Mészöly Miklós (1921-2001): Anakamphos

Itt fogok lakni.

A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat. Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?

Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.

Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.

Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón. Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre:

„Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”

A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.

A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.

Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget.

Ismét elmúlik egy fél óra.

A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágranyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.

A kidőlt kapun én is odalátok.

Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt; és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.

Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.

Én meg választhatok a hal és a majom között.

A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről  aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.

Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.

A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.

A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.

Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.

Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.

A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.

Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.

Utána benyitok a szobámba.

A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.

Levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.

A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét.

Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.

„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 21-23. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)

Károlyi Csaba: Mészöly Miklós (1921-2001)

Szekszárdon született, apai ágon a 18. században a Délvidékről kolera elől Tolnába menekült Molnár nevű család leszármazottja. Apai dédapja és nagyapja protestáns lelkész volt. Apai nagyanyjától, a középbirtokos családból való Mészöly Herminától veszi fel a háború után a Molnár helyett a Mészöly nevet (1943-ban, a pécsi Sorsunk című folyóiratban megjelent első novelláját még Molnár Miklós néven publikálta). Apja ármentesítő vízmérnök, anyja az irodalom iránt fogékony, annak idején „megyeszép fiatalasszony” volt.

Szekszárdon az Irgalmas Nővérekhez jár iskolába, zongorázni Bartók első felesége tanítja. Alapvető gyerekkori élménye a gemenci erdő. 1939-től a budapesti egyetemen jogot kezd hallgatni, 1942-ben végez, majd Szekszárdon ügyvédbojtár, de csak rövid ideig. 1943-44-ben frontkatona, majd katonaszökevényként kóborol Németországban, 1945-ben hazajön, büntetőszázadba kerül, hadifogolyként viszik Szerbiába, ismét megszökik. Hazatérve terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947-48-ban Szekszárdon laptulajdonos, a Tolna megyei Kisújság felelős szerkesztője, a lapot az akkori Kisgazdapárt megyei szervezete adja ki. Letartóztatás fenyegeti, ezért gyorsan felszámolja a lapot, és titokban Budapestre utazik. 1951-52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-ben Kossuth-díjak, 1992-ben Soros-életműdíjat kapott.

Első kötetei, a Vadvizek (1948) és a Sötét jelek (1957) komor, drámai hangú novellákat tartalmaznak, tárgyilagos, tömör fogalmazásmód, tanúként jelen lévő elbeszélő jellemzi őket. A Magasiskola (1956) hosszabb elbeszélése egy solymásztelep ábrázolásában a dokumentum tárgyszerűségét és a parabolisztikus szemléletet egyszerre érvényesíti. A Jelentés öt egérről (1967) című novelláskötetben realista pontosságú, feszes szerkezetű, egyben példázatos történeteket ad közre, melyek a kiszolgáltatottságról, a szabadsághiány állapotáról beszélnek (leghíresebb ezek közül a címadó novella állattörténete, mely egyfajta, emberre vonatkoztatható szenvedéstörténetként értelmezhető).

Az atléta halála (1966) parabolisztikus regény a végsőkig fokozott teljesítményvágyról, a „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra” kétes értékű törekvésének lehetetlenségeiről,  gyben a mindig előremenekülő 20. századi ember kiszolgáltatottságáról és esendőségéről szól. A Saulus (1968) című regény az ószövetségi Saul-Paulus történetét dolgozza fel, addig a pontig követve hősét, amíg a megvilágosodás pillanata bekövetkezik. Igen sűrű, kihagyásos történetmondás jellemzi a könyvet. A Film (1976) című regénnyel az előbbi kettő laza regénytrilógiát alkot. A Film egy forgatásra épül, amelynek során a kamera egy öregember és egy öregasszony útját követi végig, amint a budai Csaba utcán csoszognak hazafelé. A magyar prózaepikában szokatlanul radikális redukcióra épül a mű, szinte a lehető legvégletesebb módon lecsupaszítja az elbeszélést a szerző. „Csak semmi narrátorhang” – hangzik el egy helyen; tőmondatok, kimért tényközlések, balladisztikus tömörség jellemzik a regényszöveget.

Közben megszületik egy más jellegű regénye, a Pontos történetek, útközben (1970), amelyben egy asszony meséli el erdélyi és dunántúli utazásainak emléktöredékeit, pontról pontra kötve össze az egymást értelmező vagy éppen egymást rejtélyes összefüggésbe hozó tényeket.

Első gyűjtemények elbeszéléskötete az Alakulások (1975), amely a magyar prózaepika megújulásának fontos állomása. A primer történetmondás helyett a szöveg elvontabb komponálási módjai kerülnek itt előtérbe.

Mészöly Miklós (1921-2001): Anakamhos

Itt fogok lakni.

A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat.

Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?

Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.

Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.

Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón.

Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre:

„Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”

A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.

A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.

Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget.

Ismét elmúlik egy fél óra.

A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágra nyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.

A kidőlt kapun én is odalátok.

Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt: és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.

Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.

Én meg választhatok a hal és a majom között.

A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.

Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.

A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.

A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.

Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.

Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.

A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.

Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.

Utána benyitok a szobámba.

A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.

levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.

A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét. Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.

„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 21-23. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.