondhatnók a GYULAI PÁL szavával: vígjáték, és
1857-ből A walesi bárdok, ARANY-nak egyetlen idegen tárgyú balladája, a Szondi
két apródjá-éval rokon alapeszmével: a költészeten nincs hatalma az elnyomónak;
az őrjöngő zsarnoki düh őrjöngő látomásokba csap át, mint az angol
tragédiákban, a hang és versalak is stílszerűen angolos.
A
balladák legtöbbje vonatkozásban van a nemzet akkori helyzetével, s így a
hazafias lira szerepét is betöltötték. De e különleges történeti jelentőségüket
nem számítva, általános emberi értékük is rendkívül mély. Megvan az a sajátos
szépségük, a mi a népköltés és az egyetemes irodalom legszebb balladáit oly
erős hatásúakká teszi, hogy néhány könnyű, dalszerű strófában egész drámát
hoznak elénk, jelenetekkel, éles lélekrajzzal, a szenvedélyek közvetlen
kitöréseivel. De ezenfelül megvan bennök ARANY művészi és emberi egyénisége.
Hangjukon át érezzük az elnyomott magyarság szenvedő, szebb multon merengő,
jobb jövőért epedő lelkét. Kompozicziójukban a legnehezebb művészi feladatok
játszi megoldásával találkozunk, nyelv- és versesművészetükben a legfőbb
virtuózitással, a magyar nyelv páratlan jellemzetességével és zenei hatásával.
Minden szó, a legkisebb is, egy-egy színárnyalat, a mely nem ecsettel van az
alapjára felrakva, hanem belé van égetve, s onnan le nem mosható, el nem
távolítható. Minden költeménynek saját hangja, saját egyénisége van, egyik sem
hasonlít a másikhoz. Mindegyik a legfinomabb művű ékszer.
Közel
állnak hozzájuk hatásban és értékben ARANY-nak ekkor írt kisebb komoly és víg
elbeszélő költeményei, legendái, mondái, anekdotái, genreképei és allegoriái: A
gyermek és a szivárvny 1851, A sárkány 1853; A hamis tanú, A hegedű víg
legenda, Szent László legenda 1853; A bajúsz, A fülemile 1854, Hatvani, A vén
gulyás 1855, ezek közt is különösen Szent László, A fülemile és Hatvani,
valamint egy gyönyörű alföldi idillje, a Családi kör (1851), a skót BURNS
Szombat estép-jének méltó párja.
VI.
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’ esett kaczaj lőn Nagy-Ida.
Arany.
A
tisztán népies hangot már csak ritkán alkalmazta hosszabb elbeszélésben, csak a
hol maga a tárgy is egészen népik. Ilyen a Jóka ördöge czímű pórregéje
1851-ből, egy nemzetközi anekdota magyar változatának feldolgozása, egészséges,
népies humorral és a népnek humoros bemutatásával. Ilyen, félig már didaktikus,
komoly elbeszélése is, Az első lopás 1853-ból, melyet lélekrajza tesz
értékessé. A népies elemet különben kezdettől fogva szűknek érezte: ő és PETŐFI
sokkal bővebben merítettek belőle mint mások, de elégnek ők sem tartották.
Ezzel a „parlagi múzsával”
mondatta azonban el a Nagyidai czigányok történetét, 1850-51-ben. Ez a
négyénekes komikus eposz a szabadságharcz utáni évek egyik legnevezetesebb
költői alkotása. Az ismert anekdota van benne feldolgozvaa
czigány várőrségről, mely ostoba hetvenkedésével a már futó ellenségnek
elárulja a védelem gyöngéjét, a puskapor elfogyását, s így az ostromlók kezébe
juttatja a nem remélt győzelmet. ARANY komikai tehetsége tobzódik e tárgy
kifestésében és előadásában, a czigánytipusok rajzában, a vajdaválasztó
gyűlésnek, a vajda szivárványos álmának leírásában az ostromló Puk vezérnek és
csapattisztjeinek, az idegen katonai czopf és korlátolt gőg képviselőinek
arczképeiben. De ez a magában is mesteri bohózat csak a felület, ez alatt egy
másik rajz van: a szabadságharcz torzrajza. Allegoria ez a kaczagó költemény
egy siratni való bukásról, a költő keserű humorának phantasmája a magyar
nemzetnek sok nemes hibájáról, a fellegvárépítésről, a pártoskodásról, a
szalmalánglelkesedésről, a meg nem lőtt madár koppasztásáról. Ezt a
czigányfölötti érzést, ezt a szeretetből fakadó korholást még TOLDY FERENCZ sem
vette észre, midőn bírálatában hibáztatta a költőt, hogy tehetségét ilyen
alanti tárgyra pazarolta. Tisztán magyar a
költeményben a conceptio és a humor. A fantasztikus otrzrajzra
ARISTOPHANES-nek lehetett hatása, inkább mint SHAKESPEARE-nek; a komikai
elemekben a debreczeni deákelmésségek és CSOKONAI szelleme kelnek új,
elevenebb, fokozottabb életre. A forma a népies alexandrin, de már csak mintegy
paródiakép alkalmazva. Most már úgyszólván parodizálja ARANY a maga régibb
modorát, mint egykor parodizálta a hexameteres eposz hangját. CSOKONAI
Dorottyája mellett legkitünőbb komikus eposzunk e mű, eszmei jelentőségénél
fogva azt is meghaladja s az egyetemes irodalomban is párját ritkítja. A „parlagok
múzsája” nem hagyta cserben.
VII.
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, a mitől függ az ének varázsa.
Arany.
Arany
epikai hangterjedelmét mindez a sokféle alkotás nem merítette ki. Veleszületett
hanganyagát folyton nevelték érzékeny lelkének újabb élményei, de maga is
állandó tanulmánynyal iskolázta s próbákkal fejlesztette. Így olyan nagy
hangváltozatot találunk nála, a minőre epikusnál alig van példa valahol. Nincs
két balladája, mely egy húron pendülne, s minden jelentékeny epikus költeménye
máskép van hangolva. Izmos műszellemét beoltja a világirodalom legkitünőbb
szellemeinek hatásával s ezzel a keresztezéssel új meg új stilusokat, új meg új
változatokat hoz létre. Nincs magyar költő, a ki nagyobb tehetséggel ekkora
kuturát kötött volna össze s a ki ilyen fejlett művészettel írt volna.
Már
1850 táján föltetszik költeményein az a különleges Arany-szerű művészet,
melyben minden szó annyira jellemzetesnek, szükségképinek s mégis öntudatos
ízléssel választottnak, magyar, de egyénien magyar veretűnek tűnik fel, s
melyben a lélekrajz mélysége a forma tökéletességével szövetkezik.
VÖRÖSMARTY-val együtt lekiválóbb nyelvművészünk. Kevésbé újító szellem,
kevesebb új szólást teremt mint VÖRÖSMARTY, de a nyelvnek több meglevő
szépségét használja fel, csiszolja ki és illeszti új foglalatba. Nyelve époly
zengzetes, de plasztikusabb, jellemzőbb, tömörebb; formaművészete pedig
magyarosabb, gazdagabb, fejlettebb, stilszerűbb.
A
költői művészetre vonatkozó tanulságait néhány tankölteményben és számos
elméleti dolgozatában is értékesítette. Már 1850-ben kifejtette a magyaros
rímelés törvényeit Valami az asszonánczról czímű tanulmányában, ugyanekkor
megírta Vojtina levelei öcscséhez czímű humoros tankölteményeit szintén a
rímről, de a magyaros ritmusról is. Ez utóbbiról 1856-ban készítette alapvető
értekezését (A magyar nemzeti versidomról), melyben feltünteti a magyar versben
a belső ritmust, a gondolat ütemszerű lüktetését, s a mellett a magyar vers
ütemeinek mértékeit rendszeresen elvonja a magyar zenéből. A kompoziczióra és
inventióra vonatkozó vizsgálódásainak gyümölcsei: A Bánk bán tanulmányok 1858,
mélyreható lélektani elemzésükkel; a Zrinyi és Tasso cz. akadémiai székfoglaló
(1859), melyben az epikai hagyomány és az egyéni lelemény viszonyát fejti ki,
más szóval az eredetiség kritikáját adja, és ZRÍNYI eredetiségét TASSO-val
szemben megállapítja; Naiv eposzunkról szóló tanulmánya középkori, elhangzott
énekmondásunk bizonyítékairól 1863; Irói arczképek czímű jellemzései
Gyöngyösiről, Gvadányiról és más írókról 1863-4. Mindez más czikkeivel együtt
Prózai dolgozatai-ban van összegyűjtve. Végül a költői művészet lényegének, az
eszményítésnek kérdéséről írt ép oly mély és szellemes, mint élvezetes
tankölteménye: Vojtina ars poetikája (1861.)
VIII.
Ez a hullámos emberszív nedélye:
Halandó létünk czukrozott epéje.
Arany.
ARANY
gazdag lelkének érzelmes és pathetikus állapotai, valamint komikai őstehetsége
egyaránt költői alakítást kívántak; de komikai ösztöne is rendszerint
valamilyen vonatkozásba került komor hangulatával. Vagy groteszk ellentétül
kiemelkedett a sötét alapból, sőt azt mintegy elfödözte, mint a Nagyidai
czigányok-ban, vagy humorrá, előbb keserű, majd mindjobban szelidülő humorrá,
„halandó létünk czukrozott epéjé”-vé olvadt vele, olykor megmaradt tiszta
komikumnak, vigasztalódásul, máskor ironiává alakult és szatirai irányt vett.
Ezek az alanyi szükségletek a közlélek szükségleteivel és olvasmányainak
hatásával kereszteződve hoztál létre epikájának változatait.
A
szabadságharcz utáni első években különösen szerette BYRON-t. Az újkori lira ez
egyik iránymutatója teremtette meg a szubjektiv eposzt is, s ennek két
változatával, az érzelmessel és humorossal Európaszerte iskolát alkotott. Arany
1850-ben mind a két változattal próbát tett. A Katalint-t elsősorban formai
kísérletül írta: vajjon sikerül-e a rövid sorú, sürű rímű formát a rímben
szegény még alakulóban lévő magyar költői nyelven követni. A mű nemcsak
technikailag és nyelvileg sikerült kiválóan (sőt képgazdagságával szinte túllő
a czélon), hanem műfajilag is alapvető ujdonság lett költészetünkben; de
tartalmi szempontból is fontos, mert a SHAKESPEARE nagy tragédiáival rokon
psychologiai érzékkel és tragikai érzékkel dolgozza fel a magyar hagyományból
vett tárgyát. Ennek lettek folytatásai a tragikus balladák, stilusbeli társai
pedigÉdua (töredék), Öldöklő angyal, Az utolsó magyar (töredék, de vázlata
megvan, 1858).
A
költő kiábrándult világnézete, párosulva komikai erejével s találkozva a brit
költő Don Juan-jának reflexiv és humoros stilusával, ennek stanzáiban hozta
létre a Bolond Istókot, melynek I. éneke 1850-ben már megjelent. Ez megint
egészen különleges költemény volt nemcsak a magyar irodalomban, mint a
szeszélyesen csapongó élczes, szubjektiv epikai előadásnak és erkölcsrajznak,
hanem BYRON-nal szemben is; ARANY-nál kevesebb a lyrai ömlés, szűkebb a
világkép, de erősebb a realizmus. Hőse nem egy nagyvilági kalandor, hanem egy
névtelen talált gyermek, nem gyémánt, csak „békasó”, s milieuje a magyar élet,
még pedig az első énekben az alsóbb néposztályé. A nép nincs már idealizálva,
hanem inkább árnyoldaláról bemutatva. A költő olyan erős valószínűséggel festi
a nyomort és züllést, a mely méltán meglep abból az időből, a mikor a
naturalizmus jelszava még nem volt fölvetve Európa irodalmaiban. Az emberi
természet gyarlóságainak kegyetlen föltárása, jó oldalainak keserű
félremagyarázása annak idején sok olvasóra visszataszító hatást tett, de a
hozzáértők észrevették, hogy a torzítás alatt szeretet lappang, s a költő
felfogását a cynizmustól erős korlát választja el, az önzőnek festett emberi
lélek mélyén nemes érzések forrását fedezi fel a költő. Az 1873-ban írt második
ének sokkal szelidebb humorral más milieube visz bennünket, Bolond Istók
tanulópályájának keretébe belérajzolja a régi kollégiumi tanítás korképét s a
költő deákéletét. Korrajzi és életrajzi adalékaiért épen oly fontos alkotás az
egész mű, int sajátos művészi jelenségeiért. A költő még két ének tervvázlatát
hagyta ránk.
IX.
Ha méltóbb énekim eldanolandom
(Mátyást, Lajost, Csabát s még vagy hetet!)
Arany.
Nagy
lelke azonban nem hagyott a költőnek békét, hogy nemzetének fenségesebb
énekeket is mondjon múltunk legdicsőségesebb emlékeiből. Elkezdte megénekelni
Nagy Lajos korát, Daliás idők czímmel, a Toldi középső részéül; egy nagy epopoeát
akart alkotni hun mondáinkból, dicsőíteni akarta Mátyást, a mint a meghódított
Bécsben fényes dalünnepet tart, - erre külön stanzákat kombinált a magyar
alexandrinekből a magyaros visszatérő rím alkalmazásával (1855), - Szent István
korát, Csanád mondája keretében, melyből egy sokat igérő, a kor levegőjét
éreztető archaizáló töredék maradt meg. Mindannyinak megvolt a conceptiója és a
hangja, az organikus csírája; egyik érdekesebb, szebb a másinál. Minő
gazdagsága az alkotó ihletnek, az epikai hangulatnak! Időhiány, erőmegosztás,
rossz egészség, a részvétlenségtől való félelem okozta, hogy „a sok kerített
óriás fenék” egy része úgy maradt.
A
Toldi-trilógia és a hun eposz terve azonban az 50-es évek elejétől egész életén
át foglalkoztatta. Amabból a Toldi estéjét 1854-ben tette közzé. Ennek bajnoki
tárgya majdnem ugyanaz, mi az első részé: egy kérkedő idegen bajvívó legyőzése
a nemzeti becsület nevében. De ARANY nem ismétli önmagát. Más lesz a nézőpont,
az alapeszme, a hangulat s még mélyebb és tudatosabb a művészet. Toldinak
utolsó diadalával összekapcsolja halálát. Nem közönséges halállal múlik ki ez a
hős, ellenség karja nem vesztheti el: őt a maga haragja öli meg. „Toldi
haragja” e költemény tárgya, mint Achilles haragja az Iliásé. Miért haragszik?
Mert meghasonlott a haladó világgal, melynek kinövései is vannak s melynek
egyoldalú, éretlen gyerkőczei csúfot űznek az ő egyoldalúságával. A két
világnézet közt Lajos király tesz igazságot: a leáldozó lovagvilág erénye: a
vitézség, s a hajnalodó újkor eszménye: a műveltség egyaránt szükséges, emezzel
ki kell egészíteni, meg kell erősíteni amazt. És ARANY is azt a gondolatot
hirdeti új költeményében nemzetének, hogy régi, dicső erényünket, a vitézséget
tartsuk tiszteletben, de másfelől tegyünk szert új erőre is a műveltségben; és
ha eltört a kardunk, dolgozzunk az agyunkkal. A cselekvény iránya is ellenkező
az első és az utolsó Toldiban: ott felemelkedés az elnyomatásból és a hirtelen
haragban elkövetett emberölés következményeiből; itt összeomlás, midőn a hős
maga rombolja le dicsőségét hirtelen fellobbanásában emberöléssel. A hangulat
amott vidám, sangvinikus, itt melancholikus. E szomorú, helyenként gyászos
hangulatot enyhíti a zsémbelődő vén bajnok zordon alakjába finoman vegyített
humor és tarkítja a mellékszemélyek: Bencze és a kapus komikai rajza, de ez
ellentét csak még jobban kiemeli az alaphangulat hatását. A lélektani
kompoziczio itt még egységesebb, erősebb, mint az első részben; az előadás
biztosabb. A színek az első részben elevenebbek, mintegy elemibbek; itt
összetettek, tompítottak. B. EÖTVÖS JÓZSEF azt mondta, hogy a Toldi-ért odaadná
mindazt, a mit írt és írni fog; de mikor a Toldi estéje megjelent, azt írta
ARANY-nak, hogy ez a költeménye még azoknál is magasabban áll, a melyekkel
ARANY gazdagította irodalmunkat.
Hogy
egy középső Toldi-t is írjon, a hős pályájának tetőpontjáról, az természetes
óhajtása lehetett minden olvasónak; először PETŐFI biztatta rá ARANY-t, de már
Ilosvait majd egészen kiaknázta a költő, a történelem nem tud Toldiról, a
semmiből vett mesének nem lenne a közönségnél hitele. Úgy vélte, ilyen „epikai
hitel” nélkül nem támadhat mélyebb illuzió. Azért inkább a magyar lovagvilágot
akarta festeni Nagy Lajos korával a Daliás Idők-ben, s e hősök közt Toldit. Egy
éneket közzétett belőle 1851-ben, a „Losonczi Phönix” czímű segélyalbumban
(majdnem ugyanaz, mint a Toldi szerelme első éneke). De mikor már a hetedik
énekig haladt, 1853-ban újra kezdte, most más búsra forduló mesével; vagy tíz
év múlva harmadszor fogott hozzá; ez a szerkezet 1878-ban érte meg befejezését
s Arany estéjének lett a diadala.
De
gazdag lelkivilágának a fenségre irányuló ösztönét a hun eposz megalkotásában
szerette volna kielégíteni. Ezt szánta nemzetének a maga legfőbb ajándékául. A
krónikáinkban fenntartott magyar hun-monda, egynéhány hozzácsatlakozó
szájhagyománynyal, a Hadak útjával, Csaba írével együtt, ez a költői kincsünk
még feldolgozatlanúl hevert, pedig Attilát a magyar köztudat a középkor óta
históriánk alakjai közé sorozta. Ez anyag epikai hitelét növeli, hogy Európa germán
és román népeinek költészetében és
hagyományaiban s ezek közt a világirodalom egyik legnagyobb epikai
alkotásában, a Nibelung-énekben is kapcsolatai vannak. Attiláról és mondáiról
THIERRY ÁMÉDÉE franczia író ekkor tette közzé híres tanulmányait. Szabadságharczunk
bukásának gyászához jól illett a hun birodalom összeomlásának tragikuma s a
Csaba ivadékára váró felemelkedés az elbukott nemzet számára is vigasztaló
igéretet szimbolizálhatott.
Először
Csabáról akart eposzt írni s Attila utolsó hazatértével, menyegzőjével és
halálával kezdte. Megvan ez első dolgozatból (1853) az első másfél ének és a
hatodik ének bevezetése alexandrinokban és egy gyönyörű hősdal, mint betét,
párrímes négyes jambusokban, melyet Keveháza czímmel közrebocsátott, s mely egy
kis epopoeával felér, benne a tömeglélek rajza, a nyelv és forma művészete
elragadó. Az első ének bámulatosan összpontosított foglalta az Attilára
vonatkozó előző mondáknak. Arany művészi lelkiismeretességét és nagyraczélzó
becsvágyát mutatja, hogy ilyen kitünő kezdetet sem sajnált eldobni jobb terv és
még méltóbb hang kedvéért. 1855-ben nagyobbszerű tervet alkot. Attilát állítja
a cselekvény középpontjába s az egész hunmondát fel akarja egy trilogiában
ölelni. A hármas szerkezettel eléri azt, hogy mindegyik részben szerves
lélektani kompozicziót adhat, másfelől a három részt eszmei egységbe is
foglalhatja. A személyek változnak, az egyéni lélek története nem lehet
egységes; de a néplélekben végbemenő folyamat s így az alapgondolat is egységes
lehet: az apák bűnei megtoroltatnak a fiakban s az ősi erény megőrzött csirái
kihajtanak az utódokban. Az alapeszme átnyúlása sokkal szorosabb egységbe
foglalja ezt a trilogiát, mint a minő a három Toldi-költeményben van. A húrt is
magasabbra hangolta a költő, a naiv magyar forma helyett a nibelungi szakot
választotta s ezzel középkoriasabbá stilizálta az alkotást; talán a Keveháza
jambusainak választékos dictiója tette elégedetlenné az egyszerűbb, népiesebb
hanggal. Ennek a feldolgozásnak meglevő töredékei a hang fenségében vetélkednek
a Nibelung-ének leglendületesebb helyeivel. De ARANY olyan nagy művész volt,
hogy még ezt is feláldozta. 1856-ban félbehagyta ezt a feldolgozást is. A
trilogikus felosztást megtartotta, de visszatért az egyszerűbb hanghoz, a
magyar epikai versformához. Abból akarta kicsalni, nem a németből kölcsön
venni, a népvándorláskori ódon zamatot és a fenséges színt.
Így
alkotta meg 1862/3-ban a Buda halálát mint a trilogia első részét. Etele
világhatalom alapítására van hivatva, meg is kapja e czélra Isten kardját, mert
méltónak mutatta magát önuralmával a világuralomra. De az emberi nagyságnak
árnyéka is van. Etelét odasodorják a körülmények és az ármány, hogy elveszti
önuralmát s megöli testvérbátyját,. Buda idősb királyt. Ezzel az egész
főhatalom reá száll. A másik két rész (Ildikó és Csaba királyfi) terve szerint
az isteni nemezisnek elégtétel kell; Etele nagy birodalmát alapít, de művén nem
lehet áldás, mert eljátszotta küldetését. Jóslatot kap, hogy birodalma el fog
enyészni, de az a fia, akit még nem ismer, helyreállítja. Rika nejétől ekkor
születik Csaba fia. Ez lesz a kedves fiú. De a végzet úgy szövi hálóját, hogy a
halandó ember (Krimhilda) megöli Etelét s a főhatalmat Aladárnak szerzi meg. A
hódolt fejedelmektől is szítva a testvérviszály átka felújul a fiakban s romba
dönti a hun birodalmat. Csaba azonban megmenti a hun nép töredékét s igéretet
kap, hogy ivadéka, Árpád visszaállitja elvesztett birodalmukat. A tragikus
conceptió így megnyugtató befejezéshez jut s az új honalapítás biztosításával
megőrzi a költő az epikai szellemet.
A
Buda halála magában is nagy értékű alkotás. Azzá teszi a felfogás mélysége, az
emberi dolgok menetében nyilvánuló törvényszerűség éreztetése, a lélektani
felépítés tökéletessége, a jellemzés ereje, a világkép elevensége és
jelentősége, a korszínezet hűsége, a szemlélet és az előadás törzsökös
magyarsága és ódon zamatú ízlése. Megtartotta a költő a kapcsolatot a
Nibelung-énekkel, a megokolás összetevő művészetére nézve tanult
SHAKESPEARE-től, sok egyébre nézve a világirodalom legnagyobb költőitől, de a
legtöbbet hazai forrásból merített: a magyar hagyományból, a magyar néplélekből
és a maga lelkéből. Attila, Buda, Gyöngyvér, a hun főemberek alakját, magyar alakok
után vagy segítségével mintázta, az életből vett vonásokat emelve, nemesítve, a
századok árjába merítve, mint GYULAI PÁL kifejezi. Detrét a magyar hagyomány
szellemében formálta ravasznak. Nemzeti krónikánkból vette a vázat a lélektani
felépítéshez. Az alexandrin formájában és a népies nyelv alapján meg tudja
alkotni a fenséges magyar epikai stilust is. A nyelv egyszerű, de antik
méltóságú. Nincs benne keresett archaizálás; nem folyamodik régi szóformák,
isemucut és vogmuc-féle alakok használatához; de a magyar nyelv törzsökös
szóláskincséből merít, nem neologizál s arra ügyel, hogy minden szó és képzet
megfeleljen az ábrázolt kor szemléleti készletének, valamint a lélekrajzban is
minden indulat, törekvés, eszme megfeleljen az őskor lelki világának. Rekonstruálja
mintegy az ősmagyar lelki életet s megtölti a nagyság szellemével. A költő a
Buda halálá-ban megalkotta, a mire törekedett, a monumentális magyar eposz
mintáját.
Ez
eposz betéte a Rege a csodaszarvasról, mely hangjának, formájának, szemléleti
világának és levegőjének magyar és ősi naivságával még a Keveházánál is
stilszerűbb alkotás. Az illuziót azzal teszi teljesebbé a költő, hogy a hősdalt
egy hun énekmondó ajkára adja, a kinek a tárgyban való naiv elmerülése annál
természetesebb.
X.
Egy régi levélen ezt írva találtam.
Arany.
De
ezt a művét már Pesten írta meg, a hova 1860-ban meghívták, az önkényuralom
alkonyán felélesztett Kisfaludy-Társaság igazgatójává. Új hatáskörében buzgón
szolgálta az irodalmat és azáltal a megélénkült nemzeti közszellemet. A
társaság működésének programmot adott. Megindította és szervezte a társaság
teljes SHAKESPEARE-fordítását, mely a magyar irodalom méltó büszkeségére
szolgál. Ő maga SHAKESPEARE legművészibb nyelvű darabjának, a Szentivánéji
álom-nak (1863), legrejtélyesebb drámájának, a Hamlet-nek (1867), végül a János
király históriájának congeniális fordításával vett részt a vállalatban. Ő
mutatta be a Kisfaludy-Társaságnak és a hazai közönségnek MADÁCH Ember
tragédiáját is. Az irodalmi élet irányítására is fontos tevékenységet fejtett
ki. 1860 őszén megindította a Szépirodalmi Figyelő czímű eszthetikai, kritikai
és szépirodalmi hetilapot, mely két évig állott fenn. 1863 elején új hetilapot
alapított, Koszorú czímmel s inkább szépirodalmi iránynyal; ez öt félévig állt
fenn s 1865 közepén szűnt meg. A két lap nagy tekintélynek örvendett,
munkatársai közt az ország első íróit és kritikusait találjuk s bár nem volt
nagy közönsége, irodalmunk fejlődésére kitünő hatással volt.
1865-ben
az Akadémia titkárának választották meg, az elhunyt Szalay László helyébe.
Ebben az állásában működött az 1870-es évek végéig. 1870-től fogva főtitkári
czímmel, s végezte az Akadémia adminisztráczióját.
Hivatalos
és szerkesztői teendője elég sok idejét lekötötte ugyan, s Pestre költözte után
kisebb költeményt igen keveset írt; de az irodalmi foglalkozás felvillanyozta
szellemét. Lapjába számos tanulmányt, irányczikket, bírálatot írt; azonkívül
fordította SHAKESPEARE tündérjátékát, megírta Vojtina ars poetikáját, s
megalkotta a Buda halálát, ezzel el is nyerte az Akadémia 1864-iki
Nádasdy-díját; megállapította hun eposzának végleges tervét, épúgy a Toldi
Szerelmé-ét, s ennek kidolgozásához új erővel hozzáfogott. Alkotó kedve és
ihlete visszatért, s arra készülődött, hogy hivataláról lemondva, Szalontára
hazamegy, földet, házat vesz, befejezi megkezdett műveit s költői alkotásainak
él, leánya közelében, a kit Szalontára adott férjhez.
És
ekkor, a legszebb tervezgetések közben, mikor a Toldi Szerelméből mér öt ének
készen volt, ismét lesujtott a villám. JULISKA leánya, SZÉLL KÁLMÁN szalontai
ref. lelkész neje, 1865 végén meghalt, az újszülött PIROSKÁ-t hagyva maga után.
ARANY szíve össze volt zúzva.
Ez
volt a harmadik letörése. A harmadik intés. Szalonta felé elzárta a kilátást
egy sírkő.
XI.
Az életet már megjártam.
Arany.
ARANY
elnémult. Eltelt másfél év is, míg lassanként újra előszedte munkáját. 1867-ben
kiadta összegyűjtött költeményeit, fordított SHAKESPEARE-ből. Az alkotmányos
élet visszaállítása, LÁSZLÓ fiának szép haladása jótékonyan hatott lelkére.
Viszont azonban testi szenvedések bántották; 1869-től fogva több éven át a
karlsbadi fürdőben keresett és talált enyhülést. 1871-től 1874-ig lefordította
Aristophanes vígjátékait oly nyelvi és technikai készséggel, akkora komikai erővel,
hogy a halhatatlan görög komédia-költőnek ezt a fordítását bármely irodalom
megirigyelhetné tőlünk; 1873-ban megírta a Bolond Istók II. énekét s
lefordította BURNSnek Kóbor Tamását. 1874-től fogva pedig állandóan dolgozott a
Toldi Szerelmén. És egyszerre szép őszi virágzásnak indult ARANY költészete.
1877-ben visszavonulva főtitkári hivatalától, a margitszigeti „tölgyek alatt”
ontotta dalait, mint a szabad madár, s egy pár hó alatt annyi kisebb költeményt
megírt, a mennyit azelőtt néha öt-tíz év alatt sem. Minő lelkesedés tört ki
országszerte, mikor az új termésből a Kisfaludy-Társaság 1878-iki közgyűlésén
bemutatták a Tetemre hivást! S minő ünnepi élmény volt mindannyiszor a
közönségre nézve, mikor a „kapcsos könyvből” egy-egy ballada vagy más költemény
nyilvánosságra került, míg 1879-ben Arany legnagyobb terjedelmű s a kiegyezés
utáni magyar költészet legfőbb alkotása, a Toldi Szerelme is megjelent! Mámoros
lelkesedés fogadta és ünnepelte a költeményt mindenütt, a minővel a költő
azelőtt sem találkozott.
Az
Őszikék ARANY visszafiatalodott lelkének bájos termékei. Nagy felindulások nem
bántják, élményei, emlékei, kedvtelései, sejtelmei, a környezetében adódó
benyomások csalják ki húrjaiból a lehiggadt szemlélődésnek, az élettel
megszámolt lélek filozófiájának egy-egy játszi vagy melancholikus, legtöbbször
humoros, de mindig tiszta hangját. Az Epilogusban életének boldogság-mérlegét
állítja fel; a Vándor czipóban megható humorral örökíti meg ifjúkori
szárnyaszegett vándorlását, haza; a Tamburás öreg úrban zenei kedvteléséről
fest genre-képet; de vesz mintákat napi környezetéből is: az Öreg pinczérről, a
Hirlap árulóról; A tölgyek alatt a saját költői csendélete; a Vásárban czímű
költeményében alföldábrándja és honvágya szólal meg. A közdolgok alig ihletik;
de Plevna hősi védelme, az orosz kudarcza lelkesedésre ragadja. PETŐFI-re
máskor is visszatér gondolata (Harmincz év múlva). Művészeti reflexióinak is
nem egy költői kifejezését adja (Aisthesis, Kozmopolita költészet). A közelgő
vég képzete felmerül lelkében, de nyugodtan veszi. Az elmulás mélabús, egyéni
accordja fejezi be az Ének a pesti ligetről czímű eleven humoros nagyvárosi
idilljét. A lélek halhatatlanságának kérdését is felveti ,s lelke vallásos
meggyőződésének friss és meleg költői ékesszólással ad kifejezést (Honnan és
hová?). Ez is egy analogia CSOKONAI-val, de az ő költeménye már az új
materialisztikus világnézetre is feleletet ad. A földi halhatatlanság is több
költeményében szóba kerül; érzi, hogy nyomtalanul nem marad pályája, de úgy véli,
hogy a hírnév utoljára egy rideg jellé, egy „Fuit”-tá szárad össze.
Ez
őszi termésben van balladáinak – nyolc darabból álló – új sorozata is. A
közéleti vonatkozás ezekből egészen eltünt, mind általános emberi érdekűek s
kivétel nélkül tragikusak (a régieknek alig fele volt az); pedig ekkori lirai
költeményeinek hangulati átlaga vidámabb javakorabeli lirájáénál. Most több
balladájának veszi tárgyát a népéletből (Tengeri hántás, Vörös Rébék, Népdal,
Az ünneprontók), a modern nagyvárosi életből (Híd-avatás) és a társadalom napi
krónikájából (de ezt is népi világításban: A képmutogató); csak kettő van a
multba költve: Tetemre hivás, Éjféli párbaj. E balladák egyeznek a régi
tragikus balladákkal a lélekrajz erejében. GYULAI tanúsága szerint ARANY-nak
majdnem olyan érzéki erejű viziói voltak alakjairól, a minőket bennök rajzol. A
balladák forrása inkább az egyéni alkotó szükséglet, mint a közszükséglet,
melyet azonban eszthetikai irányban fényesen szolgáltak e balladák, nemcsak a
lélekfestés erejével, hanem a kompoziczió, a hang, a nyelv- és versművészet új
meg új meglepetéseivel. Ez új balladák mindegyikének ismét saját egyénisége
van, s a költő művészi ihletébe beleolvad a tárgy hangulata, szinte hangja is.
Még olyan játszva költött balladában is, minő a Népdal (Duna vizén lefelé úsz a
ladik, A ladik) megvan ez az intenziv tárgyi hang. A ritmusban, a vers
zenéjében mintegy a kóló üteme lüktet, melyen a ballada szerb hőse tánczol
duhaj és véres kedvében. GYULAI szerint újabb költészetünkben kettőre lehetünk
valóban büszkék: PETŐFI dalaira és ARANY balladáira, s ugyanő ARANY-t a
világirodalom balladaköltői közt GOETHE mellé teszi.
A
Toldi Szerelmében ARANY lángelméje elhárította az eléje tornyosúlt tárgyi
nehézségeket s az epikai hitelt is megóvta. Cselekvényének mély érdeket adott a
szerelem motivumával, a szenvedély harczával, tragikai válságával és
megtisztulásával. A trilogia részei közt ennek alakjai állnak legtöbb
vonatkozásban hozzánk, a korrajz és lélekrajz itt legelevenebb, a világítás
legvalószerűbb, sőt ARANY-nak összes művei közt anyagában és hangjában
legváltozatosabb, cselekvényében és személyzetében leggazdagabb műve ez.
Tragikai összeütközésének kibékítő megoldása a mily ritka merész feladat, ép
oly tapintatos művészettel felelt meg neki a költő. A nyelv plasztikájának,
eredeti fordulatainak, a verselés zeneiségének, új meg új szépségei ejtik
bámulatba és gyönyörködtetik az olvasót. Mily gazdag, mily szép, mily édes és
jellemző ez a mi magyar nyelvünk, a mint ARANY beszéli! A középső rész egész
jelleme, a másik két részszel szemben, közös sajátságok ellenére is újra más.
Ez romantikus eposz. Az egész trilogia a magyar lovagvilág eposza; lelki
tartalma szerint pedig az ifjú-, a férfi – és az öregkor mélységes költői
tükre.
ARANY
utolsó éveit a dicsőség sugarai aranyozták be. Felesége, fia, menye, szépen
fejlődő unokája, néhány jó barátja körében lelke harmoniát élvezett. Alkotó
kedve sem hagyta el. Még 1881-ben rátette kezét a hun trilogiára is, megírt
belőle két szép éneket. „Azután beteg lettem.” A törékeny test még egy ideig
ellenállt, de egy veszedelmes őszi meghülés következtében 1882 október 22-én a
fényes szellem kilobbant.
S
ez volt ARANY földi pályájának, utolsó nagy diadala után, utolsó megtörése.
XII.
Egy éltető eszmévé finomul.
Arany
De
ARANY szellemének pályája tovább foly s nem is törik meg többé. Művei vérré
válnak a magyar értelmiségben, szépségeikkel állandó igézetben tartják
lelkünket, szeplőtlen erkölcsiségükkel, színmagyar szellemükkel az egymásután
következő nemzedékek lelkét a legnemesebb éltető tartalommal töltik meg.
Irodalmi
divatok támadnak és múlnak; mindez a hullámok játéka a fok lábainál, maga a fok
szilárdan emeli fejét a csillagok felé. Mikor egy-egy írói csoport azt hiszi,
hogy ARANY-tól, mint valami szükkörű népies elem képviselőjétől el kell
fordulnia s az egyetemes irodalomtól ihletet és mintákat kérnie: egyszerre csak
ott is ARANY szellemével találkozik, és arra a meggyőződésre jut, hogy ARANY
művészi kulturája páratlanúl egyetemes, lelkiélete finoman szervezett, modernül
differenciált.
A
mit végzett, annak egy része beleolvadt irodalmunk fejlődésébe, s onnan ki nem
törli többé semmi.
A
szabadságharcz előtt, a reformkor tetőpontján, PETŐFI-vel együtt eldöntötte a
magyar költészet eredeti, nemzeti irányának győzelmét s a szabadságharcban
megnyilvánuló nemzeti öntudatnak az ő szelleme is egyik tényezője volt.
Az
önkényuralom idején költészetünk nemzeti irányát mind felsőbb művészi fokra
emelte s a világirodalmi színvonalat képviselte; alkotásaival a nemzet hitét,
életerejét hatalmasan táplálta.
Élete
alkonyán, alkotmányos életünk helyreállítása után, az új eszméket és új
nyomokat kereső magyar költészetnek még egyszer példát mutatott arra, hogy a
nemzeti szellem és ízlés keretében a költészet általános emberi feladatait
hogyan lehet megoldani.
Egész
pályája, PETŐFI-ével és kortársaiéval együtt hosszabb idők törekvéseinek volt a
koronája. Betetőzve azt a nemzeti irnyú fejlődést, melyet KISFALUDY KÁROLY és
köre indított meg költészetünkben, s melynek első nagy hőse VÖSÖSMARTY volt.
Még messzebb tekintve, egészen az újabb irodalmunk kezdete óta, BESSENYEI óta forrongó irodalmi áramlatok jutottak az ő költészetük által
egységes, mély, szabályozott medrükbe. Sőt az ő költészetük és társaiké a
fejlődésében mindenkép gátolt, öntudatra későn ébredhetett magyar irodalmi
költészetnek több százados mulasztását pótolta. A magyar nép költői géniusza
mintegy a kinyilatkoztatás ujságával és hódító erejével lépett általuk a világ
elé. Ezredév óta szendergő és gyűlő értékek kerültek elő a népnyelvből,
népköltésből, a néplélekből s váltak halhatatlan alkotásaik útján közkincsekké.
Nem
csoda, ha oly hosszú lejtő fölött álló alakjuk messzire ellátszik.
PETŐFI
elevenebb, lángolóbb szellem s egyéniség szempontjából eredetibb, de a nemzet
egyéniségét ARANY egyrészt gazdagabban, másrészt művészibben képviseli.
De
jelentősége nemcsak történeti. ARANY élő író s élő hatása bizonyos tekintetben
még növekedni fog.
Műveinek
egy része – mint minden íróé, lehull az idők rostáján. De jelentős részük, mint
az igazi klasszikusoké, túlélik az első divatváltozásokat, s attól fogva nem
esnek többé a népszerűség ingadozó szempontjai alá, hanem állandóan népszerűek,
kedveltek maradnak, mint a szépnek sajátos és örök képviselői.
Epikus
alkotásai, a három Toldi, a Buda halála, a Nagyidai czigányok, balladái, számos
lirai költeménye lélektani kompozicziójuk erejével, világnézetük mélységes
költőiségével, stilszerű és finom művészi zománczukkal abszolút eszthetikai
értéküknél fogva is fennmaradnak.
A
tragikum, a komikum és a humor hangköre, e három külön tartomány ép oly
őserővel és eredetiséggel, mint fejlett művészettel megnyilatkozva biztosítja e
műveinek állandó hatását.
ARANY
külön a magyarság lelki kincstárát nagy értékekkel gazdagította. A magyarság szétszórt
epikai emlékeit nagy alkotásokba sűrítette, hagyományait restaurálta, új életre
támasztotta. Ezek a képzetek, alakok, eszmék, érzésmódok ezután mindig benne
lesznek a magyarság lelki világában.
A
magyarság költői szemléleteit, hangulatait, nyelvi és ritmikai készletét a
legnemesebb ízléssel alkalmazta költészetében. Költészete nyelvi és formai
szempontból is rendkívül nemzeti és művészeti érték. Egy kiváló gondolkodó azt
mondta, hogy ha van magyar író, a kinek megértése végett meg kell magyarul tanúlni,
mert semmiféle fordítás nem ad művészetéről fogalmat, akkor ARANY az az író.
Valóban
ARANY a magyar epikai költészetnek, a magyar nyelvnek legnagyobb művésze, a
magyar léleknek egyik legfőbb építője.
Mindnyájan
lelkünkben érezzük őt és dicsősége – az ő szép mondása szerint – firól fira
száll, int egy közös eszme!
(Forrás: Négyesy László:
Arany. - Budapest, Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1917.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése