Kaczérkodik a tavasz dús szinekben,
S örömöt gyujt mosolya a szivekben.
Vigan csattog a pacsirta éneke,
S leng a fűszál, mintha tánczot lejtene.
Zöld az erdő, uj élet van a fákon,
Itt szerető gerlepár ül az ágon;
Gyönyörködik, … s mégis oly mélán nevet,
Hogy elbúsulok rajt’ – s könnyem megered.
S terebélyes agg fák hűvös árnyiban –
Epret szednek a leányok boldogan,
S hangzik a dal. „Magasan száll a daru!”
Mért, hogy szivem csak egyedül szomoru!?
Körülöttem zongó élet mindenen,
Öröm mosolyg a legkisebb levelen;
Csak az én szivemben a bú végtelen,
- Nem lel vigaszt sehol a bús szerelem.
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése