Bősz vihar, vedd szárnyaidra,
S vidd magaddal átkimat!
S bérczen tul a hűtelenre
Mindegyiket sujtsd le rendre,
Míg lerogy a kín miatt.
Minden, a mi néki kedves,
Ezután gyötörje őt,
S álmaimban, vádlóképen,
Megjelenjen halvány képem,
Rémitve a hitszegőt!
Oh, mit ér, ha kínhalállal
Múlik is ki élete?
És mi enyhet hozna búmra?
Tört szivem nem éled ujra;
Nincs a multnak kezdete!
Nem, nem, oh ne halljad isten!
A mi szörnyüt monda szám;
Hiszen a kínos jelenben
A m u l t képe tán még szebben
Tűn fel, mint volt hajdanán.
Túl a bérczen lengő szellő,
Vidd magaddal sohajom;
Néki, ki volt e sziv üdve,
Legyen e sohajban küldve
Végszavam – bocsánatom!
Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése