Hallgat a lant,
Hallgat mélyen, mélyen…
Hallgatása
Oh be fáj énnékem!
Érinteni
Húrjait úgy félek,
Hogy ölni fog,
Mit zengnék, az ének.
Ah! de kinek
Érező szivére
Lemosolyg
A lant istennője:
mint forrás, mit
Vak sötétség takart,
Kebléből a
Dal sirva fölfakad.
Föl tehát, föl!
Zengj lant, bármi búsan!
Olvadjon el
Lelkem is dalodban;
Ha bár minden
Húrod meg is szakad
S vele szivem: -
Csak dalt, csak dalt hallajk!
Ragadj, ragadj
Költészet, szárnyadon;
Szebb világ az,
Melybe szellemed von…
Szenvedés közt
Vezet a dalút bár,
Oh de ott rám
Mennyei vigasz vár.
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése