Nem akart meggyulladni a tűz, fújt alá felduzzasztott arccal a törékeny asszony. Hideg volt a kémény -, s talán a kéményseprő sem kotorta már, hiszen jól láthatta, hogy ritka vendég a fahasáb ebben a tűzhelyben. Az a kis kávé, leves, meg tejbegríz elkészült a gyorsforralón is.
Elszoruló szívvel hajolt meg újra anyóka és gondosan felépítette még egyszer a máglyát. A papiros már régen kiégett, a gyújtók is megszenesedtek itt-ott. De a hasábfák gőgösen ellenállottak a láng meleg simogatásának. Jaj, Istenem, hátha tégla esett a kéménybe és végképpen elzárta a nyílását.
Töprengve állt a megigazított rakás előtt. Már nincs idő kéményseprőért küldeni... Ha volna, sem tudna kit odaszalasztani... És egy óra múlva hazajön Lajos, a várva várt fiú!... Milyen szerencse, hogy megterített -, ez a gond most már el van vetve. De még át kell öltöznie!... Istenem, Istenem, miért is akart mindenáron rántott csirkét sütni?! Mást megcsinálhatott volna előre is. De hát Lajoska ezt szereti legjobban. És most ez a legdrágább.
Bizony, drága... Parányi nyugdíjának tíz napra eső összegét vitte el a kélt csirke, a sajt, gyümölcs és az a szép dobostora, amelyről azt mondja mag, hogy itthon készült. Adni kell a lakók szobalányának is, aki átjön majd estére. Szerencse, hogy nincs vendég Róthéknál, különben nem tudtak volna segíteni rajta. Így semmiképpen sem tudhatja meg a fia, hogy már évek óta nem tart cselédet...
Évek óta... A nagy személyzet előbb leolvadt szakácsnéra és szobalányra, azután mindenesre -, harmadik éve már az sincs. Lassanként elfogyott az is, amit eladogathatott. S ami a legnagyobb baja, elfogyott szemének biztos látása is. Már nem pótolgathatja kézimunkával a nyugdíjat, amelynek éppen tízszeresét vallotta levélben a fiának. Csak durvább horgolás, nagylyukú necc kerül ki vékony ujjai alól. Alig kap érte valamit, ha megvesz valaki. De ritkán akad vevő... Most is ott gyűlik halomra -, még a pamut árát sem kereste ki.
Anyókára újra ráült a gond és meggörnyesztette finom vállait. Az óramutató könyörtelenül futott előre. Negyedik napja figyeli felkeltében, lefektében -, olyan lassan mászott, mintha csigabigák vállalták volna magukra a nyomtatását. De ma délután már úgy rohant!... Csak ötven perc van vonatérkezésig! És Erzsi csak fél óra múlva jöhet át!
Vajon mit csinálna a tűzzel Erzsi?
Tűnődve állt és egyszer csak felderült gondránccal barázdált homloka. Orrában kellemetlen szagot érzett -, visszajáró emlék volt ez még a nagy cselédség idejéből. De most megváltó megoldásnak érezte. Kinyitotta a faliszekrényt. Orvosságos üvegek és dobozok között keresgélni kezdett valamit. Meg is találta. Sárgaréz tartójában petróleum lötyögött a gépolajozóban. Vastagon ülepedett meg a csavarnál az olaj és befogta a vékony nyílást is. Alig tudta megmozdítani a gólyaorrú csövet. De végre ez is sikerült és anyóka boldogan tette azt, amit szelíd szóval annyiszor tiltott a cselédségnek: végiglocsolta petróleummal a konok fadarabokat...
Örömmel falt bele a láng a gyúlékony anyagba. Pillanat alatt végigfutott az egész máglyán. Itt is, ott is kinyelveltek az írisz szirmaihoz hasonlatos fények, míg egyszerre rőt tűzben állt a gondosan felépített halom. Anyóka arcára is rózsákat színezett az öröm és gondolatban megkövette minden megkorholt cselédjét. A kezén ugyan nagyon is érzett a kellemetlen szag -, de míg a zsír forrósodik, van ideje hamuval lesúrolni róla... Milyen szerencse, hogy előre panírozta a felvágott csirkét?
Már ott is sisteregtek az első darabok a tepsiben. Pirultak, mint újévi malac a vékony viaszréteg alatt. Anyóka is egészen megnyugodott. Most már majd csak jön Erzsi -, rábízhatja a sütést. Mert Lajoska, bizonyosan megőrizte a gyermekkori szokását, amit apjától tanult. Ha megérezték rajta a konyhaszagot, egyszerre kezdett sopánkodni apa és fia:
- Anyóka, most meg azonnal a hajad!... A te gyönyörű hajad csak illatos lehet!
Erre gondolva elpirult, mintha rég eltűnt idő tündérei csókolták volna arcon.. Istenem, mennyire szerették és milyen esztéta volt mind a kettő. Talán azért is ilyen keserves most ez a nagy megalkuvás. Ura széltől is óvta, szépen öltöztette. Nem tűrte, hogy házimunkával töltse az időt. Mindig stílusos ruháiban, virágokkal telt kertjében sétálva, kisfiával játszogatva, tanulgatva, zongoránál ülve vagy jó könyveket olvasva várta haza az urát. S akkor kezdődött a nap legszebb része: a régi bútorok csendes birodalmában csendes beszélgetések folytak, amelyeknek nem szabott határt különböző műveltség. Harmonikus életüket csak a halál zavarta meg. De az azután végképpen megzavarta... Lajos akkoriban már magántanár volt. Kezdő ember, aki egy nagy kórház gondjai közül szakadt ki pár napra, hogy eltemesse az apját és megígérje anyjának:
- Drága anyókám, ha kényelmes lakásom lesz, érted jövök és elviszlek...
Erről az ígéretről sohasem beszéltek többé. Anyóka sokáig dédelgette ugyan szívében, mint világosság felé vezető talizmánt a rászakadt nagy sötétségben. De leveleiben nem említette, pedig tudta, hogy már megérkezett fia életébe az egyetemi tanársággal együtt a kényelmes lakás, a jómód és mindaz, ami ezzel együtt jár.
Most, hogy végre látogatására jött, már nem vette elő ezt az ígéretet.
Lassanként leszámolt azzal, hogy a gyermekek elfelejtik a szülőknek adott szavakat s mennek előre a maguk útján. De ő nem felejtette el, hogy fia iszonyodik a konyhaszagtól. Gondosan átfésülgette dús hófehér haját. Metszett üveg fenekén pár csepp levendulaillat várta a szabadulást -, ezt is ráhintette. Aztán a nagy szekrényhez lépett és kivette belőle a bársonyruhát.
Megkönnyebbülve nézegette át. Sehol nem kopott, meg sem tükrösödött. Még csak a divatból sem ment ki. Férje szerette filigrán alakján a Marie Antoinette stílusú ruhákat -, ez a derékhoz szabott, bő ráncú szoknyás ruha bátran kerülhetett volna ki ma is egy előkelő szalonból. A valódi csipkekendő meg éppen előkelővé tette. A múlt héten is könyörgött ezért a kendőért a házukat bérlő gazdag Róthné. De anyóka nem adta. Ezt nem adta -, bár sokszor leste már aggódva a kövér asszony arcát, mikor ékszereit, finom porcelánját, értékes szőnyegeit eladogatta neki... Mintha érezte volna, hogy erre a ruhára még szüksége lesz... És lám, akkor már bizonyosan készült haza Lajos!
Jóleső örömmel bújt be a szép ruhába. Leányos alakját nem nyomta szét az idő. Hófehér hajával, izgalomtól színes arcával olyan volt, mint egy valószínűtlenül légies régi kép.
Átfutott a másik szobába. Nem, nem látszik a vitrin helye a falon. Mintha mindig is ez a nagy karosszék állott volna ott. S ez a jó Róthné kölcsön adott egy szőnyeget is -, talán nem veszi észre Lajos a pusztulást. Milyen jó, hogy megőrizte ezt a remekbe készült kétszemélyes ezüstöt, amit egyetlen látogatása alkalmával dédanyja hozott a fiatal házasoknak „csak kettőtök használatára”. A porcelán- és üvegkészlet is kifogástalan. Nem látszik, hogy régen eltöredezett szervizek utolsó maradványai. Szerencse, hogy csak két személyre kellett terítenie -, háromnál már kiderülne, hogy a nagy meisseni készlet sincs már meg.
Most ijedt meg ettől a gondolattól. Istenem, hátha Lajos azért jött, hogy elvigyen egyet-mást az otthon dús értékeiből? Hátha szüksége lenne a régi holmikra? Anyókának a szíve dobolt ijedtében, mint a megriasztott madáré. Éveken át nem gondolt arra, hogy a saját kelengyéjéből éveken át eladogatott holmiról esetleg számolnia kell. Csak az az egyetlen ösztön vezette, hogy fiának terhére ne legyen... Márpedig, ha megtudta volna, hogy a határon innen hányadrész a táblabíró özvegyének nyugdíja, bizonyosan segíteni akart volna.
Most tudta meg, hogy a két első év szívszaggató várakozása után valójában már nem is igen várta haza fiát. Mindig tudta, hogy az övé ez a távoli kincs, olyanformán, mint ahogyan magunkénak hisszük a csillagokat. Rövid levelek meleg szavai igazolták ezt az érzést, mint rezgő fények a távoli világokat -, de éppen olyan elérhetetlennek tartotta már, mint azokat. És most hazajön... Már itt is van!
Kocsi állt meg a kapu előtt. Anyóka végiggondolta: mit hazudjon, miért nem ment elébe az állomásra? Nem mondhatja meg, hogy nem volt megfelelő télikabátja...
Ezzel a szorongással támolygott az előszobáig. De ott kérdezés nélkül karjába ölelte a fia. Érett arcából apja sötét szeme nézett rá a hazaérkezés jól ismert örömével. De a kicsi fia suttogása simogatta gyöngéd szavak öléből:
- Anyókám... Drága kis anyókám... Csakhogy újra láthatlak!
Határtalan boldogság futott át anyókán. Hát ennyire szereti még most is ez a nagy fiú? Hiszen lélekben ez még most is a régi gyerek, akinek este az ágya mellé kell ülnie, hogy meseszóval felejtse a napot... Hiszen ez a fiú el sem ment tőle... Lélekben mindig vele volt! És most talán...
Nem merte végiggondolni azt, amit remélt. Csak nézte a fiát. Tett-vett és örült, hogy a vacsoraidő ennyire összeesett az érkezésével -, így volt mivel levezetnie a kikívánkozó kérdések zűrzavarát. S a fia annyira otthonosan mozgott, mint mikor még itthon élt. Jóleső étvággyal fogyasztotta a rántott csirkét, kétszer vett a dobostortából is és vacsora után szivart vett elő. Míg a végét levágta, nem szólt. Csak akkor fordult anyjához, mikor már a szipkába betette:
- Így ni... A feketét már nappaliban isszuk meg, ugye anyókám?
Végigvonaglott szívén a rajtakapottság... Istenem, erre nem is gondolt! Úgy megszokta a maga két szobáját, hogy erre az eshetőségre nem készült fel. Kétszer is megakadt torkán a szó, mielőtt hanggá változott:
- A... Csak... Izé, csak két szobám van, Lajoskám... Kiadtam a többit.
A fiú arca elborult. Homlokán megjelent az a V-alakú ránc, amit jól ismert anyóka.
- Ugyan... Miért adtad ki, anyóka?
- Izé... Féltem egyedül ebben a nagy lakásban... Igen, féltem.
- Hiszen itt volt a személyzet...
Anyóka hallgatott. A feketekávét öntötte nagy gonddal csészékbe.
- Vagy adtál volna ki egy szobát -, arra hamarabb került volna lakó.
- Nem került, Lajos. Róthék meg kivették az egészet... Ezt is mindig kérik s nekem elég volna egy is -, igazán elég volna... De mindig gondoltam: hátha hazajössz?
- Haza? Ez így már nem az én otthonom.
- Nem... Nem az otthonod?
A rémült anyaarc észre térítette a férfit. Szívesen visszavonta volna a kiszaladt szót, de nem lehetett. Hogy zavarát leplezze, lehajolt a csészét elébe tevő kis kézre. Puha csókokkal becézgette:
- Nem úgy értettem, gyönyörűm... Nem úgy értettem.
De a könnyek már ott ültek a kék szemekben. Haragudott miattuk magára anyóka, de a várakozás izgalmai úgy megviselték, hogy nem volt ura az idegeinek. S a fiú bűnbánó érzéseibe önvád is vegyült már. Soha nem kérdezte komolyan: hogyan él az anyja. Elfogadta a mindig vidám levelek értesítését, hogy minden a régi mederben folyik tovább. Pedig ki tudja, hogyan kínlódta végig csak özvegysége első éveit is!
Most egyszerre megrohanta a rossz sejtése, ami nem talált el hozzá az évek menetével. A levendula illata, a csipkekendőre hajolt fehérhajú fej elébe hozta egész gyermekkorát. Akkor ez a dús haj még fekete volt és anyóka királynője volt ennek a kornak. Láthatatlan korona csillogott a fején: apja rajongó szeretetének koronája. Őt nem is lehetett másképpen elképzelni, mint szép lakásban, megfelelő személyzettel, kifogástalan környezetben... S most két szobában nyomorog... Most jut eszébe, hogy társadalmi életéről soha nem is írt...
Eszébe jutott az apja halálakor tett ígéret, amit nem felejtett el egészen soha. De éppen az tartotta vissza, hogy nem tudta biztosítani anyjának a megszokott keretet... Eleinte két szobában rendezkedett be. Hogyan is mozdíthatta volna ki anyókát úri életéből? Homályosan gyanakodott ugyan, hogy itt jóval kisebb a nyugdíj, mint Magyarországon -, de anyóka mindig megnyugtatta, ha ezt megkérdezte. Most világosan tudta, hogy a takarékbetét is elértéktelenedett... Pedig milyen elbékélten gondolt reá és igazán csak a mindennapi jövő apró akadályok tolták el idáig a hazajövését... Most meg már...
Hallgatva kavargatta a kávéját. Nem mert anyókára nézni. Fürkészve nézegetett körül és mást kérdezett, mint amit hitt:
- A ház akkor hát sokat jövedelmez, ugye anyókám?
Mintha igazolnia kellene magát, a tervbe vett hazugság helyett, hirtelen az igazságot felelte a szegény kicsi asszony:
- Mind elmegy adóba... Hidd el, Lajoskám, még ki sem telik belőle!
Aggódó arca megnyúlt, mint a gonosz csínyért kérdőre vont gyermeké. De a fiú nem látta ezt, mert Erzsi vonta magára a figyelmét. A megnyugtatóan rendes szobalány, akit éppen ezért eddig észre sem vett, most megállt az ajtóban:
- Átjöjjek reggel is, nagyságos asszonyom?
Anyóka kezében megremegett a feketekávés csésze. Végigömlött a kávé a fekete bársonyon... Ó, ez az ügyetlen leány!
Alig bírta kinyögni:
- Igen... Kérem... Ha jöhet...
Lajos most csodálkozva figyelt fel:
- Hát nem alszik itt?
- Nem... azaz... Most hazakérezett... Igen, hazaengedtem, hiszen te itt vagy... Nem félek egyedül...
Gyorsan tette hozzá, mintha későbbi kérdésekre is felelne már:
- Amúgy sem félhetek, hiszen itt laknak Róthék... Ha átkopognék, meghallanák... Nem vagyok én egyedül soha.
A fiú ajkát keserű mosolygás rángatta:
- Értem én már. Mindig egyedül vagy, anyókám.
Újra lehajolt, hogy megcsókolja anyja ölében remegő kezét. Így vette észre a bársonyon megülő kávécseppeket.
- Anyókám, leöntötted magad... Várj kedves, kiveszek valamit, hogy átöltözhess.
Átlépett a hálószobába. Felcsavarta a villanyt. A jól ismert garderobe-hoz lépett, amely a fél falat elfedve őrizgette az anyóka levendula illatú szép ruháit. Az utána sikoltott könyörgő hívásra nem hallgatva, kitárta az ajtót. És megdöbbenve esett le a keze.
A hatalmas szekrényben alig volt valami. Hogy reszkető kezével beletapogatott, hamarosan fel is mérte, mit tartalmaz: jól ismert, divatjamúlt ruhákat, egy kopott bundát, egészen olcsó kis karton nyári ruhát és egy zsírszagú barchetpongyolát...
szeme tágra nyílott. Egyszerre látóvá változott. Tudta, hogy nincs helyén a vitrin. Érezte, hogy hiányzanak a szőnyegek. Az ebédlőszekrénybe nem is mert volna benézni, nehogy látnia kelljen a tátongó ürességet. Világosan értette most már: mit jelent az, mikor a bútorostól együtt kiadott szobák ellenére is sok minden hiányzik a megmaradott lakásrészből!
Távolból a maga hangját hallotta, mintha egy még ki nem talált készülék felfogta volna az űrben kerengő, rég elhangzott ígéretet:
- Drága anyókám, ha kényelmes lakásom lesz, érted jövök és elviszlek.
Most már van kényelmes lakása. Berendezve várja az asszonyi szív napsütését. S ő már meg is ígérte valakinek, hogy elviszi oda. De az nem anyóka volt... Csakhogy ő nemrég mást csalogatott vele: - Most már be van rendezve a lakásom... Erre sem kell várnunk.
A hűvös barna lány végre megígérte, hogy hozzámegy. Akkor úgy ujjongott a szíve ettől a gondolattól, hogy nem jutott tudatáig, amit az ígéretéhez toldott:
- Majd átformálom én azt a lakást az én ízlésem szerint... Szerencse, hogy nincs Pesten az anyja... Én nem bírnék együtt élni még a magam anyjával sem.
Annál inkább hallotta most ezt... Egy pillanatig úgy érezte, hogy ebbe belekapaszkodnia, menekülnie kellene attól, akit hosszú idő alatt tudott csak menyasszonyává tennie. Mit várhat ilyen leánytól, akit talán csak az otthona megunása kényszerít bele a házasságba?... Itt van anyóka... Az ő kifogyhatatlan gyöngédsége elfelejteti a váltás okozta szomorúságot... És talán valamikor... Talán egyszer majd akad valaki, aki hálásan fogadja, ha őt is megsimogatja ez az áldott anyakéz...
Anyóka kint várt, megérezte, hogy fiának mindent elmondott a megürült szekrény... Vívódások borzongtak át rajta: Vajon haragszik-e Lajos? Talán nem, hiszen heves természete már elárulta volna ezt. De akkor meg... Istenem -, akkor meg!
Keskeny keze elbújt a csipkegallér alá, hogy hideg érintésével csillapítsa a torkában lüktető izgalmat. Anyai megérzése előre száguldott. Lajoska önvádat érez... Szegény, szegény Lajoska, hiszen nem oka semminek. Oka csak ez a rohanó élet, amely gátat épít a szerető szívek közé... És oka az ő hallgatása, a büszkesége, amely főképpen a fia előtt nem tudta kimondani azt az egy kis szót: Segíts rajtam!
Hogy a másik szobából felzokogásra emlékeztető hangot hallott, esztelen reménykedés tört reá... Istenem, hátha.. Hátha nem engedi többé egyedül élni a fia. Hátha megszabadítja innen, ahol még elárvultabb egy szegény, özvegy asszony, mint bárhol másutt a világon... Hátha beváltja az ígéretét: Hiszen mindig szótartó volt gyermekkorában is... Persze, hogy így lesz. Érte jött, viszi magával és megszűnnek a rettegésben eltöltött éjszakák és a holnap komor gondjai...
Lajos éppen most jutott el odáig, hogy kimenjen anyjához és kimondja a megváltó szót. Erősen akarta, hogy folytatódjék az, ami gyermekkorában félben maradt, mintha nem is töltötte volna ki az elmúlt éveket a férfivá érésén kívül a most teljesedésig érő, reménytelen szerelem.
Indult, hogy behúzza maga előtt az eltervezett jövő ajtaját. S akkor mintha megragadta volna valaki a láthatatlan kilincset. Keskeny fehér kéz két erélyes rántással még szélesebbre tárta előtte az ajtót. Ott állt előtte a büszke leány, hűvösen, de mindent ígérő titokzatos mosollyal. A két fehér kéz előre lendült. Felkúszott a vállán és hirtelen, váratlan szorítással összekulcsolódott a nyakán. Ott érezte száján újra azt a vad csókot, ami annyira meglepte, sőt meg is ijesztette. És hallotta a váratlan ígéretet:
- Azt hiszem, nagyon foglak szeretni...
Anyóka még mindig várt. Összeroskadva ült karosszékében. És Lajos felhördülve rohant ki hozzá. Kétféle érzés között tépelődött a szíve. De a réginél, a kezdettől fogva valónál erősebb volt az új.
Ölbe kapta a törékeny asszonyt. Ringatta, babusgatta, mint vele tette kicsiny korában az anyja. Fejét ráhajtotta a hűséges anyaszívre. Hallotta reménykedő dobogását. És mégis azt mondta, amit távolba néző szeme a csókot ígérő piros szájról ellesett:
- Anyókám... Kicsi anyókám... Itt hagyott téged gondban-bajban a te rossz fiad... De ne félj! Ezután minden másképp lesz!
A reménykedő mosolygás olyanná szépítette a hervatag arcot, mint ifjú anyasága idején volt... Lajosnak most fokozottabban kellett figyelnie a nagyvárosból idáig hangzó asszonyígérete, hogy ne kelljen néznie ezt az arcot. Mégis érezte, hogy halála órájáig látni fogja. Nemcsak így, de úgy is, amilyen most lesz... Most... Mindjárt... Az ő szavai utolsó ítéletében.
Mégis kimondta:
- Minden másképpen lesz, anyókám... Majd küldök neked, anyókám pénzt ezután. Sok, sok pénzt... Hogy folytathasd tovább a régi, szép életedet.
Anyóka szíve megtorpant. Egy pillanatig úgy érződött, hogy nem is bír újra megmozdulni. De az anyai szeretet elszántsága csak megindította... Anyóka a fia vállára rejtett arccal engedelmesen ismételgette, mintha a világon semmi más nem hiányoznék neki, csak a pénz.
- Igen, kisfiam... Folytatom... tovább... a régi... a szép életemet...
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. január 1.)
