Róma történetének utolsó felvonása a császárok kora. Ez a kor megöli a szabad polgárt, elnyomja az emberek akaratát, lelkiismeretét. S mindezért mit nyújt kárpótlásul polgárainak? Kenyeret és cirkuszi játékot. Ismeretes a „panem et circenses” közmondása e kornak, mely csupán kenyér és cirkuszi játék után sóvárog, melynek a látványosság, úgyszólván, mindennapi kenyere. A nép politikai helyzeténél fogva államügyekkel többé nem törődik, végezzék azokat a császárok, ő csupán élvezeteket hajhász. Juvenalis szatíraírónak említett híres mondása nem költői ötlet, hanem a császároknak valódi politikai elve, melyet Augustus császár követett és örökül hagyta az utódainak.
Szólni akarunk ez alkalommal a sászári Róma egyik legfőbb látványosságáról, legnagyob élvezetéről, az amphitheatralis játékokról. Ezzel kapcsolatban szóba kell hoznunk mindeneklőtt e véres játékok színterét, az amthiteatrumot, más néven Colosseumot, melyet Martialis római költő a világ legnagyobb csodájának nevezett.
Verspasianus cszsár, 72. Kr. u egy mesterséges tónak a helyén kezdte meg a Colosseum építését, melynek romjai ma is csodálatot keltenek. Három császár uralkodása alatt épült. Vespasianus kezdte, Titus folytatta s Domitianus fejezte be az építést. Mily rengeteg költségbe kerülhetett ez épületkolosszus, méreteiből gyaníthatjuk.
Az amphitheatrum tojásdad elypsis alakú, négy emeletes épület, két theatrumból összeszerkesztve. Egész belső részét caveának, földjét arenának (porond) nevezték. Falai 48,5 méter magasak. Külső kerülete 524 m., az arena kerülete 238 m, kis tengelye 155,63 m. Az arena nagy tengelye 85,75 m, kis tengelye 53,62 m. A falak íveken nyugodtak, ez ívek szélessége 4,2 m, a második és harmadik emeleten 80 ívezet volt. Az első emeletet dór, a másodikat ión, a harmadikat korinthusi, a negyediket ablakokkal váltakozó korinthusi oszlopok díszítették. A legfelső falgyűrűn árbócokat állítottak fel, ezekre bíborszínű vitorlákat kötöttek, hogy a naptól, esőtől óvják a közönséget. 80 bejárat volt az első emeleten, melyek közül 2 a császárnak, 2 a gladiátoroknak, a többi a közönségnek szolgált bemenetül. Az amphitheatrum belsejének közepét a küzdtér (arena) foglalta el, melynek területe 3,611.72 négyzetméter. Az arenát 5 m magas fal övezi, e fal mellett volt a márványpódium, mely nézőhelyül szolgált a magasabb rangú embereknek, szenátoroknak, külföldi követeknek, tisztviselőknek, Vesta papnőinek; a császárnak is ott volt a páholya.
Az alsó üléssorokat még vasrácsozat is védte a netán felugró vadállatok ellen. A pódium után következtek a lovagok ülőhelyei, ezek felett a polgároké s legfelül a nők és alsó néposztályt faülőhelyei. Az üléssorok (gradus) egy vagy több emeletre (moenianum) szakadtak, az emeleteket falak (balteus) választották el, minden külön résznek folyosója volt (praecinctio). Az üléssorok ékekre (eureus) voltak osztva, melyekre 300 ajtón lehetett feljutni. A helyek, ékek, üléssorok számozva voltak, sőt névvel ellátott ülőhelyekről is tesznek említést. Ünnepelt egyének számára az állam olykor kiváló helyeket jelölt ki, s valószínű, hogy a játékrendező tisztviselőnek is jogában állt tetszése szerint egyeseket jobb helyekkel kitüntetni.
Belépi díj nem volt, de a gazdagok az előnyösebb helyeket a locariusoktól pénzen vásárolták meg. A nézők kaptak egy terra-cottából készült négyszög alakú vagy kerek bárcát (tessera), melyen rajta volt az emelet, üléssor, folyosó és gyakran a hely száma is. Egyébiránt a designatores, ceremóniamesterek tiszte volt a közönséget útba igazítani s a bárcákat azért osztották ki főleg, hogy több néző ne tódulhasson be, mint amennyi ülőhely volt, bár a colosseum 87,000 embert fogadhatott falai közé. A műsort jó előre ráfestették középületekre, kapukra, síremlékekre, ebből tudta meg a közönség a játékok rendjét, a küzdők számát, neveiket.
Ami most már a játékokat illeti, azok a következők voltak:
1. A GLADIÁTORI KÜZDELMEK. Ezek Rómában valamennyi látványosság között a legkedveltebbek, legválogatottabbak voltak.
E véres viadalok az etruskoktól veszik eredetüket, hol temetések alkalmával éles fegyverekkel viaskodtak. 264-ben Kr. e. a kélt Brutus testvér rendezett atyjuk temetésekor efféle játékot. Eleinte csak a Saturnáliákon viaskodtak a gladiátorok Saturnus tiszteletére, mert – tudjuk, hogy minden játék az istenek tiszteletére volt rendezve, Saturnust pedig emberevőnek tartották, - de később mindinkább meghonosodott ez intézmény.
A viadarok külön e célra állított iskolákban tanulták mesterségüket, hol mindenkinek elkülönített cellája volt. A vívómester (larista) természetesen a legügyesebb, leggyakorlottabb vívó volt, ki mesterséget éveken át gyakorolta, legtöbbször kiérdemült viador. A tanulók, nevezzük őket így, délelőtt a vívásban gyakorolták magukat fabotokkal, majd a napnak másik részét azzal töltötték hogy egy a földben szilárdan álló karóval harcoltak, mint képzelt ellenségükkel. Vágták a földből mintegy 6 lábnyira kiálló karónak odaképzelt fejét, vállát, hátát fakarddal, nekiszaladtak, majd meghátráltak előle. Ha ebben eléggé gyakorlottak voltak, akkor már egymás ellen is viaskodtak fafegyverekkel a vívómester jelenlétében. A tanfolyam végével esküt tettek, hogy a vívómester parancsainak engedelmeskednek és vitézül fognak viaskodni, bár életükbe kerülne is. Az ilyen gladiátorok rendesen az alsó néposztály gyermekeiből kerültek ki, sokan lelencgyermekek, kiket a vívómester összeszedett. A fegyelem ez iskolákban a legszigorúbb, a mesterek kegyetlenek valának; másként nem is értek volna célt azzal a csőcselékkel, mely azokba összesereglett. Nézzük végig küzdelmüket.
Mikor a praetor jelt ad a játékok megkezdésére, megnyílik a gladiátorok kapuja, a viadorok páronkint előlépnek a császár páholya elé, üdvözlik az imperatort s körüljárják a porondot. A vívómester már megelőzőleg összeválogatta az egyes párokat, hogy erejük, ügyességük, nagyságuk egymásnak megfelelő legyen, mert az tetszik a közönségnek leginkább, ha a küzdelem minél tovább tart, gyűlölik a félénket s megvető hangos megjegyzéseket tesznek azokra, kik, ha megsebesülnek, fájdalmukban felkiáltanak.
A viadorok fegyverzete és harcmodora különféle. Ott lépdelnek az equites zárt sisakrostéllyal, karjukon bőrszíjjal, támadófegyverük a dárda (spiculum), védőfegyverük a paizs (parma); a retiarius rövid tunikában, övvel a derekukon, jobb kezében a rugalmas háló, mely vékony rézsodronyból készült, bal kezében három ágú szigony, mellyel ellenfelét átdöfte, ha hálójába került; a secutores fegyvere kard, sisak és paizs. Ott van a thrák, mint a kegyetlenségnek, a vadságnak fő képviselője, fegyvere a sarló módjára görbült tőr és a paizs; samnis vagy hoplomachus, paizsa felül, hogy a mellet és a vállakat védje, széles, lent azonban, hogy könnyebben mozgatható legyen, hegyben végződik, mellét rézpáncél födi, bal lábán lábvéd, sisakja tollforgóval ellátva, hogy annál nagyobbnak lássék, kezében rövid kard; a kocsin ülő viadorok (gladiatores essedarii), a kocsijuk elé fogott két lovat egy kocsis hajtja, e harcmodort Caesar honosította meg Rómában, hogy a britannok harcát bemutassa, kik nyilakkal lövöldözték egymást; a lovas ansabatae, sisakjuk teljesen zárt, fegyverük a dárda. Mint a vakok rohantak egymásra kantár nélküli lovaikon. Ellenfelüket nem láthatták, dárdáikat szüntelen ide-oda döfték, hogy nem látott ellenfelüket felnyársalják, ez a viadal nagyon bárgyú lehetett, a nép legkevésbé kedvelte, nem is léptek fel oly gyakran, mint többi társaik.
Ezeken kívül ott látjuk a gallust, myrmillot, a laqueariust, ki hurkot készül ellenére vetni; említenek még két karddal viaskodókat és hogy olykor nők is felléptek. Elképzelhetjük, hogy a különféle nemzeteket képviselő harcosok tarka csoportja, öltözetük, mire a császárok nagy gondot fordítottak, hogy minél fényesebbek, színekben gazdagok legyenek, fegyverzetük megkapó, festői látványt nyújtott. E viadorok először tompa fegyverekkel az előjátékot (prolusio) mutatták be. Manapság ebben tudnánk valóban gyönyörködni, ekkor fejtették ki ügyességüket, nagy gondot fordítottak a csinos mozdulatokra, a hűségre, hogy a különféle nemzetek harcmodorát valójukban bemutassák, s ami fő dolog, ártatlan mulatság volt, mert nem került véráldozatba. De a nép csakhamar beleun az ártatlan látványosságba, vért akar látni, s hangos morajjal kívánja a valódi véres harcot.
A viadorok rendbe állanak,m ire a vívómester felállítja az egyes párokat s felmegy a pódiumra, kezdetét veszi a mészárlás. Itt a laquearius veti a hurkot a secutor fejére, amott a thrák födi vasát a gallus mellébe, a myrmillo lehajtja fejét, hogy a retarius hálóját kikerülje s megszalasztja ügyetlen ellenét, hogy az alvilág lakóihoz küldje; amott a kocsin harcoló lovait más irányba tereli, hogy nyilával ellenfelét könnyebben találja, itt a samnis kegyelemdöfésre emeli fegyverét. A vértől ázott porondon gazdátlan lovak futkosnak, a colosseumot csak a sebesültek halálhörgése, a közönség vad ujjongása, moraja tölti meg, mely, mint a római költő írja, felülmúlja az erdők zúgását. Minél több viador száll Orcus világába, annál nagyobb a nép gyönyöre; egyes, a néptől gyűlölt viadorokat a közönség kívánságára mészárolnak le. A földön fekvő sebesült csendesen várja a halálos végső döfést, vagy magasra tartja mutatóujját, hogy kegyelmet nyerjen a császártól, vagy a néptől. E szerencsétleneknek azonban ritkán kegyelmeznek meg, a császár kimondta rendesen a halálítéletet, kegyelmet legfeljebb ismert viadorokkal szemben gyakoroltak, kik más alkalommal győztesen kerültek ki, de egy későbbi viadalban ismét részt kell venniök. A Veszta-szüzeknek is jogukban állt a megkegyelmezés, mit kendőik lobogtatásával adtak a viador tudtára. Mihelyt valamely viador elvérzett, előrohantak az erre kirendelt szolgák, vaskampóikat a holttestbe akasztották s a halotti kapun (porta Libitana) át a halottas kamrába cipelték, mely a Colosseum mögött volt. Ide dobálták egymásra a hullákat s a küzdelem végeztével eltakarították. Aki oly szerencsés volt, hogy több alkalommal győzött, pálmaágakkal díszített fakardot kapott s egész életére fel volt mentve a küzdelemben való részvételtől. Sisakját, kardját, paizsát, egyszóval fegyvereit felfüggesztette Hercules templomában s nyugodtan élte le napjait. Ilyeneknek a száma azonban vajmi csekély volt, annál nagyobb az elesetteké, amit a játékok és küzdők sokaságából könnyen elképzelhetünk. A császárok örömest gondoskodtak arról, hogy a nép minél gyakrabban mulasson, úgyszólván elmerüljön e vérfagylaló látványosságok gyönyörében. A játékok már kora reggel kezdődtek és majdnem egész napnyugtáig tartottak, a közönség gyakran étlen-szomjan nézte a mészárlásokat. Van tudomásunk éjjeli játékokról is.
Ki a nép kegyeibe akart jutni, játékokat rendezett; mesés összegeket költöttek egy-egy műsorra. A magasabb tisztviselők, praetorok, aedilisek gyakran egész vagyonukat feláldozták, sőt adósságokba merültek, csakhogy a népnek kedveskedjenek, tudván azt, hogy úgyis gazdag provinciára tesznek szert, hol zsarolhatnak s meggazdagodhatnak. A császárok természetesen fényesnél fényesebb játékokkal mulattatták a népet s minél gyakrabban. Volt idő, midőn egy évben 175 napot fordítottak e játékokra. Traján, mikor 106-ban a dákokat legyőzte, 123 napig tartó ünnepet rendezett, 80-ban, a Colosseum megnyitásakor, 100 napig tartottak az ünnepélyek. A viadorok száma rohamosan emelkedett. Nero halála után mintegy 2000-re rúgott. Cgallienus császár diadalmenetében 1200, Aurelianuséban 1600 viador vett részt. Augusztus és Traján császár idejében 10.000 gladiátor lépett fel a Colosseum arénáján. Íme, bámulatos azok száma, kik életükkel játszottak. Azért csődültek annyian e gyilkos pályára, mert a győztes viador a pálmaágon kívül nagy jutalmakat kapott a császártól, a költők himnuszokat írtak dicsőítésére, alakjokat edényeken, poharakon megörökítették. Seneca annak bizonyítására, hogy mily közönyössé válhatik az ember a halállal szemben, beszéli, hogy Tiberius alatt egy viador panaszkodott a nagy mészárlások ritkasága fölött s Augustus korára célozván, mondá: Azok voltak a szép idők! (Quam bella netas periit!)
A rómaiak vadsága annyira ment, hogy lakomát alatt is viaskodtak a gladiátorok a lakmározók mulattatására. Mikor a lakoma végeztével kezdetét vette a dőzsölés, beszólították a küzdőket a lakoma termébe, hogy öldököljék egymást. Ha egyik-másik holtan terült el, tapsoltak, ujjongtak örömükben. Heliogabalus császár gyakran az amphitheatrumban étkezett, hogy lakomája előtt gyönyörködhessék a vérengzésben. Előkelő emberek temetésekor nem volt szokatlan dolog a gladiátorok küzdelme. Julius Caesar volt az első, ki leánynak temetésekor hozta be ezt a szokást. Csakhamar követték másik is, és nemcsak Rómában, hanem a vidéki városokban is. A császárnak vagy a hadvezérnek a sereghez való távozása alkalmából szintén rendeztek efféle látványosságot, állítólag abból a célból, hogy a nézők bátorságot merítsenek a küzdelemből, félelem nélkül szálljanak szembe a külellenséggel. A népnek e túlságos vad szenvedélyét később maguk a császárok kénytelenek voltak korlátozni.
Antonius meghatározta hogy egy magánember mennyit fordíthat a játékokra. Az utána jövő Antoninus, a philosophus, mindenképpen igyekezett e játékok számát a minimumra redukálni. Meghatározta, úgy mint elődje a pénzösszeget, melynél többet nem volt szabad igénybe venni s ami fő dolog, eltiltotta az éles fegyverekkel való viaskodást. Ő maga például sohasem nézett végig olyan küzdelmet, ahol éles kardokkal viaskodtak. Ez utóbbi tilalomnak meg volt a hatása mert a nép nem annyira a viadalban lelte gyönyörűségét, hanem inkább a vérontásban, s így lassan-lassan apadt a játékok száma. Nerva ismét új életre ébresztette e szenvedélyt; az ő korában a viadorok ismét éles fegyverekkel voltak ellátva. A következő császárok mind több és több napot fordítottak e látványokra, amelyek újból a legkegyetlenebbek, legvéresebbek lettek.
Ennyit a gladiátori játékokról.
2. VENATIÓK. A gladiátori játékokat rendszerint megelőzték a venatiók, állatviadalok. Vadállatokat szállítottak Rómába Afrikának, Ázsiának legtávolabbi vidékeiről s azokat kiéheztetve, egymással fölfalatták, szétmarcangoltatták. Itt küzdött a vad bika az elefánttal, az orrszarvú a medvével, a sivatag királya a tigrissel, a tigris a leopárddal stb. Ennél sokkal érdekesebb látványt nyújtott a viadorok küzdelme a vadállatokkal. Kísértsük meg néhány szóval leírni egy ilyen venatiót.
Amint a praetor jelt ad a játékok megkezdésére, egymás után előlépnek a bestiariusok, állatviadorok.Fegyverzetük tőr, vetődárda vagy rövid kard, sisak, paizs, karvédőül, karjukon szövegdarabok, lábszáraikon kötelet. Sápadt arcuk részint halálmegvetést árul el, részint félelmet.
Majd működésbe jön az arena gépezete. A titokzatos üregekből, mintegy varázsütésre, fák, sziklák emelkednek ki. Megnyílnak a vas ketrecek s ezer vad rohan az elővarázsolt erdőbe. Az állatok királya vérfagylaló ordítással veti magát kiszemelt áldozatára, itt a párduc marcangol egy még vonagló bestiariust, amott a medve ölelkezik ellenfelével. Egy ügyesebb viador köpenyét az oroszlán fejére teríti s úgy öli meg; másik a dühös bikát szarvainál fogva földre rántja; van, ki a medvét egy ökölcsapással földre teríti s leszúrja. A vadállatok szörnyű ordításába belevegyül az állatiassá vált tömeg ujjongása. A porondot csakhamar a viadorok és vadállatok vére festi pirosra; a küzdelem csak akkor ér véget, ha egyik vagy másik fél kiadja páráját. Borzalmas látvány, melyről szóval halvány képét sem lehet festeni. Ilyenekben tudott az akkori társadalom minden tagja gyönyörködni, ki nem véve a legelőkelőbb nőket sem.
E szomorú látványosságnak szomorú maradványai a mai napig is dívó bikaviadalok Spanyolországban.
Hogy a hatás annál nagyobb legyen, igyekeztek a játékrendezők a vadállatokat minél nagyobb számban a porondra vinni. Így a Colosseum felavatásakor a 100 napig tartó ünnepek egyikén 5000 vadat vittek az arenára. Traján alatt körülbelül 11,000 vad pusztult el. Pompeius 600, Caesar 400 oroszlánt, 40 elefántot és más afrikai vadat mutatott be. Hadrián születése napján adott egy viadalt 1000 vadállattal, ezek közt 100 hím és ugyanannyi nőstény oroszlán volt. Philippus Róma alapításának ezredéves ünnepére 32 elefántot, 10 tigrist, 70 oroszlánt, 10 hiénát, 30 párducot, egy nílusi lovat, egy orrszarvút, 16 zsiráfot, 20 vadszamarat és 40 vadlovat bocsátott színre, ez volt Gordianus császár állatgyűjteménye.
Ha számba vesszük ennyi vadállatnak az összegyűjtését, szállítását, méltán meglepi az embert ezen pazarlás, idő és fáradság, mit a látványosságokra fordítottak.
A vadakkal való viaskodásra eleinte gonosztevőket és hadifoglyokat használtak, csak később romlottak annyira az erkölcsök, hogy az önként jelentkezőket külön iskolákban képezték. Így Domitianus 4 császári iskolát állított fegyvertárral, kovácsműhellyel és halotti szobával ellátva. Commodus császár maga is részt vett e játékokban, amennyiben rostély mögül lövöldözte le a vadállatokat; egy ízben 100 medvét, egy tigrist, egy vízi lovat és egy elefántot ejtett el. Részt vett ő a gladiátori játékokban is, de ellenfeleinek csak szenvedő szerepük volt, amennyiben nem bántalmazták. Az aljas szenátorok ez alkalommal így üdvözölték:
„Te vagy uram az első, a legédesebb és mindenek legyőzője”
Tudjuk, hogy a keresztényeket is a vadállatok közé dobálták. A gonosztevőket pedig úgy végezték ki, hogy egyúttal mulatságul szolgáljon a nézőknek. Említenek egy Laorcalus nevű rablógyilkost, kinek Prometheus szerepét kellett eljátszania, keresztre feszítették s egy medvével széttépették. Egy másik Orpheust produkálta. Eleinte játékával elbájolta a természetet, a vadállatok békésen hallgatták, madarak éneke hangzott feje fölött, majd egy medve szétmarcangolta, melyet játékával nem tudott elbájolni. Egy másik Hercules szerepében a máglyán égett el; volt, aki mint Daedalus nem tudott szárnyaival a levegőbe emelkedni s egy oroszlán széttépte. Számtalan módját találták ki az efféle borzalmas előadásoknak a minden emberi érzést levetkőzött játékrendezők.
Nemcsak Rómában tartattak állatviadalok, volt amphitheatruma minden nagyobb városnak, római telepnek. Annyira vérében volt e kornak az efféle látványosságok iránt való szeretet, hogy a gyarmatosoknak, városalapítóknak első gondjuk volt az amphitheatrum építése. Hazánkban is akadunk ilyen épületek romjaira, ismeretesek az aquincumi amphitheatrum maradványai Ó-Budán, a várhelyi Hunyad-megyében stb. Elképzelhetjük, hogy e római telepeken nem produkálhattak oly nagyszerű látványosságokat mint az anyavárosban. A talált csontokból arra következtetünk, hogy az állatviadalokra szarvast, farkast, medvét, bikát, vadkant használtak.
Rómában az állatviadalok századokon át tartottak. A gladiátori játékokat 404-ben Honorius császár szüntette meg, mivel egy ázsiai szerzetes, Telemachus a nép által széttépetett azért, mert ő szent indulatból a viaskodók közé ugrott és azokat a szétválasztotta. Az állatviadalok ezután körülbelül még egy századig tartottak.
E megdöbbentő látványosságokon kívül a leleményes rendezők szelídített állatokkal való produkciókat is mutattak be. Csodás dolgokról hallunk. Oroszlánok és párducok igát vonnak, kis gyermekek táncoknak vad bikák hátán stb.
Néhány szóval meg kell emlékeznünk 3. tengeri csatákról (naumachia). A Colosseum arénáját vízzel elborították s valóságos tengeri csatákat vívtak itt Titus és Domitianus idejében. Ezeknél nagyobbszerűeket rendeztek más helyeken. Így Caesar a Campus Martiuson e célra egy nagy medencét ásatott. Pompeius Rhegium mellett, Augustus a Tiberis közelében rendezett tengeri csatát. A Circus Maximus porondját néhány perc alatt képesek voltak annyira vízzel elárasztani, hogy nagy hadi hajók járhattak rajta. Két, három, négy evezősoros hajók viaskodtak megrakva katonákkal s evezőslegényekkel s a tengeri ütközetnek hajmeresztő voltát teljes valójukban mutatták be, úgy, hogy a hajók személyzetéből, mely rendesen gonosztevőkből, foglyokból és rabszolgákból állt, alig menekülhetett meg valaki. A küzdők inkább ott esztek, mintsem a harcot abbahagyták. A hajókat felégették, elsüllyesztették, a legénységet lemészárolták.
Legborzalmasabb ütközet volt, melyet Claudius császár rendezett 52-ben a Ficinus taván, mikor 100 hadihajónak 19.000 főnyi legénysége küzdött s a hullámokban lelte sírját. Nevezetes csata volt az Augustus által rendezett, melyről végrendeletében is megemlékszik. Augustus eben a híres végrendeletében rengeteg akadozásai után elősorolja a nép számára rendezett játékokat: „Viadori játékokat rendeztem – úgymond – saját nevemben, gyermekeim s unokáim nevében. E különféle ünnepélyek alkalmával mintegy tízezer ember lépett föl a viadalokban. Kétszer magam és háromszor unokáim nevében léptettem a küzdtérre atlétákat, kiket minden országból hívattam elő. Nyilvános játékünnepeket tartottam négyszer saját nevemben és 23-szor oly tisztviselők helyett, kik távol valának, vagy nem bírták fedezni az ünnepélyek költségeit. Huszonhatszor saját, vagy fiaim s unokáim nevében rendeztem afrikai állatviadalokat a circusban, a fórumon vagy az amphitheatrumokban s mintegy 3500 vadállat öletett meg e viadalokban. Részesítettem a népet egy tengeri ütközet látványában is, a Tiberisen túl, ott, hol most a császárok ligete fekszik. Ásattam ott egy 1500 láb hosszú s 1200 láb széles csatornát, 30 ércorrú, három és két evezősoros hajó s nagyszámú kisebb naszád harcolt e vízi csatában egymás ellen. E hajókon az evezőlegénységen kívül háromezer ember volt.” Ennyit a játékokról.
Az előadások a VI-ik században végképp megszűntek. Nagy Károly még épségben látta a Colosseumot. A XII. és XIII. században várerősség volt, majd a XIV. században bikaviadalokat rendeztek benne. Az idő és z emberi kéz nem kímélte e kolosszális épületet, köveit széthordták paloták építésére. Innen épült fel Róma három legnagyobb palotája, a Palazzo di Venezia, a Cancellaria és a Palazzo Fornese. Romjait 1750-ben abbé Barthelémy többedmagával fölbecsülte, s akkor még meglevő márványkövét 16.894,852 frankot érőnek mondta. XIV. Benedek pápa kitataroztatta, stációkat állíttatott s az aréna közepén feszületet emeltetett, 1874-ben ezeket is eltávolították. Gregorovius, a keresztény Róma régiségeinek kitűnő ismerője írja, hogy a tudomány itt valóságos vandalizmust gyakorolt, ugyanis a Colosseum telve volt szép flórával, belseje rendkívül poetikus képet nyújtott; a kutatás által az egész kép megváltozott és csontváz lett belőle. Nevezetes jóslatot mondott a VII. században Beda Venerabilis, angolszász szerzetes erről az épületről: „Míg a Colosseum áll, áll Róma, ha a Colosseum dől, dől Róma, ha Róma dől, dől a világ.” Hogy milyen benyomást tesz e rendkívüli impozáns épület a szemlélőre, Andersen, a híres dán költő szépen megírta: „Hallottam – úgymond – az őskor formáinak gigantius voltáról szóló több előadást, de sohasem értettem meg jobban, mint mikor egyszer egy mammuth-csontváz került szemem el. Jó nagy helyet foglalt el a téres udvarban, hol fel volt állítva; magas ű nőtt a gerincéből és bordái közül; az ember azt hitte volna, valami hajónak a csonka teteme nem pedig állaté, mely valamikor élt.
Egymásfajta mammuth-tetem, egy kőváz, mely minden könyvnél jobban hirdeti Róma hanyatlott nagyságát: a Colosseum; - rom, hihetetlenül szétrombolt rom, letörött falaiból egész paloták épültek Rómában, s mégis abban, amit megértünk még annyi a nagyság, amennyit a pyramisokban s az indusok sziklatemplomaiban találunk.
Minden oszlopcsarnok egy széles út, a romba dőlt lépcső, a talajból fel a legmagasabb párkányig gy egész fű- és bokor-nőtte sziklát képez; lejtő, mely egy kis várost elbírna. Itt-ott egy kis házikó van oda feltapasztva ferde ablakokkal, melyben emberek laknak.
Az egész omladék nyitott templomot képez sok oltárral: a kereszt isten szabad ege alatt áll. Minden pénteken ide zarándokolnak processióban a kapucinus barátok s egyikük szent beszédet mond itt, hol azelőtt vadállatok ordítottak, itt, ahol a gladiátorok viaskodtak és jajkiáltás nélkül lelküket kiadták. Amott, a napsütötte lejtőn, hol most a szarka fiait békén kikölti, egykor Róma császára ült bíborba öltözött udvari embereivel, s ahol most rongyos koldusnak a helye, egykor a Vesta-szüzek fehér fátyolai lobogtak.
A teli hold világánál kell ide legelőször belépni, egy szomorújáték kőből alkotva, amivel találkozunk. Fáklya fényénél kell e hatalmas boltokat megjárni és a legtetejét megmászni, hol nem kövek, hanem sziklatömegek képezik a falakat. Mily halotti csend! Mily nagyság! A fáklyafény ráesik a szögletben levő pókhálókra, ahol a légy vergődik, de mi rá sem gondolunk, nem gondolunk a mindennapi élet nyomorára; a körülöttünk levő köveknek szavuk van, a fölöttük levő csillagok szövetségben élnek velük. Nagy környezetben nagynak érzi magát a lélek; a Colosseum beszél nekünk a világ életéről az emberi nem nagyságáról és tehetetlenségéről: úgy, hogy a lélek emelve is, alázva is érzi magát.”
Dr. Schmidt Attila
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 30-31. szám, 1895. júl. 28.-aug.4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése