Elnémult a harang zugása,
A gyászkiséret sirdala,
S az anya bent az ősi lakban
Maradt fájdalmával maga.
Hol annyi szép remény virágzott,
Hol annyi öröm lakozék,
Csendes a ház, hajh! sirba szállott
A legutolsó sarjadék.
Miként a fa, a mely veszité
A legszebb ágat, hervadoz,
Akként az özvegy, elveszitvén
Egyetlen fiát, sorvadoz.
Mindaz fájdalmat okoz szivének,
A minek örült hajdanán,
Tekintete mély fájdalommal
Csüng ősök hosszu képsorán.
S a tiszta ősz magas elődök,
Büszkén tekintő harczfiak;
Mindannyian ott a keretben
Most vele sirni látszanak.
Utolsó a sorban egy férfi;
A kardon nyugszik balkeze; - -
De az özvegy ugy képzeli, hogy
Vérző szivéhez nyúl vele.
A férj ez, gyermekének atyja,
Ki rég a föld alatt pihen;
Mégis ugy érzi, nintha mostan
Maradott volna özvegyen.
De ime, egy kép fátyolozva,
A falon a férje alatt…
Oh hasztalan! az anya szeme
A fátyolon keresztül hat
„Oh szép fiam! – igy szól zokogva -,
Hagyd el rideg lakóhelyed;
Jöjj szerető keblemre vissza,
Vagy vigy magaddal engemet.
Mért éljek még, mi örömöket
Adhat tört lelkemnek az ég?
És mit vehet, vagy mivel sujthat
Az úr büntető keze még?”
S im szétvonul a lenge fátyol…
S a fő ott szőke fürtivel
Megmozdul; - fény lövell szeméből,
És ajka is életre kel.
„Szelid anyám, ne hivj te vissza! –
- Igy hangzik sóhajszerüen -,
Oly édes ott alant az álom,
Oly édes, mint volt kebleden.
Bár neked itt kell még maradnod;
- Mert Isten ugy akarja azt! –
A viszontlátás szent hitében
Találni fog szived vigaszt.
Mert még nagy itt rendeltetésed,
- A míg éretted eljövök,
Te dús vagy és annyi reménnyel
Tekintnek rád a szenvedők!”
Multak a napok, s az özvegy érzi,
Hogy van, mi osztja bánatát:
Szegénynek gyámolója lenni,
Ez az, mi néki nyugtot ád.
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése