I.
Virág, virág, fehér virág,
illatos, szép, sok, sok virág,
édes, bájos, feslő, nyiló,
csöpp fiamra hajló, hulló.
Szép kép, színes, felejthetlen,
holtig örzöm a szivemben.
Pompa, ünnep, suttogó szó,
könny és búgás, halkan hangzó;
gyászos, rémes, gyilkos, őrült
ijjedelmek ülnek körül,
nagy, fekete, lomha árnyak,
mik szivemre kinnal szállnak;
dermedt, hörgő, görcsös jajjok,
bent fúlnak, nem nyerve hangot;
meredt, tompa, hályog szemek,
minden fakó, ónos, remeg;
ájult, meg sem termett eszmék,
mi volt, mi van és mi lesz még!
Élet! Halál! Öröm! Átok!
Ravatalnál állok, állok...
II.
Hogy eltemettünk kis virágom!
Ment szépen, csendesen.
Az életgép ezt is lejárta,
mint rendesen.
S hogy elnézélek kis virágom!
Bölcsen. Józan. Tudom
ez rendes. Ez az élet. így jár
a kész úton.
Szép voltál. Nagy. Én kis virágom.
Piros, pufók, remek.
Szél kelt és rá betegség. Véged.
Apád temet.
És lám. Mi élünk, kis virágom.
Ez így megy mindenütt.
S az is, hogy arcczal vág le földre,
a mint leüt.
III.
Üres, kihalt a ház,
hol gyász tanyáz...
Nincs egy szeglet, sarok,
hol jól vagyok...
Csipkés kocsi ijeszt,
kis szék jegeszt...
Sok szétszórt semmiség,
kaczaj, mesék...
A fáczános váza,
játszóháza...
A nagy virág helyett
rád ő nevet...
A himes szőnyegen
csak megjelen...
Hogy rád kaczag szeme
elhalsz bele...
Zsúfolt, lázas a ház,
hol gyász tanyáz...
Minden szeglet, sarok
belém sajog...
IV.
Megzörül a lomb közt.
Meglendül az ág.
A rémület rajtam
átrohan, át.
Csönd és nyugalom van.
Vidám, a mi él.
Csak szivem, a sajgó
fél, fél, fél.
V.
Édes párom, gyönyörűm,
lásd az ég nem könyörül.
Bimbónk, kettő leszáradt,
rajtunk a bánat.
Párom, mézem, életem,
rés nyiljon a fellegen.
Könnyek árja apadjon,
csókunk fakadjon.
Én valómnak szép párja,
lelked a lelkem várja.
Vihar után hő nap ez:
újra virág lesz.
Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése