Bár örökké látni foglak,
Mert szüntelen gondolok rád;
El nem válok soha tőled,
Mégis, mégis… isten hozzád!
Oh, nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál –
Nem az választ el egymástól.
Van reménye a távolnak,
A halálnak támadása,
Hit vigasztal a balsorsban - -
- Nem ez szivünk szakadása!
Mondd nekem majd, hogy enyém vagy,
Hogy szeretsz… leborulok rád,
Véghetetlen fájdalommal - -
S azt felelem: isten hozzád!
Feltámadás van a sirban,
Újulás a természetben;
Csak az veszett el örökre,
A mit benned én vesztettem.
S én elhagyni még sem tudlak,
Hozzád járok, és rád nézek,
Szótalan és iszonyun, mint
Gyilkosra a kisértet.
S valami fáj mindkettőnknek
Neked a bűn, nekem a vád, -
Nem hiszek már többé benned,
Hűtlen sziv te… Isten hozzád!
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése