Fráter Lajos: Kis tragédia

 

A gyerek meglapulva les ki a konyhasarokból.

Nézi az anyját, aki kint áll a gangon, a konyhaajtó előtt. Egyik keze a csípőjén, másik kezében pattogva, szikrázva hintál a tüzesedő vasaló. Most egy párszor megrázza a vasat, belefúj z apró, kipirosodó lukakba és a belőle felszálló fehér hamuesővel bejön a konyhába.

A szobában, egyetlen szobájukban ma az apja az úr. Ma vasárnap van: munkaszünet.

Az apja bentről kiabál. Furcsán hallatszik a hangja a csukott ajtó mögül, mint mikor a szomszédéknál van veszekedés.

- Megint most vasalsz? Mikor már mennék.

Az anyja bespricceli az inget. Behajtja az ing két ujját, összegöngyöli, rácsapkod s úgy mondja:

- Mindjárt meglesz az inged. Csak ne perelj már megint.

Erre felcsapódik a szoba ajtaja. Az apja hálóingben megáll az ajtóban.

- Még hogy én ne pöröljek! Az ember egész héten dolgozik, mint egy állat és vasárnapra nincs inge.

Az anyja szelíden feleli, de más sírás rezeg a hangjában.

- Ha nem volt pénz szénre… csak este hoztál pénzt.

a gyerek most ara gondol, ha megnő és keresni fog sok pénzt, mind oda fogja adni az anyjának, hogy ne veszekedjen vele az apja. Majd mosónőt fogadnak, mint a szomszédban, akiknek két utcai szobájuk van.

- Mér nem vasaltál az este?

- Este mostam csak ki, szappan is kellett.

az apja morogva indul a szekrény felé. Kiveszi fekete ruháját. Olyan furcsa az is, ahogy a hálóingben áll és kezében magasra tartja a felaggatott fekete ruhát. Nevetni kellene ezen. De most nem szabd nevetni, csak ha már elment.

- Kikefélted?

- Ki.

Most egyszerre kirobban.

- Hát a cipőm?!!

- Jézusom! még lent van a suszternál.

- Ahhoz is szappan kellett?

- Ó, Istenem, pénz nélkül hoztam volna el?Még a gyerekeknek se adhattam pénzt füzetre.

- Már megin a kölyköd! Minek tanul? Az apja cipőjével törődne inkább! Mér nem ugrik, mikor hallja, hogy nincs az apjának itt a cipője? Erre tanítják a pénzemér?

Most róla van szó. Feláll. Bizonytalanul. Nyurga, vékony teste felibe hajlik, hogy kisebbnek lássék. Szívja az orrát, fölrántja a vállát.

- Mit állsz? te mamlasz!

De már felé hajlik az anyja hangja.

- Menj le, édes fiam, a cipőért, hadd vasalom be az apád ingét.

Csörren a pénz.

- Vigyázz, el ne szórd! Nézz körül a kocsiúton, mielőtt átmész!

- Ne féltsd azt a hülyét. Vigyáz az a bőrére. Jobban, mint az apja cipőjére.

Ezt már kívülről hallja. Örül, hogy kint van. Csak vasárnap ne lenne! Inkább iskolába menni. Most a suszterhoz kell menni. Pedig hogy nem szereti az öreget. A buta viccet, amit mindig elmond. Hogy hogy van megelégedve a tanárjával? Ez neki egy vicc? Hát amit a Csillag mondott akkor, mi? Jó pofa az!

Az utcáról nem lehet bemenni. Le van húzva a vasredőny. Bekerül az udvarba. Kopog; kinyitja az ajtót.

- Jó napot kívánok. A pap cipőjéért jöttem.

- Mindjárt, fiatalúr – mondja a suszter, nagybajszos ember. Ül a banklin, rá sem néz. Most félhomályban észreveszi a nőt a széken.

- Még mindig szorít? – kérdi a suszter.

A nő hangja csendül. Itt, látja – és a cipőjéhez hajol, mutogat a cipőjén. Selyemruha van rajta. Rövid. Ahogy keresztbe veti a lábát, térde fölé csúszik a ruhája. Selyemharisnya feszül a lábán. Csillan a homályban.

A gyerek nézi a harisnyát. Milyen érdekes egy ilyen láb. Milyen érdekes a formája. Alul keskeny, felfelé szélesedik, a térd alatt újra keskenyedik.

Most a nő leveszi a cipőt.

- Még egy kicsit tágítsa ki.

Ez olyan hangon mondja, mintha azt mondaná, hogy szeretem a krémest! És mozgatja közben a lába ujját a harisnyában. Milyen különös ez is. Úgy mozog mindegyik, mintha csápok lennének.

Megcsillan a harisnyakötő csatja és mindjárt mellette csak egy kis darabon egy kis folt. Rózsaszín bőre. Húsa.

A gyerek szeme rátapad. Feje kinyúlik a kinőtt kabátból. Szája lassan kiszárad. Arca kipirul. Foga vacogni kezd. Valami különös zsibbogást érez a hátában, mintha hangyák mászkálnának rajta.

- Most tessék megpróbálni.

A nő felemeli a lábát. Megtámasztja a suszter térdén. Az felhúzza a cipőt. Most a nő újra a cipőhöz hajlik. Nyomogatja.

A kis rózsaszín folt arasznyira nő.

A gyerek ajka már cserepes a láztól. Olyan száraz a torka, hogy alig bír nyelni. És a szíve is, mintha torkában dobogna. Egy pillanatra átvillan az agyán, hogy suszter lesz, akkor ő is próbálhat cipőket a szép nők lábára. És megigazíthatja a harisnyát, mint most a suszter.

- Persze összegyűrődött a harisnya. Azért nyom.

Most a nő kacag.

- Hogy erre nem gondoltunk előbb.

Kopogtatnak. Kinyílik az ajtó.

- Szent Isten! az apja! a cipőért!

- Itt bámulsz?! Én meg várom a cipőt!

Most elcsendesedik az apja hangja. Meglátja ő is a nőt.

- Lódulj fel! pénzt hadd itt.

Kimegy. Lassan, szédülő fejjel.

- Várj! vidd fel ezt a papucsot! – hallja az apja hangját és már érzi a hátában a papucsot.

az anyja a zsámolyon ül. Sír. Kendőt szorít az arcához. A fehér kendőn előbb gombostűnyi piros pont, aztán mint egy lencse, majd egy fillér és mind nagyobb lesz.

Odabújik az anyja mellé.

- Megütött?

- Dehogy. Beleütöttem a kredenc szélébe.

Ő azonban tudja, hogy az apja volt. Átöleli az anyja nyakát. Fejét az anyjához dörzsöli.

- Ne sírj. Majd ha megnövök, suszter leszek és akkor minden jó lesz.

- Te csak tanulj. Ne legyél mesterember. Azok mind durvák.

Ül az anyja mellett. És újra előtte van a selyemharisnyás láb. Az arasznyi rózsaszín volt.

Milyen jó volna most leszökni és beleselkedni az ablakon. De neki most itt a helye az anyja mellett, meg kell vigasztalni az anyját.

És a gyerek úgy érzi, hogy most ő hős.

Csak egy kicsit fáj ez a hősiesség. az első küzdelem a nőért. Az első összeütközése a kötelességnek a Nővel.

Éjjel a selyemharisnyás lábáról álmodik. Aranycipőről, melyet ő csinált és amelyért megkapta a két lábat. De nem tudta, hogy mit kezdjen vele.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 14. sz. Bp., 1930. márc. 30-ápr. 5.