Isten nevében még egyszer nekifohászkodom ennek
az irodalmi kérdésnek, bár megvallom, kényszerítenem kell már elmémet, hogy ide
gondoljon. Az egész dolog szemmel láthatóan nem komoly többé. Ahol Bródy
Sándort is megteszik hazaárulónak, ott már a humor kezdődik, még pedig a vidám,
tudatos, felsőséges, - az, amit a francia fumisterienek nevez. Bródy Sándornak
a neve, személye és művészi munkássága drága előttem, minden különösségével és
fogyatkozásával, amiből ez a mindenképpen egyéni személyiség és művészet
összetevődik. Sok éven át közelről láttam emberi és művészi vergődéseit, - mert
semmi sincs ingyen s ki mentül emberebb és művészebb, annál többet vergődik.
Van egy-egy munkája, mely éppúgy megjelent az újságban, mint száz más, éppúgy
eltűnt a nappal, mint száz más, de éppúgy ki fogják ásni még írója életében,
mert éppúgy élmény a hozzáérett olvasó számára, mint összevéve nincsen száz,
ami egy emberöltő szorgalmas olvasmányából így megmaradjon az ember lelkében.
Nagyszerű birkózások az ő munkái, s mindig ő maradt bennük felül. Mikor a
színpaddal ment így birokra: bizony megrecsegett e különös alkotmány minden
deszkája és gerendája. A Hófehérke, ha nem is egyenletes munka, de olyan
hangulat, fehéren fehérbe, hogy nincs, aki utána csinálja. A Király-idillek
ötletességéből vaskovácsolással válik ki a Bethlen Gábor meg a Branderburgi
Katalin pompás két párduc alakja. A Dadát meg éppen felveti a gazdagság; első
bemutatása után vagy öt évvel, mikor újra adták: akkor láttuk csak meg, mi
minden van benne, s hogy hozzá kellett érnünk és fejlődnünk e gazdagsághoz s ez
erőhöz. Mindezekhez képest A tanítónő Bródynak se nem legnagyobb, se nem legegyénibb
munkája. Persze: megérzik rajt, hogy tőle való; meglátszik az emberein, hogy
micsoda kéz gyúrása. Annyira megérzik, annyira meglátszik, hogy a savanyú német
kritikába, mely Berlinben e, mint ők írták, guvernánt-darabot fogadta,
önkéntelen beleszól a sejtelem, hogy valaki és új valaki az a valaki, akiről ők
ki akarják mutatni, hogy nem az a valaki, akivel még ne találkoztak volna.
Mindazonáltal: ha nálunk azt irták volna, hogy mily kára vagy elmaradt haszna
országunknak, hogy mikor egy ilyen reprezentáblilis emberünk idegenben szóhoz
jut, nem teljes képessége szerint, gazdagságának nem legnemesebb s
legemlékezetesebb értékeivel állíttatik az idegen elé: ezt a sajnálkozást meg
lehetett volna érteni. De azt a félelmet, hogy a német ezentúl lenéz bennünket,
mert elhiszi, hogy nálunk a pap meg a szolgabíró, meg a földesúr mind megkíván
egy csinos fiatal leányt, aki keze közé kerül - azt nem tudom egyébnek tartani
taktikai ötletnél. A falu jegyzője nem sokkal később került német piacra, mint
magyarra, s egy magyar mágnás, hazafi és világszerte tisztelt publicista
tekintélyével állított sokkal rosszabb dolgokat a magyar vicispánokról és egyéb
ispánokról, mint akár a Bródy, akár a másik hazaáruló, a Lengyel Menyhért
darabja. Azért nem Kossuth Lajos volt az, akit később a londoni serfőzők
elvertek, hanem Haynau generális, akinek adoptált nemzetéről, az osztrákról,
számos megfizetett toll írta volt németül, olaszul és angolul, hogy nincs
dicsőbb, tökéletesebb és boldogítóbb közösség a világon. Nincs egy orosz ember
sem, akit idegenben azért vertek volna meg, amiket Gogoly, Csehov vagy Gorkij
és az orosz urakról és cigányokról, aki s egész nemzete, hasznát ne venné a
dicsőségnek, amit ez udvariatlan emberek szereztek az orosz névnek. Többet
erről igazán csak vezércikkben lehet írni - abban a műfajban, mely nálunk
éppoly humoros kezd lenni, mint amely táplálja, a hazai politika. De csókolni
való véletlenség, hogy a tanuk közé, akik a Bródy Sándor herosztráteszségét
bizonyítsák, be van idézve Kerr Alfréd is. Ez a fényes eszű ember tudniillik,
amióta ír, nem ír egyéb ellen, mint a német filisztérium ellen, a chauvinizmus
ellen és kivált a parasztság ellen. Városi ember, aki valósággal gyűlöli s
minden rossz és elmaradottság ragadvány fészkének tekinti a vidéket s a parasztot,
s ha ő ellene indítanának olyan pört, aminőben őt idézik be nálunk tanúnak, őt
legalább is négy felé kéne vágni, ha Bródy Sándort kerékbe törnék. S nemcsak
őt, de majd minden valamire való német költőt, s a német név felragyogtatására
nem maradna egyéb, mint a Lauff úr drámái.
De hagyjuk ezt - meglett emberek közt ez nem
lehet téma, s csak a meglett emberek játéka, a politika, húzódhatik fel erre a
pozícióra, miután mindenünnen egyebünnen okosan visszavonult. Mondom: világos,
hogy ez a támadás már végső visszavonulás, - amint hogy mentül okosabb emberek
sodródnak bele ebbe a mulatságos vitába, a visszavonulásnak annál hamarább el
kellett következnie. Most már a kimagyarázások következnek, s ezek oly
meghatóak, hogy az ember elejti a dorongot és könny áll a szemébe. Teszem:
Szabolcska Mihály versbe foglalja végszavát, s abban állapodik meg, hogy
modern, nem modern: mindegy - jó verset kell írni, aztán megvan. Hát persze,
hogy persze - Szabolcska irt is annak idején két jó verset is, - az egyik Párizsról
szólt, arról a bátortalanságról s hazafájásról, ami a magyart e káprázatos
városban elfogja. Emlékszem, meg is írtam annak idején, mennyire fájt nekem a
magyarság nevében, ez a lemondó érzés; mennyire a Széchenyi magyarságát
szegeztem vele szembe, aki mindenütt ott akart lenni, nem mindenről lemondani,
- de vajon volt-e valaki, aki ne örült volna e szép verseknek? Aki azt mondta
volna, hogy így nem szabad írni, hogy ilyet nem szabad írni? Miért ne szabadna
másnak mást írni, ha másképp érez és meg tudja írni, amit érez? Akinek nem
tetszik, az írjon másról és másféle verset - ha tud. "Minden ellentét és
minden abból eredő küzdelem csak jóra vezethet, ha azok, kik mélyen meg vannak
győződve irányuk és ideáljaik tiszta, igaz és nemes voltáról, e meggyőződésükből
és hitükből a versenyben és küzdelemben még sokszor erőt merítenek oly
alkotásokra, melyek ellenállhatatlanul ragadják magukkal nemzetünk értelmiségét
s melyeknek méltánylásában legjobbjaink adnak buzdító példát a
sokaságnak..."
Ezt a komoly felhívást Berzeviczy Albert
kisfaludista alelnöki megnyitójából idézem, s adja isten, hogy ez az előkelő
helyről elhangzó biztatás végre kiváltsa a remekműveket azokból, akiket szent
ideáljaik eddig nem tudtak nemzetelragadó alkotásokra hevíteni. Bizonyos, hogy senki
ennek útjába nem állna, s nem a dekadensek tehetnek róla, hogy az utolsó
irodalmi esemény, mely a Kisfaludy Társaság révén ment végbe, 1879-ben vagy
80-ban volt, mikor Szász Károly a Toldi Szerelme drámai énekeit felolvasta.
Igaz, a Kisfaludi-Társaság sem tehet róla. Valóban, sohasem "nehezedett
félelmesen a bátor fiatal törekvésekre", már csak azért sem, mert ha
akarta volna, sem tehette volna. A bátor fiatal törekvéseket viszi az ő erejük
és igazságuk, s még nem volt eset, hogy mikor célhoz értek, ott ne találták
volna csokorral és fehér ruhában a konzervatív társaságokat és szövetségeket,
hogy az új megérkezettel együtt ők is újra megérkezzenek. Ez csak olyan
jelenség, mint aminő az volna, hogy például Berzeviczy Albertnek tüstént
alakulna pártja, mihelyt a király leküldené miniszterelnöknek, - míg, mivel
őfelsége ezt vonakodik megtenni, őexelenciájának be kell érnie a
legsoványabbal, amit a közéletünk adhat, tudniillik tudománnyal, művészettel és
irodalommal. Mondom: ugyanaz a jelenség volna, csak még ártatlanabb, mert
irodalmi társaságok a mai fejlettebb világban éppúgy nem szoroznak és osztanak
többé, mint ahogy ma már, az újságok idejében, nem igen ír az ember levelet és
naplót. Azért senki nem állítja, hogy Kazinczy Ferenc levelezése ne lett volna fontos
mozgatója irodalmi fejlődésünknek, s hogy a Kisfaludy Társaságnak ne lett volna
jelentősége hatvan, sőt még ötven év előtt is. Ma már nincs rá szükség, -
legfeljebb hasznossá teheti magát, mint ahogy tette is például a Népköltési
Gyűjtemény vagy a Sebestyén Gyula kitűnő folklorista munkái kiadásával. Ha
ezzel nem elégszik meg s az irodalmi viszonyokba és irányokba akar mindenáron
beleavatkozni, az annyira mindegy az irodalomra nézve, hogy kár volna
megzavarni e mulatságában. Különösen míg vannak fiatalok, akik írnak,
dolgoznak, törődnek az irodalmi érdekekkel, s visszaverik berkeitől - mint
ahogy most is visszaverték, s nem először húsz év óta - a politika tolakodását.
Nem kell ilyen számba venni Beöthy Zsolt abbeli
visszanéző aggodalmát, hogy mi lett volna Petőfiből, ha a magyarságát kiszedték
volna belőle? Ezért igazán nem kell töprengeni; az lett volna belőle, ami
Abailardból lett egy ilyen szervezetbe vágó nagyobb műtét után. Az egyéniségből
nem lehet kioperálni semmi organikusat, hogy az egészet tönkre ne tegyék, - de
épp ezért, hogy úgy mondjam, beleoperálni sem lehet semmit. Ha csakugyan
hiányoznék embereinkből a magyar lélek, akkor éppoly hiába határolnák el, hogy
ők ezentúl jó magyarok lesznek, mint ahogy - de nem folytatom ezt az ízetlenséget,
s bocsánatot kérek, hogy belekeveredtem; nem ez az első ízetlenség ebben a
vitában, s ezeket sem azok köveik el, akik: nem támadtak, hanem csak nem
hagyták, nem hagyhatták magukat, mert árulói lettek volna az irodalom s a
művészet jogának, tisztaságának és hivatásának, ha a maguk kényelme vagy
érvényesülése, vagy egyszerűen a békesség kedvéért illetékesnek ismerték volna
el maguk, munkájuk, meggyőződésük felett a dirigáló bírálatot. A magyar lelket
ne féltsék azoktól, akik dolgoznak, küzdenek, vívódnak és elégedetlenkednek. A
magyar lélek azért lélek, hogy éljen és megújuljon és ne tűrjön bilincseket.
Jaj volna a magyar léleknek, ha nem tudna helyet találni minden igényben, mit a
ma támaszt a tegnappal szemben; jaj volna a magyar nemzetnek, ha csakugyan idegenség
gyanánt érezné testében, amit maga szítt magába és maga termelt magának. Vagy
van nemzeti lélek, vagy nincs - de ha van, akkor olyan, mint a levegő, amely
mindenütt ott van, mindenben benne van és semmiféle külön érdek nem foglalhatja
le külön birtokául, hogy mint a királyok a földet, jutalom gyanánt osztogassa
kellemetes szolgálatokért. Akinek szolga-művészet kell, az ne kereskedjék a
költőknél; az mondja ki egyszerűen, hogy csak egy művészet: a cigányé. Mert ez
az egyetlen művész, aki azt húzza, amit parancsolnak neki.
Forrás: Nyugat 1909. 4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése