Thury Zoltán: Járjuk a világot

Zsoldjába fogadta

Lelkemet a bánat.

Istenem! de régi, -

Istenem! de kínos

Már ez a szolgálat.

Rossz ember a gazdám,

Soh'se hagy magamra

Pedig milyen édes

Lenne megpihenni

Egy-egy pillanatra.

Kikacag, ha néha

Irgalomra várok,

Vállamon ragadva

Hurcol el és járjuk, -

Járjuk a világot.

Te gonosz! Te zsarnok!

Roskadozva kérdem:

Mikor lesz már vége,

Mikor is telik le

Már a szerződésem?

Forrás: A Hét 1891., II. évf.

Szendrei Júlia: Fiatal leánynak

Ne ohajtsd a nyarat,

Örülj tavaszodnak,

Mert a nyári naptól

Az élet virági

Oly hamar elnyilnak.

Érd be a bimbóval,

Ne vágyd virágzását

Közel hervadása

A kinyilt virágnak,

S fáj látni hullását.

Forrás: A Hét 1890, I. évf.

Peterdi István: Meddig szerelem?

Én nem voltam akkor én.

Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s megmosolygása annak ami van?

- Valami csendet parancsolt és csendet tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.

És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk

És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni

S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy repülünk

S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni

És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé gondolsz -

S hogy mégis reszketve, remegve fognám a percet

S hogy megöregszünk sápadtra vál, távolodik, semmibe vész ami ma a szivembe metszett -

S hogy a jövő szörnyű csapásokat nekünk is tart és hordoz...

Hogy nem mosolyogtam akkor ezeken!

Hogy megtagadva, elfelejtve régi-régi énem: születtem újra! -

Hogy lehetett? És hányszor fog még lehetni?

És meddig kell okulnom, s alázkodnom s vigasztalódnom, míg mondhatom: a tanulásnak vége

És nyugodt és isteni életemet élem...

Meddig?... Meddig?

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Móricz Zsigmond: Édes kicsi bimbóm

I.

Virág, virág, fehér virág,

illatos, szép, sok, sok virág,

édes, bájos, feslő, nyiló,

csöpp fiamra hajló, hulló.

Szép kép, színes, felejthetlen,

holtig örzöm a szivemben.

Pompa, ünnep, suttogó szó,

könny és búgás, halkan hangzó;

gyászos, rémes, gyilkos, őrült

ijjedelmek ülnek körül,

nagy, fekete, lomha árnyak,

mik szivemre kinnal szállnak;

dermedt, hörgő, görcsös jajjok,

bent fúlnak, nem nyerve hangot;

meredt, tompa, hályog szemek,

minden fakó, ónos, remeg;

ájult, meg sem termett eszmék,

mi volt, mi van és mi lesz még!

Élet! Halál! Öröm! Átok!

Ravatalnál állok, állok...

II.

Hogy eltemettünk kis virágom!

Ment szépen, csendesen.

Az életgép ezt is lejárta,

mint rendesen.

S hogy elnézélek kis virágom!

Bölcsen. Józan. Tudom

ez rendes. Ez az élet. így jár

a kész úton.

Szép voltál. Nagy. Én kis virágom.

Piros, pufók, remek.

Szél kelt és rá betegség. Véged.

Apád temet.

És lám. Mi élünk, kis virágom.

Ez így megy mindenütt.

S az is, hogy arcczal vág le földre,

a mint leüt.

III.

Üres, kihalt a ház,

hol gyász tanyáz...

Nincs egy szeglet, sarok,

hol jól vagyok...

Csipkés kocsi ijeszt,

kis szék jegeszt...

Sok szétszórt semmiség,

kaczaj, mesék...

A fáczános váza,

játszóháza...

A nagy virág helyett

rád ő nevet...

A himes szőnyegen

csak megjelen...

Hogy rád kaczag szeme

elhalsz bele...

Zsúfolt, lázas a ház,

hol gyász tanyáz...

Minden szeglet, sarok

belém sajog...

IV.

Megzörül a lomb közt.

Meglendül az ág.

A rémület rajtam

átrohan, át.

Csönd és nyugalom van.

Vidám, a mi él.

Csak szivem, a sajgó

fél, fél, fél.

V.

Édes párom, gyönyörűm,

lásd az ég nem könyörül.

Bimbónk, kettő leszáradt,

rajtunk a bánat.

Párom, mézem, életem,

rés nyiljon a fellegen.

Könnyek árja apadjon,

csókunk fakadjon.

Én valómnak szép párja,

lelked a lelkem várja.

Vihar után hő nap ez:

újra virág lesz.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Hegedűs Gyula: A varázsló kertje

Csáth Géza

Most, amikor Csáth Gézának "A varázsló kertje" című novellás könyvéről akarok néhány szót elmondani, elsősorban és mindenekelőtt szeretném meghatározni azt a hangulatot, amelyből minden meséje, minden érzése, úgyszólván minden egyes kifejezése fakad s amelynek észrevevése és magunkba fogadása nélkül csak szavak pengését hallanók. Minden témája egy és ugyanazon hangulaton keresztül jut kifejezésre, szinte átitatva attól; s minden színe, minden finomsága, a vígságoknak és a szomorúságoknak az az enyhe félig elmondottsága benne rejtőzik, mint palotában, amelynek kincseihez, hogy kincsek legyenek, szükséges a szobáknak fényt és sötétséget egybe szelídítő öble, a titokzatos folyosók útvesztője s a bennük pihenő sajátságos illatú levegő. Ez a bűvös hangulat talán a mesék hangulatához áll legközelebb, de ha a belőle kimosolygó naivságokat végiggondoljuk, rájövünk, hogy csak látszólagos naivságok, amelyek alatt biztos és tiszta öntudat lappang.

Csáth Gézának valamennyi novellája megtörtént. Nem valószínű események, nem megtörténhető dolgok, hanem így, egészen határozottan: - megtörténtek. Gyerekkorunkban vagy kora ifjúságunkban láttunk és hallottunk eseményeket, anélkül, hogy érdekelnének bennünket: nem is érdekelhetnek, mert nem tudjuk és nem értjük az eredetüket, az okukat; élnek körülöttünk emberek, akik sorra, egymásután elkerülnek mellőlünk, a szemünk előtt folynak le nekünk még titokzatos, érthetetlen jelenetek s ezek mind, mint tények, mint át nem gondolt, meg nem értett tények kerülnek bele a fejünkbe. Később, amikor egyre jobban világosodik előttünk az élet, mikor egyre-másra lepnek meg az új, eddig még soha nem érzett érzések: minden új érzésnél régi, idegen események bukkannak elő emlékezetünkből és minden új érzés megtalálja a maga régi történetét. A történet igaz, csupán egy szín kopott le belőle, csupán egy hang némult el benne; az érzésünk igaz és őszinte érzés, csupán a távolság nagy s a szertebágyadó ködben megsejteni véljük azt, amit nem láthatunk tisztán a szemünkkel. Így születnek események, amelyeknek fele a mi lelkünkben történt meg, éppen úgy, éppen olyan izgalmat keltve, mint a másik fele rajtunk kívül.

A Csáth Géza novelláiban én csupa ilyen eseményeket látok. Azok, akiről ír, mind éltek, talán most is élnek mind, mind, de közönséges eseteikről, mint a Csáth Géza emlékeiről, eltűntek a közönséges színek. Ezeket a közönséges színeket esztendők sűrű ködén keresztül ragyogóbbaknak vagy sötétebbeknek, csillogóbbaknak vagy halványabbaknak veszi észre Csáth Géza, azóta támadt érzésein és azóta szerzett tudásán keresztül látja azokat és gondolom, bizton azt hiszi, hogy azok valóban, a maguk tökéletes teljességében is így történtek meg. Az "Eroica" hőse, a kedves báró, aztán a varázsló, Jolán: - elsorolhatnám valamennyi alakját és kedvem lenne végigelemezni őket, hogy támadtak, mit csinálhattak s hogyan burkolta be őket ez a mélyreható hangulat, amely talán a mese hangulatához van legközelebb.

Mi már nem ködön keresztül nézünk, mi már nem keressük az eltűnt színeket és elnémult hangokat: bennünket Csáth Géza vezet abban a sejtelmes palotában és azt látjuk és úgy látjuk, ahogy ő láttatni engedi. Messziről mélységeket látunk s megcsap a mélységek hűvös lehelete, homályba réved a szemünk és csak gondolkozni tudunk a homályosságon, azt megsejteni nem; útvesztőbe tévedünk s csak úgy tudunk kimenekülni belőle, ha nem tépelődünk a titokzatos sötétségbe vesző utakon.

Egy költő csudálatosan tiszta lírája csendül fel s a megpendített finom hangok halkan tovább rezegnek a mi lelkünkben. Csáth Géza a legfinomabb, a legtisztább lírikusok közül való s véletlenség, hogy nem rím sorokból suhan felénk minden szavát körülölelő, megsejtő hangulata. A temperantuma, a gondolkozása, az érzései mind a lírai költőre vallanak, a mélységbe és a magosságba egyformán elnézőre. A könyvéből pedig nem embereket és őket jellemző eseményeket kapunk, nem jellemeket, nem egyéneket vagy típusokat, hanem őt magát, az ő lelkéből eredő vagy legalább is a lelkéhez áthasonlított eseményeket: lírát, rendkívüli hangulatoktól duzzadó, és a lelkünkön finoman végigrezdülő lírát.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány január nap – Január 21.

Ma valaki tréfált velem,

Boros, mámoros éjjelen

Elémállt, mellére csapott:

"Kuruc Ádám deák vagyok."

"Én se voltam zabi gyerek,

De ki kuruc, nem pityereg,

Vérem volnál s hogy imigyen

Asszonyoskodsz, szánom igen.

De az élet nem nagy dolog,

Egyet forog, kettőt forog,

Néha inog, de csak megáll:

Legvigabb pajtás a Halál.

(Páris)

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 20.

Se terv, se kedv, se pénz, se asszony,

Álomporoktól zug a fejem,

Nincs, ami Párizsban marasszon,

Nincs, ami életben marasszon.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 19.

Sebzett száz kézzel fogdos össze

Száz nagy polip, valótlan emlék:

Mintha nagyon sokan lesnének

S kergetnének egy bus estének.

Egek, be zűrös a világ,

Be bús az este, ami jön,

Mintha ezredmagammal lennék

S mintha mégis

Nagyon-nagyon egyedül lennék.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 18.

Páris, Páris, mindjárt itt lesz,

Szépen, szerelmesen, lágyan,

Könnyesen és fiatalon

Valamikor hogy kívántam.

Hogy vigyáztam, hogy akartam,

Megindultan, vággyal telten.

Messze fényét, hires fényét

Önmagamtól irigyeltem.

Páris, Páris, mindjárt itt lesz,

De én mit akarok tőle?

Ni-ni-ni, már idelátszik

Fény-köd-selymes szemfödője.

Fölcsillog az éges éigig

Én Párisom csillogása.

Óh, más Páris, most érkezik

Te régi gyerkőcöd mása.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ady Endre: Néhány januári nap – Január 17.

Unt hegyek, kik maradtok

S elémkacagó völgyek.

Jaj, jaj, jaj,

Nincs, akiktól bucsuzzak

S akiket üdvözöljek.

Lelkemen elhagyott táj

S közelgő: feketén ül.

Jaj, jaj, jaj,

Oktalan minden ország,

Ha az ember megvénül.

Rohanó vonatomból

Néha félve kinézek.

Jaj, jaj, jaj,

Öt év alatt vakult meg

Annyi látás, igézet.

Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.

Ignotus: Irodalmi viszonyaink s a magyar lélek

Isten nevében még egyszer nekifohászkodom ennek az irodalmi kérdésnek, bár megvallom, kényszerítenem kell már elmémet, hogy ide gondoljon. Az egész dolog szemmel láthatóan nem komoly többé. Ahol Bródy Sándort is megteszik hazaárulónak, ott már a humor kezdődik, még pedig a vidám, tudatos, felsőséges, - az, amit a francia fumisterienek nevez. Bródy Sándornak a neve, személye és művészi munkássága drága előttem, minden különösségével és fogyatkozásával, amiből ez a mindenképpen egyéni személyiség és művészet összetevődik. Sok éven át közelről láttam emberi és művészi vergődéseit, - mert semmi sincs ingyen s ki mentül emberebb és művészebb, annál többet vergődik. Van egy-egy munkája, mely éppúgy megjelent az újságban, mint száz más, éppúgy eltűnt a nappal, mint száz más, de éppúgy ki fogják ásni még írója életében, mert éppúgy élmény a hozzáérett olvasó számára, mint összevéve nincsen száz, ami egy emberöltő szorgalmas olvasmányából így megmaradjon az ember lelkében. Nagyszerű birkózások az ő munkái, s mindig ő maradt bennük felül. Mikor a színpaddal ment így birokra: bizony megrecsegett e különös alkotmány minden deszkája és gerendája. A Hófehérke, ha nem is egyenletes munka, de olyan hangulat, fehéren fehérbe, hogy nincs, aki utána csinálja. A Király-idillek ötletességéből vaskovácsolással válik ki a Bethlen Gábor meg a Branderburgi Katalin pompás két párduc alakja. A Dadát meg éppen felveti a gazdagság; első bemutatása után vagy öt évvel, mikor újra adták: akkor láttuk csak meg, mi minden van benne, s hogy hozzá kellett érnünk és fejlődnünk e gazdagsághoz s ez erőhöz. Mindezekhez képest A tanítónő Bródynak se nem legnagyobb, se nem legegyénibb munkája. Persze: megérzik rajt, hogy tőle való; meglátszik az emberein, hogy micsoda kéz gyúrása. Annyira megérzik, annyira meglátszik, hogy a savanyú német kritikába, mely Berlinben e, mint ők írták, guvernánt-darabot fogadta, önkéntelen beleszól a sejtelem, hogy valaki és új valaki az a valaki, akiről ők ki akarják mutatni, hogy nem az a valaki, akivel még ne találkoztak volna. Mindazonáltal: ha nálunk azt irták volna, hogy mily kára vagy elmaradt haszna országunknak, hogy mikor egy ilyen reprezentáblilis emberünk idegenben szóhoz jut, nem teljes képessége szerint, gazdagságának nem legnemesebb s legemlékezetesebb értékeivel állíttatik az idegen elé: ezt a sajnálkozást meg lehetett volna érteni. De azt a félelmet, hogy a német ezentúl lenéz bennünket, mert elhiszi, hogy nálunk a pap meg a szolgabíró, meg a földesúr mind megkíván egy csinos fiatal leányt, aki keze közé kerül - azt nem tudom egyébnek tartani taktikai ötletnél. A falu jegyzője nem sokkal később került német piacra, mint magyarra, s egy magyar mágnás, hazafi és világszerte tisztelt publicista tekintélyével állított sokkal rosszabb dolgokat a magyar vicispánokról és egyéb ispánokról, mint akár a Bródy, akár a másik hazaáruló, a Lengyel Menyhért darabja. Azért nem Kossuth Lajos volt az, akit később a londoni serfőzők elvertek, hanem Haynau generális, akinek adoptált nemzetéről, az osztrákról, számos megfizetett toll írta volt németül, olaszul és angolul, hogy nincs dicsőbb, tökéletesebb és boldogítóbb közösség a világon. Nincs egy orosz ember sem, akit idegenben azért vertek volna meg, amiket Gogoly, Csehov vagy Gorkij és az orosz urakról és cigányokról, aki s egész nemzete, hasznát ne venné a dicsőségnek, amit ez udvariatlan emberek szereztek az orosz névnek. Többet erről igazán csak vezércikkben lehet írni - abban a műfajban, mely nálunk éppoly humoros kezd lenni, mint amely táplálja, a hazai politika. De csókolni való véletlenség, hogy a tanuk közé, akik a Bródy Sándor herosztráteszségét bizonyítsák, be van idézve Kerr Alfréd is. Ez a fényes eszű ember tudniillik, amióta ír, nem ír egyéb ellen, mint a német filisztérium ellen, a chauvinizmus ellen és kivált a parasztság ellen. Városi ember, aki valósággal gyűlöli s minden rossz és elmaradottság ragadvány fészkének tekinti a vidéket s a parasztot, s ha ő ellene indítanának olyan pört, aminőben őt idézik be nálunk tanúnak, őt legalább is négy felé kéne vágni, ha Bródy Sándort kerékbe törnék. S nemcsak őt, de majd minden valamire való német költőt, s a német név felragyogtatására nem maradna egyéb, mint a Lauff úr drámái.

Áprily Lajos: A madarász

Áprily Lajos

Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam,
azt is mind elbocsátanám.

Madárrabok szemét meguntam,
nekem nem kell kalitka-dal.
Jöhet már más leső-helyemre,
cselt jobban értő, fiatal.

Magasra is hiába mennék,
szédülök már a csúcsokon,
s akinek annyi cselt vetettem,
a ritka sast el nem fogom.

Kis, könnyű púp a hátizsákom.
Az este vár. Indulhatok.
Madarak, fenn a kék magasban,
repüljetek, daloljatok.

Már minden tőrömet lehoztam,
ma elhagyom cseles tanyám.
Amit kalitkáimba fogtam,
azt is mind elbocsátanám.