Itt állok ismét, kis halom, melletted,
Ide űzött megint a bánat árja!
Hiszen a sir e kis halom alatt,
Egész világomat keblébe zárja.
Minden öröm és szép reményimet,
Mind-mind elnyelé ez oly kicsinyke tér!
Oh, hogy ne jönnék lesni kikeletkor
Füvet, virágot, mely onnan kikél!
Ha e virágot nyári lég hervasztja
Fájó könyűimmel megöntözgetem,
S ha jön az ősz, hideg leheletétől,
Emlékkönyvembe zárva, védelmezem.
Mint földnek nap, mely ad derüt s életet,
Nekem az valál, kedves gyermekem;
De elszakita keblemről a végzet!
Veled hunyt el a derü is éltemen.
Te voltál borus egem fénycsillaga,
Midőn sorsom csapásival halmozott,
Tépett keblem fájdalma látásodra,
Felmagasztaló gyönyörré változott.
Ha rád tekinték, elfeledém multam,
Melyben annyi keservet leltem én –
s egy szép jövőnek gyönyör-hajnalában
Oly sok öröm, s szép remény nyilt elém.
De elhagyál, s oly egyedül maradtam,
Rád mosolygó szemem könny-forrássá vált,
S elborult lelkem vég nélkül siratja
Boldogságát, mit benned föltalált.
Földi üdvömből, mi maradt meg nékem?
Száraz virágok, s élő fájdalom!
Oly dús reményeim mind romba dőltek,
Mennyi változás! ha elgondolom.
Mégis üdvöm s végtelen bánatomnak,
Ugyanegy érzet adott életet,
Mert könny s mosoly, habár különbözök,
Forrásuk egy volt – s az a szeretet.
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése