Mikszáth Kálmán: Baksay Sándor

Baksay Sándor (Nagypeterd, 1832. –Kunszentmiklós, 1915.) - református lelkész, a Duna-melléki református egyházkerület püspöke, szépíró, költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja

A szép ligetes Ormánságban, a Dráva mentén, Nagy-Peterden született Baksay Sándor, s ez nem afféle mellékes adat, mint más íróknál, mert Baksay az ormánsági nyelv elütő zamatjával, ragyogó színeivel nevelte a magyar irodalmi nyelv pompáját és édességét. Olyan református családból való, mely beláthatlan időkig visszafelé papokat adott az országnak, kik az istent szolgálták, míg végre egy olyan erős Baksay kerekedett belőlük, aki még egy másik istent is ráért szolgálni, egy pogánykorit – Apollót.

1832-ben született a ref. tanítói lakban, mert a földi rangban egy kicsit aláhajlott a családnak ez az ága, de talán szebb is ez így, mert az igazi ág is, ha aláhajlítják, annál magasabbra szökken. Így tán többet beszélgetett paraszt emberekkel, jobban megnézte őket, mit tesznek-vesznek, mintha valami úrfi lett volna.

Alsó iskoláit a közeli Csurgón végezte, majd Kecskemétre vitték gondos szülei, de itt a szabadságharc szakította meg tanulmányait...

Tizenhatodik évében járt ugyan, de mivel Baranya az egész szabadságharc alatt szerezsánoktól volt megszállva, nem vihette feljebb a népfölkelésnél. Míg tehát az ágyúk bömböltek, ő azalatt otthon csendes méhzúgás mellett a régi klasszikusokat bújta s beléjök szeretett. A szomszédos papoktól, kinek egy-egy könyve volt Vörösmartytól, Jósikától, Petőfitől, haza hordozgatta, maga is verselgetett, unalmában prédikációkat csinált a lustább papoknak, melyek csakhamar elhíresültek azokban a szép fehér tiszta templomokban az Ormánságon és szállt-szállt a jóslat, hogy a rektorék Sándorából talán még esperes is lesz valamikor.

Csak a háború lezajlása után mehetett vissza teológiai tanulmányait folytatni társai közé, kiket mint vidám diákokat hagyott el s most mint altiszteket és hadnagyokat látott viszont. 1855-ben Halasra viszik tanárnak, hol egyszerre két frigyre is lép, egyikre menyasszonyával, Hetesy Viktóriával, másikra a múzsával. Itt kezd el írogatni rajzokat a református egyház múltjából a Ballagi Mór által szerkesztett „Házi Kincstár”-ba. A hatvanas években jelent meg a „Keresztyén család” című lapban elbeszéléseinek egyik legcsiszoltabb gyöngye, a „Patak banya” is. Édes-kevesen veszik észre. Az egyházi folyóiratok olyanok, mint a pincék, életadó nektárok, üdítő italok, hiszen lehetnek bennök a lelki szomjúhozók számára, de rózsákat ott senki se keres. Baksay neve tehát jóformán csak akkor csillan ki a homályból, mikor Lucanus Pharsaliájának fordításával a Magyar Tud. Akadémia pályadíját nyeri el.

Ezentúl szemet kezdenek vetni rá a rátartósabb eklézsiák. Kivált, mert nemcsak a tolla ékes, nemcsak a neve szépen csengő, hanem a szava is. Megvannak benne a becses tartalom mellett a nagy egyházi szónokok külsőségei is, melyek a népnek jobban imponálnak, azonfelül szép ember, derült homlokú, nemes, szelíd tekintetű. Egészséges piros arcát férfias kellem teszi kedvessé. Nem olyan szögletes, mint rendesen a kálvinista papok; olyan, mint egy előkelő magyar földesúr, és mégis látszik rajta, hogy nem világi ember. De hogy mi az, ami őt a világi embertől megkülönbözteti, az nem szemlélhető, sem meg nem nevezhető, az inkább valami belső lelki kisugárzás.

1862-ben Csanád választja meg papjának, hanem iszen itt se lehet ő soká. A mélytüzű nemes kő bizton megtalálja igazi foglalatját. Négy év múlva a kunszentmiklósi hívek viszik haza a szép paplakba, hogy ott aztán egy egész életen át megmaradjon.

Irodalmi hírneve itt kezdődik. Elbeszélései, melyeket a Vasárnapi Újságba, többnyire a szerkesztő nógatására írogat, országos figyelmet keltenek, kivált színgazdag nyelvükkel. Keveset termel, mint a nemes fák, de ami gyümölcsöt hoz, annak a zamatja kívánatos, sőt fölséges. A kompozícióban nem leleményes,, tárgyaiban kissé egyoldalú. Nem hogy a külföldre nem megy témákért, mint mások, de még a parókia köréből se igen távozik, fantáziája kicsiny, de megfigyelése erős, minden sorából látszik az okos, nagy tudású ember, egyes mondatai, gondolatai gránitból látszanak lenni kivésve, stílusa az Aranyé és Mikes Kelemenné közt foglal helyet- s az ő műveit is épp úgy átlengi a magyar föld szaga, mint emezekét.

Negyven esztendeje múlt már, hogy tiszteletes uram ott ül a kunszentmiklósi parókián, azóta nagyhírű ember lett. Két varázseszköze vitte, vitte a magasba, a szószék és az íróasztal. Akármelyikhez fogódzott, csak megindult vele fölfelé. Az irodalmi helyen elért mindent. A Kisfaludy Társaság már 1872-ben tagjává választotta. Az akadémia is sietett magát fölékesíteni a nevével, 1884-ben levelező, 1903-ban pedig rendes tagja lett. Nagyobb elbeszéléseit: „Csudálatos történet”, „Jobb kezem”, „Jáhel”, stb. a Gyalog ösvény és a Szederindák szerény címek alatt gyűjtötte össze. Ezekhez sorakozik a „Dáma” történeti körkép a mohácsi vész idejéből, „A király futása” szintén történeti regény, valamint az Iliász fordítása az avult hexaméter köntösből kihámozva, magyar szájízhez mért páros rímelésű népies versekben.

A papi pályán is elért mindent. A solti egyházmegye 1878-ban főesperesévé választotta, 1904-ben pedig beültették hitsorsosai a Duna-melléki püspöki székbe.

Elgondolkozva e hatalmas talentum és e szép pályafutás fölött, mely épületes látvány minden magyar ember előtt, ki fajtájának glorificatióját látja egy-egy ilyen erős alakban, nem egyszer úgy rémlik nekünk, mintha két Baksay Sándort ismernénk, melyek egy kicsit hasonlítanak egymáshoz; az íróba belevegyül valamennyi a papból, a papba valamennyi az íróból.

A két Baksay közt kétség kívüli az összhang, de mi (akik az olvasók nevében írunk e helyen), némi megrövidítésünket látjuk a két Baksay eljárásában.

A pap Baksaynak hasznára volt az író Baksay, nevelte fényét, tekintélyét, népszerűségét, míg ellenben a pap Baksay, úgy tetszik nékünk, akadályokat gördített az író Baksaynak, elvonta idejét, megfelezte ambícióját, nem engedte leszállni az emberi társadalom förgetegeibe, az égiek felé irányította figyelmét, holott néki a földi dolgok közt kellett volna turkálnia.

Egyszóval, az olvasók dicsőítik az írót azokért, amiket írt, de neheztelnek a püspökre, hogy nem engedi többet írni.

Forrás: Magyar regényírók képes kiadása – Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja Mikszáth Kálmán. 37. kötet. Bp., Franklin-Társulat 1907.

Vas István: Budapest balladája (1944. március 28.)

Egész alacsony szintre szálltak,

hidak és házak közelébe

a bombázók. „terrorizáltak.”

A város meglapult, szegényke.

Megtelt, majd kiürült az utca.

Az autók tuszokat kerestek.

Vasárnap vették birtokukba

a megalázott Budapestet.

Azóta hó lepi a várat

s a várost is. Ruhát cserélve

a kikelet is bujdosásnak

adja fejét. Fut vissza. Délre.

A költő fél, hiába futna.

hetykén rímel, de gyomra reszket.

Talán csak ő az, aki tudja,

hogy megalázzák Budapestet.

Szegény vendéglők, kávéházak!

Zuhan a város csúf sötétbe.

A hódítók gót gajdja árad

s a bennszülöttek rettegése.

Nekik szolgál a Vár, a Posta

- hipnotizőrnek rossz idegzet –

s egy gyors, gyakorlott kéz kifosztja

a megalázott Budapestet.

A J Á N L Á S

Lehetsz herceg vagy kommunista,

mély szégyenünket már ne vesd meg:

tekintsétek szánva, ne szidva

a megalázott Budapestet.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 3. szám 1946.

Sőtér István (1913-1988): Dísz-tér

Három nap múlva, pénteken ismét eljöhetek: hamarább nem szabadulok a szolgálatból, búcsúzott Miklós és távoztában megcsókolta nagynénje kezét. Az asszony büszkén követte tekintetével a fiút, miközben előtte haladt, a pince szűk ágysorai között: gomblyukában a vaskereszt piros-fehér-fekete selyemszalagja, gallérján a csepeli harcok után szerzett zászlósi aranysáv, rövid báránybőrbekecse fölött, övébe tűzve a kézigránátok vörös-fekete sávos hengerei. Férfias és marcona volt Miklós, frissiben növesztett ostromszakállával, s szeme fémesen szürke, fenyegetően csillant föl, mikor a Vár védelméről beszélt: „ha kell, félévig is tartjuk magunkat ebben a sündisznóállásban, amíg a felmentő seregek megérkeznek!”

- Pénteken mákosmetéltet kapsz vacsorára – ígérte az asszony hálásan, mintegy adóját akarván leróni ennyi hősiességért és önfeláldozásért.

- Remélem, Károly bácsit jobb állapotban találom akkor! – mondta még a pincefeljáratban a fiú és elindult a honvédelmi minisztérium felé, melynek pincéjében parancsnoksága táborozott.

Szegényt nagyon megviselte ez az összezártság, csupa idegen emberrel – mondta az asszony, de már inkább csak magának, s hosszan tekintett a távolodó után, a havas utcán, melyet üszök és roncs borított. Boldog elérzékenyülés, túlcsorduló gyengédség öntötte el szívét, de férjére gondolva ismét elkomorult; ha nem javul az állapota, mégis el kell hívatnia az orvost az Úri-utca 30-ból, habár az ő pincéjükben is akadna doktor: a fiatal Horák – épp az ágyukkal szomszédos sarokban rendezkedett be; Horáknak azonban igen rossz a híre, csak az ingyenes OTI-betegek keresik föl rendelőjét, s messze elkerüli, akinek kedves az egészsége.

A beteg, a paralízis utolsó, boldogul öntudatlan állapotában, béna aggyal és végtagokkal, ugyanúgy ült a szalmafonatos karosszékben, ahogyan reggel odaültették: mintha csak „egészségügyi” sétáról tért volna meg, feszesen-gondosan városias külseje kirí a többi pincelakó egyre lomposabbá váló öltözékei közül: fejében hibátlan keménykalap, bundájának fekete szőrmegallérja ragyogó keménygallért és sötétkék selyemnyakkendőt keretez be, lábán magasszárú, gombolós lakkcipő, szarvasbőr kesztyűs kezét ezüstfogantyús sétabotra támasztja. Elálló, húsos füleivel, széles oldalszakállával úgy ült ott, mint holmi ómódi dandy, valami ásatag választékosság tébolydai példánya. Öltözéke azonban még arra készteti az embereket, hogy bírói rangjához illőn, „méltóságos úrnak” szólítsák.

Mellette gyermekek játszanak az egyik ágyon, s ő időnként felhorkan, dühös, szenvedélyes kiáltásokat hallat, fenyegető szitkokat szór, de a kisfiúk megszokták, nem félnek tőle. Botjával néha feléjük sújt: nevetnek rajta és kikerülik. Az asszony lassan vetkőztetni kezdi: egyenként veszi el tőle ruhadarabjait, s a beteg féltékeny, ijedt pillantásokkal kíséri ezt a munkát: rabló önkény tehetetlen áldozata.

Csak éjszaka ne jöjjenek rá a szokott dührohamok! – szurkol az asszony. Szörnyű lenne, ha az egész pince végighallgatná káromkodásait és átkait, melyektől odafönn, lakásuk csendjében már nem is félt, sőt, fáradságtól elnyomva, még aludni is tudott miattuk. Még szerencse, hogy nem tud felkelni az agyból; sorvadó testének bénasága tartja zabolán tébolyának mohó tettvágyát. Már cipőjét húzza le, már vastag, flanell hálóingjét adja rá, s paplanával betakarja.

Elcsendesül a pince, kialszanak a mécsek. Az asszony is elhelyezkedik karosszékében, remegő ujjai közé olvasót fon. Örül a csendnek, mint megnyugtató ígéretnek, s már épp elaludni készül, mikor a betegágy felől hallatszó neszekre kénytelen felfigyelni. Mániákus, dünnyögő párbeszédet bonyolít önmagával az elborult elme, de ez a dünnyögés egyre erősbödik, már értelmes, érthető szavak röppennek fel belőle.

- P…..ni akarok – ordítja végre türelmetlenül, követelődzőn, s az asszony már siet is, szolgálatkészen s miközben ott térdel előtte, várván, amíg a beteg arcára kiül az elégedett megkönnyebbülés önző mosolya, hirtelen, ennyi szemtanú előtt, álmukból ébredező emberek kíváncsiságának kiszolgáltatva, mélyebben és kínzóan éli át nyomorúságát, megaláztatását, mint valaha is odahaza, ahol, ám idegen szemek elől rejtetten, néha még nagyobb gyötrelmeket állt ki. A beteg megnyugszik s visszadől párnájára, de mielőtt még az asszony el tudna újból helyezkedni az ágyául szolgáló karosszékben, felhangzik, most azonban már gonosz ingerkedéssel, kötekedőn és bosszúállón:

- P…..ni akarok!

S mivel ő nem mozdul, némaságával akarván elaltatni a kaján szeszélyt, egyre dühödtebben hangzik, az önkívület követelődző tehetetlenségével:

- P…..ni akarok!

Mint valami féktelen, megátalkodott gyermek. S hangja betölti a tágas pincét, visszhangzik a hosszú barlangfolyosókban; még az alanti emeleten elhelyezett katonák is felébrednek: nyöszörgés, dörmögés hallatszik, ébredő csecsemők sírása, káromkodás, megélénkül az egész pince, gyertyák gyúlnak, székek, padok recsegnek a rajtuk megmozdulók súlya alatt. Horák doktor ingerülten dörzsöli álmatlanságtól gyulladt szemét: rossz alvó, s első szenderéből riasztották föl – gyűlölködőn méri végig a nyomorultat, ki már harmadik éjszakájukat teszi tönkre. Igen, így megy ez már három nap óta – alig hogy elhelyezkedtek s álomra hajtották fejüket, felhangzanak a dühöngő szavak, az ordítások és rikácsolások, a gerincsorvadásos bíró iszonyú átkai, s mire, félórák múlva, ismét lecsendesül a felbolygatott terem, újból kezdi, néha hajnalig! Micsoda céltudatos, ravasz elszántság lakozik ebben a meghülyültben: lehetetlen fel nem fedezni dühöngéseiben a logikát és a szándékot – feleségén és lakótársain tölti ki titokzatos bosszúját, az ostrom ostorához a magáét is társítva!

- P…..ni akarok – visszhangozzák a pincefolyosók és lépcsők, a szellőzőaknák és a sziklába vésett rekeszek, s az asszony, habár tudja, hogy szavainak értelme nem jut el hozzá, csitítani, nyugtatni próbálja, de ezzel csak önmaga ellen fordítja a kiszámíthatatlan haragot:

- Te ringyó! – ordítja a paralitikus. – Te aljas szuka! Mindenki rongya! Meg akartál ölni! Nem engedted, hogy hugyozzam! Éheztettél!... Gyilkos! Elraboltad a pénzemet, az értékpapírjaimat. Szemem láttára csókolódzol a szeretőddel! Vén ringyó!... Bíróság elé állítalak! Ott felelsz majd a bűneidért!... Fel fogom jelenteni magát: elfogatom, s gondoskodom, hogy a vizsgálati fogság… a vizsgálati fogság… Rabló! Most majd meglakolsz, csúf boszorkány! Már nemsokára kiszabadulok innét: kiszabadítanak, s akkor jaj nektek! Leleplezem magukat, hiába bújnak most pincékbe… Pincékbe, maguk rablók, szélhámosok! Pincébe zárják magukat!... Téged is oda záratlak, te vén ringyó!

Kuncogás és felháborodott suttogások: az asszony megszégyenültem, kétségbeesetten áll – „ezt nem tűrhetjük tovább! Ez nem egyeztethető össze az egészségügyi előírásokkal, ez közveszélyes” – méltatlankodik Horák doktor. De a paralitikus tovább rikácsol, kéjesen, élvezettel ízlelgeti a feleségére szórt jelzőket. A nyugalmazott ezredes, aki családjával a pince túlsó sarkában tanyázik, úgy véli, segítségére kell sietnie, lovagiasan, a megsértett nőnek!

- Nem szégyelled magad? – rivall rá a betegre, ágyához lépve. – Ez a szent asszony megérdemelné, hogy a nap minden órájában kezet csókolj neki.

S azzal pofon üti a bírót, kivel annak idején, mikor még betegsége nem vált félelmessé, kellemes órákat töltöttek együtt a Fehér Galamb kicsiny teraszán, sör és sóskifli mellett. A pofonra megszeppen és elhallgat a beteg; riadtan pislog, makogó hangokat hallat, visszahanyatlik az ágyra; talán fel akarna emelkedni ismét, de egyedül tehetetlen és könnyek – talán a fájdalom, a düh vagy a hülyeség könnyei – jelennek meg arcán. Az asszony is odalép hozzá, s gonoszság nélkül, inkább csak a tanulságra intőn feddi, mintha azt remélné, hogy szavai az értelem talajára akadnak:

- Látod?... Meg tudsz-e most mozdulni nélkülem? Mi?... Tehetetlen vagy nélkülem, ugye? Ki etetne, ki öltöztetne, ha nem én? Ki hordaná neked az ágytálat?... Most mozdulj meg, ha olyan nagy legény vagy! Üsd vissza Sándort, ha tudod! No látod! Hát úgy vigyázz  magadra ezentúl!

A pince helyesli a pofont és az intést. Az asszony szavaira mély, értelmetlen morgással fele a beteg, mint házához láncolt kutya, mely nem tudja megharapni a kapun belépőt. És csend lesz, ismét kialszanak a mécsek: a mosodásné, ki a ház többségének helyeslésével vörösképű német katonát fogad éjszakánként ágyába, türelmetlenül fészkelődik a férfi oldalán.

Másnap reggel, a konyhán a bíróné tűri, hogy rábeszéljék: hívasson orvost és adasson csillapító injekciókat. Kit hívjon inkább? – tűnődik magában, a magántanárt az Úri-utca 30-ból, vagy Horákot, a szomszéd ágyról? Végül is, mardosó lelkiismerettel, mint aki tudva, megfontolva gonosztettet követ el, Horáknak szól, Horáknak, ki harmadik éjszakája nem aludt a beteg miatt!...

Este, lefekvés előtt adják az első injekciót; a tűket a tűzhelyen főzték ki, ugyanabban a kis vasfazékban, melyben eddig a lágytojás készült. Kíváncsian sereglenek körébük szomszédaik; a beteg sárga bőre a felhajtott pizsamaujj alatt… Némán, részvétlenül tűri a szúrást, s elalszik nemsokára. Csendes, nyugodt éjszaka, három nap óta az első! Reggelre azonban kiderül, hogy ezentúl már a többi is ilyen lesz, mert kínzójuk nem ébred fel többé! Holtan, mereven fekszik, láztól mindig vörös, nagy fülei fehérré hűltek.

Az asszony rémülten áll, mint aki le sem akarja már tagadni önmaga előtt, hogy előre tudta: így lesz! S bizonyára így akarta is. Nem, ez nem lehet véletlen, s e tettnek éppúgy részese ő, mint akár Horák, akár a többiek. Lakótársai azonban magukban másként vélekednek: dicsérik az orvost, mintha valami szerencsés gyógyítást vitt volna véghez, s odafönn, az udvaron már ügyesen szegeli az asztalos a ládafalakból összerótt koporsót; sajnos, a temetést halasztaniok kell, mert a megfagyott földről szikrázva siklik le az ásó, s az aknatűzben nem akad ember, aki a temetést elvégezné. A halottat elhelyezik a koporsóban, mely, sima lapjával és merőleges oldalfalaival óriási fadoboznak tetszik – s mivel másutt nincs hely, a lépcsőfeljáróhoz viszik, épp a konyha ajtajába. Idegenek és katonák, kik egy-egy légitámadás elől tértek be az óvóhelyre, nem tudván mit tartalmaz, letelepednek a ládára, pipáikat szíván, vagy szalonnázva.

Már beköszönt péntek, s még mindig nincs eltemetve a halott. Odakünn, a téren, a honvédszobor körül, kis temető keletkezett, s már a bíró keresztje is elkészült, már helyét is kijelölték egy orgonabokor mellett, de várni kell még, várni, amíg enged a fagy s elvonul, elcsitul, félnapra az aknák esője. Péntek van, s az asszonynak eszébe jut, hogy este Miklós jön vacsorára, fáradtan; megígérte az unokaöccsének, hogy mákostésztával várja: szegény fiú, egész nap az ütege mellett egy villa kertjében – háromszor csapódott melléjük légibomba, körös-körül a fák ágain akadt, légnyomás feldobta katonaköpenyek… szörnyű lehet, szegénynek! Délután lakásába merészkedik, s szétroncsolt bútorok közt, csikorgó, ropogó üvegcserepeken gázolva, előkeresi a férje ruhái közé rejtett maradék cukrot és mákot.

Már sötétedik: igyekeznie kell – izgalom vesz rajt erőt, siet a pincébe, vizet forral a konyhában, mely ilyenkor már zsúfolásig megtelt, alig tud megfordulni benne, lisztet önt a lábosba, kikeveri a tésztát, s helyet keres, ahol kinyújthatná. A sodrófát is, a gyúródeszkát is lehozta lakásából, de nincs egy asztal, nincs egy nyugodt sarok, mindenütt főznek, krumplit hámoznak, ételeket kavargatnak, egymást lökdösik a főzőnők, gyermekeket etetnek és mosdatnak a melegben, mécsekbe töltögetnek olajat; hóna alá kell vennie a gyúródeszkát és a sodrófát, mert csak így tudna velük átfurakodni a tömegen.

Pedig már késő van, talán be sem tudja fejezni… Körültekint tanácstalanul, s az ajtó mellett szinte hívogatja egy csendes, nyugodt hely, egy láda fedele: micsoda szerencse, hogy a többieknek nem jutott eszébe! Letelepszik, elhelyezi a deszkát, rajta a tészta kis halmát, s már izgatottan, türelmetlenül, serényen munkához lát, szép, sárga-fehér lappá kerekül fája alatt a tészta, s mikor hirtelen rádöbben, hogy mi szolgál asztalául, megretten, visszaborzad, émelygés, hányinger vesz rajt erőt,de megkeményíti lelkét, dacosan, mint akinek többé nincs joga undorodni, s mivel már csak a célt látja szeme előtt, konokul, elszántan, szédelegve dolgozik tovább; csak szíve és torka remeg, de keze nyugodt és biztos, - gondolja magában rémülettel: akár a gyilkosoké!

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 3. szám 1946.