Guy de Maupassants Krankheit – ezzel a címmel írt tanulmányt egy német orvos: dr. Gaston Vorberg és e tanulmány rövid ismertetését adjuk e helyen.
Henri René Albert Guy de Maupassant 1850-ben született. Apai részről terheltség ki nem mutatható. Anyjának idegességéről azonban sokszor esik szó családi levélváltásaikban. Attól az időtől pedig, mikor Guy tragédiája befejezéséhez közeledett – Laura de Maupassant súlyos hisztériás rohamairól is van tudomásunk. Fivére: Hervé 33 éves korában hal meg Paralysis progressiva következtében.
Maupassant ifjúsága és férfikora – egészen harmincadik évéig – tökéletes testi és szellemi egészségben folyik. Sportol, ír és él. Különösen él. 77-ben írja róla Zola: „Félelmetes szoknyavadász volt, aki túráitól mindig a legcsodálatosabb asszonyhistóriákkal tért vissza, mindenféle hihetetlen szerelmi kalandokkal, amelyeket mikor elmesélt – a mi Flaubert-ünknek a nevetéstől könnyek gyűltek a szemébe.”
Külsején semmi sem emlékeztetett a modern neurastheniás íróemberre. Aki trikóblúzában látta (fanatikus evezős volt) valamelyik Szajna-parti kis kocsmában vidám cimborák és kicsi nők társaságában – hivatásos csolnakosnak vagy hivatásos atlétának nézte.
1880-ban jelent meg Boule de Suif c. novellája, mely a hivatalos kritikán túl a közönség kedvencévé avatta. Most lázas munkásság kezdődik. 1880-tól 1893-ig számos újságcikken kívül tizenhat kötet novellát, hat regényt és három kötet útileírást adott közre. Átlag három kötetet írt évente 1200-1500 oldalon. Naponta öt órát dolgozott, reggel 7-től déli 12-ig. Azután belevetette magát a nagyvárosi életbe, lázasan kereste az élvezeteket, szórakozásokat és mindent, ami munkáját ösztönözhette. Viszonyokat köt. De mindig csak a nemi ösztön, az érzéki vágyódás vezeti. Az egetvívó ujjongó szerelmet Maupassant sohasem ismerte. Nem szeretet soha. Azt a harmóniát test és lélek között, amelyet keresett – nem találta meg soha. „Leginkább a nők által érzem, mennyire egyedül vagyok… Minden csók, minden ölelés után csak jobban érzem az egyedül valóságomat… Még azokban a pillanatokban is, mikor látszólag már titokszerű megértéshez értünk, mikor vágy és kívánság már egybeolvad s hinnéd, hogy lelkünk legmélyére szállasz már alá – egy szó, egyetlen szó újból felvilágosít a tévedésről és mint villám a zivataros éjszakát, úgy világítja meg a szakadékot, mely közöttünk tátong.” (Solitude).
Érzéki szerelmeiben nem válogatós. Egyáltalán nem válogatós.
*
Agybajának első tünete már 1880-ban mutatkoznak. Látási zavarok lépnek fel, az orvosi vizsgálat egyoldalú pupillatágulatot talál. Közelmunkára majdnem képtelen. Ez a bénulási tünet sokszor évekkel megelőzi a paralysis teljes kitörését.
Egész lényében változás áll be: a korábbi vidám evezősből, az ironikus elbeszélőből kedélytelen, szomorú ember lesz, kit minden undorít és fájdalmasan érzi, hogy munkaképessége mindinkább csökken. A borzalom attól, hogy mit tart számára a jövő, súlyos teherként nehezedik lelkére. Menekülne a „láthatatlan ellenség” elől, de sem Etretat-i magánya, sem a Középtenger kékje nem adnak nyugalmat. Csak napokra nyugszik meg. Utazásairól avval a tudattal jön haza, hogy „a baj fészke érintetlen maradt.” Még jár társaságokba, még rendez férfi-estélyeket, de már untatják barátai, fárasztják, kínozzák. „Mindjobban érzem a kínzó kívánságot, hogy vagy ők menjenek, vagy én, hogy végre egyedül legyek.”
És ha már egyedül van? Lui c. novellája felel erre is. 2Én nem félek a veszélytől. Ha valaki hozzám belépne, lelőném pillarezdülés nélkül. Kísértetektől nem félek… Rémképeitől félek a magam lelkének, mely lehet, elborulni kezd… Ágyamba kúszom, elbújok a takarók alatt és összekucorodva golyóalakba, kétségbeesetten szorítom össze a szemhéjaimat. Így várok végtelen időt mozdulatlanul és közben arra gondolok, hogy a gyertya ég az éjjeli szekrényemen s hogy ki kellene oltanom. De nem merem. Sohasem éreztem ilyent azelőtt.”
Idegereje mindinkább csökken. De nem pihen, lázasan dolgozik, hogy pénzt szerezzen, hogy folytathassa változatosságot kereső é letét, hogy műkincseket halmozhasson fel párisi és Etretat-i lakásában. (A műkincsek nagy részéről kiderült, hogy hamisítvány, melyekkel rászedték Maupassant-t.)
Álmatlanság, főfájások lépnek fel. Orvosi könyveket tanulmányoz, mindenféle kúrákat használ. Nem segít semmi. Panaszkodik: „milyen gyakran fog el a vágy, hogy ne gondolkozzam többet, ne érezzek; mint valami állat éljek egy világos meleg országban, ahol sárga a föld, nincs semmi tolakodó zöld, valamelyik országában a keletnek, ahol nyugodtan és szomorúság nélkül lehet elaludni, bánat nélkül ébredni; ahol él az ember gondok nélkül, szeret szerelmi kínok nélkül és létezik szinte öntudatlanul.” Egy bizalmas feljegyzésben így szól: „Iszonyú kín a gondolkodás, ha az egész agy – egy seb csupán. Annyi sebes hely van a fejemben, hogy nem foghatok meg egy gondolatot, hogy fel ne kiáltsak: minek ez! Minek ez?”
Mindjobban előtérbe lépő fájdalmai ellen narkotikumokhoz nyúl, Haschisch, Morphyum, Cocain és äther-élvezetben keres menedéket. Az äther-hez mindvégig hű marad. Henry dr.-nak ő beszélte el, hogy Pierre et Jean c. regényét teljesen äther-hatás alatt írta.
A paralysis progressiva kórtörténeteihez hozzá tartoznak az érzékcsalódások, hallucinatiók és illusiók. Maupassant műveiben ugyancsak sűrűn találkozunk ilyenek vázolásával. Különösen látási- és hallási hallucinátiókkal. Már 1883-84-ben közölt novellái (La Peur, Apparition, Lui) megdöbbentő érzékcsalódásokkal nyugtalanítanak. 1887-ben jelenik meg (Maupassant-nak már előbb megjelent) Le Horla, Maupassant legnyugtalanítóbb elbeszélése. Mindenki ismeri.
*
A vég közeledik. A bikanyakú, díjbirkózó-izmú férfiből sovány, sápadt arcú beteg lett. Idegfájdalmak lépnek fel, melyeket ő maga a rossz, hideg lakásnak tulajdonít. Orvosai eltitkolják előtte az igazat. A párisi Dejerine dr. neurasthéniának mondja a betegséget. Fürdőket keres fel. 1891-ben Divonne-les-Bains-be megy, de csak rövid időt tölt ott. Taine, a történetíró tanácsára – Champel-be megy. Ebben az időben már kétségtelenül elmebeteg. Nagyzási téveszméi vannak. Testi erejével, ügyességével és férfierejével kérkedik. Asztalkáján parfüm-üvegcséket tart, melyekkel „illat-symphoniákat hoz létre.” De tiszta pillanatai még vannak. A legélesebb logikával beszéli el tervezett l’Angelus c. regényének tartalmát.
Champelből Cannes-ba megy. Állapota rohamosan rosszabbodik. Egy éjjel Tassard nevű szolgáját lövés riasztja fel. Berohan, Maupassant az ablakban ül és lövéseket ad le a sötétbe. Azt mondja: úgy hallotta, hogy valaki átmászott a kert kerítésén. 1892. január 1-én öngyilkos kísérletet követ el. Papírvágó késsel nyaki ütőerét akarja átmetszeni, de csak arcán ejt mély sebet vele. Zárt intézetbe szállítását akkor elhatározzák. Barátai, mielőtt Párisba utaznak vele, még egyszer szeretnék öntudatát felvillantani. Megkötözve, kényszerzubbonyban a tengerpartra viszik. A kék hullámokon ott ringatózik kedves jacht-ja a Bel Ami. Sokáig szomorúan nézi, ajkai mozognak, de hangot nem adnak. Elvezetik. Még egyszer visszafordul.
Dr. Blanche párisi intézetébe hozzák, azt élve nem hagyja el. Izgalmi állapotok váltakoznak súlyos depressiókkal. Sokszor a kertben sétál. Ilyen sétán egyszer ágacskát tör egy bokorról és szól őréhez: "Ültessük el. Jövőre kis Maupassant-oakt fognak itt találni.”
1893. július 6-án halt meg 43 éves korában.
*
A betegség neve: Paralysis progressiva. Oka: Lues. Hogy fertőződött, orvosai közül kettőnek maga Maupassant vallotta meg. Az agybetegség kifejlődésének útját a költő életmódja egyengette.
-X-
Forrás: Zord idő 1. évf. 2. sz. 1919. szept. 15.
