A régi kornak dicső szent emléke,
Ékes barna falu szentegyház!
Mi szellem szállt le mennyek országából,
Századokig mely reád vigyáz?
Im, itten állok, hol összehajolnak
Felettem elévült iveid,
Csudálva nézem az elmult időknek
Rajtad levő remek műveit.
S agg rezgő hangon megvénült regéket
Hallok szólni iveid között,
Ha a Kárpátok szele felzudulva,
E szép tömkelegbe ütközött.
Fájdalmasan fütyöl néha keresztül
Vagy haragvón bömböl rajta át,
Bár nem beszél, de sejti lelkem benne
A történet buskomor szavát.
Hol van, mivé lett a hős Árpád vére,
A ki letevé alapköved?
És nem hivé, hogy míg be légy végezve,
Századok rongálják meg töved?
Hogy a ki egykor tornyod fölemeli,
Nem Árpád, de Hunyad vére lesz;
Sem azt, hogy a vallási testvérviszály
Zsákmánykép majd kézről kézre tesz.
Itt állasz büszke, csendes méltóságban,
Az őskornak edzett bajnoka!
Még most is hordod Albert érczgolyóját,
Homlokod mit egykor felfoga.
És a ki annyi vésszel
daczolál meg,
Meg nem öl az idő vaséle;
Vagy te és leszesz boldogabb időkből
Régikor dicső ereklyéje
Kinyitva álltak, szentegyház, kapuid,
Áhitattal léptem rajtuk be,
És kebelem a hitnek malasztjával
Szent boltodban szinig van tele.
Az orgonának méla-bus hangjára,
Érzem, keblem mint feszül, dagad;
Hő keblemet a hit, remény dagasztja,
A szeretet könnyemben fakad.
Miként ha isten trónja állna itten,
A levegő is szentség nekem,
És minden földi érzeményt kizárva
Égi kéjként szija kebelem.
Szerencse véled! állj örök időkig!
Meg ne törjön semmi hatalom!
Még ezred-évek vonuljanak végig
Áldást hitve barnult faladon!
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése