Nem
vagyok a lelkendező pátosz embere – s most, amikor az izgalomé s felindulás
erőt vesz rajtam, mert egy rendkívüli esemény rendkívüli szavakat kerget tollam
hegyére, úgy érzem, inkább bocsát meg a Színházi
Élet közönsége azért a pongyolaságért, hogy sebtiben és kellő előkészítés
nélkül jelentem be ezt az eseményt, mintha nagyképű frázisokat faragnék,
ahelyett, hogy magát a tényt hagynám beszélni magam helyett.
Röviden
tehát – hölgyeim és uraim, az Irodalomnak (szándékosan mondtam így: Irodalom, s
nem Magyar Irodalom – az első szó, jelző nélkül, az egész világ irodalmát, sőt az irodalom történetét jelentvén) nagy
esemény van.
Amikor
elhatároztam, hogy írótársaimmal egyetértve a Színházi Élet-nek írom meg első beszámolómat, az az egyszerű
megfontolás vezetett, hogy ha a technika csodáinak világában szaklapok szokták
hozni a nagy felfedezések hírét, a szellem világának tüneményeiről egy
népszerűen irodalmi orgánum nagy nyilvánosságát illik először értesíteni.
Mert
tünemény jelentkezett a szellem és képzelet égboltozatán: üstökös, amelynek
fénye már most hatalmasabbnak látszik minden eddiginél – s ha a jelek nem
csalnak, s az üstökös csillagnak
bizonyul, számolnunk kell az egész firmamentum újjászületésével.
Shakespeare
feltűnését így jelentette be egy nagy esztétikus: Avonból hattyú indult el.
Nem
vagyok esztétikus. Szeretem a világos fogalmazásokat. Fenti szép mondást hadd
variálom hát így:
Szigetszentmiklóson
megszületett minden idők legnagyobb magyar költője s úgy lehet, korunk
legcsodásabb szellemóriása. A neve: Baralla Péter. Foglalkozása: kubikos
földmunkás.
*
Sokan
keresnek fel kézirattal: novellát, verset, színdarabot hoznak kezdő írók, hogy
mondjak véleményt, adjak tanácsot.
Baralla
Péter ezek között jelentkezett. Parasztruhában volt, ami nem lepett meg
(gyakorlatomban sokszor fordult elő), s az a szerénység se tűnt fel, amivel egy
kötetre való kéziratot letett az asztalomra. De a szemében volt valami…
Elkaptam a fejem s a szokásos formulát hadartam el, hogy jelentkezzék néhány
hét múlva.
Este
eszembe jutott, nem tudom már miről. Véletlenül az ágyam szélén álló asztalkára
került a kézirat – csak ki kellett nyújtanom a kezem. Szórakozottan lapozni
kezdtem.
Ez
fél egy felé lehetett.
S
hajnali öt órakor még ott ültem éberen, az ágyban, le nem hunyt szemem tágra
nyíltan, könnyben úszva tapadt az utolsó oldalra – ez az oldal remegett a
kezemben.
*
Kilenc
órakor feltelefonáltam Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Herczeg Ferencet –
ezenkívül a Kisfaludy Társaság s az Akadémia elnökét s néhány nagy kiadót: az
Athenaeumot elsősorban, mint a Petőfi- és Ady-művek tulajdonosát. Ezen kívül
sürgöny ment Szigetszentmiklósra, Baralla Péterért, hogy azonnal utazzék fel
Pestre – a pályaudvaron várom. Egy óra múlva válasz jött, hogy befejezi
legújabb versét s azonnal jön.
Mikor
a sürgönyt küldtem, még nem beszéltem senkivel – nem vagyok elbizakodott, s nem
hiszek ítéletem csalhatatlanságában: Arany János is feltételesen fedezte fel
Madáchot. Ezúttal mégis biztos voltam, hogy nem tévedhetek: nem az én ítéletem
világított, hanem a Mű maga.
A
délelőtt folyamán egész sereg írónak és kritikusnak módjában volt elolvasni a
verseket, a legelőkelőbbeknek is. Délutánra megérkezett Baralla és legújabb
versét először én voltam szerencsés hallhatni, amint azt a fényképfelvétel
bizonyítja: egyben első fényképe a költőnek.
Véleményünk
– nagyon csekély és inkább technikai részletkérdések szempontjából felvetett
eltérésekkel – egybehangzóan kialakult már addig: s e vélemény, a magyar
Parnasszus véleménye igazolta fenti állításomat:
Baralla Péter a
legnagyobb magyar költő, - aki eddig élt!
*
Ez
nem alkalmas hely s az idő sem alkalmas még, hogy Baralla Péter kubikos verseit
méltassam, vagy akár csak ismertessem a közönséggel. Nem is lehet feladatom.
A
közönség úgyis hamarosan – úgy lehet, már egy héten belül – kezébe kapja magát
a Művet, a „Végső Bölcsesség” című kötetet. Az Athenaeumnak sikerült öt évre
lekötni Baralla Péter munkásságát s a kéziratot azonnal nyomdába adta. Egyelőre
húszezer példányban nyomják és mire napvilágot lát, a francia, angol és német
műfordítók is elkészülnek, így könnyen megtörténhetik, hogy a külföldi kiadások
egyidőben jelennek meg.
Nekem
ehhez egyelőre nincs hozzátenni valóm. Büszke vagyok rá, hogy az én szerény
személyemen keresztül indult meg hódító útjára ez a csodálatos pályafutás, hogy
rajtam csapott át először a világköltészet egyik leghatalmasabb villáma.
Befejezésül legillőbbnek vélem, ha kontár tollamat félárbócra bocsátva őt
szólaltatom meg – legszebb és legmélyebb versének, a „Végső Bölcsesség”
legszebb és legmélyebb strófáját, az egész kötet tartalmát és mondanivalóját
mintegy fókuszban összefoglaló végső kicsengésű csodálatos sorait idézvén,
amiből a legfelületesebb olvasó is megérzi talán, mekkora szellemi képzelet,
bölcsesség, emberismeret és isteni lángész tüzének bűvkörébe került – Baralla
Péter legnagyobb versének legnagyobb versszakát, amely így hangzik:
„Akár hiába, akár nem hiába
És általába’
Az ember számára a legnagyobb kincs
Hogy szereti hinni azt, ami nincs
S nem hiszi azt, ami
van.
A Gaurizankár tízezer méter
De az nem elég
Jöjjön hát Beralla Péter
Aki nagyságban vezet
Bár sohase létezett,
Bőg a szívem belseje
Ma van április elseje.”
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 14. sz. Bp., 1930. márc.
30-ápr. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése